A csernobili atomszerencsétlenség után minden bizonnyal ismét fel fog lángolni világszerte a vita azokról a kérdésekről, amelyek az atomenergia perében már jó tíz éve napirenden vannak: Helyes-e az a sok ország által – köztük a szocialista országok által is – alkalmazott energiapolitika, amely elsősorban az atomenergiától várja a jövő energiagondjainak megoldását? Nem túl kockázatos-e ez az út? A csernobili atomszerencsétlenség után elfogadhatónak tarthatjuk-e azt az árat, amelyet az atomenergia békés felhasználásáért fizetnünk kell?
Köztudomású, hogy azokban az országokban, ahol az állampolgároknak van joguk és lehetőségük véleményük kinyilvánítására, már hosszú ideje heves viták folynak az atomenergia felhasználásáról. A ’70-es és ’80-as években a fejlett ipari országokban ún. antinukleáris mozgalmak születtek, amelyek nemcsak a nukleáris leszerelésért küzdenek, hanem azt is követelik, hogy a kormányok ne engedélyezzék újabb atomerőművek üzembe helyezését, és egyáltalán tiltsák be az atomerőművek működését. Ilyen mozgalmak működnek Franciaországban, az NSZK-ban, Svájcban, Svédországban és Ausztriában, ahol az antinukleárisok kezdeményezésére elrendelt népszavazáson 1978-ban a lakosság többsége úgy döntött, hogy ne helyezzék üzembe a zwentendorfi atomerőművet, amely azóta sem működik. Vajon milyen megfontolások alapján ellenzik ezek a mozgalmak az atomenergia békés felhasználását is?
Elsősorban azért, mert nem tartják lehetségesnek olyan fokú biztonság megteremtését, amilyet az atomenergia-ipar rendkívüli veszélyessége szükségessé tenne. Az atomenergia biztonságos felhasználásának az a feltétele, hogy a veszélyes radioaktív anyagok, amelyek óriási mennyiségben vannak jelen a nukleáris folyamatban (az uránium bányászásától kezdve a fűtőanyag „elégetésén” és újradúsításán át egészen a radioaktív hulladék eltemetéséig), mindvégig megfelelően el legyenek szigetelve a bioszférától. Ez pedig szinte lehetetlen.
Először is, ezek a radioaktív anyagok sok esetben több tízezer, sőt százezer évig is megtartják sugárzóképességüket, hosszú felezési idejük miatt. Ezért a súlyos nukleáris balesetek elkerüléséhez az kell, hogy évtizedeken, sőt, évszázadokon át ne történjenek váratlan természeti katasztrófák, forradalmak, háborúk, ne kerüljenek uralomra őrült diktátorok, mert ha valami efféle történik, az addig gondosan izolált radioaktív anyagok máris bekerülhetnek a természeti környezetbe.
Másodszor, ezekkel a veszélyes anyagokkal olyan természeti és társadalmi környezetben kell dolgozni, amelyről sok mindent nem tudunk, és amelyben mindig történnek előre nem látott és sokszor elvileg sem előrelátható események, amelyek mind okaivá lehetnek nukleáris baleseteknek. Hogyan lehetett volna például előrelátni, hogy az egyesült államokbeli Colorado államban 1977 szeptemberében egy 5 tonnányi radioaktív rakományt szállító teherautó összeütközik három megvadult lóval és felborul? Vagy lehet-e előre tudni, hogy az atomerőművek vagy a radioaktív hulladéktemetők helyén nem következik be olyan földrengés, amely lerombolhatja a radioaktív anyagokat tartalmazó betonépítményeket?
Harmadszor, az atomenergia-ipar alkalmazottainak a dolog természete miatt mindig hibátlanul, tökéletesen kell végezniük munkájukat. Sohasem lehetnek figyelmetlenek, mindig teljes pontossággal kell engedelmeskedniük a technológiai utasításoknak és előírásoknak, sohasem tévedhetnek. Vagyis sokkal magasabb követelményeknek kell eleget tenniük, mint amit emberektől egyáltalán el lehet várni. Az atomenergia biztonságos felhasználása tehát hibátlanul működő társadalmi intézményeket és mindentudó, tévedhetetlen embereket tételez fel...
Csakhogy mi, emberek távol állunk a tökéletességtől és a tévedhetetlenségtől. Gyarlók, felelőtlenek, hanyagok, pontatlanok vagyunk, amit jól szemléltet a közlekedési, a háztartási és az üzemi balesetek magas száma, vagy az a rengeteg hibás, selejtes és veszélyes termék, amelyet a glikolos és metilalkoholos bortól kezdve a beköltözhetetlen és használhatatlan új lakásokig Nyugaton és Keleten előállítunk. S hogy ez alól nem kivétel az atomenergia-ipar sem, arról meggyőződhetünk, ha felidézünk néhányat az eddig bekövetkezett atombalesetek közül (vö. N. Myers, Gaia. Der Öko-Atlas unserer Erde, Fischer 1985, 124–125. l.):
1. 1957, Windscale (Nagy-Britannia): reaktortűz következtében sugárfertőzötté válik egy 800 km nagyságú terület.
2. 1958, Uralszk (Szovjetunió): felrobban egy radioaktív hulladéktároló; a robbanás következtében több százan meghalnak; tízezreket ér erős radioaktív sugárzás; városokat és falvakat kell kiüríteni és végleg lerombolni.
3. 1968, Detroit (USA): részlegesen megolvad egy tenyésztőreaktor magja.
4. 1969, Colorado (USA): nukleáris hulladék öngyulladása következtében nagyobb mennyiségű radioaktív plutóniumpor kerül a levegőbe.
5. 1972, New York (USA): robbanás következtében végleg bezárnak egy plutóniumüzemet.
6. 1976, Jaslovské Bohunice (Csehszlovákia): a reaktorból kilökődik egy fűtőelem, nyomában nagymennyiségű radioaktív gáz jut a légkörbe, az erőmű két alkalmazottja meghal. 1977 februárjában végleg leállítják a reaktort a sok baleset miatt (vö. Labor Focus on Eastern Europe, 1979. jan.–febr.)
7. 1977, Windscale (Nagy-Britannia): csőrepedés következtében 2 millió liter radioaktív víz folyik el.
8. 1979, Harrisburg (USA): műszaki hibák és a kezelőszemélyzet baklövései miatt nagy mennyiségű radioaktív gáz jut a levegőbe, a fűtőelemek egy része eltörik, ellenőrizhetetlenné válik a láncreakció, s csak nagy nehezen tudják megakadályozni a reaktormag megolvadását.
Szó sincs róla tehát, hogy az atomenergia-iparban különösen nagy volna a biztonság, mint ahogy az atomenergia hívei korábban állították. A balesetek hozzátartoznak az atomenergia-ipar rendes ügymenetéhez – legalábbis erre következtethetünk a Pravda május 4-i cikkéből, melynek szerzője érthetetlennek tartja azt a nagy hűhót, amelyet a nyugati sajtó csap a csernobili atomszerencsétlenség körül, hiszen – mint a cikk írójától megtudhatjuk – 1971 és 1984 között a világ 14 országában 151 atomerőműben történt baleset. Ennek ellenére talán mégsem kellene arra berendezkednünk, hogy normális dolognak tartsuk a csernobilihoz hasonló atomkatasztrófák lehetőségét, amivel együtt kellene élnünk.
A szorosan vett nukleáris baleseteken kívül még két olyan körülmény van, amely nagyon veszélyessé teszi az atomenergiának még a békés felhasználását is. Az egyik az, hogy 30 évvel az első ipari atomreaktor üzembe helyezése után még mindig nincs elfogadható megoldás arra a problémára, hogy hogyan lehet biztonságosan tárolni a radioaktív végtermékeket. Akár a tenger fenekére, akár föld alatti aknába süllyesztik is a hulladékot tartalmazó üveg- vagy betontartályt, mindenképpen előfordulhat, hogy valamilyen előre nem látott oknál fogva (földrengés, vulkánkitörés, vegyi reakciók stb.) megsérül a tartály, és a radioaktív anyagok mégis bekerülnek a bioszférába. A másik veszély az, hogy a nukleáris iparban használatos anyagokat terroristák kaparintják meg, akik azután zsarolásra és terrorcselekmények végrehajtására használhatják azokat. Egy tehetséges amatőr például néhány kilogramm plutóniumból – amelyből többtonnányi van minden tenyésztőreaktorban – kezdetleges, de igen hatásos atombombát barkácsolhat. Ha megvalósulnak a jelenleg érvényben lévő tervek, akkor 20 év múlva 20 000 bombához elegendő stratégiai anyag lesz forgalomban ugyanazokban az államokban, amelyek mind a mai napig nem voltak képesek megakadályozni a bankrablásokat, az utasszállító repülőgépek felrobbantását és a kábítószer-csempészést.
Veszélyességén kívül még egy nagy szépséghibája van az atomenergia-iparnak: az, hogy az energiatermelésnek ez a technikája rendkívül drága. Napjainkra kiderült, hogy az atomreaktorok 5-10-szer annyiba kerülnek, mint ahogy eredetileg becsülték, s ezért az atomenergia ma már nem versenyképes az energiatermelés egyéb módjaihoz képest. Alighanem ez a gazdasági probléma volt a fő oka annak, hogy a fejlett tőkés országok többségében – ahol, a szocialista országokkal ellentétben, nem építenek és tartanak fenn államköltségen veszteséges üzemeket – nagyon lelassult, sőt, sok helyütt teljesen meg is állt az atomenergia-ipar fejlődése. 1970-ben az energiatervezők még azzal számoltak, hogy 1985-ben Nyugat-Európában több mint 200 atomerőmű fog üzemelni. 1983-ban viszont már 73-ra csökkentették ugyanezt a becslést. Hasonló tendencia érvényesült világszerte: csaknem 600-ról 200 alá esett a prognosztizált szám. Az USA-ban gyakorlatilag teljesen megszűnt az új erőművek építése. Az utóbbi években 100 reaktorrendelést töröltek, 1977 óta pedig egyetlen új reaktort sem rendeltek. Hasonló folyamat megy végbe az NSZK-ban is (GAIA, 124–125. l.).
De ha lemondunk az atomenergia felhasználásáról környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolások alapján, vajon nem az lesz ennek következménye, hogy nem tudunk majd mivel fűteni és világítani? Hiszen a kőolaj és a földgáz készletei kimerülőben vannak (még ha ennek ellentmondani látszik is az olaj árának jelenlegi esése), a szénfelhasználás növelése pedig szintén ökológiai korlátokba ütközik a savas esők, valamint a nemkívánatos klimatikus mellékhatások következtében?
Szerencsére hamis az az alternatíva, hogy vagy az atomenergia-ipart fejlesztjük, vagy didereghetünk majd a sötétben. Létezik ugyanis egy olyan, a konvencionálistól gyökeresen eltérő, alternatív energiastratégia, amely az energiatermelés minden áron való növelése és az atomenergia-ipar fejlesztése nélkül is képes arra, hogy kielégítse egy fejlett társadalom energiaszükségleteit (vö. A. B. Lovins, Soft Energy Paths, Penguin Books, 1977). Ez a stratégia abból indul ki, hogy a természeti korlátok miatt nem is szabad a végtelenségig növelni az energiatermelést, és nincs is szükség erre. Lássuk, miért.
Az alternatív energiastratégia néhány egyszerű, de alapvető jelentőségű elvre épül, amelyek furcsa mód csak a legutóbbi néhány évben tudatosultak. Először is, az elsődleges energiafogyasztás nagysága (vagyis az, hogy mennyi szenet, olajat, földgázt stb. termelünk ki és használunk el) semmit sem mond arról, hogy mennyi energia jut el a végső energia-felhasználó berendezésekbe, mert ez az energiaszolgáltató rendszer hatékonyságától függ. Így például a hőerőművekben eltüzelt szén energiájának csak egyharmad része jut el a végső energia-felhasználókhoz (a városi villanyégőkbe, villanymotorokba, háztartási gépekbe stb.), mert a másik kétharmad rész elvész a szénnek elektromos energiává való átalakításánál, és az áramnak a távvezetékekben történő átvitele közben. Másodszor, a végső energia-felhasználó berendezések által elfogyasztott energia mennyisége semmit sem mond arról, hogy mennyi hasznos funkciót teljesítünk ezzel az energiával, mert az e berendezések hatásfokától függ (például attól, hogy a gépkocsi motorja milyen hatásfokkal alakítja át a benzin energiáját mechanikai energiává). Végül, a teljesített funkciók mennyisége semmilyen összefüggésben sincs a társadalom jólétével, mert az attól függ, hogy amit csinálunk, azt érdemes-e egyáltalán csinálni, így semmivel sem növeli a jólétet, ha a városok utcáin mind több gépkocsi pöfög, elviselhetetlen zajt és bűzt csapva, baleseteket és más kellemetlenségeket okozva.
Ezeknek az elveknek az alkalmazásával az utóbbi néhány évben jó néhány vizsgálatot végeztek arra vonatkozólag, hogy milyen lehetőségei vannak a fejlett ipari országokban az energia-megtakarításnak. Nagy eredményeket lehet elérni már a jelenlegi technikák kisebb módosításával is. Ezek közé tartozik az épületek hőszigetelése, jobb hatásfokú kazánok, kályhák, robbanómotorok kifejlesztése, az ipari folyamatok közben keletkező hőnek, illetve gőznek fűtésre és áramfejlesztésre való felhasználása stb. Hogy mekkora lehetőségek rejlenek a megtakarításoknak már ezekben a típusaiban is, azt jól szemlélteti, hogy a fejlett ipari országokban az utóbbi 10-12 év leforgása alatt kb. 20 százalékkal nőtt az energiafelhasználás hatékonysága. Japánban ma az elektromos háztartási gépek (hűtőszekrények, klímaberendezések, porszívók stb.) 50 százalékkal kevesebb áramot fogyasztanak, mint a ’70-es évek közepén. A repülőtársaságok egyharmadával csökkentették az utaskilométerenként felhasznált üzemanyag mennyiségét. Hőszigetelés alkalmazása következtében sokkal kevesebb tüzelőanyag kell fűtésre is, mint 10 évvel ezelőtt. Napjainkra eltűntek a fejlett ipari országokból a 10-15 évvel ezelőtti „benzinpusztító” személyautók, helyükre kis fogyasztású, könnyű és áramvonalas kocsik léptek, de még a mai fogyasztás is csökkenthető az üzemanyag adagolásának mikroprocesszoros vezérlésével és más újítások (pl. keramikus motoralkatrészek) bevezetésével. Óvatos becslések szerint a teljes energiafelhasználást 25 százalékkal, a fosszilis tüzelőanyagok felhasználását pedig 50 százalékkal lehetne 2000-ig csökkenteni a fejlett ipari országokban, miközben a jelenlegi életszínvonal nem romlana (GAIA, 126. l.).
Az alternatív energiastratégia másik jellemzője a takarékosságon kívül a fokozatos áttérés a megújuló energiaforrásokra. Hiába takarékoskodunk ugyanis a fosszilis tüzelőanyagokkal vagy akár az urániummal, ezekből csak véges készletek vannak a föld méhében, s így előbb-utóbb kifogynak. Ezért az alternatív energiastratégia szerint fokozatosan át kell térni a lakóházak napenergiával történő fűtésére, a gépkocsik üzemanyagának növényi anyagokból való előállítására, a napelemekkel működő áramfejlesztők használatára stb.
A felelős politikusok a legutóbbi időkig nem vették komolyan, s többségük ma is utópiának tartja az alternatív vagy szelíd energiastratégiát. A Csernobilban történtek után azonban joggal kérdezhetjük, hogy nem a nukleáris jövőt kell-e inkább az utópiák, mégpedig a veszedelmes utópiák közé sorolnunk. Csernobil után sokan meg fogják változtatni véleményüket az atomenergia békés felhasználásáról. Az atomkatasztrófa óta máris több helyen voltak tüntetések az atomenergia ellen. Több vezető osztrák politikus – köztük K. Waldheim, K. Steyrer és E. Busek – úgy nyilatkozott: elérkezett az ideje, hogy megszülessék a végleges döntés a zwentendorfi atomerőmű ügyében, s az nem lehet más, mint az erőmű leszerelése. A Financial Times értesülése szerint a Szovjetunióban üzemen kívül helyeztek 20, a csernobilival azonos típusú atomreaktort. Ennek ellenére Petroszjanc akadémikus a május 6-i moszkvai sajtóértekezleten kijelentette, hogy a Szovjetunió a csernobili atomkatasztrófa ellenére tovább folytatja atomprogramját, s a jelenlegi ötéves tervben 28 millió kilowattról 40 millió kilowattra kívánja növelni atomerőműveinek teljesítményét. Vajon hány alomkatasztrófa kell még ahhoz, hogy végre felébredjünk, és kigyógyuljunk a saját mindentudásunkba és technikai mindenhatóságunkba vetett hitből; hogy a gigantománia veszélyes útjáról visszafordulva tudomásul vegyük saját korlátainkat és visszatérjünk az emberi mértékekhez, az áttekinthető, kis méretekben alkalmazható és szelíd technikákhoz? Mert a kicsi – hogy E. F. Schumacher bölcs szavait idézzük – nemcsak szép,[SZJ] hanem biztonságos is, ellentétben a technológiai gigantizmussal.
Budapest, 1986. május 8-án.