–Solt– [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Lassan elcsitulnak az 1986. március 15. kavarta hullámok. Már csak egy-egy fellebbezés, egy-egy megkésett nyilatkozat loccsan.

A „Március 15. Polgárjogi Mozgalom” (lásd Beszélő 16.) – ígéretéhez híven – igyekezett felkutatni azokat, akiknek bármilyen bántódása esett március 15-én, és nyomon követni a további fejleményeket.

A következő adatokat gyűjtötte össze:

Az elszántabb menetelők, tehát azok között, akik a Batthyány téren délután bevárták az igazoltató rendőröket, és akik este is elindultak, kb. 1/4–1/4 arányban voltak egyetemisták és főiskolások, illetve munkások és szakmunkástanulók. További 1/3 részük középiskolás diák – valamivel több gimnazista, mint szakközépiskolás –; a többiek fiatal értelmiségiek. Tizenegy személy kapott pénzbírsággal járó szabálysértési büntetést „rendzavarásért”. Döntő többségüktől a Batthyány téren délután vették el a személyi igazolványt, bár a rendőrség a határozatok szövegében ezt a tényt igyekezett elkenni. Előszeretettel írtak este 10 órai időpontot, mintha holmi csendháborításról lett volna szó. A tizenkettedik pénzbírságot „személyi igazolvány rongálásért” rótták ki egy egyetemistára, akitől szintén a Batthyány téren vették el (hibátlan) igazolványát. A legmagasabb – 3000 Ft-os – bírsággal sújtották Diószegi Olga egyetemi hallgatót, akit még délben hurcoltak el a menetből; Szalai József munkást, aki tudatta a tömeggel Diószegi őrizetbe vételét, s később ülősztrájkot javasolt, majd tárgyalni kezdett egy rendőrtiszttel a Batthyány téren; Keszthelyi Zsolt egyetemi hallgatót, aki legtovább maradt ülve a Kölcsey-szobor tövében; Mécs Imre mérnököt, aki ugyan teljesen véletlenül került a Batthyány térre, viszont fényképezni próbált, vitába szállt a rendőrökkel, s egyébként is ’56-os múltja van; s végül Kocsis Péter, akkor éppen állástalan raktárost, aki semmi különöset nem csinált, a Lánchídnál szedték el az igazolványát. 2000 forintot kell fizetnie az igazolványrongálással vádolt egyetemi hallgatónak. 1500 Ft-ra értékelték Lados Balázs főiskolai hallgatót, akinek már volt összeütközése a rendőrséggel „sajtórendészeti vétség” miatt (Beszélő 16.), s 500-500 forintot róttak ki négy önállóan kereső fiatalra, akiket a Batthyány tériek közül választottak ki. A pénzbírságok együttes összege tehát 21 ezer forint.

Rendőri figyelmeztetést kaptak azok a középiskolások, akik délután a Batthyány téren maradtak: szám szerint ötről tud a „Március 15. Polgárjogi Mozgalom”. De három fiatal a lánchídiak közül is kapott rendőri figyelmeztetést. Hogy miért pont ők? Maguk tudják a legkevésbé. Végül mind a Batthyány tériek, mind a lánchídiak közül kihallgatásra idéztek be a BRFK vizsgálati osztályára néhány személyt, köztük a „Március 15. Polgárjogi Mozgalom” nyílt levelének két aláíróját s olyanokat, akiket már tavaly vagy tavalyelőtt felírtak valamiért március 15-én. A kihallgatások nem voltak különösebben fenyegetőek. Általában neveket akartak megtudni: kik voltak még jelen, kik ültek le stb., de nem erőltették a választ.

Iskolai és munkahelyi megtorlás nem követte a rendőri eljárásokat, holott tudjuk: gyakran a formális műveletek kulisszái mögött, ott, a háttérben hajtják végre a valódi ítéletet. Ezúttal az egzisztenciális kivégzések és kínzások elmaradtak. Akadtak ugyan főnökök, akik felkérték beosztottjaikat, keressenek másik munkahelyet, mert ők nem kedvelik a besározódott dolgozót; akadtak iskolaigazgatók, akik igazgatói rovóval hitelesítették a rendőri figyelmeztetés tudomásulvételét; de olyan kevesen, hogy inkább túlbuzgó kivételnek, mintsem szabálynak látszanak.

Mikor – alighanem a Batthyány téri délután megtorlásául s a nap folyamán sebtiben hozott politikai döntés felhatalmazásával élve – március 15-én este a Lánchídon megindult a gumibotos rendőrsorfal, baljósan felrémlett az 1972-es március 15., s egyáltalán, az 1972-es belpolitikai fordulat rossz emléke.[SZJ] A mindvégig békés demonstráció ok semmiképpen sem, legfeljebb ürügy lehetett az esti rendőrakcióhoz olyan politikusok keze ügyében, akik általában is szeretnék az állampolgárokat fegyelmezett, katonás sorokba rendezi, és azonnal 1956 ördögét festik a falra, ha a társadalmi akaratnyilvánítás csíráit fedezik fel valahol. (Emlékezzünk a választási jelölőgyűlésekre, emlékezzünk a Duna-kör február 8-i környezetvédő sétájára!) A megtorlás azonban leállt, március 15. nem úgy folytatódott, mint 1972-ben.

Meglepő volt, hogy a rendőrség három nap múlva tájékoztatást adott az eseményekről. A „11 szabálysértési eljárás”-ról szóló hírt akkor nem vettük komolyan, hiszen 1972-ben (hónapokkal később) a valóságos retorzióknak csak töredékét hozták nyilvánosságra, de később ismét meglepődhettünk: a rendőrség tartotta magát saját próféciájához. (Természetesen elképzelhető, hogy nem minden eset jutott el a „Március 15. Polgárjogi Mozgalom”-hoz, ám jelentős, nagyságrendnyi eltérés valószínűleg nincs a valóság és az ő rendelkezésükre álló adatok között.) A hatalom apparátusa nem csak abban korlátozta magát, hogy megmaradt a kevés számú és viszonylag enyhe szabálysértési büntetésnél, hanem abban is, hogy nem utasította, inkább egyenesen eltiltotta a munkáltatókat és tanintézeteket a további gyötréstől (1972-ben tömegesen távolították el a gyerekeket az iskolákból).

Megszületett a kompromisszum: nem szabunk ki súlyos büntetést, alapjában véve ártalmatlan, jóhiszemű, bár kicsit felelőtlen nyájnak minősítjük a tüntetőket, akiknek tulajdonképpen szabad is a „maguk módján ünnepelni” március 15-ét, s a régi, jól bevált recept szerint konstruálunk egy sátáni kis csoportot, valamilyen misztikus bajkeverőt, az ellenzéket, amely a báránykákat sikertelenül megkísértette. S ezt az alapképletet – a valóságos események elhallgatása, illetve alapos elferdítése mellett – nemcsak a korlátozott, a belsőleg eligazított, hanem a széles, teljes nyilvánosság elé tárjuk! Durvább-finomabb fűszerezéssel ezt a kompozíciót tálalták fel tantestületi értekezleteken, középvezetőknek tartott tájékoztatókon, a televízióban és legutóbb az Új Tükörben. (Beszélgetés Hajdú Istvánnal, az MSZMP Budapesti Bizottságának titkárával, XXIII. évf. 21. szám, 1986. május 25.) A nyilvánosság tájékoztatása önmagában is érdemel némi figyelmet. Új szokás? Kezdenék áttörni az elhallgatás betonfalát? (A vízlépcső elleni Presse-hirdetéssel például többször is foglalkozott a Népszabadság.) A cikkek, nyilatkozattevők szemérmetlenül hazudnak ugyan, mégis elismerik olyan események létezését, amelyeket a párt, az állam nemhogy nem engedélyezett: kifogásol. Ha a tájékoztatás monopóliumát nem is, legalább a történés monopóliumát feladná a tömegkommunikációt kézben tartó hatalmi csoport? Talán.

Elégedettségre semmiképpen nincsen ok. A visszakozás nem megnyugtató módon történt. Nem ismerték el, hogy a rendőrség indokolatlan brutalitással lépett föl, nem vonták vissza a megtorló intézkedéseket. Csupán lefékezték, moderálták a bosszúállást. A megsértett állampolgárok nem kaptak elégtételt. A közvélemény nem kapott biztosítékot, hogy legközelebb nem járnak el ugyanilyen brutálisan a rendőrök.

S még egy okból nem szabad elégedettnek lennünk. A hatóság visszakozott a maga módján, de nem tiltakozásra. Ha befolyásolta valami, a nyugati felhördülés, a hazai vezetés belső megosztottsága és a közönség diffúz morgolódása. A magyar értelmiség közvélemény-formáló csoportjai hallgattak. Egy maroknyi fiatal létrehozta a „Március 15. Polgárjogi Csoport”-ot, három részt vevő szemtanú (Solt Ottilia, Hodosán Róza és Modor Ádám) a főügyészhez fordult a rendőrség elleni feljelentéssel (ismerteti: Demokrata 5.), egy tekintélyes művész, akinek gyerekétől elvették a személyi igazolványát, levelet írt egy pártfunkcionáriushoz – nem hatalmazta fel a szamizdatsajtót neve közlésére –, s egyébként idebenn nem háborodott fel senki hangosan az utóbbi években mégiscsak példátlanul durva rendőri fellépés miatt, így, ha nem került sor a bekerített ifjúsággal való kemény leszámolásra, ez inkább a hatalom tétovaságának, mintsem valamilyen társadalmi szolidaritásnak köszönhető.

Végezetül tartozunk néhány információval az utójáték utójátékáról! (Még folyik, kimenetele kétségtelen.) Néhányan a személyi igazolványuktól megfosztottak közül március 15. után azonnal írásban panaszt tettek az eljárás és a rendőrök durvasága miatt. (Akikről tudunk: Bognár Szabolcs, Keszthelyi Zsolt, Mécs Imre.)

A panaszokat a címzettek a Katonai Ügyészséghez továbbították – ugyanezt tette a főügyész az említett Solt–Hodosán–Modor-féle feljelentéssel –, mivel rendőrökkel szemben ez a szerv az illetékes. Minden panasztevőt egy Varga Gusztáv nevű őrnagy idézett be, mindenkivel közölte, hogy panaszát kivizsgálták, s a rendőrök magatartásában semmi kifogásolnivalót nem találtak, írásba semmit nem adott. Viszont felhívta a panaszosok figyelmét, hogy ismét panaszt tehetnek, immár e vizsgálat ellen. A katonai ügyészséget senki nem vádolhatja túlzott jogi szőrszálhasogatással!

Többen a megbírságoltak közül tárgyalás elrendelését kérték (Diószegi Olga, Keszthelyi Zsolt, Kocsis Péter, Lados Balázs, Mécs Imre). A tárgyalásokat két napon belül bonyolították le a kerületi kapitányságokon. Bár elvben a szabálysértési tárgyalás nyilvános, egyik tárgyalásra sem engedtek be senkit, s kizárólag a rendőr tanúkat hallgatták meg. Ennek ellenére nem ment minden olajozottan, a szabálysértési előadók bele-belesültek szerepükbe. Egy meglepetés is született: Diószegi Olga és Kocsis Péter beszámolója a Hírmondó 1986/2. számában olvasható. A szabálysértési társasjáték következő lépése a fellebbezés; minden érdekelt fellebbezett.

Néhány ismerős és ismeretlen pénzt juttatott a szamizdatlapok szerkesztőihez abból a célból, hogy hozzájáruljon a pénzbírságok kifizetéséhez. Ha további ismerőseink és ismeretlen olvasóink is úgy érzik, ezek az összegek semmiképpen nem terhelhetik a megbüntetetteket, kövessék a példát, és hozzájárulásukat az összeg rendeltetésének megjelölésével juttassák el szerkesztőségünk bármely tagjához.

• Csto gyelaty