Kedves Sándor,
tudom, nem vártál választ a forradalom 30. évfordulóján elmondott beszédedre – illetve: talán igen, de inkább nem. Inkább azt szeretted volna – gondolom –, hogy szívleljük meg a benne foglaltakat. Éppen mert megszívleltem, kénytelen voltam gép elé ülni, és kéretlenül is válaszolni. Amit mondandó vagyok, nem hozzád címzett, hanem miattad és miattunk felelet, illetve inkább állítás. Még azt is elfogadom, hogy a legjobb szándék vezérelt, amikor elgondoltad, amit elmondtál. Olcsó dolog lenne szándék és eredmény közhelyes szembeállítása, tehát koncedálom: a szándék a legjobb eredmény érdekében való volt. De ez sem változtat azon, hogy akaratlanul a legfájóbb pontot találtad el amúgy is rendezetlen lelkünkben. Ezért szavaim felindultabbak lesznek, mint egy szokásos elmélkedés alkalmával.
Te azt mondtad, hogy a hatalom fél tőlünk nagy ereje dacára, és ez a félelem ránk a legveszélyesebb. A félelem magvát ’56 politikai emléke jelenti, amit a körülmények amúgy sem engednek napirendre tűzni, hiszen a rendszer jottányit sem enged ebben a kérdésben. Azt is mondottad, hogy ami az eljövendő szándékokból megsejthető, az vihart ígér a politikai égbolton, és mi készületlenül állunk a vihar kapujában. Ezért ajánlottad, hogy mondjunk le ’56 hagyományáról, illetve annak máig érvényes követeléseiről, ne ijesztgessük a hatalmat, és egy nagy kollektív szeretetben, szolidaritásban készüljünk lelkileg az eljövendőkre; ha ’56 mártírjai Jézusok voltak, legyünk mi a gondolatszabadság őskeresztényei.
A gondolatok fennköltsége azonban nem teheti semmissé ennek a javaslatnak elviselhetetlen voltát. Neked igazad van, ha főleg az utóbb születettek álláspontja szerint, a nem megélt élmény hiányával indokolod, hogy ez az egész részben absztrakció lévén, vállalt programját módosítani is lehetne. De hát nem lehet. Sajnos vagy történelmi szerencsénkre – nem tudom eldönteni, nem is akarom. Nem lehet, s ezt azonnal be kell látni, ha nem csupán gondolatjáték, amit kifejtesz. Igaz, magunk választjuk meg, mennyiben és miben vagyunk másként gondolkodók. De vannak bizonyos erkölcsi határaink. Éppen mert csupán erkölcsiek, áthághatatlanok. Arról van ugyanis szó, amit te is elmondtál, hogy a legtöbb később szülöttet ’56 eltemetetlen és felszínen bűzlő teteme fordította szembe az általános konvenciórendszerrel, amely a kádári álparadicsom és egész kaloda lényege, amely olyan féligazságokat tudott fügefalevélnek maga elé tűzni, miszerint ő a létező szocializmus; hogy a legrosszabb szocializmus is jobb a legjobb polgári rendszernél; vagy hogy ez a legvidámabb barakk. Mindez, mint tudjuk, egyrészt nem válasz alapvető erkölcstelenségekre, ráadásul kellemesen változtatható határaival még önmaga tilalmi rendszerét is relativizálja, ami egy, illetve két dologra jó, bár önfeladásból, ami indokolttá tehetné.
Ez nem a kiegyezés helyzete és pillanata. Ráadásul nincs is partner a kiegyezéshez. A rendszer maga tetszeleg egyszerre az istváni és Deák Ferenc-i (esetleg Fráter György-i) pózokban. Amiből igaz csak annyi, hogy külpolitikai partnere egyenes ági leszármazottja Szulejmán és Lipót birodalmainak. De most nem akarok ebbe sem belemenni hosszasan, meghagyom az ilyesfajta homiletikai mutatványokat sajnos szintén Sándornak[SZJ], aki különben sokkal látványosabban tud félve fenyegetőzni, mint bárki sorainkból. Rögtön ideírom: ez nem hasonlat! Minden párhuzam evvel az úrral becsületsértés lenne, nemhogy vitaérvnek otromba. Csak azért őt említettem, mert a másik sajnos szintén Tamás a magyar hivatalos sajtóban, aki velünk foglalkozik, még eddig sem képes eljutni, tehát ezért voltam kénytelen a fele nevét egyáltalán leírni, holott nagyon kedvem ellenére. Ami a lényeg: nem várnak tőlünk kiegyezést. Önfeloszlást, megszűnést várnának, de ezt egyelőre hagyjuk meg olyan ünnepi ajándéknak, amit most nem kaphatnak meg.
Ebből a szempontból azonban tökéletesen mindegy, hogy a hazai ellenzék melyik pontján van valaki: minden válaszuk a „nem” szokott lenni, teljesen mindegy, hogy környezetért, nemzeti ünnepeinkért vagy emberi jogokért emeljük fel szavunkat. És ezért mi is csak nemet mondhatunk. Neked is, aki azt javasoltad: a megvalósíthatatlan alapot fel kell adni. De hiszen bármely alap elvi és nem gyakorlati hasznú, ha politikailag tekintjük! Viszont egy felelősen gondolkodó embercsoport, amelynek szellemi genezise fűződik ehhez a platformhoz, csak akkor léphetne tovább, ha a kor mást ígérne. Ígérne – mert parancsolni a hatalom szokott, és mi éppen a parancsok ellenében vagyunk emberek. A kor nem látszik jobbat ígérni.
Mi jobb lehetne például a demokráciánál, akár a képviselet pluralizmusát, akár a társadalom ellenőrző feladatát, akár a termelés munkásirányítását értjük alatta? Hiszen ez utóbbi, a munkástanács, olyan politikai leleménye ’56 magyar munkásainak, amely nemhogy máig, de úgy tűnik, még sokáig a legfejlettebb autonóm szervezeti forma lehet, ha megvalósul. Vagy ha a Petőfi-kör egykori reformjavaslatainak sorát nézzük, melyeknek vázlatos és ellentmondásos megvalósulása a leghaladóbb hazai reformtörekvés is, akkor azt kéne mondanunk: ez az az alap, ami elhagyandó? Nem tudom és nem értem: mit lehetne feladnunk. Talán épp az emlékezést, amely a legsebezhetőbb, hiszen halottaink egyre idősebbek, utána menve a temetőbe a leölteknek. De bármely társadalmi egyezség, bármely új alap, amely konszenzushoz, nemzettudathoz juttathat, ezeken a sírokon át visz. És igaz, hogy Arad halottait már húsz év múltán gyászolni lehetett, de a mi sírjaink a távolsággal csak magasodnak. Elfeledésük egyúttal annyit jelentene: múltunkról mondunk le, ami nélkül nincs történelem, tehát nemzet sincs. Sőt még nemzetköziség sem: az évfordulóra megjelent impozáns, nemzetközi érvényű nyilatkozat maga mondta, mennyire közös hagyományunk ez a forradalom.
Nem akarom feltételezni, hogy aki aláírta, nem tudná, mit vállalt evvel. Nem a megtorlásra gondolok: a bajban egy lennél velünk, tudom. De barátom – ha annak mondhatlak –, ez nemcsak bajra való egyezés: sokkal inkább a jövőre! És hidd el, semmiféle fogalmazási finomság nem változtat a tényen: egy eljövendő bármiféle megpróbáltatás során szenvedni is emiatt fogunk, bárhogy neveznék – de győzni, ha lehet, bizonyosan csak úgy győz a nemzet, ha nem tagadja meg, ami az övé, szenvedése és megőrzött emlékei okán. A „győzelem” szót egyébként el is felejthetjük, hiszen itt inkább a nemzeti megértésről, a történelem megjavításáról van szó. Nem hinném, hogy magától javulna meg: minden folyamata csak utólag „objektív” – emberből, vérből van.
Ha van áldozat, amit meghozhatunk, csak akkor értelmes, ha elérhető eredményei beláthatóak. Ezek a követelések beláthatóak, még akkor is, ha történészi ízlésünk esetleg fanyalogna rajtuk, bizony majdnem mind százévnyi késést hordoznak. De átléphetetlenül. Épp Kelet-Közép-Európa torz félmúltja és jelene bizonyítja: nem szökhetünk meg a történelmünk elől, paradox viccekkel nem ugorhatjuk át a meg nem élt, jó vagy rossz, de átélendő kollektív élményeket. Lehet a kabát új, azonban a szív alatta ugyanaz kell hogy maradjon. Nem engedhetünk ’56-ból.
Hivatkozott cikkek
- Vita [8]