Élt valaha egy ember a dél-brazil őserdő szélén, aki Bach-zenét játszott a kolibriknek, latinra fordította a Micimackót, és gyógyította a fogyó indiánokat. Egy napon ez a férfiú úgy érezte, eljuthatna akár a világ végére is, ha már ott lakik, közel. Megsarkantyúzta lovát. Holmi pálmalevél-kunyhó felé vitt az útja, előtte egy vén sváb telepes szívta a füstöt. A lovas udvariasan megszólította, hogy hát gut’ntág, ez lenne a világ vége? Az öreg erre csupán szortyintott egyet:
– Nem. Ha épp oda kívánkozik, lovagoljon csak egy-két órát tovább!
Lénárd Sándor, akitől egyáltalán nem volt idegen a mikszáthi hangvétel (képzeljük el ezt akár németül vagy latinul), rögtön érezte, hogy bizony ám: ezúttal „jó lakóniával” beválaszoltak neki. De nem haragudott meg, hovatovább újabb kreatív energiamozgást érzett bensőjében. Tüstént visszavágtatott Donna Irma nevű falujába – Blumenautól nem túl messze a kéklő hegygerinc alatt –, és rövid idő leforgásával megírta első regényét. Ez lett a címe: Völgy a világ végén. Budapesti születésű Lénárd Sándorunk – aki egykor Bécsben szerzett orvosi diplomát (?), majd az Anschluss elől menekülve Rómában telepedett le – először német nyelven alkotta meg művét, és csak később magyarította. Nincs kizárva, hogy még sok egyéb, birtokában lévő nyelvre is lefordította volna passzióból, talán még a botokud indiosokéra is, ha ebben nem akadályozza meg 1972-ben bekövetkezett halála. Lénárd Sándor író, költő és műfordító ott nyugszik a brazil Santa Catarina államban, kertjének legtávolabbi pontján – egy árnyékos fa alatt. Emléke kissé megfakult, bár a latin Micimackót állítólag még ma is használják az angol anyanyelvűek: latin nyelvtanulásra. Mo.-on az elmúlt évben-években kezdődött nevének felfényesítése, indult útjára műveinek újbóli kiadása. Ennek keretében kerülhetett sor a római konyháról szóló könyvének (Die Römische Küche, Stuttgart, 1963) második megjelenésére is itt – minálunk hát, Santa Catarinából nézve: a világ másik végén.
Na már most akkor mi is az a polpetta? Aki könnyed, olaszos hangzású, pusztuló indiánok számára ugyancsak vidító kis zeneművet sejt mögötte, jobb, ha segítséget kér, mert mindebből csak annyi igaz, hogy a polpetta itáliai eredetű szó. Magyarázatát – megannyi „konyhalatin” és „konyhaolasz” kifejezésével együtt – megtaláljuk Lénárd Sándor A római konyha című, nyálképzést serkentő művének második kiadásában is (németből fordította Tandori Dezső és Tandori Ágnes). A polpetta nemes egyszerűséggel vagdalt húst jelent, amelyet aztán elképesztően színes skálán lehet ízesíteni, ám mindössze egy-két variáció tekinthető igazinak. Az erről szóló, Donna Irmában jócskán kibővített jegyzeteket még latin-amerikai emigrációja előtt készítette Lénárd, vérbeli filológus kitartásával, java részüket talán épp akkor, amikor valósággal felkopott az álla. – L. Sándorról ezzel kapcsolatban illik azt az apróságot is tudni, hogy anno édesanyja kis gázforralójával menekült Rómába, s ott nemes szegénységében jó szívvel látott vendégül olyan nagyságokat, mint például Károly Amy és Weöres Sándor, akik meleg hangú levélben hálálják majd meg az ő jótettét. E pár sor később beépül Lénárd életművébe, akárcsak a régi római receptek és megannyi más – pl. olasz receptek –, ékesen és ízesen jellemezve a szerző mindenre odafigyelő írói attitűdjét, vándorlása közbeni szenvedélyes gyűjtögető-főzögető életmódját.
Gyors végére annyit, hogy A római konyha esetében nem egyszerű szakácskönyvről van szó. Ennél jóval érzékibb és összetettebb dologról, mivelhogy Lénárd szerint a városoknak lelkük van, illatuk, s hogy aki Rómában káposztalevest készít, egy történelmi folyamatot éltet tovább. Kulcsfontosságúnak tűnik még az az állítás, miszerint eposzt meg szakácskönyvet nem lehet kitalálni. Apicius római szakácsmester kútfőül szolgáló iratainak középkori hányódása pedig egy Umberto Eco-i mű lehetőségét villantja föl. És hogy 1 ember volt Apicius vagy több? Jó fejtörést az étvágyhoz.
(Lénárd Sándor: A római konyha. Bp., Magvető, 2004; első kiadás uo., 1986; 191 old. 1990 Ft)
- Kistotál [6]