E közel ötszáz oldalas könyv, az alcím szerint: regény. Azonban harminc-negyven lap után az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy inkább valami sajátos műfajkeverékkel van dolga. Az egész inkább egy tágan értelmezett nagy igényű történelmi esszé benyomását kelti, mint egy megszerkesztett regényét. Nem véletlen, hogy mind ez ideig a román tudományos szakkritika – mint regényt – semmiféle figyelemben nem részesítette. Hogy mégis magára vonja a figyelmet, azt mindenekelőtt a témaválasztásának s a szerző történelemszemléletének köszönheti. – Romulus Zaharia a közelmúlt legellentmondásosabb időszakáról, az 1945–56 közötti évekről beszél. A helyszín sem közömbös, hiszen az események zömmel Erdélyben, közelebbről a román–magyar együttélés legnagyobb városában, Kolozsváron zajlanak.
Az egykori eseményeket egy kerettörténeten belül idézi fel a szerző. Eszerint Hodea doktor valamikor a hatvanas évek vége felé elolvassa kollegájának, Balcea doktornak a feljegyzéseit. Ezek a feljegyzések nem csupán megélt eseményekről szólnak, hanem magukba foglalják a pszichiáter-orvos egyik paciensének, Iozomnak a vallomásait is. Iozom amnéziában szenvedő, neurotikus pszichopata, aki 1945-ben 16-17 évesen szabadult a koncentrációs táborból, s az ötvenes évek végén pszichoterápiás kezelése során feleleveníti életének eseményeit. Emlékezéseit részben maga írja le, részben kezelőorvosa, Balcea doktor jegyzi fel, aki maga is szemtanúja volt a megidézett eseményeknek. Mind Balcea, mind Iozom emlékezései dokumentumszerűen épülnek be Gavrila Hodea doktor „olvasatába”, azaz az írói kerettörténet szövegébe.
Rögtön az első oldalakon megcsap a hangvétel szenvedélyessége, a hanghordozás fűtöttsége. „Ifjúságunkat ebbe az Erdély szívében lévő városba temettük el” – olvassuk az 5. oldalon. „Akkor, 1940-ben, a szeptember kegyes volt hozzánk. Az égbolt tiszta maradt, mint a könnycsepp. Sehol egyetlen felhőfoszlány. ... Amikor megérkeztünk Tordára, emlékszel? Z... Az útszéli járdák valóságos hálószobákká alakultak. A menekültek szabad ég alatt szalmazsákokon, pokrócok alá bújva aludtak... Ritkán, nagy ritkán, de visszagondolok azokra az évekre. Nemzeti büszkeség?! Tudom... Észak-Erdélyt elszakították tőlünk, anélkül, hogy egyetlen töltényt is kilőhettünk volna. Több mint huszonhétezer km2-t, kétmillió 600 ezer román állampolgárral együtt kiszakították az ország testéből. Közel kétmillió román került Horthy keze alá” (5–6. o.).
S nemcsak Horthy „kakastollas rendőreinek kegyetlenkedéseiről” (18. o.), az észak-erdélyi atrocitásokról (371. o.), az ippi és trezneabeli gyilkosságokról (293., 371., 377. o.) olvashatunk, nemcsak arról, hogy Magyarország volt a hitleri Németország utolsó csatlósa (198. o.). Távolabbi múltunkról is sok rosszat tudhatunk meg: a magyar nemességnek örökké hódító szándékai, területi aspirációi voltak, s ha olyan erőskezű királya akadt, mint Corvin Mátyás, aki, természetesen román volt (24. o.), akkor a magyar nemesek „mély feudális alázattal hunyászkodtak meg” előtte (24. o.). Értesülünk róla, hogy Báthory Gábor, „az őrült fejedelem” (25. o.), aki persze korántsem mérhető Mátyáshoz, elvette a szászság előjogait (25. o.), és a „messzi Dunáig akarta kiterjeszteni uralmát” (25. o.); hogy a Bocskay-sapka a „sovén nacionalizmus jelképe” volt, s tudtunkra adatik, hogy volt „egy rasszista magyar etnográfus”, aki 1942-ben „A cigányság szerepe a román nép kialakulásában” címmel merészelt könyvet írni. (31. o.)
Ez a múltképlet nem ismeretlen a magyar olvasó előtt, s önmagában talán nem is indokolná, hogy komolyabban odafigyeljünk Romulus Zaharia könyvére. A mű újdonsága abban van, hogy az egyértelműen negatív múltértelmezést mintegy meghosszabbítja és kiterjeszti az 1945 utáni esztendőkre. Úgy véli, az „átkos” múlt nem szakadt meg 1945-ben, a történelmi fordulat éve nem hozott változást a magyarság „hagyományos” nacionalizmusában, és így a romániai magyarság mintegy természetes közegét képezte a tovább élő elfogultságnak, sovinizmusnak, irredentizmusnak.
Nemcsak hogy a kollektív bűnösség vádjával illeti a magyarságot, de a vádlottak padjára ülteti azt a romániai magyar baloldalt is, amely 1944 és 1948 között tevékeny szerepet játszott az új román rendszer megteremtésében.
Már a könyv címe, az Ademenirea – magyarul: ámítás, álnokság, álnokoskodás – is azt sugallja, hogy a romániai magyar baloldal, beleértve a kommunistákat is, csak a látszat kedvéért állt a demokratikusnak ígérkező román állam mellé, valójában a magyar irredenta törekvéseket szolgálta, és ravaszul azon munkálkodott, hogy a párizsi béketárgyalások[SZJ] Erdélyt, vagy legalább Észak-Erdélyt Magyarországnak ítéljék; s később, az „éleződő osztályharc” éveiben is mindenek fölé helyezte a magyar nacionalista-soviniszta érdekeket.
Romulus Zaharia, illetve három alteregója: Balcea doktor, Iozom, Hodea doktor – nem marad meg az általánosításoknál. Lássunk néhány példát. A 47. oldalon azt olvashatjuk, hogy 1945-ben a kolozsvári román nyelvű egyetemi oktatás újraindítását „egyes csoportok késleltették”. A regénybeli Hodea doktor lapalji jegyzete félreérthetetlenné teszi az „egyes csoportok” kilétét: ebben ugyanis az áll, hogy a román nyelvű egyetem újramegnyitásának akadályozása „csakis a magyar revizionista köröknek volt érdeke”, amelyek „semmiképpen sem akartak belenyugodni Észak-Erdély visszaadásába”, ők, „a revizionizmus elkötelezett hadserege – politikusok, diplomaták, írók – arra összpontosították figyelmüket, hogy támogatást szerezzenek a Románia és Magyarország közötti határ revízióját célzó törekvések számára.” (47. o.)
A román–magyar megbékélést rögtön 1945 tavaszán olyan fiatalok akadályozták, mint a magyar egyetemi ifjúság „nagy vezetője” az „oláhgyűlölő” Újváry Lajos, az „à la Adolf”-bajuszú Xántus János, a „román ifjúság hóhéra”, aki „1945-ben még mindig fasiszta volt” (57. o.), Bónis György „Borman egykori alkalmazottja” (58. o.), Demeter Béla, az Esti Lapok ösztöndíjas szerkesztője (18. és 60. o.), aki nemrégen még „két diktatúrának, a Horthyénak és az Antonescuénak állt zsoldjában” (18. o.), Hantos Gyula, akinek fő célja volt, hogy „bebizonyítsa a román faj alsóbbrendűségét” (58. o.).
A kolozsvári kommunista pártaktíva magyar nemzetiségű tagjai, kiváltképpen Alexandru Jakob (Jakab Sándor), Simó Géza és Inczédy Ádám proletáríró, ravasz taktikázással, félrevezető demagógiával igyekeztek akadályozni a háború utáni helyzet normalizálódását, a demokrácia kibontakozását: Jugoszláviára hivatkozva mindegyre az „autonómia” szükségességét hangoztatták, a közelgő, 1945. május 1-jei nyilvános ünnepségre a magyar állami zászló felvonását tervezték (150–163. o.), kétnyelvű adminisztrációt óhajtottak. A románság valós érdekeit a pártaktíván belül egyedül egy bizonyos Melegházi Sándor (Sándor baci) képviselte. (163–164. o.) Egyáltalán: a területi pártbizottságban „nem volt a demográfiai realitásoknak megfelelő román képviselet... A hatalom gyakorlatilag egy nemzeti kisebbség kezében volt.” (169. o.)
A horthysta előítéletek miatt ennek a nemzeti kisebbségnek a legfiatalabb képviselői, az ifjúkommunisták is csak nehezen értették meg román nemzedéktársaik „lelkét”. (189. o.)
A magyar nyelvű sajtó, a Keleti Újság, az Ellenzék, az Esti Lapok, a Magyar Újság románellenes kampányokat szervezett, gyűlöletet szított – egyszóval: ezek „fasiszta lapok” voltak. (335. o.)
Valóban ne tudná Romulus Zaharia, hogy a Demeter Béla szerkesztette Esti Lapok nyílt konfliktusba került a Sztójay-kormánnyal? Hogy 1944-ben éppen antihitlerista publicisztikája miatt tiltották be ezt az újságot?! Hogy egyik tudósítóját, Nagy Józsefet a Gestapo elhurcolta és meggyilkolta?!
A sorból nem maradt ki az Erdélyi Szikra s a Világosság sem. Előbbi, mint köztudott, a Kommunisták Romániai Pártja Kolozsvár-kerületi Bizottságának volt a lapja, 1945. március 8-tól jelent meg, tizedik száma után felvette az Igazság nevet.
Erről a lapról a szerző azt állítja, hogy már legelső számai után elkanyarodott a KRP[SZJ] központi irányelveitől, és valamiféle különutas magyar érdekeket szolgált. (18–24. o.)
A Világosság pedig egyenesen „a magyar liberális burzsoázia köreinek” volt a lapja (198. o.), s „válaszfalat emelt a román és a magyar nép közé (387. o.)”. Mindkét lap szándékosan félreinformálta olvasóit, hamisan interpretálta a korabeli eseményeket, a kolozsvári cipőgyári munkások és az egyetemisták utcai összetűzését, illetve az Avram Jancu diákotthonbeli összecsapását. (310–332. o.) A cipőgyári munkások között természetesen sok volt a „neohorthysta”, az egyetemisták, a „tanulóifjúság” soraiban pedig „magyar terrorista szervezetek működtek”, és a fiatalok – a szerző legnagyobb sajnálkozására – „áldozataivá váltak a horthysta nevelésnek”. (406. o.)
A szerző szándéka félreérthetetlen: mindazért, ami 1945 és 1956 között Romániában, közelebbről Erdélyben rossz volt a románságnak, a közös elnyomó helyett az erdélyi magyarokat felelőssé tenni, minden bajt azzal magyarázni, hogy a magyarság a határok revíziójára törekszik.
Hát megint lehetséges ez?