Január 10-én Derecskén, Budapesttől 230 km-re, a román határ mellett egy 61 éves férfit temettek. Nagy Lajosnak hívták.
1958-ban, a nyár végén kerültem Vácra, az ún. MZ 1. – magánzárka 1. – osztályra.
A munkától eltiltottak laktak, nem éppen magánzárkában, hanem négyesével a szűk cellákban. Alig néhány nap után, egy Fernandeléhez hasonló hosszúkás, barázdált madárarc préselte be magát a vasajtó etetőnyílásán, egy viszonylag csöndes délutánon.
– Van itt valaki, akit Krassó Györgynek hívnak?
– Én vagyok. – Az arc visszahúzódott. Az etető becsapódott, kulcscsikorgás, és kinyílt a zárkaajtó. A madárarchoz impozáns, kétméteres férfialak társult, mellette egy őr.
– Mindenki jön! Futólépés! Trepnimosás, egy-kettő!
Mostuk a folyosót, az őr nem figyelt. A madárarcú odalépett hozzám.
– Gyere utánam!
Az őrök WC-jébe vezetett, megölelt.
– Nagy Lajos vagyok – mondta.
Kenyeret, szalonnát tömött a zsebembe.
Így ismerkedtem meg vele, akit társai csak Papagájfejűnek hívtak, és aki ez idő tájt a házimunkások főnöke volt az MZ 1-ben. Hamarosan többet is megtudtam róla. Módját ejtette, hogy beszélgethessünk. 1950 óta ült. Egy különleges, „Munkásbíróságnak” nevezett testület ítélte el 25 éves korában élelmiszerjegy-üzérkedésért. Rákosiék bizonyítani akarták, hogy az áruhiányért a feketézők felelősek.
Papagájfejű, aki a háború alatt katonaszökevény, utána meg szövőmunkás volt, a nyomozás idején egyszer úgy dühbe jött, hogy fölkapta az írógépet, és a kihallgató tiszt fejéhez vágta. A tárgyaláson kijelentette, hogy a rendszer felelős érte, ha csak ügyeskedésből lehet megélni. A fő vádlottat, a Közért Vállalat egy Szita nevű vezetőjét felakasztották. Nagy Lajos 12 évet kapott. Börtönben volt már, amikor meghalt édesapja. Őröket vesztegetett meg, azok bort hoztak be, és elítélt papok misét celebráltak az apa lelki üdvéért. Kiderült a dolog. Nagy Lajos büntetését megtoldottak néhány újabb évvel. ’56 nyarán egy felülvizsgáló bizottság egyik napról a másikra szabadlábra helyezte őt. Novemberben egy fiatal nőnek udvarolt, aki történetesen a szomszédunk volt. Így ismerkedett meg családommal és barátaimmal, akkor, amikor engem már letartóztattak. ’57 tavaszán Lajost is visszavitték a börtönbe. Tovább töltötte büntetését. Mindent tudott, és mindenkit ismert. Lenyűgöző hatása volt az emberekre. Mindenkinek segített. Nagy összefüggő rendszerré komponálta a rendelkezésre álló véletlen elemeket. Másutt milliomos lett volna belőle. Káderei között egyaránt voltak smasszerok és rabok. Zseniálisan szervezett. Vácon 1958 és ’60 között kiterjedt hálózatot épített ki. Az elítéltek a munkahelyükről lopták, amit lehetett: cipőtalpat, válogatásra szánt bélyeget, szerszámot, festéket, bakancsot. Ezt megkapták az őrök, ők pedig fekete levelet, ennivalót hoztak érte. Ami engem illet, rendszeres újságolvasóvá váltam. Futárpostával jöttek a levelek és élelmiszercsomagok. A sétákat ő vezette. Egy alkalommal elrikoltotta magát:
– Ki az a szerencsétlen 49 688-as?
– Én vagyok.
– Maga mindent elveszít? – csóválta szigorúan a fejét. – Na itt van, vigye!
Mellette álltak az őrök, amikor kezembe nyomott egy papírt. „Kis séta engedélyt” kaptam, „lumbago repcitiva” indoklással. A „kis sétán” betegek vettek részt. Nem voltak alaki gyakorlatok, könnyebben lehetett beszélgetni.
1960 áprilisában – ekkor én már Budapesten a Gyűjtőben voltam megint –, a váci börtönéhségsztrájk miatti nyomozáskor lebukott Nagy Lajos szolgáltató hálózata. Újabb két és fél évet nyomtak rá. Elítéltek három börtönőrt is, és egy neves színésznőnk is kapott hat hónap felfüggesztettet megvesztegetésért. Ő Nagy Lajos révén a börtönbüntetését töltő férjével levelezett.
1967-ben barátom végre kiszabadult. Megnősült, kislánya született. De másfél év múltán újra letartóztatták kormányellenes röpcédulák készítéséért és terjesztéséért. Őt 15 évre, feleségét két és fél évre ítélték. Kislánya állami gondozásba került. Itt, a csecsemőotthonban készítettem róla egy fényképsorozatot, mert én már ’63-ban szabadultam. A kislányt később örökbe adták valahova, a börtönben lévő apát a törvényes rendelkezések ellenére meg se kérdezték. Soha nem sikerült megtudnia, mi történt gyermekével. Felesége elvált tőle.
Vitalitása, szervezőkészsége nem csökkent. A börtönből rendszeresen kaptam tőle illegálisan kiküldött levelet, üzenetet és sok-sok megbízást. Valahova valamit vinni kellett, valamit át kellett venni, valakinek oda kellett adni. A leveleknek mellékletei is voltak, további levelek. Ezeket megadott címekre kellett vinni. 1975-ben újabb ítéletet szerzett a Gyűjtőben, ellenforradalmi szervezkedésért. Azzal vádolták, hogy rabtársaival a szocialista rendszer megdöntésére tör, be akarják hívni az amerikaiakat. A gyermeteg vád alapján öt és fél évet kapott. Igen, 1975-ben!
Nagy Lajos végül összesen 31 évet ült. 58 évesen, 1983 februárjában szabadult ki. Az utolsó hat hónapra Szegedre vitték – ki tudja, miért –, nagyidős közbűntényesek közé. Itt is segített. Ügyvéd kellett egy tárgyalás előtt álló fiatal rabtársának? Lajos intézkedett. A szabadulása előtti napon idézést kapott. Másnapra szólt, délután két órára, a Budapest, XIX. kerületi rendőrkapitányságra. Ebben a kerületben lakott utoljára, de a házat közben lebontották. Másnap, szabadulása után, csak annyi ideje maradt, hogy gyorsvonattal Pestre utazzon, már ott is kellett lennie a rendőrségen. Azt hitte, személyi igazolványát kapja meg. Nem így történt. Egy határozatot nyomtak a kezébe. Rendőrhatósági felügyelet alá helyezik, kitiltják Budapestről, kényszerlakóhelye Komádi község Kutas nevű tanyája lesz. A határozat egy évre szól, háromszor hosszabbítható újabb egy-egy évre. Indoklás: a társadalomra veszélyes, budapesti állandó lakása és munkahelye nincsen, semmi sem köti a fővároshoz. Nagy Lajos nem vette át a határozatot. Volt hol laknia, de nem rendelkezett személyi igazolvánnyal, amibe bejegyezhették volna a lakóhelyét. Munkát is szerzett volna azonnal, de ehhez is személyi kellett volna. Budapesthez kötötte minden. Itt élt, amikor szabadlábon volt, és itt élt nővére is, unokahúga is. Jól van, mondták, jöjjön vissza másnap. Visszament. Újra, most már másodfokú határozatot, a Budapesti Rendőr-főkapitányság határozatát nyomták a kezébe. Fellebbezését – ahogyan előző napi tiltakozását nevezték – elutasítják. A határozat jogerős. Ekkor kapta meg a személyi igazolványt, belejegyezve a lakást, Komádi, Kutas-tanya.
Miért csinálták ezt Nagy Lajossal? Miért hozták ezt az embertelen és törvénytelen indoklású intézkedést? Szerintem hideg fejjel kiszámított döntés volt ez. 31 év alatt Nagy Lajos sokat látott és sokat hallott. Együtt ült katonákkal, papokkal, régi politikusokkal, kuláknak minősített parasztokkal, koncepciós perek vádlottaival, ’56-os forradalmárokkal, két évtizedes késéssel, utólag begyűjtött, öreg csendőrökkel, a ’60-as, ’70-es évek lázongó fiataljaival. Mi lesz, ha Pesten mindenfélét elmond az ellenzéknek vagy akár külföldi újságíróknak? Nem ismert név. Közbűntényesnek mondható, majdcsak eltűnik a süllyesztőben. Ki állna ki egy ilyen zűrzavaros figuráért? Senki nem emlékszik majd rá. A rendszer liberalizmusa őrá nem terjed ki.
És Nagy Lajos valóban nem tett lakatot a szájára. Mindenkinek elmondta történetét. Leveleket írt Budapestre, többek között olyan volt rabtársainak, mint Fekete Sándor, aki időközben az Új Tükör befolyásos főszerkesztő-helyettese lett, és olyan íróknak, mint Moldova György, akit nagyra becsült, és akinek minden könyvét olvasta. A rendőrség számítása bevált. Nagy Lajos száműzetéséből nem lett világbotrány. Néhány barátja elment meglátogatni. Fekete Sándor küldött neki egy-két válaszlevelet, Moldova leutazott, két napig magnózott, majd az interjúból megírt két kis színes történetet az Új Tükörnek, s felvette őket később A Puskás-ügy című kötetébe. Azok az ötvenes évek, ez volt a cím, és M. L. történeteiből az alcím. Nem N. L., hanem M. L. Senki nem mondhatja, hogy propagandát csinál Nagy Lajosnak. Pedig az igazi élettörténet, az lett volna a blickfangos téma. És a Kossuth-díjas íróra odafigyeltek volna lent is, fent is. Nagy Lajos többet nem látta Moldovát. Én is voltam Papagájfejűnél, többször. Megható volt, hogy milyen figyelmességgel fogadott. Étellel, itallal, szállással. Percenként futottak át a tanyasiak, úgy tűnt, mindenki szereti, tiszteli őt. Fontos ember lett a tanyán. Nagy Lajos félt valamitől. Félt, hogy valami történhet vele. A helybeliek mesélték, hogy néhány évvel korábban ugyanide telepítettek ki egy férfit, az is börtönből szabadult, és amikor épp letelt volna az ideje, öngyilkos lett, fölakasztotta magát. A tanya lakói nem hitték el az öngyilkossági verziót. Nagy Lajos sem. Ismerte azt az embert, még a börtönből. És nem olyannak ismerte, aki öngyilkos lesz, méghozzá éppen a végleges szabadulása napján. Akkor hitetlenkedtem. De eszembe jutott ez az eset, és megborzongtam, amikor 1984 végén megláttam egy illegálisan készült jelvényt. Mindnyájan Popieluszkók vagyunk. És eszembe jutott ekkor egy másik barátom, a titokzatos halálú Elbert János is. De mit tudtam én, mit tudott a demokratikus ellenzék tenni Nagy Lajosért? Még börtönben volt, amikor a Szeta – a Szegényeket Támogató Alap – egyik alapító tagja, egy bátor kislány látogatta. Nem tehette sokáig, a hatóság éber volt, megtiltották a további kapcsolattartást. Amikor kiszabadult, anyagi segítséget kapott a Szetától. Intéztük ügyes-bajos dolgait Pesten. Megkerestem nővérét és unokahúgát. Meghívólevelet küldtem neki, lakhat nálam Budapesten, csináltassa meg fogait. A rendőrség nem adott neki kiutazási engedélyt a tanyáról. Felhívtam telefonon Fekete Sándort, nekem is rabtársam volt. A segítségét kértem. Kitérő választ kaptam. 1983-ban a Madridban ülésező Nemzetközi Emberjogi Konferencia számára feljegyzést készítettem magyarországi jogsértésekről. Részletesen kitértem Nagy Lajos ügyére. Az írás megjelent aztán a Hírmondó című szamizdat-folyóiratban is. Elmentünk meglátogatni Demszky Gáborral. Aztán én is ref – rendőri felügyelet – alá kerültem. Nagy Lajoshoz már nem tudtam elutazni, de írtam róla ismét, 1985-ben a Hírmondóba és a Beszélőbe is.
Nagy Lajos kényszerlakhelyre telepítése nem szűnt meg egy év elteltével. Még az első nyáron engedély nélkül elhagyta a tanyát pár órára. 40 nap elzárásra ítélték Debrecenben. ’84-ben meghosszabbították egy évvel a száműzetését. Akárhogyan vigyázott azonban Lajos arra, hogy most már ne sértsen meg semmilyen szabályt, ’85-ben újra megkapta az egy év hosszabbítást. A budapesti Nemzetközi Kulturális Fórum előtt az én rendőri felügyeletemet feloldották. Lajossal is történt valami. 60 éves elmúlt, és váratlanul 2050 Ft havi szociális segélyt állapítottak meg számára. Nyugdíjra persze nem volt jogosult. A több évtizedes börtönmunka persze nem számít szolgálati időnek. Történt másvalami is. A Kulturális Fórum idejére beutalták szanatóriumba, nem is akárhová, hanem Sopronba. Ha egy külföldi újságírónak kedve szottyanna megkeresni őt, hadd lássa, milyen festői tájon üdülnek az állítólagos mártírok. Így állt Nagy Lajos ügye, amikor november végén útlevelet kaptam, kijöhettem ide Londonba, és testvéremet még láthattam utoljára a kórházban. Itt került kezembe, december végén az Új Tükör legújabb száma, benne hosszú cikk Fekete Sándortól. Szokásos témáját vette elő. Az ’56-os pártellenzék neves alakja, a Hungaricus álnéven 1957-ben írt bátor tanulmány szerzője, megint a magyar demokratikus ellenzéket dobálja meg sárral, miközben írásának – nem kis cinizmussal – a Párbeszéd címet adja. De ebben a cikkben volt egy különös bekezdés. Egy ismerőséről szólt, akinek több évtizedes börtön után kényszerlakóhelyen kell élnie. Igaz, Fekete nevet nem említ, és az is igaz, hogy a történetet a demokratikus ellenzéket rágalmazó támadásba ágyazza. Mégis, úgy éreztem, Fekete Sándor a maga módján segíteni próbál Nagy Lajoson. Lefedezi magát, jópontokat szerez, és mintegy véletlenül, kikotyogja a titkot. Optimista lettem. Megértettem, hogy Lajost a fórum után visszavitték a tanyára, de úgy gondoltam, most már sokan fognak tudni róla, ráirányul a figyelem, és talán rendeződik a sorsa.
Rendeződött. Hat nappal a cikk megjelenése után Nagy Lajos élete véget ért. Engedély nélkül Kutas-tanyáról Komádi községbe ment, onnan autóbuszon Debrecenbe utazott néhány holmit vásárolni. Visszajövet az autóbuszon együtt utazott egy ismerősével. Az látta utoljára élve. Nagy Lajos Komádiból hazaindult Kutas-tanyára. Soha nem ért oda. A rendőrségi és kórházi tájékoztatás szerint útközben halálos szívinfarktus érte. Először azt mondták, bicikliről esett le, később erről már nem volt szó. Boncolási jegyzőkönyvet barátai nem láthattak. A temetés idejére behívták a rendőrségre azt a férfit, aki utoljára látta őt az autóbuszon. Így vele nem beszélhettek a temetésre érkezettek. Nagy Lajos ravatalát a tanya lakói, régi barátai, rabtársai és a magyar demokratikus ellenzék tagjai vették körül. Ketten mondottak beszédet sírjánál. Egy volt elítélttársa, dr. Kertész Dezső orvos, a demokratikus ellenzék képviseletében pedig Gadó György. Nagy Lajos fején, arcán súlyos sebek, zúzódások voltak láthatók. Nem szervez többé semmit, soha nem írja meg 34 évnyi fogsága történetét, és nem ad több intéznivalót.