A monori tanácskozáson való részvétel rangot ad. Igazolja, hogy az illető számottevő személyiség a magyar kulturális életben. Annak pedig, aki nem tartozik ehhez a szűk (45 személyt számláló)[SZJ] körhöz, legalább az ott elhangzott előadások és hozzászólások szövegét közlő 76 oldalas füzetet kell elolvasnia, ha nem akarja a kulturális tájékozatlanság látszatát kelteni.
Miután végigolvastam ezeket a sűrűn gépelt oldalakat, meggyőződésem: Monor megérdemli ezt a magas besorolást. Az inkább nemzetközi jellegű Független Kulturális Szimpózium mellett[SZJ] ez volt a magyar értelmiségi élet saját ügyeivel foglalkozó legfontosabb eseménye nemcsak 1985-ben, de talán évek óta.
A hivatalos tájékoztatási szervek ennek ellenére – vagy éppen azért – nem vettek tudomást róla. Egy betű nem jelent meg, egy szó nem hangzott el sajtóban, rádióban, tv-ben arról, hogy június 14-e és 16-a között a monori kempingben egy sokakat Szárszóra emlékeztető találkozót[SZJ] rendeztek olyan ismert, szakmájukban elismert értelmiségiek részvételével, akik a függetlenül gondolkozó magyar értelmiség legkülönfélébb irányzataihoz tartoznak. Olyan személyek, csoportok találkoztak – népi írók, urbánusok, természetvédők, reformközgazdászok, a demokratikus ellenzék tagjai, avagy semmilyen csoporthoz nem tartozó független szellemek –, akiknek a tevékenysége eddig – bár céljaik nagyjából közösen voltak – inkább egymásellenes, mint összehangolt akciókban nyilvánult meg. (Emlékezzünk Kis János szavaira.) Az, hogy Monoron elvesztette érvényét a mindenkori zsarnok „divide et impera”[SZJ] politikája, önmagában is nagyszerű eredmény. Reméljük, megérezték a résztvevők a szolidaritás melegét, és a jövőben nem akarnak majd lemondani róla.
A különböző független irányzatok találkozásának jelentőségét aláhúzza az a félelem, amellyel a hatalom figyelte az eseményeket. Nem elvont megállapítás ez, konkrétan tudjuk: a rendszer félt a monori tanácskozástól, szerette volna megakadályozni.
Hírek járják, hogy az ügyben már járatos Knopp András – hiszen ezt tette a Bibó-emlékkönyv kiadása után is – jelentést írt[SZJ] a Központi Bizottság titkárságának: osztályozta, besorolta az előadókat, felszólalókat, és javaslatot tett arra, ki ellen milyen intézkedést kell hozni: ki az, akit egyszerűen félre kell állítani, kit lehet még meggyőzéssel helyes útra terelni, kinél érdektelen az, amit mond.
Knopp tanár úr osztályozásánál persze nem a szellemi felkészültség a döntő, még csak az ideológia sem, sőt, a tágabb értelemben vett politika sem, hanem az, hogy amit mond, mennyire van hasznára a párt pillanatnyi stratégiájának. Korántsem egyértelmű, hogy egy megnyilatkozás mikor „hasznos”. Bizonyos személyek bizonyos bírálata, bizonyos kérdésekben épp olyan fontos lehet, mint mások hallgatása vagy harcos kiállása az irányvonal mellett.
Az elterjedt (elterjesztett?) hír – akár igaz, akár nem, hogy Knopp úr ismét jelentést írt, értékelt, osztályozott – alkalmas arra, hogy félelmet, bizonytalanságot keltsen. Lehet, hogy az aggodalom alaptalannak bizonyul. Lehet, hogy valakinek a részvétele a monori tanácskozáson talán csak egy főnöki fejcsóválást vált majd ki. De az sincs kizárva, hogy – mint a Bibó-emlékkönyv esetében is megtörtént – gazdátlanná válnak székek egyik-másik kutatóintézetben, nem hosszabbítanak meg szerződéseket. A bizonytalanság kafkai légköre ismét diadalt ül.
Az, hogy a hatalom magatartásáról, reakciójáról csak híresztelések keringenek, nem új. A diktatúrákat nem az jellemzi, hogy közlik az állampolgárral véleményüket. Meglepőbb, hogy a rendezés körülményeiről is csak különböző híresztelések járják, mert a szervezők is – szemben a demokratikus ellenzék eddigi gyakorlatával – a „titkos diplomácia” módszereit követték.
Mondják, hogy sikerült titokban tartani az előkészületeket, a rendőrség csak két nappal korábban értesült a találkozóról. Knopp András sértődött méreggel telefonált, beszélt azokkal, akiktől „mást várt”. Mindhiába... A találkozó létrejött, a szervezők módszere eredményes volt.
De lábra keltek olyan híresztelések is – ki tudja, milyen forrásból –, hogy a rendőrség taktikája vált be. Ők pontosan tudták – így a gondolatmenet –, hogy milyen előkészületek folynak. A közelgő Kulturális Fórum miatt azonban nem merték betiltani a találkozót. (Mi lett volna liberális hírünkkel a nagyvilágban?) Így azt igyekeztek elérni, hogy minimumra korlátozzák a résztvevők számát, hogy kizárják a nyilvánosságot, és csak olyan emberek találkozzanak, akiknek már úgyis mindegy, hogy mit hallanak Monoron. A BM azt a látszatot keltette, hogy nem tud az ügyről. A szervezők pedig annak érdekében, hogy ne derüljenek ki terveik, folytatták a konspiratív munkát, kizárták a közösséget. A kultúrpolitika így megelégedéssel vehette tudomásul, hogy sikerült elszigetelni a találkozót, megakadályozták, hogy jelen legyen három-négyszáz diák, aki aztán elárasztotta volna a Monoron elhangzottakkal az egyetemet úgy, mint elődeik 1943-ban, a szárszói találkozó után, ahol az akkori népfront rakta le a magyar értelmiség fasizmussal szembeni kiállásának alapjait. Szárszó ereje éppen abban állt, hogy az mehetett oda, aki akart. Csak körülbelül tudják, hogy hatszázan lehettek, zömében egyetemisták, nem számolta őket senki. A beszédek szövege napokon belül a legkülönfélébb formákban terjedt el az országban.
Tudom – hogyne tudnám –, hogy a háborúban már éppen vereségre álló, azért egyre idegesebben reagáló Horthy-rendszer liberálisabb volt, mint a kádárizmus harminc év békével maga mögött. De pontosan a monori találkozó szereplői közül bizonyították be éveken keresztül sokan – másképp nem is mernék megkockáztatni véleményt innen kívülről –, hogy a mai viszonyok között is lehet a közönség számára nyitott találkozókat, vitaesteket, sőt nemzetközi szimpóziumot is tartani több száz fős közönség részvételével. A vándoregyetem éveken át a tétel bizonyítéka volt.
A monori tanácskozás szervezői a lehetőséget bizonyító tapasztalat ellenére is a titkos szervezés, a zártkörű találkozó mellett döntöttek. Valami politikai bizottságféle dönthette el, ki jöhet, ki nem, melyik csoport mekkora kvótát kap.
Csurka István mondta Monoron, hogy arra a „kis magra”, amelyre ő fel akarja építeni az Új Magyarországot, „figyel a társadalom”. De hogyan figyeljen rá, ha az a kis mag elbújik a monori kempingben, jegyszedőkkel küldeti vissza azokat, akiknek nincs meghívójuk?
Más lett volna, ha néhány száz egyetemista, középiskolás egy hétvégén át hallgathatja azok vitáját – különösen egy kemping regényes keretei között –, akiket csak írásból, rádión keresztül ismert, és aztán hétfőn berobban az egyetemre, tovább meséli élményeit. Ez politikai élet. Viszont suttogásból értesülni valamiről, ami majd lesz, vagy talán már volt is, aztán kézbe venni egy sűrűn gépelt brosúrát, amely sokakra még akkor is fűrészporként hathat, ha a tartalom rendkívül érdekes, nos, ez antiklimax.
Világért sem akarom lebecsülni annak jelentőségét, hogy a szervezők gondoskodtak az előadások, opponensi vélemények közléséről. Ez a füzet azonban feltételezhetően a magyar értelmiség csupán kis töredékéhez juthat el. A szélesebb terjesztés lehetőségét megakadályozták azzal, hogy az egyes tanulmányok közlését a szerzők engedélyéhez kötötték. Ez a feltétel éppolyan érthető, mint jogos és szokásos – demokratikus körülmények között. A magyar értelmiség viszonyai azonban mások. A független vélemény széles körű elterjesztéséhez szüksége van a szamizdatsajtóra, nyugati magyar kiadókra, rádióállomásokra. Ezek kifejezett engedély nélkül csak a szerzői jog nemzetközi előírásainak szűk határai között ismertethetik az egyes beszédek tartalmát, nincs joguk a teljes szöveg közléséhez, amit minden Monoron elhangzott előadás megérdemelt volna.
Bizonyára vannak olyanok, akiknek ugyan nem lenne kifogásuk a publikálás ellen, de ha megkérdik őket, tehát vállalniuk kell az „igen”-t, visszarettennek. Mások beleegyezésüket adják, nyilvánosságot kapnak, és ezzel hívják ki maguk ellen azok haragját, akiket vagy nem kérdeztek, vagy kérdeztek, de nem mertek igent mondani. Aztán lesznek hírközlő szervek, amelyek megkérdezés nélkül mégiscsak közlik a teljes szöveget, és ezzel a pletykák, híresztelések, vádaskodások zuhatagát indítják el. Oszd meg és uralkodj.
Azt, hogy aggodalmam nem alaptalan a monori tanácskozás anyagának ismertté válását illetően, bizonyítja a hasonló utánközlési feltételekhez kötött Bibó-emlékkönyv sorsa, amely érdemtelenül maradt mindmáig ismeretlen, még az ország értelmiségi köreiben is. Az is különféle irányzatok összefogását tükrözte. Az ott közölt írások legnagyobb része is kitűnő munka, és mégis a feledés homályába merül az ígéretes kötet. Véleményem szerint ennek oka is az volt, hogy csak a szerzők beleegyezésével lehetett kiadni, felolvasni.
Úgy gondolom, hogy azok a különböző irányzatokhoz tartozó, függetlenül gondolkodó értelmiségiek, akiknek van mondanivalójuk a társadalom számára, és akik elvárják, hogy figyeljen rájuk a közvélemény, nem zárkózhatnak el a külvilágtól, nem vitatkozhatnak zárt ajtók mögött, hogy aztán afféle politikai bizottság módjára közöljék belső vitájuk eredményét – hogy nem mondjam: a döntést – a társadalommal. Régi bolsevik stílus ez, amelyet – azt hittem – meghaladott az idő.
A magyar demokratikus ellenzék – amelynek a jelek szerint nem volt döntő szava a monori tanácskozás megszervezésében – több mint tíz éve azt rágja szinte unalomig mindenki fülébe: „demokráciára csak demokratikus módszerekkel lehet nevelni.” Ne szűnjön meg az ellenzék tovább ismételgetni ezt a tételt. Monor mutatja: szükség van rá.