1986 tavaszán kemény leckét kapott a világ. Nekünk magyaroknak is feladták a leckét. Leckét kapott az ország politikai vezetése; leckét kapott az ország lakossága; és leckét kapott a demokratikus ellenzék.
Június 7-én, a környezetvédelmi világnap alkalmából tartott beszédében Maróthy László miniszterelnök-helyettes azt találta mondani, hogy a csernobili „műszaki katasztrófa” tanulságai az egész emberiség „kincsét” képezik. Efféle eufemisztikus megfogalmazásokhoz hozzászokhattunk már az előző hetekben, miközben a sajtó eljutott az „üzemzavartól” a „baleseten” és a „szerencsétlenségen” át a „katasztrófáig”. Akkora adagot kaptunk az elkenő, szépítgető, mellébeszélő és hazug közleményekből, hogy erőt kell vennünk magunkon, nehogy a másik végletbe, a tények indulatos dramatizálásába essünk.
Mégis szembe kell szállnom a politikus szóhasználatával. Kevés Csernobilt műszaki katasztrófának minősíteni: politikai és emberi katasztrófáról van szó. Másfelől, ami szovjet szempontból politikai katasztrófa, az a világ szemében botrány.
Botránya Csernobil a nemzetközi, konkrétan a kelet–nyugati kapcsolatoknak, az enyhülésnek és a közeledésnek. Elsősorban azért, mert a bajt nem „a NATO agresszív köreire” zúdították, hanem a népekre, kelet-európai és nyugat-európai polgárokra. Épp azokra, akik a szovjet békepropaganda elsődleges (mert valóban sebezhető) célpontjai.
Botránya Csernobil a szocialista „közösségnek”. Tragikus erővel mutat rá, hogy éppen a Szovjetunió számára ez a közösség nem létezik. Magához láncolja a kelet-európai országokat, de semmiféle felelősséget nem visel a népeikért.
Ezzel a leckével kellene megbirkóznia a magyar hatalmi elitnek. Ha eddig nem tudták volna, most meg kellett tanulniuk, hogy miféle erkölcsi kötelezettséget ró a Szovjetunióra a megbonthatatlan barátság. A radioaktív felhők természetesen nem különböztetnek meg szövetségest és ellenséget, nyitott országhatárt és vasfüggönyt. De kiderült: a hazudozás, a titkolódzás sem válogat. Sokan elmondták már: ha a széljárás nem Skandinávia fölé viszi a radioaktív szennyeződés első hullámát, talán még három nap elteltével sem hallunk semmit a súlyos fenyegetésről.
A sokszor méltatott szovjet–magyar együttműködést azonban a további fejlemények is beárnyékolják. Egy nappal a lelepleződés (és így majdnem négy nappal a katasztrófa) után, április 29-én, kedden este a budapesti Tv-híradóban Tokaji Gábor mérnök-alezredes bevallotta a magyar hatóságok teljes tájékozatlanságát: „nem ismerjük a bekövetkezett baleset körülményeit és a kibocsátott radioaktív anyagok mennyiségét” – mondta. Ennek ellenére rezzenetlen arccal így zárta rövid nyilatkozatát: „Megnyugtathatjuk az ország lakosságát, hogy ebből semmiféle veszély nem származhat.”
Az SZKP főtitkára csak május 14-én, 10 nappal a baleset után szólalt meg. Gorbacsov tv-beszédéből is megtudhatjuk, hogy mekkora súlya van a kelet-európai szövetségeseknek a szovjet vezetés észjárásában. Egyetlen szó sem esett sajnálkozásról. A szocialista országok „szolidaritásáért” kifejezett hálának is csak néhány sort szentelt a beszéd – jóval kevesebbet, mint akár a nyugatiakat megillető köszönetnek. Nyoma sem volt benne erkölcsi felelősségvállalásnak – hogy az anyagi felelősséget ne is említsük. Nem látszik alaptalannak az aggodalom, hogy a katasztrófa milliárdos költségeit nem kis részben a kelet-európai függő országok fogják viselni.
Botránya Csernobil a Kádár-rendszer politikájának is. A magyar vezetés újból bebizonyította: nincs olyan életbevágó nemzeti érdek, amely rábírhatná a Nagy Testvérrel[SZJ] szembeni önálló fellépésre. Ám vegyük tudomásul, hogy az évszázados orosz titkolódzási mánia mit sem változott. De semmiképp sem mehetünk el szó nélkül a magyar kormányzat cinkos felelőtlensége mellett.
E lap olvasói számára nem kell felidézni a kényszerzubbonyba szorított magyar tömegkommunikáció Csernobil utáni szánalmas vergődésének minden mozzanatát. Az első perctől fogva a mellébeszélés, a bagatellizálás volt az újságírókkal szemben támasztott követelmény. A Magyar Rádiónak az a hírszerkesztője, aki április 28-án, hétfőn este volt szolgálatban, és az első szűkszavú szovjet beismerés hírét kiegészítette a skandináv országokban megnövekedett radioaktivitásról szóló (nyugati hírügynökségektől származó) egymondatos információval, a pártközpont nyomására már másnap megkapta a fegyelmi büntetést: három hónapra megvonták minden prémiumát.
Az is igaz, hogy nem minden újságíró számára kényszer a zubbony: van, aki szemlátomást elégedetten feszít benne. Szabó László, a Népszabadság kipróbált belügyi rovatvezetője május 9-ére veszítette el a türelmét. A lap címoldalán közölt írásában („A jód”) jól bevált kioktató-fegyelmező tenorján részesítette szigorú bírálatban – nem a napokon át bizonytalankodó, a világos beszédre, egyértelmű útbaigazításra képtelen egészségügyi és egyéb hatóságokat, hanem megint egyszer – a bizalmatlan és felelőtlen állampolgárokat, akik a jódkészítmények túladagolásával sodorják veszélybe gyermekeik egészségét. Az egyszerre arcátlan és nevetséges glossza az „állam” iránti bizalomra apellált, felszólított, hogy „higgyük: azok, akik felelősek egy ország sorsáért, nem fognak becsapni bennünket”, majd „intő-óvó rendszabályokról” beszélt, amelyeket „a kormány ellenőrzésével és felhatalmazása alapján állami főtisztviselők fogalmaztak meg”.
Melyik leckéből tanult a közvélemény? Minden jel szerint nem Szabó László intelmeiből. Az „állami főtisztviselők” iránti ingatag bizalomra talán negyedszázada nem mértek akkora csapást, mint éppen Csernobil után. Talán soha annyian nem fordultak hiteles információkért nyugati rádiókhoz, mint most. A megszokottnál is nyíltabbá vált a szitkozódás, és feltűnő, hogy az oroszellenes érzelmek is szokatlan hevességgel és nyíltsággal törtek felszínre. A bőséges és változatos vicctermés egyszerre fejezte ki a szorongást és a felháborodást. Nem is kellett a hangulat felmérésére tervszerű közvélemény-kutatás: a közért pénztáránál sorban állók, a taxisofőrök vagy a villamos utasai kéretlenül is egyre-másra adtak hangot fésületlen véleményüknek. Ráadásul a több évtizedes szoktatás elszomorító következményeként alig jutott szóhoz az áldozatok iránti együttérzés és rokonszenv.
Nem tudhatjuk bizonyosan, hogy számottevő fordulat (egyik) katalizátora lesz-e Csernobil, vagy csak egy pillanatra törte meg a rendszer lényegéhez tartozó politikai apátiát. De alighanem tartós folyamatról van szó. A közvélemény változásának egyik legfigyelemreméltóbb tünete, hogy ezúttal a társadalomnak azok a csoportjai is megfogalmazták igen kritikus politikai álláspontjukat, akiket egyébként a politikai kérdések iránti érdektelenség, sőt közöny jellemez. A kevéssé iskolázottakat, a nőket és a fiatal generációkat éppúgy vagy még inkább megérintették az események és azok botrányos tálalása, mint a semmin nem csodálkozó, cinikus értelmiségieket, a kiábrándult öregeket vagy a politika iránt rendszerint érdeklődőbb férfiakat. A Kádár-korszak sokat emlegetett teljesítménye, a lakosság depolitizálása vált kérdésessé az ukrajnai katasztrófát követő napokban. A Közel-Kelet, Kambodzsa, Afganisztán vagy akár Lengyelország – úgy tűnik – túl messze van. Másrészt a hazai viszonyok megítélésében egyelőre mindig akadt számunkra kedvező összehasonlítás. Az általános gazdasági és társadalmi válság elmélyülése viszont fogékonyabbá teszi az embereket a politika iránt. Csernobil pedig – ismétlem – egyszerre politikai és emberi katasztrófa. Tanulsága: ha emberi méltóságuk megnyomorításához ideig-óráig hozzászoknak is az emberek, nem biztos, hogy gyermekeik élete vagy saját egészségük iránt is közömbösek maradnak. Az atomkatasztrófa épp azok szemét nyithatja föl, azokat a rétegeket „politizálhatja” nálunk is – talán nemcsak rövid távon –, akik világszerte a hagyományos politikával szakító alternatív mozgalmak tömegbázisát adják.
Ezért adott Csernobil leckét a demokratikus ellenzéknek is. Bár elengedhetetlen, mégsem elegendő tiltakozni. Bár kikerülhetetlen, mégsem elegendő ideológiát, elméleti programot kidolgozni. Csernobil nem az utolsó állomása a rendszer immár krónikus válságának. További heveny krízisekre kell felkészülnünk. Társadalmi hálózatokat kell kiépítenünk, amelyek módot adnak a közvélemény megnyilvánulására akkor is, ha a hatalom birtokosai ezt nem kívánják.
- Beszélő [6]