1956 nemzedékünknek nagyon is élő emlék, hiszen többek között óriási hatással volt a lengyel októberre is. Jól emlékszem – aktív részese voltam az eseményeknek – a tehetetlenségnek arra a szörnyű érzésére, amikor értesültünk a forradalom bukásáról, és hogy tankok vonulnak a budapesti utcákon. Az emberek virágot vittek a magyar követségre, vért adtak, mindenfelé a házakon kitűzték a magyar zászlót, a gyűléseken is látni lehetett a magyar trikolórt – később már gyászszalaggal. Az eseményekről pontosan értesültünk, mivel néhány kiváló újságíró tudósított Budapestről. Például: Wiktor Woroszylski, Krzys Lewicki, Hanka Bielicka és talán Wiprza is –, de ebben nem vagyok biztos. Ragyogó riportokat küldtek. Ezek az írások mostanában újra megjelentek szamizdatban.
A magyar forradalom leverése szörnyű lecke volt a lengyel társadalom számára. Én akkor folyton azon töprengtem, mit tehetnénk még azonkívül, hogy vért adunk és kifejezzük szolidaritásunkat. Gyógyszert, élelmet kellene küldeni – gondoltam. De hát állítólag erről gondoskodik a kormány.
A forradalmi varsói egyetemet megrázta a hír, hogy az ENSZ magyar kérdésről való vitáján a kormány tartózkodott a szavazástól. Nagy volt a felháborodás; azon vitatkoztunk, hogyan fejezzük ki a véleményünket, talán tüntetést kellene szervezni. Aztán kiderült, hogy a kormány valamilyen módon mégis tiltakozott a szovjet beavatkozás ellen...[SZJ]
Úgy gondolom, nincs az a magasztos eszme, amelynek nevében jogos volna az embereket a tankok alá küldeni. (A hatalom persze megteszi.)
Ezt már meg kellett értenünk a második világháború és a tragikusan elbukott varsói felkelés[SZJ] tanulságaiból is – mellesleg éppen az könnyítette meg Lengyelország pacifikálását és sztalinizálását, hogy megértettük, az erősebb elnyomó hatalommal szemben értelmetlen erőszakkal fellépni. Ebből persze nem következik, hogy tétlenül kell tűrnünk, hogy nem lehet cselekedni, csak éppen más utakat kell találnunk.
A magyar forradalom sokunk számára jelentett fordulópontot, éles cezúrát világnézetünkben. Akkor még többségünk kommunistának vallotta magát. A történtek azonban rákényszerítettek, hogy újra gondoljuk át álláspontunkat. Hogy elgondolkodjunk a parlamentáris demokrácián és a pluralizmuson. Hogy leássunk e lényeghez. Igaz, már kommunistaként is kiálltam a pluralizmus mellett, cikket is írtam róla. Ám ekkor rá kellett jönnöm, hogy ezek az eszmék a kommunizmussal összeegyeztethetetlenek.
Úgy gondolom, hogy nemcsak nekem, de nagyon sokunknak a magyar forradalom sorsdöntő tapasztalat volt. Ekkor váltak igazán szorossá kötelékeink más elnyomott népekkel. Ekkor született meg a testvériség mai napig élő érzése, mely összeköt bennünket a magyarokkal. A népekkel való testvériség érzése. Antisoviniszta, antinacionalista testvériségé.
A forradalom népeink közös tapasztalata. A forradalom a mi közös hagyományunk.
- 1956 [9]