Skip to main content

„Suhancok forradalma”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Farkasréti temető bejáratánál november 1-jén minden évben gyertyák lobognak. Hivatalosan azt mondják: az eltűntekért, távolban meghaltakért gyújtják őket, a pesti néphit azonban úgy tartja: a forradalom halottaiért. Az idén feltűnően sok fiatal vette körül a néhány négyzetméternyi virágágyást a bejárat közelében. Valóban a forradalomra gondoltak-e vagy a néhány nappal korábban meggyilkolt lengyel papra, Popielusko atyára, vagy egyszerűen csak a saját halottaikra – ki tudja. Akárhogy is volt, a kapunál álldogáló rendőrök nyugtalanul és gyanakodva figyelték őket.

Az ’56-os nemzedékből sokan vannak, akik lassan három évtizede évről évre megemlékeznek a forradalom napjáról. Ma azonban innen is, onnan is hallani: október 23-át olyanok ünneplik meg, akiknek a forradalom – történelem. Legutóbb fiatal munkásoktól kaptunk beszámolót egy szűk körű megemlékezésről. Mindannyian fiatalabbak húszévesnél. Egyikük karosszérialakatos, a másik gépkocsivezető, a harmadik alkalmi munkás, a negyedik cipésztanuló s a legfiatalabb – az egyetlen lány – tizenhét éves, szabásztanuló. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott levelüket változatlan formában közöljük:

1984. október 23., kedd

„Kegyeletteljes ünnepet kívánunk minden kedves hallgatónknak” – recsegi a rádió a 31 m-es rövidhullámon. A lakást zászlók, szalagok díszítik. A szinte utolsó pillanatban értesített barátok közül öten gyűltünk össze du. 6-ra. A műsort egy ünnepi beszéd nyitja. Taps. Egy a SZER-ben hallott politikai vicc oldja a hangulatot. Utána egy lány felolvassa Bill Lomax Magyarország, 1956 című könyvéből az előszó egy részletét. Utána rövid magyarázkodás kezdődik: ez a szám ugyan a Prágai Tavaszhoz kapcsolódik, de ez is a forradalom szellemét tükrözi. És máris forog a lemez: Illés Március, 1848. Ketten olvassák fel Bibó Kiáltvány a nemzethez című nyilatkozatát. Néma csend. A forradalom hangja elnevezésű kazettáról meghallgatjuk Petri György versét és az Illés Ha én rózsa volnék[SZJ] című számát. „És ha egyszer rajtunk lánckerék taposna” – ezt már mindenki énekli. Majd felállunk, és felcsendülnek a Himnusz hangjai. Még beszélgetünk egy darabig, aztán szétszéledünk. Másnap többen sajnálkoznak, hogy későn vagy egyáltalán nem szereztek tudomást az eseményről. Őszintének látszanak. Sebaj, jövőre is lesz október, lesz ünnep. Mi, fiatalok is azt vágjuk ezzel az omladozó diktatúra kőműveseinek szemébe, hogy NEM FELEJTÜNK!








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon