Évekkel ezelőtt, amikor egyszer azt olvastam az újságban, hogy az észak-koreai kommunista párt valamilyen határozatot hozott az ottani hét- (vagy hány-) éves tervvel kapcsolatban, szabályos rosszullét fogott el. A tudósítás a sok éves tervidőszak záró éveként ugyanis 1984-et emlegette. Hát lesz ilyen? Lesz egy igazi, valóságos (szökő-) év, amikor 366 napon át 1984-et fogunk írni?
Koreában lesz, na jó. De itt? Itt is?! Egy pillanatra egyszerűen nem hittem el. Elvégre az a baljós jövőkép, melynek ez az évszám a szimbólumává lett, mégiscsak egy írói fantázia szüleménye...
Tudtam persze nagyon jól, hogy a George Orwell 1984 című antiutópiájában falra festett ördög nagyon is valóságos. Hogy eljön az 1984-es esztendő. És világos, hogy az 1984 című regény nekem azért tetszett annyira, hogy a kedvéért – mondatról mondatra kínlódva – angolul is megtanultam, mert a benne leírt totális állam többé-kevésbé már megvalósult. Az 1984-ben röhögve és borzongva ismertem rá csupa olyasmire, amit már tudtam, amit ismerek.
Mégis, az 1984-es év a jövőnek lett a szimbóluma. És nemcsak az én fejemben. Megéri-e a Szovjetunió 1984-et? – kérdezte a címében egy tanulmány, és nagyjából nemmel válaszolt. Jóslások, fantasztikus regények, „jövőtörténeti” munkák: a harmadik világháború 1984-ben fog kitörni, mégpedig ezért meg ezért, így meg így...
Most aztán túl vagyunk a jövőn. És lám, semmi se történt.
1984-nek már az első napjai igen megnyugtatóan hasonlítottak az összes megszokott január elsejékhez. Olyannyira, hogy például az Élet és Irodalom szerkesztői vérszemet kaptak, és átengedtek egy „lektori jelentést”,[SZJ] amely az Orwell-regény magyar kiadását végső soron lehetségesnek, sőt – miért ne – kívánatosnak tartja. Hát persze: ha ez az év ugyanolyan lesz, mint a többi, akkor nem olyan lesz, amilyennek Orwell megjósolta. Az 1984 tehát csak vicc; amúgy pedig nemcsak a sztálinizmusnak, hanem mindenféle totalitarizmusnak a paródiája.
Aztán vége lett az évnek. Tényleg nem történt semmi különös. Békékben és háborúkban meghalt néhány fontos és sok millió nem fontos ember, de mindnek a helyébe került más: ráncos, agg főtitkár vagy ugyancsak ráncos, de még friss újszülött. Volt egy „nélkülünk” is sikeres olimpia Amerikában,[SZJ] némely rezsimek összeomlottak, mások erőre kaptak, a berlini falon viszont egy hajszálnyi repedés nem sok, annyi se mutatkozott. Szóval, semmi különös.
Az 1984-et mégsem adták ki Magyarországon.[SZJ]
Megjelent viszont, Állati gazdaság címen, a másik Orwell-alapmű, az 1984 előzménye, az Animal Farm. Az a felnőttmese, amelyben az állatok föllázadnak, elkergetik a gazdát, és a disznók vezetésével nekilátnak az embertelen társadalom nagyszerű építésének. NÉGY LÁB JÓ, KÉT LÁB ROSSZ! – hangzik a jelszó. Forradalmuk azonban elkorcsosul, mert a disznók fokozatosan a maguk csülkébe kaparintanak minden hatalmat, és egyre brutálisabb módon elnyomják, kizsákmányolják állattársaikat. A másik forradalmi jelszó – minden állat egyenlő – imigyen bővül: DE NÉHÁNYAN MINDEN ÁLLATNÁL egyenlőbbek. És innen már igazán csak egy lépés, hogy két lábra emelkedjenek. Mert: NÉGY LÁB JÓ, KÉT láb JOBB! És a mese végén a disznók már együtt söröznek a szomszéd farmok gazdáival.
Most pontosítok. Az Állati gazdaságot nem az Európa, nem a Magvető és nem is a Móra vagy – uram bocsá! – a Kossuth, nem állami cég, hanem az AB Független Kiadó publikálta „a nemzetközi Orwell-évben (...) tisztelgésül az író szellemének”.
Hogy egy világhírű író alapművei a létező szocializmus országaiban hivatalosan mindenütt tilosak, ez kétségkívül az orwelli vízió mellett szól. A totális Állam-Atya infantilizálja polgárait, és zsebre vágja a könyvszekrény kulcsát.
Csakhogy mégsem lehet olyan totális ez az Állam, ha 1984-ben, épp Orwell évében, az Állati gazdaság egy nem hivatalos kiadásban csak azért is megjelent. Méghozzá profi fordításban,[SZJ] profi technikával, profi kiállításban; az Állati gazdaság az AB Kiadónak mindeddig talán a legsikerültebb terméke.
Időszerű-e hát George Orwell életműve? Illetve – hadd szűkítsem le a kérdést – időszerű-e az Állati gazdaság?
Hadd válaszoljak némi keletkezéstörténeti kerülővel.
Orwellt annak idején szocialista meggyőződése vitte a spanyol polgárháborúba, hogy önkéntesként harcoljon Franco ellen. A véletlen úgy hozta, hogy nem a Nemzetközi Brigádba került, mint a legtöbb külföldi, hanem a POUM milícia, azaz a spanyol trockisták sorai közé. És kis híján ez lett a veszte, mert a POUM tagjait a Moszkvából irányított kommunisták a fasisztákkal versengve irtották. A spanyolországi kaland egy életre szóló nyomot hagyott Orwellben. Nemcsak egy életveszélyes sérülés nyomait, hanem egy felismerését is:
„Véleményem szerint semmi sem ártott annyit a szocializmus eredeti eszméjének, mint az a hiedelem, hogy Oroszország szocialista ország, és hogy ezért uraiknak minden tette menthető, sőt, követendő. Az elmúlt tíz év során azután meggyőződésemmé vált, hogy a szovjet mítosz lerombolása nélkül hiába akarjuk új életre kelteni a szocialista mozgalmat.” Az Animal Farm 1947-es, ukrán (emigráns) kiadásának bevezetőjében ír így Orwell. A mese születésének pillanatát pedig így idézi fel:
„Amikor visszatértem Spanyolországból, elhatároztam, hogy ezt a szovjet mítoszt valami mesébe ágyazom, amit nagyjából mindenki megérthet, és amit könnyen le lehet fordítani más nyelvekre is. Ám ebben a mostani formájában mindaddig nem körvonalazódott bennem a mese, mígnem egy szép napon (falun laktam akkoriban) egy kisfiút pillantottam meg; tízéves ha lehetett, nagyokat húzva rá az ostorral, valahányszor a ló letért volna az útról. Belém hasított a gondolat, hogy ha az effajta állatok egyszer csak rádöbbennének, milyen erősek, többé nem lenne fölöttük hatalmunk; s hogy az ember pontosan úgy zsákmányolja ki az állatokat, ahogyan a gazdag a proletárt.
Állati szempontú elemzésnek vetettem ekkor alá a marxi teóriát. Az állat szempontjából egyértelmű, hogy az emberek közti osztályharc elmélete csupán illúzió, hiszen az állatok kizsákmányolásának kérdésében minden ember összefog az állatok ellen: az igazi harc tehát állat és ember között dúl.”
Az ötlet kézenfekvő; a kidolgozás (az Állati gazdaság című mese) is az. Orwell nem tesz mást, „csak” eljátszatja a maga képzeletbeli állataival a Szovjetunió történetét 1917-től 1943-ig. Meséje nem arról szól, hogy a szocializmus eszméje „állati”; hiszen az Állati Gazdaság társadalmában mindenki állat, nemcsak a bolsevikok. S hogy ez utóbbiak miért éppen disznók? 1944 júniusában Orwell elküldte az Animal Farm kéziratát. T. S. Eliotnak, és egy mellékelt levélben a közbenjárását kérte az akkori, háborús szövetséges időkben tabusértésnek számító könyv publikálásához. Levele végén megemlíti: egyesek azt a „hülyeséget” sugalmazták neki, „hogy a bolsevikokat ne a disznók jelenítsék meg, hanem egy másik állat. Én természetesen semmit se voltam hajlandó átírni” – intézi el Orwell a kérdést.
És nem is ez a kérdés. Az már esetleg inkább válaszra szorulna, hogy mi a helyük az embereknek. Jó, jó, ők a kizsákmányolók, és elkergetik őket a disznók; Jones, az egykori gazda utóbb Anglia valamelyik távoli csücskében, egy alkoholelvonóban szenderül jobblétre.
Csakhogy itt sántít az egyébként annyi mindenben pontos példázat. A valóságban nem végezték ilyen nyugodalmasan sem a Romanovok,[SZJ] sem az egyéb rendű és rangú kizsákmányolók milliói; hogy kizsákmányolónak, ellenségnek kikiáltott kulákok vagy szelíd polgárok további millióit ne is említsük. Az Állati gazdaság koncepciós perei mind-mind az elüldözött Trockij (alias Hógolyó) állítólagos ügynökei, a tojást „szabotáló” tyúkok, izgága malacok és libák és birkák és kecskék ellen folynak. Egyébként pontosan úgy, ahogy a valóságban: kivégzésük előtt a tyúkok például készségesen bevallják, hogy az aljas Hógolyó álmukban biztatta fel őket a bölcs Vezér, Napólajos elvtárs elleni engedetlenségre. És Tróger, a derék igásló mindig mindenbe belenyugszik: „Biztosan így van, ha Napólajos elvtárs mondja!” S azután – amíg csak el nem adják őt a disznók virslinek – mindig hozzáteszi, mert őtőle ennyi telik: „Ezentúl jobban dolgozok!” És imigyen bőgnek a csonttá soványodott, boldogtalan barmok az itatónál: „Hála bölcs Vezérünknek, pompás a víz!”
De hol van Jones gazda? Iszik a kocsmában, s búsong.
Nem, ez már nem egészen így volt a „valóságban”. De fogjuk föl ezt a „hibát” annak, ami: Orwell őszinte szocializmusa bizonyítékának. Őt nem az érdekelte, hogy mi lesz Jones gazdával, hanem az, hogy mivé lesz a szocializmus eszméje a forradalomban. Igen, a forradalomban. „A forradalom (...) korrumpál. (...) Nem csupán a hatalom ront meg, hanem már a hatalomhoz vezető út is. Vagyis minden olyan törekvés, mely erőszakos eszközökkel akarja megjavítani a társadalmat, a GPU pincéihez, Lenin pedig Sztálinhoz vezet, és ha megéri, Lenin maga válik Sztálinhoz hasonlóvá” – írja Orwell egy 1944-es, Koestler Arthurról szóló esszéjében. Egyértelmű, világos hitvallás; és ugyanezt mondja az Animal Farm is.
Illetve, ennél egy kicsivel többet is mond. Azt ugyanis, hogy a forradalom végül is megsemmisíti önmagát, és hogy az új elnyomás mindenben a régihez válik hasonlóvá. Állati népe nevében Napólajos előbb az egyik, majd a másik szomszéd farm uraival köt praktikus szövetséget; Frederick–Hitlerrel és Pilkington–Churchill-lel; és az új szövetség nem egyszerűen felváltja, hanem egyszersmind soha meg nem történtté is teszi az előzőt. Az 1943-as teheráni konferencia ihlette, mesevégi közös sör- és kártyaparti pedig egészen egyértelművé teszi az író állásfoglalását: egykutya, azazhogy egydisznó mindegyik. „Tizenkét dühös hang üvöltött, és kísértetiesen hasonlatos volt valamennyi. A jószág már tudta, mi történt a disznók pofájával. Csak álltak az ablaknál, bámultak emberről disznóra, disznóról emberre, de meg nem különböztethették őket” – hangzik a mese utolsó mondata.
Érthető, persze, ez is. Orwell, akit a spanyol fasiszták elleni harc közben kis híján eltettek láb alól a kommunisták; aki nem sokkal megmenekülése után azt kellett hogy lássa: minden kommunisták bölcs Vezére, Sztálin, megnemtámadási és barátsági szerződést köt Hitlerrel, majd megosztozik vele Lengyelországon és még a fél Európán; nem sokkal ezután meg hirtelen azt látta, hogy most már a nyugati hatalmaknak lett szövetségese ugyanez a bölcs Vezér; Orwell, aki ugyanezért azon kapta magát, hogy tulajdon demokratikus hazájában, Angliában, a legszigorúbb cenzúrával kell hadakoznia, ha egy-egy rossz szót kíván szólni eme bölcs Vezér rendszeréről; mondom, ez az Orwell eléggé érthető indulattal (és nem is minden ok nélkül) vett akkoriban egy kalap alá mindenféle bölcs Vezéreket. Ez azonban nem feledteti, hogy nem igaz a sugallat, miszerint lényegében egyenlőségjelet lehet tenni a Romanovok, Sztálin és – talán – a nyugati demokráciák rendszere között.
Orwell maga is érezte, hogy itt valami nem stimmel. A már említett ukrán kiadás előszavában, 1947-ben, tehát amikor a vasfüggönyt már leeresztették, így ír: „Néhány olvasóm esetleg úgy véli majd, hogy a könyv végén disznók és emberek teljes összebékülésére célzok. Ez nem állt szándékomban; ellenkezőleg, a befejezésben én az összeszólalkozásukat akartam jó erősen hangsúlyozni; a könyvet ugyanis közvetlenül a Teheráni Konferencia után fejeztem be, és arról akkor mindenki azt hitte, hogy a lehető legjobb viszonyt teremtette meg a Szovjetunió és a Nyugat között. A magam részéről nem hittem, hogy a jó viszony sokáig fog tartani, és az események tanúsága szerint volt is némi igazam...”
Csakugyan veszekszenek a mese végén a részeg disznók és a részeg emberek. De azt is mondja a befejezés, hogy egyformák; és ezen nem változtat Orwell utólagos értelmezése sem. Egyformák; pedig Orwell épp azért írt állatmesét, hogy minél szembeszökőbb legyen, mennyire más világ az, amelyikről a mese szól. Hiszen „az utca emberének nincsenek igazán fogalmai az olyan dolgokról, mint a koncentrációs táborok, a tömeges deportálások, a per nélküli bebörtönzések, a sajtócenzúra stb. Mindazt, amit egy ilyen országról, a Szovjetunióról olvas, automatikusan angol fogalmakra fordítja le, és naivan készpénznek veszi a totalitárius propaganda hazugságait. Egészen 1939-ig, sőt, még később is, az angol nép többsége képtelen volt meglátni a németországi náci rezsim igazi természetét, most pedig a szovjet rezsimmel kapcsolatban vannak lényegében ugyanolyan illúziói.”
Még egyszer, tehát: időszerű-e az Állati gazdaság?
Egyrészt azt mondanám, hogy nem. Nem, mert a létező szocializmus hatvannyolcadik és a jaltai világrend negyvenedik évében, túl 1984-en, túl a ,jövőn”, mi itt már nem érhetjük be a „forradalom fölfalja gyermekeit” igazságával. Mi már réges-rég benne élünk a magunk Állati Gazdaságában; de ahogy telik-múlik az idő, csak mind jobban és jobban tudjuk és látjuk, mi különbség van rusnya disznók és rusnya emberek között. Ami pedig magát az állati példázatot illeti: ma, 1985-ben már nem annyira az a baj, hogy a nyugati világ naivan „lefordítja” a maga fogalmaira mindazt, amit a Keletről hall, hanem inkább az ellenkezője. Az, hogy nem fordítja le. Ami az Elbától keletre van, Nyugaton már a meteorológiai térképek szerint sem Európa többé, hanem Állati Gazdaság. És a Nyugat fütyül az Állati Gazdaságra és benne miránk, állatokra, és – hiszen úgysem érti – nemigen ügyel már arra, mit kotyogunk-nyerítünk-mekegünk és brekegünk, legfeljebb néha, ha nagyon nagy már a lárma.
Másrészt viszont igenis, időszerű könyv ez. Tudniillik jó. Nemcsak korához szorosan kötődő pamflet, hanem időtállóan remek szatíra is, méltó örököse az ezópusi–swifti hagyománynak. A humor nemcsak úgy hat, hogy „célba talál”, hanem úgy is, hogy megröhögtet; márpedig huncut, aki nem neveti végig az Állati gazdaságot. A mese figurái meg már rég önálló életet élnek; úgy, mint – mondjuk – Swift lovai; és gondoskodnak róla, hogy az ember újra meg újra fölfedezze őket ebben az állati világban.
De akár időszerű, akár nem, nagyon jó, hogy lett végre magyar nyelvű Animal Farm. És nagyon jó, hogy ez lett; a fordítás szinte kifogástalan. Azért csak szinte, mert amilyen jó a szöveg egésze, olyan rossz a beszélő nevek többsége. Ugyan miért kellett Napóleont Napólajosnak „fordítani”? Hiszen Napóleon még csak nem is beszélő név. És miért hívnak két hamisítatlan angol farmot úgy, hogy Omlósfa meg Kőnyúzó? A Spionitó név nagyon szellemes; csak hát abból lett, hogy Squealer, márpedig ez a név elsősorban arra utal, hogy tulajdonosa visítani szokott (nem véletlenül, hiszen sertés), és csak sokadsorban érthető úgy is, hogy spicli. És hogyan lett Murielből Mc-Mc? Így csak egy „brites” nevű magyar kecskét hívhatnak. Továbbá az illusztrációk is lehetnének valamivel kevésbé komorak és „művésziek”... De gyorsan abbahagyom, nem keresek több csomót a kákán. Inkább még egyszer leszögezem: nagyon jó az Animal Farmból lett Állati Gazdaság.
Csakis örökérvényűen-időszerűvé egyébként, azt hiszem, akkor fog válni, ha majd egy újabb kiadás belső címoldalán a fordító nevét is olvasni lehet. Nem úgy, mint most az enyémet, itt, ni.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Bírálat [7]