1942-ben Komlós Aladár kéziratot kért az általa szerkesztett Ararát évkönyv számára Radnóti Miklóstól. A „Magyar zsidó évkönyv” 1939 és 1944 között megjelent hat kötetét a Pesti Izraelita Leányárvaház adta ki, jótékony céllal, a szerkesztőnek azonban az volt a szándéka, hogy az almanachot a magyar zsidó irodalom orgánumává formálja. A magyar zsidó író útjai című cikkében, mely az Ararát első kötetében jelent meg, Komlós Aladár arról ír, hogy kirekesztettsége a zsidó író számára mindig is nehézzé tette a társadalom hiteles ábrázolását, az első világháború óta azonban ehhez egy újabb akadály társult: „a zsidó író nem szólhat többé hozzá ahhoz, ami a magyarságot mint közösséget foglalkoztatja.” Ha ugyanis megteszi, vagy nem hallgatják meg, vagy szavait eleve ellenségesen fogadják. Vannak, akik nem zsidóként, hanem a humanizmus nevében kérnek szót: ők „leghangsúlyozottabban zsidó társaiknál is gyűlöltebbekké” válnak. Mások a napi ügy közkatonái sorában próbálnák a helyüket megtalálni, előbb-utóbb azonban mozgalmuknak is terhére lesznek. A politizálásról azonban az író még ebben a helyzetben sem mondhat le, hisz ma éppen ez az írás legfőbb értelme: az az öröm, „hogy hatással lehetnek a világra”. Kiutat a zsidó élet felfedezése kínál. „Nem azt óhajtjuk – foglalta össze véleményét az Ararát szerkesztője 1939-ben –, hogy zárjuk ki magunkból a zsidóságon kívüli világot, hanem azt, hogy eresszük be végre – amit eddig kirekesztettünk – a világ zsidó részét is. Nemcsak zsidók, hanem magyarok és emberek is vagyunk, s mindössze annyiról van szó, hogy sokrétű meghatározottságunkból az eddiginél nagyobb mértékben domborítsuk ki azt, amit a mai helyzet leginkább követel tőlünk és egyedül enged nekünk.”
Radnóti elutasította a felkérést. Levelét Komlós Aladár a maga kommentárjával akarta közzétenni Kritikus számadás (1977) című kötetében, a költő jogutódja azonban nem járult hozzá a publikálásához. Holott a címzett joggal érezte úgy: „E vallomást bűn volna elzárnom a nyilvánosság elől, már csak azért is, mert érezhetően nem csak az én számomra íródott.”
Komlós Aladár kései reflexióinak megjelentetéséről lemondtunk. Nem akartuk, hogy az a látszat keletkezzék: a vitában a túlélőé az utolsó szó, szerkesztőségünk tehát nyilván vele ért egyet. Komlós Aladár érveit újabbakkal tetézni vagy vitatni ellenben – fontoskodás volna. Az etnikai és nemzeti hovatartozás dilemmáiban sokféle állásfoglalás lehetséges (beleértve a cionizmusét is, amelytől az Ararát távol állt), és alighanem valamennyi jogosult is, amíg nem törekszik mások jogainak csorbítására. Komlós Aladártól csak azt idézzük, amit cikke szerint még 1942-ben írt a Radnótinak küldött – elveszett vagy lappangó válaszlevelében: „azt kérdeztem tőle: mit szólna ahhoz az amerikai néger költőhöz, aki testvérei lincselése idején félrefordulna, és azt mondaná, ő Longfellow, Poe, Walt Whitman versein nevelkedett, tehát nem négernek, hanem amerikainak érzi magát, s így a lincseléshez semmi köze.” A tragédia közelében nemigen maradnak választási lehetőségek. Az Ararát célja – írta Komlós Aladár – „olvasói nevelése volt, lelki egészségvédelem, az, hogy legyen erejük vállalni sorsukat, s emelt fővel, egyenes gerinccel és csorbítatlan önérzettel tudjanak szembenézni a halállal, hogy ám haljunk meg, ha muszáj, de hogy még szégyelljük is magunkat, azt már nem.”
Radnóti Miklós levele Komlós Aladárhoz
1942. május 17.
Kedves barátom, mindenekelőtt ne haragudj, hogy egyhetes késéssel válaszolok leveledre. Ennek egyik oka hanyagságom és nehézkességem, ez tudom, nem enyhítő körülmény, de a másik ok mindenesetre felmentést ad: nem akartam néhány sorban válaszolni Neked, nem akartam csupán a kérdésekre felelni.
Azonban essünk át előbb ezen, ez az egyszerűbb rész. Természetesen félreértés történhetett, azért „természetesen”, mert szinte megszoktam már, hogy a mondások úgy kerülnek tovább, ahogy elhangzottak. Nem vagyunk „fachéban”, csak elhidegült közöttünk a barátság a zsidókérdésben stb. (s ezt őszintén fájlalom). Legutóbb Vihar Bélával beszélgettem ilyen kérdésekről, s ő Rád hivatkozott valamelyik érvével kapcsolatban. Mondtam, hogy Veled nem értünk egyet ebben stb. ... ennyi az egész, szó sincs haragról vagy másról. Viszont baráti mozdulatod, hogy e néhány sort megírtad, s az, hogy e kérdésben nézeteimet hallomásból ismered, mint írod, indít arra, hogy ne csak a föntieket írjam meg Neked. Úgy emlékszem, hogy mi beszélgettünk ezekről a dolgokról, s ha Te nem emlékszel, mégis meg kell magyaráznom magatartásomat s hogy miért utasítottam vissza kétszer szíves szerkesztői meghívásodat (Ararát almanach), miért nem csatlakoztam munkádhoz, miért hidegült el a viszony közöttünk, miért helytelenítem vállalt szerepedet, kritikai szempontjaidat stb. Igyekszem megmaradni a levélforma keretei közt, s ha itt-ott talán töredékes leszek, folytasd, légy szíves, a gondolatot, hisz nem új és nem ismeretlen előtted, igyekszem a műfaj lazább törvényeivel kissé kényelmesebbé tenni ezt a nehézkes explikációt.
Hogy is kezdjem... A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem, és ezen a „belső valóságon” nem változtathatnak törvények. Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, „Zsidó felekezetű” vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőiségem” ősi meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye, erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy–Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is – (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó), kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat. Kissé patetikus vagyok, ne haragudj, s ez a levél is nyúlik, nyúlik, s úgy érzem, semmi újat nem mondok Neked, s hogy egyetértünk. Vitatkozz! Mibe kötnél bele? Igen, tudom már, visszatérek. Nem érzem zsidónak magam. Miért vagyok mégis zsidó vallású? A valláshoz semmi közöm, a faj stb. szellemalakító erejében csak igen-igen kis mértékben vagy még annyira sem hiszek. Hát nehéz megmagyaráznom, s nehezítésül még hozzáteszem, hogy ha valláshoz egyáltalán közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm. Költői pályám legkezdetén, huszonkét éves koromban elkobozták a második verseskönyvemet, pörbe fogtak és elítéltek vallásgyalázásért.
Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak vele éjjelenként!
Ez volt a vers, Töreky súlyosbító körülménynek vette,[SZJ] hogy „más vallás tisztelete tárgyához hasonlítja magát”, s majdnem egyetemi pályámba került, mert a József Attila révén legendássá lett Horger Antal[SZJ] kari ülés elé vitte a dolgot. Sík Sándor mentett meg, sőt a piarista rend tagjai nevében levelet adott a táblai tárgyalásra, amely szerint egyházi szempontból semmi kivetnivalót nem találnak a versben. A Tábla felfüggesztette a büntetést, el is évült. Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne „más vallás” jelképeivel éljek, mert ez nékem nem „más” vallás, s az Újtestamentum költészete éppúgy az enyém, akár az Ótestamentumé, s Jézusban is „hiszek”, nem tudok jobb szót rá, bár a hit... De aztán egyre rosszabb lett zsidónak lenni, itt-ott előnyöm lehetett volna a „vallásváltoztatásból” s ez megcsúfította; a gyámomat egyre jobban megszerettem,[SZJ] neki nagyon rosszulesett volna stb. Szóval maradtam vallásra is zsidó. De költőségem szempontjából ez nem lényeges. A tanúsítványos Vas István költészetében több szerepe van a zsidóságnak, mint az enyémben, vagy a zsidó Zelk Zoltánéban. Nem hiszek hát a „zsidó-író”-ban, de a „zsidó irodalomban” sem. A gyakorlat, ne haragudj, engem igazolt. Néha nézegetem a zsidó lapokat... féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem,[SZJ] és két-három ragyogó költő és író kenyérért, száraz kenyérért és nagyon kicsinyke elismerésért. Mert ott is szolgálni kell, sőt, kiszolgálni. S láttam híradást irodalmi esetről, amiben Gergő Hugó neve „fettel” volt szedve, a Szép Ernőé „petittel”.[SZJ] S az olyan író, aki azelőtt nem vett részt zsidó alkalmi megmozdulásokban – de most, a zsidótörvények óta felfedezte magában a zsidót –, kicsit olybá tűnik nekem, mint a nevét visszanémetesítő sváb származék, kicsit disszimiláns nekem. Ezért nem adtam írást felekezeti kiadványnak. S esztétikai síkon? Vihar Béla beszélt valami zsidó antológiáról. Ingerkedve mondtam neki: ha Patai, Gergő, Szabolcsi, Sót, Bernát stb. kimaradnak belőle, de Szép Ernő, Nagy Z., Füst Milán és Vas István (mert faj vagyunk ugye maguk szerint) benne lesznek, akkor szép magyar versgyűjtemény lesz. Körülbelül ez a véleményem a „zsidó irodalomról”.
Ne haragudj, hogy agyonírtalak, Te vagy az oka, a megtisztelő kedvességed, s ne haragudj, zavaros talán ez a levél, de valamit mégis mond, ha vázlatosan is arról, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról. Szeretettel és tisztelettel köszönt igaz híved...