Magyarország lelki alkata kiegyensúlyozatlan – nem az első vagyok, aki ezt megállapítom. Hosszú időkön át hasra vágódik a legkomiszabb politikai elnyomás előtt is, mi több; még népszerű is előtte az elnyomás, legalábbis, ha az nem lép fel valamiféle ideológiával, és nem kíván alattvalóitól áldozatokat és torz „felelősséget” . Ha azután kibillen ebből az állapotból, akkor elveszti realitásérzékét, és az adott körülmények között megvalósíthatatlan követelményekkel lép fel. Hajlamos erre az az értelmiség is, mely – joggal – beleunt az őt körülvevő közeg lapos konformizmusába.
10 évvel ezelőtt értelmiségünk még nem tudta hogyan mutassa ki lojalitását a hatalom iránt. A „Ludas Matyi” egy cinikus, de nem minden igazságot nélkülöző gúnyrajza jár a fejemben: a magyar értelmiségiek cenzúrát és elnyomást követelnek, túlzottnak tartják emberi jogaikat stb. De mit „Ludas Matyi”! Fejemben van a Nyugaton megjelent könyvek és újságcikkek özöne, amelyek mind azt írták: Magyarországon minden rendben kell hogy legyen, hiszen nincs emberi jogi mozgalom. A magyar kormányzat helyzete már-már kínos: hogyan mutassa ki liberalizmusát, ha nincs kivel szemben? Ha valaki akkor azt mondta volna nekem, hogy kiemelkedő magyar értelmiségiek 10 év múlva nem hivatalos tanácskozásra fognak összegyűlni, hogy sorban születnek a szamizdat- és nem szamizdat folyóiratok, melyek – mondjuk – a Duna-konföderáció történeti és aktuális vonatkozásait vagy a gazdaság radikális reformjának lehetőségeit vizsgálják, hogy a magyar értelmiségben már szinte „sikk” lesz ellenzékinek lenni, keserűen nevettem volna a szemébe.
Pedig mindez ma így van – az értelmiség körében. Ugyanakkor „ne misztifikáljuk magunkat” – ahogy Kossuth szerette mondani. A helyzet törékeny. Az államhatalmi repressziók bármikor megindulhatnak, a „tömegekben” pedig nincsenek ellenzéki igények, hacsak az – érzésem szerint egészségesen idealista – egyetemi ifjúságot nem számítjuk a „tömegekhez”. Ha ez nem elég valakinek: megértem. De ha az ellenzéki és félellenzéki értelmiséggel szemben lép fel valaki irreális igényekkel – no jó, ezt is megértem, de nem helyeslem.
A monori tanácskozás politikai esemény volt, nem azért, mert összejött néhány értelmiségi, és követelményekkel lépett fel az államhatalommal szemben (1956 óta először), hanem azért, mert ezek az értelmiségiek különböző csoporthoz tartoztak, és „összemérték” nézeteiket. A szervezők[SZJ] – benyomásom szerint – jól választották ki a különböző csoportok reprezentánsait. Hogy nem mindenki volt ott Monoron, akinek konstruktív véleménye lehet a helyzetről? Monor biztató kezdet volt, folytatására van lehetőség, újabb találkozókra, ahol szóhoz juthatnak azok is, akiknek erre most nem volt módjuk.
Kasza Lászlónak, a Szabad Európa Rádió legtehetségesebb, a hazai helyzetre legjobban odafigyelő munkatársának nem ez a véleménye. Neki az is baj, hogy a résztvevőket „kiválogatta egy csoport”. „Bolsevizmus, politikai bizottság” – mondja. No de hogy jöjjön össze egy csomó értelmiségi, ha senki sem hívja őket? Vagy talán megtiltották Monoron – mondjuk – Donáth Ferenc, Csoóri Sándor vagy Kis János nézeteinek bírálatát? Ellenkezőleg: a szervezők kérték ezt a bírálatot, szóban és írásban. Dezavuálták-e a szervezők azokat, akik nem voltak, nem lehettek jelen, de más tanácskozásokat kívánnak összehozni? Szerintem ők fognak a legjobban örülni, ha más tanácskozások is összejönnek.
Végiggondolta Kasza László, mi lett volna, ha százával hívták volna össze az egyetemi hallgatókat?
Kasza László egy másik megnyilvánulása nyomán és azt túlhajtva Gadó György (szintén a Beszélő 16. számában) elveri a port „Átutazó”-n, mert – hosszas ingadozások után – nem írta alá a Krassó György rendőri felügyelete ellen tiltakozó petíciót. (Beszélő 12.) „Gyáva alak” stb. – repkednek a jelzők, melyek aligha jók másra, mint hogy tépelődő, félelmek között őrlődő embereket az ellenzéktől elriasszanak. Ennek a magatartásnak neve: szektásság. Ilyen alapállásból hívjuk össze százával az értelmiségieket?
Örüljünk, hogy ott tartunk, ahol tartunk? Nem mondom. Nézzük meg, mi a feladatunk: magyar politikai kultúra megteremtése egy kiüresedett szellemű országban, egy viszonylag enyhe diktatúrában, mely azonban mégiscsak diktatúra. Ha gyanúsítgatásokkal akadályozzuk egymás tevékenységét és riasztjuk el a hozzánk közeledőket: semmire sem jutunk.
Jelen sorok írója nem szerepelt a monori meghívottak között, és aláírta a Krassó ügyében benyújtott petíciót: így talán van hitele szavának.