Ide figyeljen, bassza meg, azt hiszem,
mi nem leszünk jóban – mondta az őrmester
Öntudatos Katonának.
1. Hamis tanúzás
Öntudatos Dolgozó a személyi dossziéjában lapozva meglepődve látta, hogy abban olyan iratok is vannak, amiket az állami személyzeti munkáról szóló 1019/1974 (V. 2.) MT. h. sz. határozat értelmében a személyi anyagban nem szabad tárolni. Ö. D. ígéretet is kapott a Személyzeti Osztályvezetőtől, hogy a jogellenesen tárolt iratokat, melyek a korábbi munkahelyén kapott fegyelmi megrovást tartalmazták, s melyeket a dossziéjában már csak azért sem lett volna szabad tárolni, mert nem volt büntetési hatályuk, kiveszik.
Három év múlva egy róla készült munkahelyi vélemény miatt Ö. D. ismét kérte a személyi dossziéját, és már kevésbé meglepődve látta annak változatlan tartalmát. Most már fenntartással fogadta Sz. O. újabb ígéretét a dosszié közeli rendezésére, és ragaszkodott hozzá, hogy a jogellenesen tárolt iratokat haladéktalanul megkapja. Majd Sz. O. jelenlétében és hozzájárulásával maga emelte ki a dossziéból az iratot, és békével távozott. Fél óra múltán Sz. O. kérte az iratokat, de Ö. D. a hatályos jogszabályi előírásokra hivatkozva a kérést megtagadta. Ö. D. ellen emiatt fegyelmi eljárást indítottak, és ennek eredményeként elbocsátották munkahelyéről.
A vállalati fegyelmi eljárás során felvett jegyzőkönyvben Sz. O. azt állította, ő nem járult hozzá, hogy Ö. D. a dossziéból kivegye az iratokat, és kérte is Ö. D.-t, hogy adja azokat vissza, aki arra hivatkozva, hogy azokat jogellenesen tartják a dossziéban, a visszaadást megtagadta. A fegyelmi ügy munkaügyi bírósági tárgyalásán Sz. O.-t a hamis tanúzás jogkövetkezményeire való figyelmeztetés után tanúként hallgatták meg. Sz. O. a bíróság előtt azt állította, hogy Ö. D. soha, egyetlen szóval sem említette neki, hogy a személyi anyagában jogellenesen tárolt iratok vannak.
Ö. D. hamis tanúzás miatt eljárást indított Sz. O. ellen a városi ügyészségen. A városi ügyészség az indítványt elutasította arra hivatkozva, hogy a Btk. 238. szakasza szerint hamis tanúzást csak az követ el, aki az ügy lényeges körülményére vonatkozóan tesz hamis vallomást, és Sz. O. tanúvallomása nem vonatkozott az ügy lényeges körülményére. A városi ügyészség álláspontját a megyei főügyészség és a legfőbb ügyészség is elfogadta.
Egyik ügyészség sem indokolja meg, hogy az állítólagos fegyelmi vétség elkövetésének okát, módját, indokát meghatározó esemény valódisága a fegyelmi ügy elbírálása szempontjából vajon miért nem lényeges körülmény. Talán, mert a büntetőjog-gyakorlat a diszkrimináció mellett „előnyös megkülönböztetést” is alkalmaz, esetenként, „kishatalmi” érdekeknek megfelelően?
2. Elírás alapos okkal
Magántitok megsértése és rágalmazás miatt Öntudatos Dolgozó büntetőeljárást kezdeményezett a vállalat igazgatója és személyzetise ellen a városi bíróságon. Ö. D. magánvádló azt sérelmezte, hogy ez ellene indított fegyelmi eljárás során felvett jegyzőkönyvben és határozatban őt bűncselekmény elkövetésével vádolták meg, továbbá évekkel azelőtti szabálysértési ügyét ismertették, aminek semmi köze nem volt a fegyelmi ügyhöz. Ezáltal az igazgató és a személyzetis a Btk. 177. és Btk. 179. szakaszaiba ütköző bűncselekményt követték el.
A „független” bíróság mindent megtett az ügy lokalizálására. Pl. fél évig halogatta a döntést, noha 30 napon belül be kellett volna fejeznie az ügyet. Idézés helyett értesítést küldött Ö. D.-nek azzal, hogy a tárgyaláson nem köteles megjelenni. Ha a magánvádló nem jelenik meg, az vádelejtésnek számít, és a bíróság a pert megszünteti.
A városi bíróság végül is bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást, amit Ö. D. fellebbezése után a megyei bíróság is helybenhagyott. A bíróságok szerint a „vádlottak” a cselekmény elkövetésekor tévedésben voltak, ami akadályozta őket cselekményük társadalmi veszélyességének felismerésében. A Btk. 27. szakasza szerint nem büntethető, aki a cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre a feltevésre alapos oka van.
A bíróságok az ítéletükben említést sem tesznek arról, vajon mi volt az az alapos ok, ami az évtizedek óta vezető beosztásban dolgozó, különböző párt- és tanácsi funkciókat ellátó igazgatót és személyzetist arra a téves feltevésre késztette, hogy hivatottak az állampolgárok büntetőjogi felelősségének megállapítására, valamint magántitkok ok nélküli felfedésére. Jogos védelem? Végszükség? Ezek a büntető szakirodalomban említett előfordulható esetek.
Azt hiszem, a helyes választ a megyei bíróság másodfokú határozatának indoklási részében található tévedés (?) adja meg, ahol Ö. D. magánvádlót vádlottnak nevezik.
3. A gyes és GYIVI
Öntudatos Dolgozó konfliktusba került a vállalat igazgatójával, emiatt fegyelmi eljárás indult ellene, állásából felfüggesztették, fizetését visszatartották, végül elbocsátották.
Ö. D. jogi és erkölcsi igaza tudatában munkaügyi pert indított. A per elhúzódott, Ö. D. már két hónapja nem kapott fizetést. Felesége gyesen volt a második gyermekükkel. Ö. D. a tanácstól nevelési segélyt kért két gyermeke eltartásához. A gyámhatósági eljárásról szóló 1/1974. (VI. 27.) OM. sz. rend. 86–92. szakaszai szerint, ha a szülők nem tudnak gondoskodni a gyermekükről, mert önhibájukon kívül jövedelmük nem biztosítja a család minden tagjának a mindenkori sajátjogú nyugdíjminimumot (1984-ben 2160 Ft-ot fejenként), de ők maguk és környezetük alkalmasak a gyermek nevelésére, a gyámhatóság az intézeti elhelyezést mellőzi, és nevelési segély folyósítását rendeli el a szülők részére. A gyámhatóságnak a segély ügyében 30 nap alatt kell döntenie. Ennek elmúltán Ö. D. sürgette a hatóságot, megemlítve, hogy a nevelési segély célja a létfenntartási gondok megoldása, és már negyedik hónapja kénytelen negyedmagával a gyesből, családi pótlékból és rokoni kölcsönökből élni. Az újabb 15 nap elteltével érkező válasz a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet véleményének késedelmére hivatkozik. Ö. D. a tanácselnök segítségét kérte, majd újabb három hét múltán a Művelődési Minisztériumhoz fordult. A tanácselnök válasza az, hogy késik a GYIVI-vélemény, a minisztérium közli, hogy Ö. D. panaszát a megyei tanácshoz küldte meg, amely rövidesen arról értesíti, hogy felszólította a gyámhatóságot a döntés meghozatalára. Időközben Ö. D. munkaügyi pere jogerősen befejeződött. Az ítéletben Ö. D. havi fizetését 25 százalékkal csökkentették 1 éves időtartamra (ez egy másik történet).
Három hónap után megszületett az első-, majd újabb egy hónap múlva a másodfokú gyámhatósági határozat is Ö. D. kérelmének elutasításáról. A gyámhatósági elutasítás indoka az, hogy Ö. D. hibájából került a család rossz anyagi helyzetbe. Javasolják, hogy Ö. D.-né a gyest megszakítva álljon munkába, és lényegesen kedvezőbb lesz a család szociális helyzete (noha Ö. D.-né havi 3400 Ft-os fizetésével sem érné el a család egy főre eső jövedelme a 2160 Ft-ot).
Kérdés:
– Ha nemcsak Ö. D., hanem Ö. D.-né is szülő, neki mi az önhibája, ami miatt a hatóság a segély folyósítását megtagadta? (Talán, hogy gyermekeket alkotott Ö. D.-vel?)
– Ha a jogszabály többes számot használ (szülők, önhibájukon kívül), a hatóság miért elégszik meg egyes számmal?
– Hány elvonón, börtönben lévő egyik szülő gyermeke után kap – helyesen – nevelési segélyt a másik szülő?
– Ha nem folyósítottak nevelési segélyt, miért nem helyezték el intézetbe Ö. D.-ék gyermekeit?
– Lehet, hogy Ö. D.-ék azért nem kaptak nevelési segélyt, mert Ö. D. öntudatos dolgozó?
4. Fárasztás átlagkeresetért
Öntudatos Dolgozó elhúzódó munkaügyi pere azzal zárult, hogy a bíróság a fegyelmi elbocsátást személyialapbér-csökkentésre változtatta. Az ítélet arról is intézkedett, hogy az elbocsátás miatt visszaszorított négyhavi fizetést (a bércsökkentés levonása mellett) a vállalat utólag fizesse meg Ö. D. részére, a személyi alapbére alapján.
A jogerős ítélet ellen Ö. D. törvényességi óvás előterjesztése iránti kérelmet nyújtott be a Legfelsőbb Bíróság elnökéhez. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet törvénysértő és megalapozatlan, mert a négy hónapra a személyi alapbére helyett átlagkeresetet kellett volna megítélni. Ugyanis a §/1967. (X. 8.) MüM. sz. rendelet 7–10. szakaszaiban előírtak, az MtV. 76. szak. (1–2) bek.-ben és a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának MK. 66. sz. állásfoglalásában foglaltak értelmében, ha az elbocsátás fegyelmi büntetését a bíróság megváltoztatja, az elbocsátás miatti állásból való felfüggesztés idejére a vállalat a dolgozó részére átlagkeresetet köteles fizetni, ezt 30 napot meghaladó időtartam esetében az eseményt megelőző négy negyedévnek a béralap terhére történt kifizetéseiből kell kiszámítani, vagyis a személyi alapbérhez hozzá kell adni az ebben az időszakban kifizetett prémium, jutalom összegét is. Ö. D. átlagkeresete kb. 20 százalékkal volt magasabb a személyi alapbérénél.
A Legfelsőbb Bíróság elnöke az előadottak ellenére sem látott azonban okot törvényességi óvás emelésére.
Ö. D. ezután perújítási kérelmet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz, tekintettel arra, hogy a bíróság annak idején az elmaradt munkabérének megfizetését az átlagkeresete ismeretének hiányában rendelte el, az adatokat meg sem kérte a vállalattól. A perújítási kérelemhez Ö. D. elfogultsági kifogást is bejelentett a Legfelsőbb Bíróságnál, kérve az illetékes bíróság helyett másik bíróság kijelölését. Ö. D. ugyanis úgy vélte, az illetékes (az alapügyet tárgyaló) bíróságtól nem várható ügyének tárgyilagos megítélése, miután alapvető, félreérthetetlen, a bírósági gyakorlatban gyakran előforduló jogszabályi előírásokat hagyott figyelmen kívül, aminek oka csak Ö. D. személye iránt érzett ellenszenv, a bírói függetlenség hiánya vagy mindkettő lehetett.
A Legfelsőbb Bíróság Ö. D. kérelmének eleget téve a szomszéd megye bíróságát jelölte ki az ügy tárgyalására. A bíróság által kirendelt igazságügyi könyvszakértő megállapította, hogy még további 6112 Ft illeti meg Ö. D.-t. A bíróság ezt az összeget (a késedelmi kamatokkal és a perköltséggel együtt) meg is ítélte Ö. D. részére, akinek így kb. 7000 Ft ütötte a markát.
Hogy is van ez?
Csak szívósan (hátha ők fáradnak ki előbb)?
Aki Ö. D., annak legyen ügyvédi diplomája is?
5. Kényszerszabadság
Ö. D.-t, mint tudjuk, az igazgatója fegyelmi úton elbocsátotta, és Ö. D. emiatt pert indított a munkaügyi bíróságon. A pert „megnyerte”, mert a bíróság az elbocsátást egy évre szóló, a havi fizetésének 25 százalékára vonatkozó személyi alapbér csökkentésére változtatta, egyben visszaállítva Ö. D. munkaviszonyát.
A tárgyalás utáni napon – négy hónapos kényszerű távollét után – Ö. D. munkára jelentkezett. Az íróasztala, szekrénye zárva fogadta, telefonja leszerelve. Az igazgató nem ért rá fogadni, viszont levélben arról értesítette, hogy a következő nappal kiadta az egész évi (22 nap) fizetett szabadságát.
Ö. D. – szintén levélben – felhívta igazgatójának figyelmét intézkedésének jogellenességére, hangsúlyozva, hogy az 5/1981. (XII. 29.) ÁBMH. sz. rendelkezés 3. szakasza értelmében a szabadság kiadása időpontjának meghatározásánál a dolgozót előzetesen meg kell hallgatni, és kívánságait a lehetőségekhez képest figyelembe kell venni, továbbá a szabadság kiadásának időpontját legkésőbb a kiadás előtt egy hónappal közölni kell a dolgozóval. Ö. D. egyben azt is közölte, hogy nem tekinti magát szabadságon levőnek, hanem csak igazolt távollévőnek, és az igazgató jogellenes intézkedésével szemben jogorvoslattal kíván élni.
Ö. D. azonban most a döntőbizottság helyett a pártbizottsághoz írt levelet. Három nap múlva az igazgató arról értesítette Ö. D.-t, hogy a szabadságának kiadására vonatkozó rendelkezését visszavonta.
Lehet, hogy Ö. D. cáfolhatatlan érvei hatására vizsgálta felül pár nappal korábbi döntését az igazgató. Vagy talán felhívták telefonon, valahonnan?
6. Utólagos jellemzés?
A személyi dossziéjában lapozva Ö. D. felfedezett egy olyan levelet is, aminek a tartalmát még nem ismerte. Nevezetesen korábbi munkáltatója által írott levélről volt szó, amit volt munkáltatója a munkaviszonyának megszűnését követően írt és küldött el a vállalat részére, és amiben, többek között, az állt, hogy Ö. D. kiváló képességű, kitűnő munkaerő, de a korábbi egészséges kritikai magatartása az utóbbi időben öncélú hibakereséssé változott, ezért kívánatossá vált, hogy az államigazgatási területről a gazdasági szférába kerüljön át.
Az állami személyzeti munkáról szóló 1019/1974. Mt. h. sz. kormányhatározat és az ennek helyes értelmezésére, gyakorlati alkalmazására eligazítást, segítséget nyújtó szakkönyv: A személyzeti munka kézikönyve (Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1982) alapján a dolgozó személyi dossziéjában csak olyan irat tárolható, amit a dolgozó ismer. A dolgozóról információt, jellemzést, javaslatot csak a személyi dosszié iratai, a minősítés alapján szabad adni. Amennyiben a dolgozónak nincs tudomása a róla adott információról, s így annak tartalmát sem ismerheti, meg kell azt mutatni neki, és ha nem ért egyet az információban foglaltakkal – miután az információ egy korábbi munkáltatótól származik, és módosítására nincs lehelőség –, azt a személyi anyagot tartalmazó dossziéból ki kell venni, és külön iratrendezőbe kell elhelyezni. A dolgozó munkahely-változtatása esetén az új munkáltató részére csak a személyi dossziéban elhelyezett iratok küldhetők meg, a külön iratrendezőben tárolt iratok nem.
Erre való hivatkozással kérte Ö. D. a munkaügyi döntőbizottságot, hogy kötelezze a vállalatot a szóban forgó levélnek a személyi dossziéjából történő kivételére és a dosszié tartalomjegyzékéből való törlésére.
A döntőbizottság elfogadva az Ö. D. által idézett előírásokat a kérelemnek helyt adott. A vállalat azonban fellebbezett, noha a döntőbizottság előtt a kérelem teljesítését a vállalat képviselője sem ellenezte.
A munkaügyi bíróság hatályon kívül helyezte a döntőbizottság határozatát, arra hivatkozva, hogy az információt tartalmazó levél tulajdonképpen minősítésnek tekintendő, mert Ö. D. végül is megismerte a tartalmát, és észrevételét is rávezette az iratra. A minősítés pedig jogszerűen tárolható a személyi dossziéban.
A munkaügyi bíróság (elnöke) nagyvonalúan átsiklott afölött, hogy Ö. D. munkaviszonya már három héttel korábban megszűnt az állítólagos minősítés megszületésekor.
Vajon kinek az érdekét szolgálta, hogy Ö. D. személyi dossziéjában nyilvánvaló törvénysértés árán is benn maradjon az a diszkriminációs információ? A fellebbező vállalatét biztosan nem!
7. Jelentős többlet
A 17/1979. (XII. 1.) MÜM. sz. rendelet 51. szakasza értelmében, ha a dolgozó munkakörének ellátása mellett távol lévő dolgozót átmenetileg helyettesít, s az eredeti munkaköre ellátásán felül jelentős többletmunkát végez, helyettesítési díj is megilleti. Az időbéres (havidíjas) dolgozónak helyettesítési díj akkor jár, ha egyfolytában 30 napon túl helyettesít. A helyettesítési díj összege legfeljebb a távol lévő dolgozónak megállapított (vagy megállapítható) időarányos alapbér fele. (Pl.: ha a távol lévő dolgozó fizetése 4000 Ft/hó, és a helyettesítő tevékenység a munkaidő egynegyede, akkor a helyettesítési díj nem lehet több havi 500 Ft-nál.)
Ö. D. csoportvezetőként már egy éve egyedül végezte a csoportra háruló feladatokat, mert a beosztott ügyintézői státus nem volt betöltve. Miután a munkaviszonya éppen megszűnőben volt, előterjesztette a helyettesítési díj iránti igényét. Arra hivatkozott, hogy a csoport iktatókönyvéből is megállapíthatóan a csoport által intézett ügyek száma akkor sem volt kevesebb, amikor egyedül végezte a munkát, így a változatlan mennyiségű munkának határidőre történt maradéktalan elvégzése önmagában is bizonyítja az általa végzett jelentős többletmunka tényét, de a munkahelyi portakönyv, a portások is bizonyíthatják, hogy rendszeresen másfél-két órával a munkaidő letelte után távozott a munkahelyéről, és havi 1-2 alkalommal munkaszüneti napon is dolgozott néhány órát a vállalatnál.
A munkaügyi döntőbizottság a vállalat álláspontját magáévá téve azzal utasította el Ö. D. kérelmét, hogy az utóbbi években csökkent a vállalat létszáma és termelési érteke, így nyilván Ö. D. csoportjának munkája is. Ezenkívül Ö. D. prémiumot is kapott, ami az esetleges többletmunkát is kompenzálta. A munkaügyi bíróságnál Ö. D. sérelmezte, hogy az általa megjelölt bizonyítékokat a döntőbizottság nem vizsgálta, és a döntést arra alapította, ami nincs okozati összefüggésben a helyettesítési díj iránti igényével. Hiszen a prémiumot adott feladat elvégzéséért kapta, a vállalati létszám és termelés esetleges csökkenése pedig az iktatókönyv tanulsága szerint sem járt együtt a csoport munkájának csökkenésével.
A bíróság az ítéletben a hangsúlyt a jelentős többletmunka gumifogalmára helyezte, és megállapította, hogy Ö. D. nem végzett jelentős többletmunkát, mert nincs rá bizonyíték, hogy az esetleges többletmunka végzése jelentős mértékű lett volna.
Mikor lenne jelentős ez az „önkéntes túlórázás”?
Ha az ellenértéket nem Ö. D. kérné?
Ha a bíróság valóban független volna?
Ha...