Skip to main content

Színe és visszája

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az utóbbi hónapokban nemcsak a telefon és a lakáscsengő avatkozik be minduntalan a napok menetrendjébe nálam, mint bizonyára mindenki másnál is, aki a második nyilvánosság csatornáin keresztül azonosítható és elérhető az „ellenzékből”, hanem ismeretlenek ismeretlenül is megszólítanak.

Evezőkkel, hátizsákokkal és gyerekekkel felszerelve bumliztam például egy Duna-parti szárnyvonalon, s a kalauz, miután vagy kétszer végigvonult a rövidke vonaton, mellém telepedett. „Mondja, ért maga a munkajoghoz?” – kezdte, in medias res, majd habozó válaszom ellenére beavatott vitájába a Magyar Államvasutak megfelelő főnökségével. „Vigyázni kell, mert ezek ki...-nak az emberrel!” – szögezte le álláspontját.

Október 2-án történetesen megint hátizsákokkal, sáros kirándulógöncökben üldögéltünk egy dunántúli vasútállomáson. Jellegzetes várakozó közönség, köztük népes cigány csoport. (Csöndes beások[SZJ] ezúttal.) Egyszerre egy valószínűtlenül sovány, fáradt asszony lép oda hozzánk a csoportból. „Igaz, hogy amnesztia lesz? Kiengedik a fiamat? Négy hónapot kapott, itt ül benn, a megyei kapitányságon. Rárakták a refet, és mégis elment a szüreti bálra. Hát fiatal szegény...” Zavarodottan nézünk egymásra. Miről beszélhet ez az asszony? „A rádió mondta be tegnap!” – várja reménykedve a megerősítést ő. Lassan derengeni kezd. Az ’56-os elítéltek büntetett előéletétől való mentesítéséről szóló rendelet! Bizonyára azt hallották, s erre figyeltek fel: „kegyelemben részesítik”.

Próbáljuk magyarázni: itt csak politikai ügyekről van szó, ’56-os ügyekről. Az ő fiára sajnos nem vonatkozik. Szegény értetlenül néz ránk, aztán otthagy, és ezt motyogja: „Amnesztia lesz, bemondta a rádió!”

A fentiekhez hasonló ismétlődő helyzetekből arra a következtetésre jutottam, hogy az általánosan izgatottá vált légkörben a jogaikat és lehetőségeiket kereső emberek nem találnak fórumokat, ahol megnyugtató tájékoztatást kapnának. A hivatalos lehetőségekben, ha egyáltalán vannak ilyenek és tudnak róluk: nem bíznak. Több bizalmat ébreszt bennük akár egy idegen, egy átutazó.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon