1982 őszén egy nyilvános vitán feltették a kérdést Kende Istvánnak, a Béke Világtanács tagjának, hogy nem kellene-e Magyarországon is biztosítani a fegyveres szolgálat lelkiismereti megtagadásának jogát. Lehetetlen! – válaszolta Kende István. – A kapitalizmusnak kétszáz évre volt szüksége e jog bevezetéséhez, a szocializmusnak is kell ennyi idő hozzá (Beszélő 9). Nos, 1917 októbere és 1919 januárja között még két esztendő sem telt el. Dánia és Norvégia mellett Szovjet-Oroszország volt az első állam, amely elismerte a szolgálatmegtagadás emberi jogát.
A Népbiztostanács január 4-i dekrétuma kimondta: mindenkinek jogában áll, hogy vallásos meggyőződése alapján fegyveres szolgálat helyett ugyanolyan időtartamú helyettesítő szolgálatot vállaljon. (Ma a helyettesítő szolgálat időtartama, azokban az országokban, ahol egyáltalán van ilyen, majdnem kétszerese a fegyveres szolgálaténak.) A dekrétum második pontja a jogi eljárást szabályozta, a harmadik pedig olyan jogot biztosított a vallásos szektáknak, amelyet ma egyetlen állam sem ismer el hivatalosan: teljes fölmentést, helyettesítő szolgálat nélkül. Míg az első két paragrafus „vallásos meggyőződésről” beszél, ez a harmadik „vallási szektákról”, s feltehetőleg Jehova tanúira vonatkozik, akik a szolgálati kötelezettség minden formáját elutasítják.
A dekrétum Sztálin uralmának megszilárdulásáig, tehát a ’20-as évek végéig volt érvényben. Azóta egyetlen alkalommal publikálták: 1968-ban, a Gyekretü Szovjetszkoj Vlasztyi IV. kötetében (282–284. 1., 131. sz. dekrétum). A szöveghez fűzött jegyzet szerint a 3. paragrafust Lenin saját kezűleg írta.
A dekrétum szó félreérthető: holmi önkényes, adminisztratív intézkedést sejtet, amelyet a helyzettől és az erőviszonyoktól függően akármikor vissza lehet vonni. A szovjet állam első éveiben azonban alapvető gazdasági és államjogi kérdéseket dekrétumokkal szabályoztak, így a dekrétumoknak alkotmányjogi érvényük volt.
A fegyveres szolgálat megtagadásának igen sok híve volt a korabeli Oroszországban. Mindenekelőtt Tolsztoj nagyszámú követőjére kell gondolnunk. Tolsztoj pacifizmusa egy sor későbbi bolsevikre is hatott. A dekrétum aláírói között ott szerepel V. Broncs-Brujevics: róla köztudott, hogy személyes kapcsolatban állt Tolsztojjal. A zimmerwaldi és a kienthali konferencián (1915, ill. 1916)[SZJ] a radikális pacifisták és a radikális szocialisták együtt fordultak szembe a szociáldemokraták háborús lelkesedésével. A két konferencia egyik szervezője, Humbert-Droz meggyőződéses tolsztojánus volt, a szolgálatmegtagadásért folytatott küzdelem egyik aktivistája, majd néhány év múlva a III. Internacionálé titkára lett.
A tolsztojánusok hadoszlopain kívül számításba kell vennünk a több mint százezer mennonitát[SZJ], akik mindenféle fegyveres szolgálatot megtagadtak. Egy másik vallásos-pacifista csoport tagjai, a duhoborok ezrével települtek át Kanadába, hogy ott valósítsák meg utópiájukat. Remélni lehetett, hogy a dekrétum hatására egy részük visszatér Oroszországba, a bolsevikoknak pedig égető szükségük volt „nyugati szakemberekre”.
Az 1919-es dekrétummal a bolsevikok elismerték, hogy a pacifista irányzatoknak részük volt a szocialista mozgalom történetében. Mindez természetesen nem biztosított a pacifistáknak szerepet a kormányzásban, demokratikus képviseletet az állam intézményeiben. Mégis, az a hatalmi politika, amelynek jegyében született, még nem volt azonos azzal, amelyik a dekrétum hatályon kívül helyezése után, a ’20-as évek végétől alakult ki. Ekkor kezdődött az az időszak, amelynek végleges lezárulásáig Kende István szerint még százötven évnek kell eltelnie.
A Népbiztosok Tanácsának 1919. január 4-i dekrétuma a vallásos meggyőződésűek hadkötelezettség alóli felmentéséről
1. Az olyan személynek, aki vallásos meggyőződése következtében nem tud részt vállalni a katonai szolgálatból, biztosítani kell a jogot, hogy a Népbíróság határozata alapján, a vele egykorúak behívásának időtartamára az ilyen szolgálatot fertőző betegek kórházában teljesítendő egészségügyi szolgálattal, vagy a szolgálatra behívott személy által megválasztott más hasznos munkával váltsa föl.
2. A Népbíróság, amikor hadkötelezettségének más, polgári kötelezettséggel való helyettesítéséről határoz, minden egyes esetben kikéri a Moszkvában székelő Vallási Közösségek és Csoportok Egyesített Tanácsának szakvéleményét. A szakvéleménynek ki kell terjednie arra, hogy valamely meghatározott vallásos meggyőződés kizárja-e a katonai szolgálatban való részvételt, továbbá arra is, hogy az adott személy őszintén és becsületesen jár-e el.
3. Kivételes esetben a Vallási Közösségek és Csoportok Egyesített Tanácsa egyhangú döntés alapján eljárhat az Összoroszországi Központi Végrehajtó Tanácsnál a katonai szolgálat alóli teljes – minden egyéb helyettesítő szolgálat nélküli – felmentés érdekében, ha kimutatható, hogy az ilyen helyettesítést nem pusztán általában a vallásos meggyőződés zárja ki, hanem a szektás irodalom, valamint az érintett egyén személyes élete is.
Megjegyzés: Valamely személy katonai szolgálat alól történő felmentésének ügyében eljárást kezdeményezhet és folytathat maga a szolgálatra behívott személy, valamint a Vallási Közösségek és Csoportok Egyesített Tanácsa; a Tanácsot az a jog is megilleti, hogy a Moszkvai Népbíróságon eljárjon az ügy kivizsgálásával kapcsolatban.
V. Uljanov (Lenin), a Népbiztosok Tanácsának elnöke
Kurszkij igazságügyi népbiztos
V. Broncs-Brujevics, a Népbiztosok Tanácsának irodavezetője
I. Fotyijeva titkár
1919. január 4., Moszkva, Kreml.
- Dokumentum [5]