A csábítási elmélet viszontagságai
A pszichoanalízis megalapítója éveken keresztül úgy gondolta, hogy a lelki megbetegedések gyermekkorban elszenvedett szexuális visszaélések következményei, amelyek a gyerek közvetlen környezetének lelkiismeretét terhelik. Mi több, életének ebben a korszakában Freud ezt a gyanút táplálta magában saját apjával kapcsolatban is.1 Freud azonban soha nem publikálta fenti hipotézisét, amely később „csábítási elmélet” néven vonult be a pszichoanalízis történetébe, és 1897-re kialakította új és immáron végleges elgondolását. E szerint a csábítás nem történik meg ténylegesen, a „külső valóságban”, a gyerek csupán fantáziál arról, hogy a felnőtt elcsábítja.2 A nyolcvanas évektől kezdődően Amerikában, elsősorban a mind befolyásosabbá váló feminista mozgalom hatására, egyre több nő számolt be pszichoterápiában és terápián kívül gyerekkorában elszenvedett szexuális bántalmazásról az apa vagy más közeli hozzátartozó részéről. A megváltozott társadalmi közeg jelentősen hozzájárult Jeffrey M. Masson 1984-ben megjelent hatásvadász, ám tagadhatatlanul jól dokumentált könyve, a The Assault On Truth (Támadás az igazság ellen) sikeréhez, amelyben a szerző azzal vádolja Freudot, hogy tudományon kívüli megfontolásból, a botrányos következményektől félve adta fel csábítási elméletét, és helyezte át a pszichoanalízis fókuszát a tárgyi valóságból a lelki valóság birodalmába.3 Mason nyomán azután mások is kísérletet tettek rá (Fredrickson, 1992; Blume, 1990), hogy a csábítási elméletet rehabilitálják,4 a pszichoterapeuták közül pedig egyre többen kezdtek el gyermekkori szexuális visszaélések emlékei után kutatni.
Míg Masonék és az „emlékezetterapeuták” szerint Freud fikcióvá enyhítette a vérfertőző csábítás botrányos igazságát, a kilencvenes években új életre kelt az a vélemény is, amely szerint a pszichoanalízis elméletei teljes mértékig megalapozatlanok, meseszerűek (Esterson, 1993; Powell and Boer, 1994; Wilcocks, 1994). Freud eme engesztelhetetlen kritikusainak táborából hamarosan kiemelkedett Frederick Crews, a Berkeley Egyetem irodalomprofesszora. Crewst legfőképpen azok a jogi és terápiás visszaélések foglalkoztatják, amelyek abból erednek, hogy egyrészt számos terapeuta kvázi visszaállította a csábítási elmélet prepszichoanalitikus ismeretelméleti státusát; másrészt a feminista ideológiai túlzásoknak engedve, vagy más okokból hivatásos terapeuták és amatőr lélekgyógyászok tömegei próbálnak gyakorlatilag minden pszichés zavart feltételezett koragyermekkori szexuális traumákra visszavezetni.5 A vulgarizált pszichoanalízis, a fundamentalista paranoia és a militáns, elvadult feminizmus találkozása bizarr virágokat hozott, különösen a nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek első felében. Amerika-szerte évente nők ezrei számoltak be gyerekkorukban elszenvedett bántalmazásokról, melyek emlékét állításuk szerint évtizedeken keresztül hurcolták magukban anélkül, hogy tudatában lettek volna, a bíróságok pedig tucatjával tárgyalták a szülők ellen ezen az alapon indított pereket. Az említett időszakban az USA államainak több mint a fele hozott olyan törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy az áldozatok három-hat évvel az elfojtott emlékek felszínre kerülését követően tegyenek feljelentést állítólagos bántalmazóik ellen,6 és több olyan bírósági döntés született, amely pusztán az állítólagos áldozat terápia közben „visszanyert” emlékei alapján ítéltek börtönbüntetésre szülőket és óvodapedagógusokat. Ugyanakkor az is kezdett elharapózni, hogy a védők a vádlott állítólagos gyerekkori szexuális molesztálására építették – időnként sikerrel – a védelmet (abuse as excuse), ahogyan ez a kilencvenes évek egyik legnagyobb vihart kavart perében, a milliomos szüleiket meggyilkoló Menendez-fivérek esetében történt.7
Perek azonban nem csupán a szülőket, hanem a vérfertőző csábítás emlékeit kutató pszichoterapeutákat is fenyegetik. Volt páciensek sikeresen indítottak pereket az őket kezelő terapeuták és kórházak ellen azon az alapon, hogy hamis gyermekkori emlékek létezéséről győzték meg őket, és emiatt megromlott a viszonyuk a szüleikkel. Társadalmi mozgalmak szerveződtek aszerint, hogyan ítélik meg az elfojtott és visszanyert emlékekkel kapcsolatos hipotéziseket. A gyermekeik által állítólag igazságtalanul vádolt szülőkből 1992-ben Philadelphiában megalakult False Memory Syndrome Foundationhöz (Hamis Emlékezet Tünetcsoport Alapítvány) már az első két évben több mint hétezer olyan beadvány érkezett, amelynek írója arról panaszkodott, hogy pszichoterápia során az orvos hamis emlékek valóságos voltáról győzte meg őt, aminek következtében évekre megromlott viszonya szüleivel. Az alapítvány vezetőségében ott találhattuk az amerikai pszichológusok és pszichiáterek színe javát, többek között Martin Gardnert, Ernest Hilgardot, David Holmest, Philip Holzmant, Ulric Neissert, Thomas Sebeoköt, Donald Spence-t.8
A szakmai szervezetek felelőssége
Tíz év távlatából visszatekintve úgy tűnik, hogy ami a nyolcvanas–kilencvenes években történt Amerikában, az egyfajta tömeghisztéria volt, amihez a pszichoanalízisnek csupán anynyi köze volt, hogy a belső valóság és az elfojtás Freud által kidolgozott fogalmaival élt vissza számos sarlatán, feminista és rosszul képzett szociális munkás (időnként mindez egy személyben egyesülve). Az elmúlt években többször is kiderült, hogy ártatlanul vádoltak meg és ítéltek el embereket. Az American Psychiatric Association (a továbbiakban APSA) kitüntetését ugyanakkor, mint látni fogjuk, még 1999-ben is olyan pszichiáterek kapták, akik elkötelezett hívei a „traumaterápiának”, szilárdan hisznek abban, hogy a gyerekkori abúzusok extrém módon elterjedtek, mi több, sátánista rituálék (!) szerves részei. Dutreux-szerű visszataszító és szerencsétlen morális szörnyszülöttek időről-időre sajnos felbukkannak az ösztönélet legsötétebb bugyraiból, korántsem mindegy azonban, hogy milyen arányban találhatók a normál populációban. A terápiát keresők gyakorta érzik magukat kiszolgáltatottnak egy ellenséges világban, ha pedig a terapeuta indokolatlanul próbálja meggyőzni őket arról, hogy a hozzájuk legközelebb álló emberek szexuális tárgyként kezelték őket gyermekkorukban, akkor hasonló súlyú hibát vétenek, mint a sebész, aki az egészséges végtagot operálja. A tét jelentős, családok sorsa áll vagy bukik egy téves diagnózison és egy elhibázott terápián.
Szakmai szempontból a nyolcvanas–kilencvenes évek tömeghisztériájának vagy „szexpánikjának”, ahogyan McNally (2003) nevezi Remembering Trauma című könyvében, két téves tétel volt az alapja, két „áltény”, amiben azonban még a képzett pszichoterapeuták közül is sokan hisznek. Az egyik a Richard Ofshe által meghirdetett „robusztus elfojtás” tana: ha valaki ismétlődő traumáknak van kitéve hosszú időn keresztül, akkor a traumára vonatkozó emlékeit elfojtja, és csak pszichoterápiás körülmények közepette képes újra felidézni őket. A másik tétel ennek a szélsőséges esete: az elfojtás könnyen eredményezhet „többszörösen hasadt személyiséget”, MPD-t (multiple personality disorder). Crews (2004) azt a gyakorlati szempontból vitális fontosságú kérdést feszegeti egy újabb írásában, hogy milyen szerepet játszottak a különböző szakmai szervezetek ezeknek a tévtanoknak a terjesztésében.
A kilencvenes évek első felében már számos olyan könyv jelent meg, amely a csábítási elmélet feltámasztását, terápiás alkalmazását támadta.9 A pszichoanalitikusok szervezete, az American Psychoanalytic Association ennek ellenére nem alakított ki hivatalos állásfoglalást az ügyben. A pszichológusok szervezete, az American Psychological Association (a továbbiakban APA) pedig mind a mai napig a „virágozzék száz virág” álláspontjára helyezkedik, nem köti meg tagjai kezét, így a korábbi életek felidézésétől kezdve az ufók általi elraboltatásokig minden elmélet alkalmazása megengedett a terapeuták számára.10 A szervezet ugyanakkor kétségkívül felismerte az „emlékezetterapeuták” által okozott veszélyeket, és 1995-ben már hivatalos kiadványában figyelmeztette a pácienseket: „az elfojtott és sugalmazott emlékek jelentőségét eltúlozták, és szenzációhajhász formában tálalták.”11 Ha majd emlékezetkutató pszichológusok és a gyerekkori abúzusok kutatásával foglalkozó klinikusok egyesítik erőiket, ígérte optimistán az APA kiadványa, akkor majd pontosabb és mélyebb ismereteink lesznek erről a jelenségről.12 Az igazság azonban az, hogy az APA két évvel korábban, 1993-ban már felállított egy három klinikusból és három elméleti pszichológusból álló munkacsoportot, akik kezdeti együttes erőfeszítéseik után két egymásnak homlokegyenest ellentmondó tanulmányt hoztak nyilvánosságra. Az APA ráadásul rendszeresen jelentetett meg könyveket, amelyek a „recovered memory” terápiát propagálják (pl. Walker, 1994; Pope és Brown, 1996).
A pszichiáterek szövetsége, az APSA legalább ennyire határozatlan az „emlékezetterapeutákkal” szemben. Mint utaltam rá, 1999-ben a legjobb jogi pszichiátriai munkának szóló díjat Brown–Scheflin–Hammond: Memory, Trauma Treatment and the Law című munkájának ítélte. A könyv kiáll a „recovered memory” léte és a bírósági gyakorlatban való felhasználása mellett. Az egyik szerző, Hammond (1992) hét évvel korábban hátborzongató részletességgel kidolgozott téveszmerendszert fejtett ki Hypnosis in MPD című előadásában egy 1992-ben tartott konferencián: a szexuális abúzusok és rituális gyilkosságok döntő részéért egy „Illuminátusok Tanácsa” nevű világszervezet a felelős, amely ezekkel az ördögi módszerekkel tudatosan idézi elő az MPD-t; így toborozza ugyanis „mentális robotok tízezreit”, hogy elérje végső és szörnyű célját: „a világot kormányzó sátánista világrend” létrehozását. A másik szerző, Scheflin három évvel később a Hammond előadásával megegyező tematika és téveszmerendszer által uralt, a Rituális és kultikus abúzus felderítése, kezelése és megakadályozása című konferencián tartott nagy sikerű előadást.13
Nehéz nem szatírát írni! A szakmai szövetségek, mint látható, nemritkán a tébolyodott fanatikusokat legitimálják, ami nyugtalanító, már-már szinte Karinthy tollára kívánkozó állapot:
Dr. Agylepény: Annak a megállapításáról van szó, kolléga úr, vajon én, aki önnel e percben beszélek, elmebeteg vagyok-e vagy sem?
Dr. Fejperec: Tehát megállapítandó, hogy kolléga úrnak van-e rögeszméje? Mert ha nincsen, akkor kolléga úr természetesen nem elmebeteg (…)
Dr. Agylepény: Ha nem vagyok elmebeteg, akkor miért hiszem magamról, hogy elmebeteg vagyok?
Dr. Fejperec: Ez egy rögeszme, kolléga úr, mert mint láttuk, kolléga úr nem elmebeteg.14
Az APSA által kiadott Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders 1994-ben megjelent és ma is hatályos negyedik kiadása (DSM – IV.) ugyancsak tartalmazza az MPD-nek megfelelő diagnózist, ezúttal „disszociatív identitászavar” (dissociative identity disorder) néven.15 Egyfelől igaz, a szervezet már 1993-ban figyelmeztette tagjait:16 „ne gyakoroljanak annak érdekében nyomást pácienseikre, hogy olyan eseményekben higgyenek, amelyek meg sem történtek”, azt is hozzátette azonban: a traumák áldozatainak az elhárító mechanizmusai „az abúzusra vonatkozó tudatos emlékek hiányát eredményezhetik”, továbbá a „disszociatív rendellenességek” az abúzusok tipikus következményei. Az APSA 2000. évi kiadványában óvatosabban nyilatkozik a kérdésről, amikor rámutat: az emlékek megváltozhatnak attól, hogy „egy bizalmi viszonyban álló személy vagy tekintély-figura” ezt sugalmazza.17
Talán még a romantika Doppelgänger-figurái ihlették az MPD kezdeti koncepcióit, az sem kizárt ugyanakkor, hogy az MPD-nek van valamilyen csekély valóságalapja, még ha a mi kultúránkban rendkívül ritka is az előfordulása. „Többszörös személyiség” vagy inkább alterált pszeudo-személyiség kivételes körülmények között előbukkanhat. Dodds (2002, 69–70.) például a görögök »megszállottság« fogalmát értelmezve úgy vélekedik, hogy „a puszta lelki beavatkozástól [Dodds itt az epilepsziára utal – Sz. Cs.] megkülönböztetett, valódi megszállottság fogalma végső soron az olyan másodlagos vagy váltakozó személyiség feltűnésével járó esetekből alakulhatott ki, mint amilyen a Morton Prince által tanulmányozott Miss Beauchamp volt. (…) Ilyenkor ugyanis egy új személyiség jelenik meg hirtelen, aki rendszerint jócskán különbözik a régitől, jellemét, tájékozottságát, de még hangját és arckifejezését tekintve is: megszállja a testet, és magáról az első, a régi személyiségről harmadik személyben beszél. Úgy tűnik, ezek a modern Európában és Amerikában viszonylag ritka esetek gyakrabban fordulnak elő a kevésbé fejlett népeknél, és könnyen lehet, hogy az ókorban nem voltak olyan rendkívüliek, mint manapság.”18
Létezik-e elfojtás?
Mint az előző oldalakon láthattuk, a képzett és felelősségteljes terapeutákat sajnos nem lehet éles határvonallal elválasztani a paranoiás fanatikusoktól, a túlbuzgó „vadfeministáktól” és a felelőtlen sarlatánoktól. Crews meggyőzően dokumentálta: a szakmai szervezeteket komoly felelősség terheli azért, hogy tévtanok terjedhetnek és hosszú ideig fennmaradhatnak, mint ahogyan abban is igaza van, hogy az elfojtás létezését, amit pedig a legóvatosabb pszichoanalitikus is elfogad cáfolhatatlan tényként, mind a mai napig nem igazolták kísérleti úton,19 és ma már egyre többen vonják kétségbe. Amikor azonban Crews (2004, 40.) ennek alapján megkérdőjelezi a feltáró terápiák létjogosultságát, mondván, „az a figyelem, amit a páciens korai traumáinak szentelünk, nem más, mint olyan figyelem, amit az »itt és most«-ban történő értelmes segítségtől vonunk el”, alaposan túllő a célon, „túl sok gyereket öntene ki a fürdővízzel”. Hogyan is mondja Nietzsche? „Még nincsen bebizonyítva, hogy van felejtés: egyedül azt tudjuk, hogy nem áll hatalmunkban a felidézés. Hatalmunk e hézagát átmenetileg a »felejtés« szóval töltjük be: mintha egy plusz képességgel rendelkeznénk.”20 A kérdés csak az: mit jelent pontosan, hogy „nem áll hatalmunkban”? Bármilyen meglepően hangzik, ha jobban belegondolunk, másodlagos jelentőségű, hogy az elfojtás létezik-e abban a dramatizált formában, ahogyan a pszichoanalízis eddig tanította. A terápiás gyakorlat szempontjából voltaképpen közömbös, hogy a beteg az elfojtás mechanizmusa miatt nem engedi be a számára kellemetlen emlékeket és problémákat a tudatába, vagy egyszerűen azért nem foglalkozik velük, mert kellemetlenek, nyomasztják, szorong tőlük stb. Tény, hogy számos dologgal nem szívesen foglalkozunk, még akkor sem, ha ebből hosszabb távon komoly kárunk származik. Az analitikus terápia ráveszi az analizáltat arra, hogy olyan dolgokat is a tudatába idézzen, amelyeket a terápia nélkül nagy ívben kikerülne. Könnyen lehet tehát, hogy elfojtás mint olyan nem létezik, a kellemetlen emlékek, gondolatok elkerülésére való hajlamunk azonban nagyon is létezik. A terápia hatékonysága pedig abban rejlik, hogy rendezzük a viszonyunkat ezekkel a nemszeretem, olykor fájdalmas tudattartalmakkal, bölcsen, higgadtan, lehetőségeink és korlátaink figyelembevételével. Az elfojtás pragmatikusan megközelítve puszta beszédmóddá vagy metaforává változik.
A pszichoanalízis metodológiai heterogenitása
A freudi elmélet ontológiai státusa körül, mint láthattuk, meglehetősen nagy zűrzavar uralkodik, ami a magas kultúra szereplőitől kis túlzással egészen az utca emberéig terjed. Ennek, mint említettem, részben történeti oka van: Freud eleinte maga is ingadozott a csábítási elmélet státusával kapcsolatban; lényeges látni azonban, hogy 1897-ben véglegesen szakított a valós trauma gondolatával, és jó okunk van rá, hogy éppen innen keltezzük a pszichoanalízis létezését.
A történeti oknál azonban fontosabb, hogy a pszichoanalízis alapsajátossága: benne az életrajzi narráció és az értelmezés keveredik az empirikus megfigyeléseken alapuló oksági magyarázatokkal. A csábítási elmélet Masson és a feministák által szorgalmazott feltámasztása és az elfojtás elméletének Crews által propagált teljes elvetése egymással ellentétes módon bár, de egyaránt attól a termékeny metodológiai heterogenitástól fosztaná meg a pszichoanalízist, amely nélkül Freud módszere nem működik, mivel mindkét esetben az empirikus tudományok nyelvjátékát akarják rákényszeríteni a pszichoanalízisre. Masonék és az „emlékezetterapeuták” megpróbálnák a freudi elméletet prepszichoanalitikus korszakába visszalökni. Crews és hívei pedig, mint említettem, túl sok gyereket öntenének ki a fürdővízzel, amikor az elfojtás kísérleti igazolásához kötnék a pszichoanalízis validitását, jóllehet, Crews maga is jól látja azt a folyamatot, hogy Freud az 1890-es években az elfojtás fogalmát egyre „rugalmasabbá és kétértelműbbé tette”, míg végül „az elfojtott (…) már bármilyen anyagot jelenthetett, ami Freud szerint a tudatban nem szerepel.21”
Tagadhatatlan tény, hogy a pszichoanalízis százéves története során nem az empirikus tudományok nyelvjátékát gyakorolta (még ha Freud maga, illetve követői egészen a hatvanas évekig természettudományként próbálták is legitimálni a pszichoanalízist), virtuózan élt ellenben a valóság „sokarcúságával”, vagyis azzal a lehetőséggel, hogy életünk eseményeit hiteinknek, meggyőződéseinknek, tapasztalatainknak és persze vágyainknak megfelelően sokféle módon értelmezhetjük, többféle megvilágításba állíthatjuk, és változatos módokon szervezhetjük értelmes, jelentéssel rendelkező, többé-kevésbé kerek elbeszéléssé. A pszichoanalízis részben a hozzá kapcsolódó vulgarizálási kísérletek, részben az azok által kiváltott ellenséges (nem utolsósorban jogi) reakciók, részben pedig a pszichoanalízisre irányuló empirikus kutatások következtében ironikus módon hasonló helyzetbe került, mint amilyenben Freud nagy ellenfele, a katolikus egyház volt különösen a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében, amikor a természettudományos felfedezésekkel, elsősorban a darwini evolúciós elmélettel találta szemben magát. A természettudományos felfedezések nem léphettek ugyan a vallási narratívák helyébe, azonban arra kényszerítették az egyházat, hogy pontosabban fogalmazza meg állításai, tézisei ontológiai státusát; ahol pedig a vallásos világkép összeütközésbe került a természettudományos világképpel, ott a vallásnak kellett engedményeket tennie.22 Azt is mondhatjuk, hogy a természettudományos felfedezések fokozatosan ráébresztették az egyházat azokra a különbségekre, amelyek a vallás és a természettudományok nyelvjátéka között vannak. Ezzel azonban (a modernitás elvárásaival szemben) a vallás még korántsem vált illegitim tevékenységi formává és gondolatrendszerré, mivel az emberi tapasztalatokat integráló-értelmező teljesítménye meghaladja a reduktív magyarázatokkal operáló természettudományokét.
Freud módszeréhez visszatérve: könnyen bekövetkezhet tehát, hogy a pszichoanalitikusoknak fel kell adniuk számos elgondolásuk empirikus validitási igényét, a pszichoanalízis mint terápia ugyanakkor mégis fennmaradhat. Meddig terjedhet azonban ez a folyamat? Mennyire maradhat legitim terápiás gyakorlat a pszichoanalízis, ha lemond arról az igényéről, hogy empirikus megfigyelésekre, nevezetesen az élettörténet kauzális összefüggéseire alapozza elméletalkotását és eljárásait?23 Hogyan marad elkülöníthető ilyen körülmények közepette a pszichoanalitikus narráció az irodalom beszédmódjától? Olyan kérdések ezek, amelyek meghaladják jelen írás kereteit; nemigen válaszolhatók meg ugyanis más narratív beszédmódok, különösképpen pedig a történészi, az antropológusi és nem utolsósorban a vallási narráció tanulmányozása nélkül. Erre másutt teszek kísérletet.
Jegyzetek
1 A cikk kéziratban lévő könyvem 5. fejezetének erősen lerövidített változata. A könyv címe: Freud avagy a modernitás mítosza. Témái: A karteziánus én Freud által véghezvitt dekonstrukciója és ennek hatása a modernitás sorsára; a narráció mozgástere és viszonya a külső referensekhez a pszichoanalízisben, a történetírásban, az antropológiában és a mitikus-vallási narratívában; a játékon kívüli mozdulatlanság szerepe a narrációban.
2 Öccsének és több húgának néhány hisztériás tünetéből (nota bene, önmagán nem figyelt meg ilyeneket) arra a következtetésre jutott, hogy még saját apját is ilyesféle cselekménnyel kell gyanúsítania – olvashatjuk Jones könyvében (Jones, 1983, 276.).
3 Részben a csábítási elmélet sorsát követi nyomon Freud önéletrajzi írásaihoz írt Utószavában Pető Katalin (1993).
4 Más irányú, de ugyancsak tudatos hamisítással vádolja Freudot egy másik ismert szerző, Frank J. Sulloway. Sulloway (1987 [1979]) Freud, a lélek biológusa (Túl a pszichoanalitikus legendán) című könyvében értékes forráskutatással először kimutatja, hogy Freud a múlt századi biológiából merítette vagy legalábbis meríthette számos fontos elgondolását; ezt követően azonban azzal a meghökkentő hipotézissel áll elő, hogy a pszichoanalízis ennek köszönhetően – jóllehet, Freud és a pszichoanalitikus mozgalom igyekezett „eltüntetni” az erre utaló nyomokat – „rejtett biológia”, és továbbfejlesztése is a biológia egyik határterületi, a társadalmi jelenségek magyarázatára törekvő alkalmazásától, a szociobiológiától várható. Előző könyvemben Sulloway koncepciójának részletes kritikáját nyújtom.
A pszichoanalízis megalapozatlanságát, fiktív természetét hirdető vádak az elmúlt tíz-tizenöt évben erősödtek fel. Ennek egyik oka az, hogy a Freudra vonatkozó történeti források jelentős része csak a nyolcvanas–kilencvenes években vált hozzáférhetővé. Freud hatalmas méretű levelezését egészen a nyolcvanas évekig csak a pszichoanalízis és annak alapítója iránt teljes mértékben elköteleződött híveknek mutatták meg.
A New York-i Freud-archívumban, ahol ezeket az anyagokat Freud lányának, Anna Freudnak a halála óta őrzik, a tárolt anyag egy nem jelentéktelen részén ugyanakkor még ma is ilyen cédulák olvashatók: kiadható 2020-ban, 2050-ben, 2057-ben vagy 2113-ban.
Ezeknek a kísérletnek egy része ugyancsak Ferenczi munkásságára támaszkodik. (Vö. Pető, 1993, 155.)
5 Crews a kilencvenes évek közepén többek között a New York Review of Books hasábjain fejtette ki nézeteit (1993. 11. 18.; 1994. 11. 17.; 1994. 12. 01.), óriási felzúdulást váltva ki mind a pszichoanalitikus establishment, mind pedig a feministák részéről. A szerkesztőséget elárasztották a felháborodott levelek, amelyeket Crews viszontválaszával együtt közöltek a lap egymást követő számai. ( 1994. 12. 22.; 1995. 01. 12.; 1995. 02. 16.; 1995. 03. 02.; 1995. 03. 23.; 1995. 04. 20.) Crews ma már semmiképpen nem vádolható pozitív elfogultsággal Freuddal vagy akár a Freud utáni pszichoanalízissel szemben. Nem csupán azt állítja (Crews, 1993), hogy Freudnak semmilyen bizonyítéka vagy tárgyi alapja nem volt sem a csábítási elmélet, sem pedig az azt felváltó gyermekkori szexuális fantáziák elméletének felállítására, hanem kijelenti, hogy 1. Freud valószínűleg enyhébb elmebetegségben szenvedett, úgynevezett border-line eset volt; 2. a pszichoanalitikus elmélet alapjait ráadásul élete rövid ideig tartó kokainista időszakában találta ki, delíriumos állapotban; 3. diagnózisait tudatosan meghamisította, újra és újra átírta az éppen aktuális „propagandaigényeknek és vitahelyzeteknek megfelelően”; 4. a pszichoanalízis „bizarr állításait” máig sem sikerült kísérleti módszerekkel igazolni, sem a freudi, sem pedig a Freud utáni pszichoanalízisét; 5. a pszichoanalízis mint terápia nem hatékonyabb a többi terápiánál, viszont jóval drágább (Amerikában egy 50 perces analitikus óra ára 100-150 dollár körül van, míg Magyarországon 5-8000 Ft-ba kerül). – A Crews-vitával kapcsolatban vö. Erős, 1994; Lakner, 1995; Szummer, 1994.
6 Lies of the Mind (A lélek hazugságai). Time, 1994. november 29.
7 Vö. Lónyai, 1995, 316.
8 Vö. Crews, 1995, 45.
9 Például Yapko, 1994; Wakefield and Underwager, 1994; Wassil-Grimm, 1995; Kelley and Kelley, 1994; Goldstein and Farmer, 1992, 1993.
10 Vö. Crews, 2004, 39.
11 Uo.
12 Id. Crews, 2004, 39.
13 Vö. Harrington, 1996.
14 Az idézet így folytatódik: Dr. Agylepény: De hiszen akkor, ha nekem rögeszmém van, akkor én elmebeteg vagyok! (…)
Dr. Fejperec: Hát persze. Ha rögeszméje van, akkor elmebeteg.
Dr. Agylepény (dühösen): Még hogy nekem rögeszmém van? Hogy volna nekem rögeszmém?
Dr. Fejperec (dühösen): Hát hiszen az imént állapítottuk meg. Az a rögeszméje, hogy elmebeteg.
Dr. Agylepény: Ez egy rögeszme? Hogy volna ez rögeszme? Hiszen kolléga úr épp az imént állapította meg, hogy én csakugyan elmebeteg vagyok.
Dr. Fejperec: Úgy is van.
Dr. Agylepény: De hiszen akkor ez nem egy rögeszme, akkor ez egy logikus és helyes megállapítás, tehát nem rögeszme. Ha pedig nincsen rögeszmém, akkor természetesen nem is vagyok elmebeteg.
Dr. Fejperec: Ha nincs, akkor nem is az.
Dr. Agylepény (megrázza a kezét): Köszönöm, kolléga. Mégiscsak gyönyörű dolog ez a tudomány. De legalább annyira kell érteni hozzá, mint mi ketten.
Karinthy Frigyes: Elmeorvosok (részlet). Id. Karinthy M., 2003, II. köt., 24.
15 Crews, id. mű, 40.
16 Statement on Memories of Sexual Abuse, 1993. Id. Crews, 2004, 40.
17 Position Statement on Therapies Focused on Memories of Childhood Physical and Sexual Abuse. Id. Crews, id. mű, 40.
18 Dodds lábjegyzeteit elhagytam.
19 Ezt még a pszichoanalízissel egyébként rokonszenvező neves kognitív pszichológus, Matthew Erdelyi (1988) is kénytelen volt megállapítani.
20 Nietzsche’s Werke, IV. kötet, Lipcse, 1923.
21 Crews, id. mű, 38.
22 A mitikus-vallási narratíva mozgásterére és az egyház viszonyulására a természettudományos felfedezésekhez a könyv hetedik fejezetében (Pszichoanalízis – a modernitás mítosza) részletesen kitérek.
23 Ezt a kérdést tárgyalom a könyv 5. fejezetében (A valóság változó státusai a pszichoanalízisben), valamint a befejező, 8. fejezetben: A játékon kívüli mozdulatlanság szerepéről.
Irodalom
Blume, Sue E.: Secret Survivors: Uncovering Incest and Its Aftereffects in Women. Wiley, 1990.
Brown, Daniel – Scheflin, Alan W. – Hammond, D. Corydon: Memory, Trauma Treatment and the Law. Norton, 2003.
Crews, Frederic: Sceptical Engagements. Oxford University Press, 1986.
Crews, Frederic: The Unknown Freud. New York Review of Books, Vol. XL, No. 20, 1993. 49–58.
Crews, Frederic: Victims of Repressed Memory – Part I. New York Review of Books, Vol. XLI, No. 20, 1994.
Crews, Frederic: Victims of Repressed Memory – Part II. New York Review of Books, Vol. XLI, No. 21, 1994. 49–58.
Crews, Frederic: Replies to His Critics on Repressed Memory. New York Review of Books, Vol. XLII, No. 1, 1995. 44–8.
Crews, Frederic: The Trauma Trap. New York Review of Books, Volume 51, Number 4, March 11, 2004.
Dodds, Eric R.: A görögség és az irracionalitás. Budapest, Gond–Cura – Palatinus, 2002.
Erdelyi, M. H.: Issues in the Study of Unconscious and Defense Processes. In Horowitz, Mardi J. (ed.): Psychodynamics and Cognition. Chicago, University of Chicago Press, 1988.
Erős Ferenc: A császár meztelen? – Adalékok a neopuritanizmus Freud-kritikájához. Lettre International, 1994/12.
Esterson, Allen: Seductive Mirage. Open Court, 1993.
Fredrickson, Renee: Repressed Memories: A Journey to Recovery from Sexual Abuse. Fireside/Parkside, 1992.
Goldstein, Eleanor and Farmer, Kevin: Confabulations. SIRS Books, 1992.
Goldstein, Eleanor and Farmer, Kevin: True Stories and False Memories. SIRS Books, 1993.
Jones, E.: Sigmund Freud élete és munkássága. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1983.
Karinthy Márton: Ördöggörcs. Budapest, Ulpius-ház, 2003.
Kelley, Charles R. and Kelley, Eric C.: Now I Remember: Recovered Memories of Sexual Abuse. K/R Publications, 1994.
Lakner Judit: Repedések Freud szexrémvárának falán. BUKSZ, 6. (1994), 2, 240–3.
Lónyai Mária: Dühös fehér férfiak? – A Rush Limbaugh effektus. BUKSZ, 7. (1995), 3, 310–29.
Masson, Moussaieffe: Assault on Truth. New York, Farrar, Straus and Giroux, 1984.
McNally, Richard J.: Remembering Trauma. Cambridge, Mass., Belknap Press of Harvard University Press, 2003.
Pető Katalin: Utószó Freud önéletrajzi írásaihoz. In Freud, Sigmund: Önéletrajzi írások. Budapest, Cserépfalvi Kiadó, 1993. 153–9.
Pope, K. S. – Brown, L. S.: Recovered Memories of Abuse: Assesment, Therapy, Forensics. American Psychological Association, 1996.
Powell, Russel A. and Boer, Douglas P.: Did Freud Mislead Patients to Confabulate Memories of Abuse? Psychological Reports, Vol. 74 (1994), 1283–8.
Sulloway, J.: Freud, a lélek biológusa: túl a pszichoanalitikus legendán. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1987.
Szummer Csaba: A csábítási elmélet viszontagságai; a valóság változó státusai a pszichoanalízisben. Replika, 19–20. (1995).
Szummer Csaba: Pszichoanalízis: a modernitás mítosza. Világosság, 1999/4.
Wakefield, Hollida and Underwager, Ralph: Return of the Furies: An Investigation into Recovered Memory Therapy. Open Court, 1994.
Walker, Lenore E. A.: Abused Women and Survivor Therapy:
A Practical Guide for the Psychotherapist. Washington, American Psychological Association, 1994.
Wassil-Grimm, Claudette: Diagnosis for Disaster: The Devastating Truth about False Memory Syndrome and Its Impact on Accusers and Families. Overlook, 1995.
Wilcocks, Robert: Maelzel’s Chess Player: Sigmund Freud and the Rhetoric of Deceit. Rowman and Littlefield, 1994.
Yapko, Michael D.: Suggestions of Abuse: True and False Memories of Childhood Sexual Abuse. 1995.
- Játéktér [6]