Úgy látszik, egyvalamiben a jugoszláv rendszer sem különbözik a kommunista diktatúra más országokból ismert változataitól: abban, ahogy ellenlábasaival bánik. 1948 után Jugoszláviában is a rendszer ellenfeleinek, majd később Moszkva-barát kommunistáknak százai tűntek el a Rankovic-féle politikai rendőrség börtöneiben és szenvedtek a hírhedt goli-otoki koncentrációs táborban – a jugoszláv Recsken. De később is, különösen a politikai és társadalmi ellentmondások kiéleződésének időszakában, gyakran jártak el az elnyomó szervek kíméletlen brutalitással a rendszer kritikusai ellen, akár a jugoszláv szocializmus eredeti eszményeit számon kérő marxista teoretikusok voltak ezek, akár a demokratizálás érdekében szót emelő értelmiségiek, akár nemzetiségi aktivisták vagy az egyházat védelmező papok.
A Tito halála utáni években[SZJ] folyamatosan romlott a gazdasági helyzet, az ország a csőd szélére került, tovább éleződtek a korábban is sok konfliktust okozó nemzetiségi ellentétek. A helyzetet csak súlyosbította egy egyre nyilvánvalóbb vezetési válság: a Tito utáni pártvezetés kezdeményezőképtelensége, napról napra vegetáló politikája. A válság kibontakozásával párhuzamosan megszaporodtak az ellenzéket sújtó rendőri akciók, egyre gyakrabban érkeztek hírek politikai perekről, drasztikus ítéletekről. Joggal kelt tehát aggodalmat a hír: 1984. augusztus 6-án a belgrádi ügyészség vádat emelt hat értelmiségi – V. Mijanovic 38 éves filozófus, M. Milic 55 éves szabadfoglalkozású, D. Olujic 35 éves politológus, G. Jovanovic 36 éves filozófus, P. Imsirovic 36 éves mérnök és M. Nikolic 37 éves szociológus – ellen, „ellenforradalmi jellegű ellenséges tevékenységre való szervezkedés” címen. A készülőben lévő politikai per valódi célja a már hosszú ideje sikeresen tevékenykedő belgrádi „repülő egyetem” szétzúzása.
Az előzmények
Belgrádban hét éve működik a „repülő egyetem”. Alapítói a belgrádi egyetemről politikai okok miatt eltávolított oktatók és az 1968-as, nagy vihart kavart jugoszláv diákmozgalom egykori aktivistái voltak. Ehhez a csoporthoz az idők folyamán számos fiatal értelmiségi csatlakozott, akiket vonzottak a lakásokban tartott szemináriumok témái, a viták magas színvonala és szabad levegője. A rendszeres időközönként tartott szemináriumokon alkalmanként 15-20-an vettek részt, a „repülő egyetem” rendezvényeinek, fennállása óta, mintegy 200-300 hallgatója volt. A „repülő egyetem” működése a nyilvánosság előtt sem volt titok: a sajtó időről időre említést tett az ott lezajlott vitákról. A hatóságok hosszú évekig nem avatkoztak be a szemináriumok tevékenységébe – ehhez jogalapjuk sem volt, hiszen a jugoszláv alkotmány a gyülekezési szabadságot alkotmányos jogként garantálja, a lakásokban tartott találkozók megtartásához nem szükséges előzetes engedély, még rendőrségi bejelentést sem kell tenni a dologról.
Az ügy
1984 tavaszán azonban egy csapásra megváltozott a rendőri szervek magatartása. A „repülő egyetem” szervezői ugyanis felkérték Milovan Gyilaszt, Tito valamikori harcostársát, a jugoszláv kommunista párt egykori második emberét, a rezsim későbbi kérlelhetetlen, sokszor bebörtönzött kritikusát – az „első számú közellenséget” –, hogy tartson előadást a nemzeti kérdésről. 1984. április 20-án, a D. Olujic lakásán elhangzott előadás befejezése után a rendőrség benyomult a politológus lakásába, és az ott lévő 28 személyt – köztük Gyilaszt – letartóztatta. A letartóztatottakat a kihallgatások után a következő napok során szabadlábra helyezték. Öt fogva tartottat a kihallgatások során fizikailag bántalmaztak, egyikük, J. Mihajlovic a bántalmazások következtében eltört szemüvegének darabjaival a börtönben öngyilkosságot kísérelt meg.
A szabadon eresztettek némelyikét a következő napokban ismét beidézte a politikai rendőrség. Köztük volt R. Radovic, aki április 23-án este, újbóli szabadlábra helyezése után eltűnt. Holttestét egy hét múlva találták meg vidéki nyaralójában. A szerb állambiztonsági szolgálat vezetője nagy sietve kiadott nyilatkozatában azt állította, hogy Radovic öngyilkosságot követett el: nagy mennyiségű altatót vett be. A rendőrségi nyilatkozat után készült boncolási jegyzőkönyv szerint azonban Radovic halálát a szervezetében talált rovarirtó szer okozta. Máig sem derült ki: valóban öngyilkos lett-e Radovic, avagy meggyilkolták? Ennek a kérdésnek az egyértelmű tisztázására szólította fel 19 belgrádi értelmiségi Stane Dolanc belügyminisztert egy május 6-án feladott nyílt levélben, amelyben azt követelik a minisztertől, hogy vállalja a politikai felelősséget, és ha Radovic halálának körülményei továbbra is homályban maradnak, mondjon le.
Az ügy mindezzel nem ért véget. Május 9-én a rendőrség újból letartóztatta M. Milicet és D. Olujicet ellenséges propaganda kifejtésének gyanúja címén. Május 23-án tartóztatták le V. Mijanovicot, P. Imsirovicot és M. Nikolicot, majd valamivel később G. Jovanovicot, akik ellen a vád a társadalmi rend ellen irányuló ellenforradalmi célzatú aktivitásra való szervezkedés volt. Mijanovic, Imsirovic és Nikolic letartóztatásuk után azonnal éhségsztrájkba kezdtek, amelyet Nikolic a börtönben kapott szívroham miatt szakított csak meg, két társa viszont a mesterséges táplálás megpróbáltatásai ellenére 42 napig – ideiglenes szabadlábra helyezésükig – folytatott.
Mijanovic és társai letartóztatása után megmozdult a demokratikus jugoszláv közvélemény. Először a „repülő egyetem” 94 korábbi résztvevője intézett petíciót a JSZSZK[SZJ] elnökségéhez, amelyben tiltakoznak a szólás- és gyülekezési szabadság alkotmányos jogát megsértő eljárás ellen, és rámutatnak, hogy az eljáró hatóságok a vádlottakat teljesen önkényesen válogatták össze a „repülő egyetemen” való részvétellel hasonló „bűntényeket” elkövetők nagy csoportjából. A levél aláírói a jog előtti egyenlőség elve alapján a bebörtönzöttek szabadon bocsátását követelik. Valamivel később 230-an írtak alá egy szintén az elnökséghez intézett nyílt levelet, amelyben aggodalmukat fejezik ki az éhségsztrájkolók egészségi állapota miatt, felhívják a figyelmet az állítólagos bűntény tisztán politikai jellegére, és felszólítják az elnökséget, hogy tegyék lehetővé a letartóztatottak szabadlábon való védekezését.
1984. július 3-án a nyomozó hatóságok szabadlábra helyezik a gyanúsítottakat. Július 30-án V. Gyuranovic, a JSZSZK elnökségének elnöke a nyilvánosság előtt kijelenti: per indult egy csoport jugoszláv értelmiségi ellen, akik „az alkotmányos rend elleni politikai akciókban” vettek részt. Mivel Gyuranovic kijelentése nemcsak hogy a bírósági tárgyalás, hanem még a formális vádemelés előtt hangzott el, joggal kérdi Mijanovic az elnökhöz intézett augusztus 6-i nyílt levelében: „Most, miután Ön már nyilvánosságra hozta ítéletét, mit tegyen a bíróság? Ön már bűnösnek nyilvánított bennünket. Milyen választásuk marad a bíróknak? Hogy meghazudtolják Önt? Nem hinném, hogy megtennék...”
A vád és a védelem
A belgrádi kerületi ügyészség végül 1984. augusztus 6-án bocsátotta ki a vádiratot Mijanovic és társai ellen. A vádirat szerint a vádlottak olyan csoport megszervezésén tevékenykedtek, amelyek célja a társadalmi-politikai rend gyöngítése, törvényellenes megváltoztatása és a kormányzat megdöntése volt. „Ezzel a céllal találkozók sorát szervezték lakásaikon és mások lakásaiban, ezeken a találkozókon mások az ő meghívásuk alapján vettek részt, nagy számú személy előtt olyan szövegeket olvastak fel, olyan szövegeket adtak át egymásnak, és olyan szóbeli kijelentéseket tettek, amelyek támadták a Népi Felszabadító Háborúnk[SZJ] és a szocialista építés vívmányait, valamint a JSZSZK elnökének, Josip Broz Titónak személyét és érdemeit...” Azokból a töredékekből, amelyeket a vádirat a vádlottak írásaiból idéz, az derül ki, hogy ezek a művek kritikus szemmel vizsgálják a kommunista párt szerepét a függetlenségi harcokban és az 1945 és 1948 közötti korszakban, bírálják Tito diktatórikus vezetési stílusát és a körülötte kialakult személyi kultuszt, a párt- és állami apparátus alkotta politikai elitet bürokráciaként jellemzik, és független szakszervezeti mozgalom létrehozásának szüksége mellett érvelnek.
A vád megalapozottságát valamennyi vádlott kétségbe vonta. Mijanovic ügyvédje, S. Popovic, aki már számos jugoszláv politikai perben látta el a vádlottak védelmét, beadványában egyértelműen rámutat: védence ellenforradalmi szándékait semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, ezért az ártatlanság vélelmének elve alapján tényként kell elfogadni, hogy ilyenek nem is léteztek. Másodsorban, bármik lettek volna is a vádlott szándékai, semmi olyat nem követett el, ami törvénybe ütközött volna. A törvény nem szándékokat, hanem tetteket szankcionál, egy egyébként legális ténykedésért senkit sem lehet megbüntetni, bármilyen szándékkal cselekedett is.
Mijanovic és társai ügyének tárgyalására valószínűleg 1984 őszén kerül sor. Az ellenük emelt vádakért kiszabható minimális büntetés öt év.
- Hírek [5]