Szalai Pál

Nyomtatóbarát változat

1.

Csoóri kiindulópontjával magam is egyetértek. 1848–49-ben az európai haladás eszményeit Magyarország képviselte, és – ha a magyar kormányzat sokáig nem is mutatott kellő megértést a nemzetiségek törekvései iránt – ezek akkor a rossz oldalra, a neoabszolutizmus oldalára álltak.

2.

Nem baj, hogy Csoóri rámutat: a kiegyezéses idők magyar nemzetiségi politikája sem volt csak elnyomás. Ezt Szőts Géza nála alaposabban fejtette ki a Román Kommunista Párt Központi Bizottságához intézett beadványában (Beszélő 13–14). Ugyanakkor azért sem árt felhívni a figyelmet: ez a nemzetiségi politika nemcsak az Eötvös–Deák-féle törvény[SZJ] szellemétől maradt el, hanem a betűjétől is, noha ez a törvény meg sem közelítette az 1849-es Szemere-féle törvényt,[SZJ] nem szólva Kossuth 1862-ben kifejtett elképzeléseiről.[SZJ]

3.

Csoóri elismeri a masaryki Csehszlovákia nemzetiségpolitikai érdemeit,[SZJ] egy szerencsétlen „csehellenes”szövegrész mégis becsúszik előadásába: „Csehnek lenni a Monarchiában általában azt jelentette, hogy aulikusnak lenni a Habsburgokkal. Magyarnak lenni: épp az ellenkezőjét jelentette ennek. Örökös dacot, szembe szegülést, merevséget.” Innen származna a nagyobb cseh európaiság, polgárosodás stb. Ez így nem igaz. 1848-ban Prágában is volt forradalom, mely egy nappal előzte meg a pestit:[SZJ] Windischgrätz ágyúkkal fojtotta el júniusban. A Bach-korszakban nemcsak cseh bürokraták nyomorgatták Magyarországot, de Prágának is volt magyar rendőrkapitánya. Szemére vethetjük-e a cseh népnek, hogy – nem nemzeti tulajdonságai, hanem a cseh történelem alakulása folytán – a Habsburg-ellenes ellenállást a katolizálással és a germanizálással szemben fejtette ki, nem pedig egy feudális alkotmányhoz való ragaszkodás formájában? Ámde igenis szemére vethetjük Andrássy Gyulának 1871-es szerencsétlen döntését, mellyel a cseh kiegyezést megakadályozta, noha cseh nemzetiség Magyarországon nem volt!

4.

Horthyék felelőssége... Nagyon sokszor, talán túl sokszor írták le, hogy román segítséggel verték le a Tanácsköztársaságot, de ettől ez még tény marad. A nemzeti álláspontot 1919-ben a legtisztábban Stromfeld képviselte. Kissé leegyszerűsítve a dolgot: Horthyék kisantant segítséggel jutottak hatalomra, azután „Hadúr”, Csaba, Botond stb. – egy ún. keresztény kurzushoz kissé rosszul illő – emlegetésével korbácsolták fel a hisztériát a kisantant ellen. Sajnos egy ennyire cinikus machiavellizmus is sikeres lehet, de sikeréhez megfelelő erőviszonyok szükségesek, ezek pedig 1920-ban nem álltak fent. Csupán egyetlen kártyát játszhattak ki: a német ellenforradalom győzelmét, és bár ez az ellenforradalom nem felelt meg a Horthy-féle vezető garnitúra elvárásainak, sőt: még nem európai elemei java része számára is meghökkentő volt, nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ideig még Bethlen is a hitleri Németországgal való együttműködés híve volt. Azonban: ez az együttműködés nem felelhetett meg bizonyos európai eszmék betartásának, amelyeket a Horthy-rendszer – úgy-ahogy – össze kívánt egyeztetni a machiavellista külpolitikai koncepcióval és az ellenforradalmi tekintélyelvűséggel.

Megítélésem szerint ez az ellentmondás 1941 áprilisában vált világossá, és így ítélte ezt meg ama tragikus történelmi órában Teleki Pál is. Ez a pont volt a visszafordíthatatlan történelmi tragédia „punctum saliense”.[SZJ] Horthyéknak meg kellett volna tagadni a német csapatok Magyarországon való átvonulását[SZJ] (erre ugyanúgy mód lett volna, mint 1939-ben) és a Jugoszlávia elleni háborúban való részvételt. A szovjet–német háborúban pedig a semlegesség álláspontjára kellett volna helyezkedni, mert Hitler Magyarország hadba lépését nem is kívánta. (Ez esetben nemcsak Észak-Erdély, de egész Erdély visszakerülhetett volna Magyarországhoz.)

Lett volna mármost ennek az 1920 óta folytatott politikának alternatívája? Megítélésem szerint igen: a kisantant békés „kilyukasztása” Csehszlovákia felé. A magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában volt a legjobb, és Masaryk hajlandónak mutatkozott bizonyos méretű revízióra. A szlovák sovénséggel szemben a cseh demokratákhoz kellett volna apellálni. Horthyék azonban éppen ettől tartottak a legjobban, mert a csehszlovák demokrácia példájának „ragadósságától” tartottak. Való: Romániával szemben a magyar jobboldal mindig konciliánsabb volt, mint Csehszlovákiával szemben, így például Bárdossy Gogát támogatta, Szálasi Horia Simával szövetkezett[SZJ] – híven megmutatva: mennyire becsülik az erdélyi magyarságnak nem pusztán etnikai, de akár csak fizikai megmaradását is.

Ami mármost Horthy ’44. márciusi magatartását illeti, az első szempont itt a következő volt: milyen mértékben tudja Horthy – pozícióját felhasználva – megmenteni a magyar zsidóságot és cigányságot, az antifasiszta politikusokat és nem utolsósorban az észak-erdélyi (és talán a tiszántúli) magyarságot, melynek körében szintén vérengzéseket vitt volna végbe a félvasgárdista Antonescu-rezsim,[SZJ] melynek csapatait Hitler fel kívánta használni Magyarország megszállásában. A további szempont a magyar nemzeti becsületnek a világ szemében való megmentése, és ezen a réven, de ezen túlmenően az erdélyi kérdésnek Magyarország számára kedvezőbb megoldása lehetett volna.

A román megszállás veszélyét Horthynak csakugyan sikerült elhárítania azzal, hogy maradt. Egyebekben azonban az 1944. március 19. és 1944. június 26. közötti periódusban Horthy a Gestapo, az SS és a – rá felesküdött – magyar csendőrség terrorjának megakadályozásáért az égvilágon semmit sem tett, noha az „Endlösung” mibenlétéről pontos tudomása volt. Ezzel Horthy csakugyan megkoronázta 25 éves történelmi bűnlajstromát. Viszont az 1944. június 26. és október 16. közötti periódusban csakugyan megakadályozta a budapesti zsidóság elpusztítását, sőt: augusztus 29. után (és különösen október 25-én) számos antifasiszta politikus szabadon bocsátását is kiverekedte[SZJ] – és ezt kétségkívül érdeméül kell betudnunk.

A magyarság nemzeti becsületének megmentése ügyében – ismétlem – Horthynak az 1941. áprilisi német követelések megtagadásával kellett volna a döntő lépést megtennie. Naivitás volna azonban egyedül Horthyra hárítani a felelősséget: a magyarság nemzeti becsületét ezekben az években – és különösen 1944-ben – az úri-középosztályi hivatalnokréteg, a tisztikar egy jelentős része és a csendőrség játszotta el.

Észak-Erdély hovatartozásának kérdése morális síkon e kérdésekkel nem függ össze. Azt hiszem, Csoóri egyet fog érteni velem abban, hogy területeket és népcsoportokat nem lehet ide-oda dobálni abból a szempontból kiindulva, hogy a különböző népek egy bizonyos periódusban hogyan viselkedtek. Nem tudom: a magyar nép érettnek vagy éretlennek mutatkozott-e önmaga kormányozására és egy humánus, európai szellemű magatartásra a második világháború éveiben. Feltéve azonban, hogy éretlennek mutatkozott (az összehasonlítás – enyhén szólva – nem üt ki ilyen biztonsággal e két nép javára), akkor sem volt helyes ezen az alapon magyarlakta területeket Romániához és Csehszlovákiához csatolni, még kevésbé magyar népcsoportokat vagyonukból kifosztani és kiűzni.

5.

Általában: hibának tartom, hogy Csoóri „visszamenőlegesen” is csak Erdély kettéosztását tartja „megoldásnak”, noha e „megoldás” 1940-ben is (akkor még ráadásul egy természetellenes határral, és nem pl. a Marossal mint határral) a magyar és a román nép szembeállítását célozta. Nem foglalkozik semmiféle transzszilvanista megoldás[SZJ] lehetőségével, noha az egyedüli megoldás – szerintem – ma is ez volna, mert akárhogy „szabdalják” összevissza, Erdély etnikailag kevert marad.

6.

Rákosi bűnlajstromáról ma már tudunk egyet-mást. Csoóri ezt a bűnlajstromot a következőképpen toldja meg és egyben – akaratlanul – indokolja: „...ahhoz, hogy ők a szovjet típusú proletárdiktatúrát nyugodt lélekkel ránk kényszeríthessék, sokkal inkább egy bűnös népre volt szükségük, hogy uralkodhassanak rajta, nem pedig egy önmagával s nemzete sorsával keményen küszködő közösségre.” Ezzel az állítással Csoóri nem áll egyedül történeti publicisztikánkban. Érdekes, hogy a hatvanas évek „dezillúziós” légkörében sokan éppen azzal vádolták Rákosit, hogy kitalált egy tömeges antifasiszta magyar ellenállást, mely a valóságban nem is létezett. Mármost: a totális diktatúrák egyik legkellemetlenebb szokása, hogy valóságos vagy kijelölt ellenfeleiket egyszerre vádolják egymással homlokegyenest ellenkező vádakkal, így vádolták Rákosiék a ’18-as októberi forradalom vezetőit hazafiatlansággal és magyar sovinizmussal. Nem helyes Rákosiékon – akár post mortem – ezt a módszert újból végigjátszani, mert ezzel csak elhomályosítjuk népünk történelmi tisztánlátását. Ebben a vonatkozásban a „dezillúzió” ideológusai álltak közelebb az igazsághoz. Cikkeikben és beszédeikben Rákosiék tömeges magyar ellenállásról beszéltek, persze olyan tömeges magyar ellenállásról, mely egyértelműen a Komintern-kommunisták[SZJ] vonalát követte volna. Lehet, hogy zárt körben, különösen zsidó származású funkcionáriusok előtt beszélt Rákosi „fasiszta népről”, bűnös népről is. Viszont azt konkrétan tudom, hogy zárt körben azt is kijelentette: „Nem szeretem az ellenállókat. Akiknek nem voltak jók a németek, azoknak az oroszok sem lesznek jók.” (Ez a „nemszeretés” egyébként korántsem maradt meg az elmélet síkján.)

Továbbá. Történelmi dokumentumok, tanúvallomások alapján ma már kimutatható, hogy 1945–46-ban Rákosi nyomást igyekezett gyakorolni a Csehszlovák Kommunista Pártra: hasson abban az irányban, hogy bizonyos területek (Kassa környéke, Csallóköz) Magyarországhoz visszakerüljenek. Nem tudom: ezen – önmagukban nem jogtalan – igények meghiúsulása szerepet játszott-e Klement Gottwaldhoz intézett, 1949. szeptember 3-i hírhedt levelében, melyben feketelistát állított össze a letartóztatandó csehszlovák kommunista vezetőkről, akik 1950 ősze után azután valóban tömegével kerültek a börtönökbe, kínzókamrákba és bitófákra; a levél megírása azonban történelmi tény. Akárhogy is van: Rákosi hazafiatlan politikusnak mutatkozott a Szovjetunióval szemben, de nemzeti politikusnak Csehszlovákiával szemben (követve ezzel a magyar reakció és fasizmus vonalát, mutatis mutandis[SZJ]).

7.

Egyáltalán: bajos elhallgatni, hogy Csehszlovákiában és Romániában a magyarság 1945 után érdekeltté vált ezen országok bolsevizálásában,[SZJ] sőt: sztálinizálásában. Ezért be lehet nyújtani az utólagos számlát Benesnek, Jan Masaryknak, Maniunak és Bratianunak (akkor is, ha többen vértanúvá váltak közülük);[SZJ] de az elhallgatás nem visz sehová. (A helyzet a zsidóság vonatkozásában hasonló Lengyelország, Szlovákia, Románia és bizonyos fokig Magyarország esetében – egészen az 1952-es „anticionista” hullámig.)

8.

A magyarság kiűzése Csehszlovákiából botrányos tett volt, az ezzel kapcsolatos tiltakozások értékét azonban csökkentette, hogy a koalíciós magyar kormányzat – a lengyel és a csehszlovák kormányhoz hasonlóan – elfogadta azt az álláspontot, mely szerint Magyarországról a németeket faji-etnikai alapon, politikai magatartásuktól függetlenül ki kell telepíteni.[SZJ]

9.

Még egyszer idézek: 1956-ban „mintha az 1848–49-es hátbatámadásunk ismétlődött volna meg ellenünk, ezúttal nem Bécs, hanem Moszkva oldalán”. 1848–49-ben csakugyan a szomszéd népek támadtak rá a magyar forradalomra. 1956-ot a szomszéd országok diktatórikus kormányai ítélték el, a népek körében – amennyire tudom, a románoknál is – rokonszenvet keltett. (Ami például nem mondható el az 1980–81. évi lengyel forradalom magyar népi megítéléséről.)

10.

Csoóri kihagyja fejtegetéseiből a Prágai Tavasz epizódját. Sajnos, a Prágai Tavasz a szlovák sovénség lángját is felszította, de ugyanakkor megindult a csehszlovákiai magyar kultúrélet kibontakozása is. E kísérlet elfojtásában – sajnos – magyar csapatok is részt vettek. Ismerjük el a magyar pártvezetés érdeméül, hogy ehhez a részvételhez – és az egész beavatkozáshoz – vonakodva és félszívvel járult hozzá.

Íme: főbb történelmi-faktológiai ellenvetéseim. Nem célom Csoóri koncepciójának egy másik nézőpontból való bírálata. Tudomásul veszem, hogy van a magyar másként gondolkodáson belül egy olyan „vonal”, mely a határon túli magyar nemzetiségek kérdését teszi a megoldandó problémák közül az első helyre.

• A monori tanácskozás