Útlevél – 1987

Kőszeg Ferenc [1]

Eligazító megjegyzések



Lapunk 19. számában – 1987 februárjában – felhívást tettünk közzé: azoknak a jelentkezését kértük, akiknek az útlevélkérelmét az elmúlt négy évben visszautasították. Felhívásunkra, amely később a Szabad Európa Rádióban is elhangzott, meglepően sokan jelentkeztek.Voltak közöttük, akik csak telefonon, név nélkül mondták el kálváriájukat, mások bemutatkoztak ugyan, de azt kérték, ügyük egyelőre ne kerüljön nyilvánosságra. Esetgyűjteményünk végül 28 ügyet tartalmaz – egy kivételével valamennyi neve, lakcíme alapján azonosítható személyé.

Huszonnyolcuk közül hárman (13., 26. és 28. sz. eset) „nyilvántartásba vételük” idején érvényes ki utazási engedéllyel rendelkeztek, egy pedig éppen hazatért külföldi útjáról (21. sz. eset). Történetük esetgyűjteményünkben különleges problémák (szolgálati, illetve tudományos célú utazások) illusztrálására szerepel, vagy éppen annak példájául, milyen okokból változtatja meg az útlevélhatóság korábbi döntését. Elképzelhető (bár kevéssé valószínű), hogy a huszonnégy visszautasított közül némelyek időközben mégis megkapták az útlevelet: ennek újbóli ellenőrzésére gyűjtésünk lezárásakor nem volt mód. A jelentkezőket arra kértük, hogy mutassák meg, illetve fénymásolatban bocsássák rendelkezésünkre az ügyükre vonatkozó dokumentumokat. Többségük ezt megtette. Azt természetesen nem ellenőrizhettük, hogy útlevélügyük háttértörténetének előadásakor nem hallgattak-e el valamit. Az összképen azonban az itt-ott gyanítható pontatlanságok nem változtatnak.

A külföldi utazással és az útlevelekkel kapcsolatos ügyeket – átfogóan utoljára 1978-ban – az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete, a Minisztertanács rendelete és a belügyminiszter rendelete szabályozta. Jelenleg az alábbi jogszabályok vannak érvényben:

1. Az 1982. évi 18. sz. törvényerejű rendelettel módosított 1978. évi 20. sz. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: útlevél-tvr.).

2. A 60/1981. (XI. 27.) MT sz., valamint a 38/1982. (VIII. 26.) MT sz. rendelettel módosított 53/1978. (XI. 10.) MT sz. rendelet (a továbbiakban: MT-útlevélrendelet).

3. Az 53/1978. (XI. 10). MT sz. rendelet végrehajtásáról kiadott, a 4/1981. (XI. 27.) BM sz., a 8/1982. (VIII. 26.) BM sz., valamint a 8/1983. (XII. 10.) BM sz. rendelettel módosított 6/1978. (XI. 10.) BM sz. rendelet (a továbbiakban BM-útlevélrendelet).

Egységes szerkezetbe foglalt szövegük a Magyar Közlöny 1984. január 1-jei számában jelent meg. A hivatkozások cikkünkben ebből a közlésből valók.

Esetgyűjteményünkben, amely számunk végén olvasható, az alábbiak útlevélügyét mutatjuk be. (A neveket a visszautasítás formális indoka és feltételezhető oka alapján soroltuk esetleges rendbe.)

1. Bouquet Gábor
2. Gadó György
3. Vásárhelyi Judit
4. Dr. Kakuk Attila
5. Tóth József
6. Fehér István
7. Rajki Katalin
8. Gábor István
9. Dezső László
10. Zatrok Ferenc
11. Andrássy Lászlóné
12. Németh András
13. Darvasi Jánosné
14. Dr. Erdei Gyula
15. Kőszeg Ferenc
16. Orosz István
17. Dr. Pákh Tibor
18. Fónay Jenő
19. Lőcsei Pál
20. Mécs Imre
21. Rácz Sándor
22. Sever József
23. Barnóczy István
24. Sz. M.
25. Gortva László
26. Farkas Pál
27. Kis János
28. Radnóti Sándor

Útlevélreform előtt

1961 óta, amióta halandó magyar állampolgárok egyáltalán Nyugatra utazhatnak, a külföldre utazók száma sokszorosára nőtt. 1986-ban a statisztika 886 ezer nyugati utazást regisztrált, három és félszer annyit, mint tíz évvel korábban. (Az összes külföldi utazás száma meghaladta a hat és fél milliót.) Egyszerűsödött az ügyintézés, néhány korlátozás enyhült.

1987 szeptemberében a kormányzat bejelentette: új útlevélrendelet kiadását készíti elő. Az 1987. január 1-jétől érvényes új szabályozás a legradikálisabb reformnak ígérkezik a magyarországi szocialista útlevéljog történetében. Az előzetes tájékoztatás szerint megszűnik a nyugati utazások számának adminisztratív korlátozása, és jelképessé válnak a valutáris korlátozások is. Látogatóként tetszés szerinti számban, turistaútlevéllel pedig – ha van rá pénze – háromévenként hatszor utazhat a magyar állampolgár Nyugatra. Indokolt-e vajon, hogy hetekkel a reform előtt közzé tesszük jelen írásunkat, amely a jelenlegi helyzetet bírálja, és a hozzá kapcsolódó esetgyűjteményt, amelynek anyaga 1987 májusa és szeptembere között gyűlt össze?

Úgy véljük: igen. A hatályos útlevél-tvr. 8. §-a a törvényerejű rendelet végrehajtásával a Minisztertanácsot bízza meg, az MT-útlevélrendelet pedig az útlevelek kiadását a belügyminiszter hatáskörébe utalja (1. § [1] bekezdés). A Belügyminisztérium szervei kizárólagos joggal döntenek minden külföldi utazással kapcsolatos ügyben, döntéseiket a Belügyminisztérium alá nem tartozó szerv jogszabály alapján nem bírálhatja felül (kivéve természetesen a Legfőbb Ügyészséget, amely – elvben – minden törvényalkalmazó felett törvényességi felügyeletet gyakorol). Ez a konstrukció, amióta Magyarországon egypártrendszer van, semmit sem változott. Sajnos kevés rá a remény, hogy most változni fog. Pedig a gyakorlati könnyítéseken túlmutató, elvi újítást csak az jelentene, ha a belügyi szervek döntéseit más intézmények látható, nyomon követhető módon, törvényesen ellenőrizhetnék. Ezzel válna az utazás joga is valóban számon kérhető, állampolgári joggá.

Fontos változásokat azonban már ennél kevesebb is hozhatna. Mindenekelőtt az útlevél-jogszabály alapos revíziójára lenne szükség. Az útlevélreformok története ugyanis azt mutatja, hogy számos alapvető jogszabály újra meg újra túléli a módosításokat, amelyek sűrűn – három-négyévenként – követik egymást. Ezeken a paragrafusokon nem változtatott sem Helsinki, sem a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának becikkelyezése 1976-ban.

A közfelfogás úgy véli – a tíz évvel ezelőtti propaganda is ezt sugallta –, hogy az utazást a külföldi utazások ügyét újraszabályozó 1978-as rendeletcsomag nyilvánította – Helsinki szellemében – állampolgári joggá. Valójában az 1978. évi 20. tvr. nevezetes 1. §-a („Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy külföldre utazzék”) már az előző, 1970. évi 4. sz. tvr.-ben is szerepelt, igaz, csupán 3. §-ként.

Több jogszabály az állampolgárok hátrányára módosult:

– 1961-ben az útlevél egy évig volt érvényes, 1964-től két évig – szemben a mai öt évvel –, de a kinntartózkodás idejét nem szűkítette le külön korlátozás. 1964-ben tehát a kiutazó akár két évet is eltölthetett külföldön, anélkül, hogy szabálysértést követett volna el.

– A látogató-útlevélhez nem kellett közjegyzőileg hitelesített meghívó, mint jelenleg (BM-útlevélrendelet 9. § [5] bekezdés m) pont), elegendő volt bármilyen borítékos levél, akár egy külföldi boríték is.

– Az 1978-as rendelet korlátozta a kiskorúak külföldi utazását (BM-útlevélrendelet 5. § [3] bekezdés). Eszerint kiskorú részére „hozzátartozó meglátogatását vagy társasutazáson való részvételt kivéve, csak szülővel vagy törvényes képviselővel (a továbbiakban: szülő) történő együttes utazás esetén kérhető az útlevél”. Magyarán: kiskorúnak nem lehet turistaútlevele. Ez a – szinte észrevétlenül bevezetett – korlátozás erőteljesen visszaszorítja az ifjúsági turizmust, a nyelvtanulás szempontjából rendkívül jelentős csereüdültetés lehetőségét stb. (Hogy mindennek olykor milyen fájdalmas következményei lehetnek, arra lehangoló példa esetgyűjteményünk 11. sz. története.)

– Az illetékekről szóló 1986. évi I. törvény végrehajtási rendelete értelmében (9/1986 [IV. 11.] PM sz. rendelet 20. § [1] bekezdés) 1986. július 1. óta a befizetett útlevélilleték (350 Ft) akkor is az államé marad, ha az útlevélkérelmet visszautasították.

A készülő új rendelet sejthetően ismét tartalmaz olyan elemeket, amelyek az erre kiszemelt állampolgárok zaklatásának ürügyévé válhatnak. A rendelettervezet szerint a kiutazónak 3000 Ft értékű legális forrástól származó külföldi fizetőeszközt kell magával vinnie. Minthogy ennyi pénzből legfeljebb néhány napot lehet Nyugaton tölteni, a hatóságok bárkit kérdőre vonhatnak, miből fedezte hosszabb kinntartózkodását. Ha az illető elég felkészületlen (azaz nem hivatásos csempész), és beismeri, hogy sok ezer társához hasonlóan forintkiajánlással jutott pénzhez külföldön, rögtön megkaphatja a szabálysértési határozatot, és akár öt évre is kizárhatják az utazásból.

A kiutazók tömegéhez viszonyítva csekély azoknak a száma, akiknek az útlevélkérelmét elutasítják. De azért – esetgyűjteményünk mutatja – vannak ilyenek, és nem is kevesen! Az útlevélosztályok háromféle nyomtatványt használnak az utazási tilalom közlésére („XY… szám alatti lakos útlevél iránti kérelmének elutasítása; fellebbezésének elutasítása; útlevelének visszavonása”). Nagyon ritkán előforduló esethez ennyi formanyomtatványra talán szükség se volna.

---

Ezekben a hetekben nyilván huzakodás folyik a Belügyminisztérium és a törvény-előkészítésben érdekelt egyéb parlamenti és kormányszervek (meg ezzel párhuzamosan a fölébük rendelt pártszervek) között: egyesek a „rend”, mások a jogok védelmében emelnek szót. Cikkünkkel azt akarjuk megmutatni, milyen visszásságokhoz, milyen zűrzavarhoz, sőt jogsértésekhez vezet, ha a rend védelme egyetlen hatóság monopóliuma. Írásunk végén felsoroljuk azokat a minimális jogszabály-módosításokat, amelyek a jelen körülmények között is nyomban lehetővé tennék seregnyi állampolgári sérelem jóvátételét.

Az új rendelet még nem jelent meg, a vita még nem zárult le. Ezért közöljük cikkünket most.

A jog és az utazás joga

A szovjet típusú társadalmak felületes kritikusai gyakran úgy vélik, hogy az ún. szocialista országokban vagy egyáltalán nincsenek törvények, vagy ha vannak is, csupán fügefalevélül szolgálnak, s alattuk féktelenül tombol a hatalom önkénye. Ez nincs így: a szovjet típusú társadalmakban még a sztálini korszakban is meglepő igyekezettel törekedtek arra, hogy a jogfosztást jogszabályokkal bástyázzák körül. E jogszabályok zömét persze maga a végrehajtó apparátus termeli – pillanatnyi igényei szerint. (Ezért van szükség gyakori módosításukra.) Az önkény tehát – aforisztikusan szólva – nem a jogszabályok alkalmazásában, hanem a jogszabályok teremtésében rejlik. A különböző rendeletek között azonban, akármilyen sűrűn módosítják is őket, újra meg újra joghézagok, ellentmondások keletkeznek. Különösen így van ez a jelenlegi helyzetben, amikor egyes jogszabályok liberalizáló, mások viszont szigorító tendenciájúak.

Az útlevélrendelet paragrafusai szerint a Belügyminisztérium eljárása útlevélügyekben nem önkényes. Nem is lehet az, hiszen a törvényhozó – a politikai hatalom – a külföldre utazást illető kérdésekben a Belügyminisztériumnak mindenre jogot adott. Az útlevélrendeletek alapján tehát a Belügyminisztérium határozatait akkor sem lehetne megtámadni, ha a törvény megengedné, hogy az állampolgárok útlevélügyükben a bírósághoz forduljanak. (A kérdés elméleti: a belügyi szervek határozataival szemben a hazai jogszabályok szerint nincs helye bírói jogorvoslatnak.)

A Belügyminisztérium gyakorlatát tehát fedezik az útlevélrendeletek. De vajon fedezik-e az útlevélrendeletet más, magasabb rendű jogszabályok? Kézenfekvőnek tetszik, hogy az utazás jogának mint emberi jognak a korlátozását az emberi jogokra vonatkozó törvényekkel, mindenekelőtt az alkotmánnyal szembesítsük. Nyomban kiderül azonban, hogy a jogi érvelés nem eléggé hatásos. Az alkotmány ugyanis csak azt mondja ki, hogy a „Magyar Népköztársaságban törvény állapítja meg az állampolgárok alapvető jogaira és kötelezettségeire vonatkozó jogszabályokat” (54. § [3] bekezdés). Csakhogy a törvény, amelyre az alkotmány utal, olyan törvény tehát, amely tételesen sorolná fel az emberi jogokat és gyakorlásuk módjáról rendelkeznék, nem található a magyar jogban. Az utazáshoz való jogot csak az útlevél-tvr. már idézett 1. §-a mondja ki, benne a megszorítással, amely egyúttal a Belügyminisztérium döntési jogát is megalapozza. („Ez a jog [ti. az utazás joga] a jogszabályokban meghatározott rendelkezéseknek megfelelően gyakorolható.”) Az alkotmányra hivatkozva tehát igen hamar visszaérkezünk problémánk kiindulópontjához.

Nem jutunk sokkal messzibb akkor sem, ha a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára hivatkozunk. Az egyezségokmány alapvető emberi jognak nyilvánítja ugyan az utazáshoz való jogot, de megengedi a korlátozását is, a „törvényben meghatározott olyan okokból… amelyek az állam biztonságának, a közrendnek, a közegészségügynek, a közerkölcsnek, valamint mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek…” (12. cikkely, 3. pont). Ennél a magyar jogszabály szinte liberálisabb, hisz a közegészségügy és a közerkölcs védelmében nem korlátozza az utazás szabadságát – igaz, a döntéshozó bármikor beleértheti mindkettőt a közérdek vagy a közrend kategóriájába.

Termékenyebbnek tűnik, ha az útlevélrendeleteket az államigazgatási eljárás általános szabályaival (a továbbiakban: Áe.) vetjük össze.

A hatályos útlevél-tvr. eredeti szövege (az 1978. évi 20. sz. tvr.) 7. §-a kimondta: „Az útlevél iránti kérelemmel kapcsolatos eljárásra az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény rendelkezései – az útlevelekről szóló jogszabályokban meghatározott kivételekkel – az irányadók.” Az útlevélre vonatkozó jogszabályok között nincs egyetlenegy sem, amely utalást tartalmazna arra, hogy eltér az Áe. általános szabályaitól: az útlevélkérelmek intézése ugyanis teljes egészében eltért az államigazgatási eljárástól. Az idézett paragrafust az Áe. általános szabályairól szóló új törvény (1981. évi I. tv.) hatályba lépéséről rendelkező 1981. évi 25. sz. tvr. 24. §-a hatályon kívül helyezte. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy az Áe. általános szabályai az útlevélkérelmek elbírálására már nem érvényesek. Épp ellenkezőleg! A paragrafushoz kapcsolódó miniszteri indoklás kimondja, hogy a korábbi törvény számos kivételt engedélyezett a törvény hatálya alól, és „ez a jogi megoldás egymástól indokolatlanul eltérő különös eljárások kialakulásához vezetett, bizonytalanná tette a jogalkalmazást… Az Áe. – a honvédelmi, a devizahatósági, a külkereskedelmi igazgatási és a társadalombiztosítási ügyeken kívül – csak kivételesen, a törvényben meghatározott esetben enged eltérést.” Ilyen törvényben megengedett eljárás például a szabálysértési eljárás, amelyre az Áe. hatálya nem terjed ki.

Az útlevélkérelmek elbírálása ellenben nem tartozik a felsorolt kivételek közé, és az Áe. hatályba lépése, 1982. január 1. óta nem született olyan jogszabály, amely az útlevélügyek intézésére különleges eljárásokat engedélyezne. Következésképp az útlevélkérelmek elbírálására az államigazgatási eljárás általános szabályai érvényesek. Elvben elismeri ezt a Belügyminisztérium is, hiszen a fellebbezést elutasító határozat pl. az Áe. 66. § (2) bekezdésére hivatkozik.

Az útlevélkérelmek elbírálásánál szokásos eljárás azonban nem követi az Áe. általános szabályait.

1. Az államigazgatási határozatnak tartalmaznia kell „az indoklásban a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat; az ügyfél által felajánlott, de mellőzött bizonyítást és a mellőzés indokait: az eljárt szakhatóságok megnevezését és azokat a jogszabályokat, amelyek alapján az államigazgatási szerv a határozatot hozta” (43. § [1] bekezdés c pont).

Az útlevélkérelem elutasítását kimondó határozat indoklásképp csak a vonatkozó jogszabály szövegét közli (pl. „kiutazása közrendet sért”), de nem írja le sem a tényállást, sem az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat. A határozat indoklása tehát nem felel meg az Áe. előírásainak, azaz törvénysértő.

2. Ugyanez vonatkozik a fellebbezés elbírálására. Minthogy a fellebbezés nyomán hozott II. fokú határozat ugyancsak határozat, indoklásának éppen olyan részletesnek kell lennie, mint az 1. fokú határozaténak, és válaszolnia kell a fellebbezésben foglalt érvekre. Az ORFK Útlevélosztályának II. fokú határozatai semmiféle indoklást nem tartalmaznak, tehát törvénysértőek. Az elutasítást közlő űrlapra rá van nyomtatva: „Megállapítottam, hogy az I. fokú hatóság döntése jogszerű, és a fellebbezés a határozat megváltoztatásáraokot adó tényt nem tartalmaz.” Hiszem, hogy ezt a nyomtatványt egykor még múzeumban fogják mutogatni, a hatósági modortalanságvérlázító példájaként.

3. A fellebbezésnek az államigazgatási eljárásban általában halasztó hatálya van. (63. § [1] bekezdés.) „A határozat azonnali végrehajtását… külön meg kell indokolni.” (63. § [3] bekezdés.) Az útlevél visszavonását elrendelő határozat a „fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható”. (Ez a szöveg rajta van a kitöltetlen nyomtatványon, az indoklásra azonban még hely sincs.) A határozat azonnali végrehajtása tehát ugyancsak törvénysértő.

A fenti három törvénysértés önmagában elegendő lenne ügyészi közbelépésre, s még inkább arra, hogy valamely erre felhatalmazottintézmény vagy egy országgyűlési képviselő az Alkotmányjogi Tanácstól az útlevél-jogszabályok felülvizsgálatát kérje.

A jogi védekezésre persze a Belügyminisztérium is felkészült. A 4/1981. (XI. 27.) BM számú rendelet módosította az eredeti BM útlevélrendelet 25. §-át. Eszerint „a kérelmező az útlevél iránti kérelem elbírálása során keletkezett iratok közül nem tekinthet be azokba, melyek államtitkot tartalmaznak”. A korábbi szövegezésben államtitok vagy szolgálati titok szerepelt. Az 1982. január 1-jén életbelépő Áe. azonban kimondta: „Az ügy és képviselője az eljárás során keletkezett iratokba betekinthet, és azokról másolatot készíthet” (41. § [1] bek.), továbbá: „Nem lehet betekinteni… azokba az iratokba, amelyek államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmaznak. Szolgálati titok címén nem lehet kizárni az olyan iratokba való betekintést vagy arról másolat készítését, amelyen az érdemi határozat alapul.” Itt persze az Áe.-ben is van némi joghézag: arról nem rendelkezik a törvény, mi történjék, ha az irat, amelyen az érdemi határozat alapul, államtitok. De a miniszteri indoklás nem zárja ki az ilyen irat bemutatását sem, csak azt rendeli el: „figyelemmel kell lenni… arra is, hogy azokat az iratokat, amelyek államtitkot vagy szolgálati titkot tartalmaznak, csak az erre nézve irányadó szabályok figyelembevételével lehessen megmutatni.”

A Belügyminisztérium mindenesetre elébe vágott a jogvitáknak. Ha korábban az útlevélkérelem elbírálása során keletkezett iratokat szolgálati titkot vagy államtitkot tartalmazó iratként kezelte, 1982 óta – az Áe. liberalizmusára való tekintettel – valamennyit államtitokként kezeli. Erre az eddiginél is tágabb lehetőséget biztosít számára az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1987. évi 5. sz. tvr., amely a Minisztertanács valamennyi tagját felhatalmazza, hogy az ágazati irányítása alá tartozó tevékenységek körében bármit államtitoknak minősítsen.

Persze a titokvédelem az iratokba való betekintésre vonatkozik, és semmiképpen sem menti fel a Belügyminisztériumot az alól a kötelezettsége alól, hogy az útlevélkérelem elutasítását kimondó határozatát ténylegesen indokolja. Az, hogy X. állampolgár külföldi utazása miképpen sérti a közrendet, vagy különösen az, hogy külföldön tanúsított magatartása milyen értelemben nem méltó az MNK állampolgárához, bajosan tekinthető államtitoknak, és valóságos jogi vitában a Belügyminisztérium aligha tudná megvédeni az álláspontját. A friss rendeletmódosításra mégis érdemes odafigyelni, mert plasztikusan példázza, milyen szűkösek a legalizmus esélyei, ha a hatóságoknak mindig módjukban áll, hogy az állampolgárok jogait biztosító törvényeket ad hoc rendeletekkel alkalmazhatatlanná tegyék.

Jogszabálytalanságok pontról pontra

Az útlevélosztály formális kötöttségek nélkül dönt az útlevélkérelmek sorsáról. Szabadságát az MT-útlevélrendelet két paragrafusa alapozza meg. Az egyik (a 6. §) kötelezi az útlevélosztályt a kérelem elutasítására, de a kötelezettséget ellenőrizhetetlen feltételekhez kapcsolja. A másik (a 7. §) többé-kevésbé kontrollálható feltételeket sorol fel, az útlevélosztályt azonban csupán felhatalmazza a kérelem elutasítására. E két paragrafus alapján (akár örökre) ki lehet zárni az utazásból olyan embereket, akik soha nem jártak külföldön, és életükben nem követtek el még közlekedési szabálysértést sem, de meg lehet adni az útlevelet akár olyanoknak is, akik ellen büntetőeljárás folyik. Vegyük sorra e két paragrafus rendelkezéseit!

6. § (1) bekezdés
A külföldre utazást meg kell tagadni attól:

a) akinek kiutazása a Magyar Népköztársaság belső vagy külső biztonságát, a közrendet, egyéb jelentős közérdeket, illetve mások jogos érdekeit sérti vagy veszélyezteti;



Az olvasó azt gondolná, aki ilyen veszedelmes, azzal már történt valami: börtönben van, eljárás indult ellene. Tévedés! Akikkel „történt valami”, azoktól a 7. § valamely pontja alapján tagadják meg az útlevelet. Ez a jogszabály kizárólag azokat sújtja, akiknek vagy semmi dolguk nem volt a rendőrséggel, vagy büntetésük legfeljebb rendőri figyelmeztetés, illetve pénzbírság volt.

A külső vagy belső biztonság, a közérdek fogalmáról mindannyiunknak van valami elképzelése, bár korántsem biztos, hogy két ember ugyanazt érti ezeken a szavakon. A közrend jelentése azonban a fenti összefüggésben egészen rejtelmes: miképp sértheti a közrendet, aki elmegy. A jogszabályok nem igazítanak el; a közrend fogalmát egyetlen törvény vagy rendelet sem határozza meg – igaz, a biztonságét vagy a közérdekét sem. Logikusan járt el tehát az, aki a fogalmat a visszájáról próbálta megközelíteni: a közrend és közbiztonság elleni bűncselekményeket és szabálysértéseket vette sorra, és önmagát vizsgálta, vajon vétett-e ellenük. (12. sz. eset.) Ez a vizsgálódás sem vezetett azonban eredményre: hiába olvasta a paragrafusokat, nem talált olyat, amelyik ellen vétett. Ha tudtán kívül vétett, miért nem csapott le rá az igazságszolgáltatás? S ha vétett, vajon a közelmúltban-e vagy évekkel ezelőtt? Hiszen öt éve ugyancsak a közrend sérelmére hivatkozva utasították el az útlevélkérelmét, s öt év alatt, az útlevél-szabálysértést beleértve, valamennyi kizáró ok elévül. Vajon öt év óta folyamatosana bűn állapotában él anélkül, hogy tudna róla? Kafka műveiből korántsem ismeretlen ez a szituáció. A kérelmező talán nem olvasta Kafkát, mégis K. helyzetében érezte magát.[SZJ] Hiába fordult egyre magasabb instanciákhoz, hogy árulják el legalább, miképp vétkezett, ügyét „illetékességből” mindig ugyanahhoz a néma hatalomhoz, az útlevélosztályhoz utalták vissza.

b) aki valamely szocialista állammal szemben ellenséges tevékenységet folytató szervhez vagy személyhez kíván utazni;

Dokumentációnkban nincs olyan eset, amelyben a visszautasítást erre a pontra alapozták volna, s valószínűleg nem is igen szokták alkalmazni. A Szabad Európa nem küld meghívót magyar állampolgároknak, az utazni szándékozók nem írják be útlevélkérelmükbe, hogy a müncheni rádióállomáshoz kívánnak utazni. Más szervezetet pedig kínos lenne ellenségesnek bélyegezni, hiszen sosem lehet tudni, hogy a következő hónapban az elnöke nem érkezik-e díszvendégként hazánkba. Nem alkalmazzák e jogszabályt akkor sem, ha a meghívó – a kérelmező fia – történetesen valóban a Szabad Európa munkatársa. Kényelmesebb a kérelmet a mindent elfedő formulával elutasítani: „Kiutazása jelentős közérdeket sért.” (13. sz. eset)

c) akinek külföldi tartózkodásához az anyagi feltételek nem biztosítottak.

Turistautasnak háromévenként jár a valuta-kiutalás, számára tehát a kiutazás anyagi feltételei biztosítottak – függetlenül attól, hogy a kiutalt valutából nem lehet civilizált módon utazni. Régebben, amikor a kérelmezőnek még előzetes valutaígérvényt kellett beszereznie a Nemzeti Banktól, devizagazdálkodási okokra hivatkozva kényelmesen el lehetett hárítani a nemkívánatos útlevélkérelmeket. (Vö. 6. és 12. sz. eset.) Mára ez a kiskapu bezárult.

A c) pont alapján tehát csak a látogató-útlevelet kérők egy részét diszkriminálhatják. A kérelmező szabályos, közjegyzőileg hitelesített meghívólevelet köteles az útlevélkérelméhez csatolni. Hogy a meghívónak mi a szívbéli szándéka, tejben-vajban fogja-e füröszteni vendégét vagy nem törődik vele – azt bizony még az útlevélosztály sem tudhatja. Ezért vagy egyszerűen kijelenti, miszerint a meghívás anyagi fedezete nincs biztosítva (15. sz. eset), vagy egészen sajátos indokokat talál ki, például hogy „a kérelmező nincs olyan kapcsolatban a hívó személlyel, amelynek alapján a meghívás elfogadható lenne”. (5. sz. eset.) Csakhogy ezúttal a kérelmező van fölényben: ő ugyanis tudja, hogy el fogják tartani, vagy hogy a „hívó személy” a legkedvesebb nagynénikéje. Az érvek súlya alatt az útlevélosztály megtörik, elfogadja a fellebbezést, és a kérelmet a közrend sérelmére hivatkozva utasítja el. (Így történt a fentebb idézett két esetben.)

7. § (1) bekezdés
Megtagadható a külföldre utazás attól, aki:

a) ellen büntetőeljárás van folyamatban vagy büntetett előéletű;

A jogszabály első fele meghökkentő. A jogérzékeny állampolgár az ellenkezőjére kérdezne: miképpen engedélyezhető annak a külföldi utazása, aki ellen büntetőeljárás folyik? Természetesen lehetnek kivételes esetek: akit csekély súlyú bűncselekménnyel gyanúsítanak vagy vádolnak, méltánylandó esetekben valóban megkaphatja az útlevelet. A jogszabálynak azonban a kivételességet kellene hangsúlyoznia. A gyakorlatban az ellenkezőjére van példa: a kérelmet folyamatban lévő büntetőeljárásra hivatkozva utasítják vissza, holott a kérelmező ellen nem indult, vagy már nem folyik büntetőeljárás.

Esetgyűjteményünkben nem szerepel Solt Ottilia ügye.

Lakásában, 1987 márciusában – távollétében – házkutatást tartottak, és engedély nélkül sokszorosított iratokat (szamizdatot) foglaltak le, de ellene nem indult sem büntető-, sem szabálysértési eljárás. Útlevélkérelmét mégis ezen a címen utasították el. Igaz, fellebbezésre megkapta az útlevelet, de feltehetőleg nem azért, mert az útlevélosztály belátta a tévedését, hanem mert ügyével a külföldi sajtó is foglalkozott. Hasonlóképpen nem létező büntetőeljárást „hallgatott el” a kérelmező ellen esetgyűjteményünk egyik szereplője (23. sz.). (Mulasztásáért három évig nem utazhat.)

Bűncselekmények elkövetőinek kizárása az utazásból önmagában nem tekinthető jogtalannak. Jogtalan azonban minden olyan büntetés, amely az ítéletben nem szerepel. Márpedig a büntető törvénykönyv nem ismeri az utazástól való eltiltás büntetését. A büntetett előéletnek persze vannak olyan hátrányai, amelyeket nem szükséges külön belefoglalni az ítéletbe. (A büntetett előéletű pl. nem kaphat erkölcsi bizonyítványt, azaz nem tölthet be bizonyos munkaköröket, illetve csak akkor töltheti be őket, ha munkáltatóját előzetesen tájékoztatja bűncselekménye természetéről.) Az utazástól való eltiltás azonban a személyes szabadság súlyos korlátozása: alkalmazását büntetett előéletűek esetében sem volna szabad csupán rendőri mérlegeléstől függővé tenni.

A gyakorlatban a büntetett előéletűeket sújtó utazási korlátozás fájdalmas igazságtalanságok forrása. A jogszabályra hivatkozva a rendőrség máig is büntetheti az 1956-os forradalom egyes részvevőit.

1963-ban a politikai vezetés kinyilvánította, hogy véget vet az októberi eseményekkel kapcsolatos felelősségre vonásnak; az általános amnesztia azonban, amelynek meghirdetése nyomán az ENSZ levette napirendjéről a magyar kérdést, eleve nem vonatkozott a politikai foglyok mintegy 25 százalékára. A kiszabaduló elítéltek természetesen nem mentesültek a büntetett előélet hátrányos következményei alól: az akkor érvényes Btk. szerint (81. § [l] bek. b) pont) mentesítésüket – priuszuk törlését – csak 15 év után kérhették a bíróságtól.

1971-ben módosították a Btk.-t. Az új szabályozás megszüntette a politikai elítéltek és a köztörvényesek megkülönböztetését: e szerint a volt politikaiak (ahogy a köztörvényesek korábban is) már tíz év után – legtöbbjük tehát 1973-ban – kérhették a bíróságtól mentesítésüket. (Btk. 103. § [1] bekezdés c) pont.)

Ez azonban csak azokra vonatkozott, akiket határozott időtartamú szabadságvesztésre ítéltek. Az „életfogytosok” és azok, akiknek a halálbüntetését változtatták életfogytiglani szabadságvesztésre, sosem válnak jogosulttá a bírói mentesítésre: ők a büntetett előélet hátrányos következményeialól csak az Elnöki Tanács kegyelme révén mentesülhetnek (Btk. 106. §). Kegyelmet kérni azonban az ’56-os elítéltek nagy része nem volt hajlandó, hiszen perüket kezdettől fogva törvénytelennek tartották.

Egyébként is megalapozottan vélték úgy, hogy jogosultak lennének a bírói mentesítésre. 1961-ben ugyanis eltörölték és csak 1971-ben állították vissza az életfogytig tartó szabadságvesztésbüntetést. Az 1963-ban szabadulók tehát 15 évre ítéltnek számítottak, ez a büntetési tétel szerepelt szabadulópapírjukon is. Hiába kérvényezték azonban többször is bírói mentesítésüket, 1971-től kezdve ismét életfogytosnak tekintették őket, és beadványaikat a Legfelsőbb Bíróság elutasította, így az ’56-osok közül sokan máig is büntetett előéletűnek számítanak. Bármi legyen is valakinek a véleménye 1956-ról, tűrhetetlen, hogy egyesek harminc évvel ezelőtti politikai tevékenységükért máig bűnhődjenek.

b) rendőrhatósági kényszerintézkedés hatálya alatt áll;

A rendőrhatósági kényszerintézkedés (rendőri felügyelet, kitiltás) jogsértő büntetésmód,mert nem bűncselekményt vagy szabálysértést büntet, hanem életmódot, magatartást, felfogást, és mert az intézkedő hatóságnak nincs bizonyítási kötelezettsége. A kényszerintézkedést kiegészítő utazási korlátozás tehát kétszeresen jogsértő.

c) öt évnél nem hosszabb ideje jogellenesen külföldön tartózkodóhoz kíván utazni;

Az 1979. július 1-jén hatályba lépett büntető törvénykönyv szerint a jogellenes külföldön tartózkodás csak akkor bűncselekmény, ha a külföldön maradó az MNK érdekeit jelentősen sérti. (Btk. 217. § [1] bekezdés b) pont.) Ha valaki nem tér haza a kiutazási engedélyben feltüntetett időtartamon belül, csupán pénzbüntetéssel sújtható szabálysértést követ el. Minthogy a büntetés a kintmaradóval szemben nem alkalmazható, a joghátrány a vétlen itthonmaradókat éri, feltehetőleg a „disszidens” hozzátartozóit.Modern országok jogrendje efféle családi büntetéseket nem ismer. A jogszabály a Helsinki Ajánlások humanitárius szellemével is ellentétes, hiszen évekre meggátolhatja családtagok találkozását. Elvált szülő például öt évig nem hívhatja meg kiskorú gyermekét, s ha mégis látni akarja, mással kell részére „fal” meghívót küldetnie. Kényszerűen szembekerül egymással a polgári tisztesség és az emberi érzés – pusztán egy idejétmúlt jogszabály miatt. (A szituáció következményeit a 11. sz. eset példázza.)

d) felelősséggel tartozik hozzátartozója (szülő, gyermek, házastárs, élettárs, testvér) öt évnél nem régebben megvalósított jogellenes külföldön maradásáért;

Az előző pont kiegészítése; a fentebb mondottak érvényesek erre a jogszabályra is. A disszidens hozzátartozóit a rendelkezés túszként kezeli: enyhültebb formája ez a harmincas évek hírhedt szovjet törvényének, amely a disszidens tíz felnőtt férfirokonát büntette száműzetéssel. Eljárás és vizsgálat híján természetesen nem bizonyítható,hogy az itthon maradtak valóban felelősséggel tartoznak-e hozzátartozójukkülföldön maradásáért.

e) olyan országba szándékozik utazni, ahol érdek- és jogvédelme nem biztosítható;

Esetgyűjteményünkben ilyen indoklás nem fordul elő, alkalmazására valószínűleg igen ritkán kerül sor.

7. § (2) bekezdése
Meghatározott ideig, de legfeljebb az elkövetéstől számított öt évig kizárható külföldre utazásból az, aki:

a) útlevelet a hatóság félrevezetésével akar szerezni, vagy útlevélkérelmében valótlan adatot közölt;

A régi útlevélkérő lapok behatóan érdeklődtek a kérelmező valamennyi külföldön élő hozzátartozójáról, meg arról is, hogyan hagyták el az országot. Erre a kérdésre nem lehetett a valóságnak megfelelően válaszolni, hisz ha valakinek több hozzátartozója élt külföldön, nem is talált elegendő helyet a tisztes válaszra a megfelelő rubrikában.

A jelenlegi kérdőíven a személyi adatokra vonatkozó kérdéseken – ezekre csak a személyi igazolvány adataival megegyezően lehet válaszolni – és az utazás célját firtató kérdésen kívül csak két szabadon megválaszolható kérdés szerepel: „Büntetőeljárás alatt áll-e?” és „Kihez kéri az útlevelet?” Az első kérdésre épeszű ember nem ad valótlan választ, hisz a büntetőeljárás adatait a rendőrség nyilvántartja. Mint Solt Ottilia fentebb ismertetett ügye vagy esetgyűjteményünk 23. sz. példája mutatja: olykor inkább az útlevélosztály állít valótlant, amikor meg sem indult vagy abbamaradt büntetőeljárást folyamatban levőnek tüntet fel. A meghívó személyére vonatkozóan pedig a jogszabály kényszeríti valótlan állításra a kérelmezőt. Gyerek az apját, testvér a testvérét szerelné meglátogatni, de egy ismeretlent kell meghívójaként feltüntetni,mert a hozzátartozója nem él elég régen külföldön. Aztán ha az útlevélosztály leleplezi, még valótlan adat közlése miatt is kizárhatják az utazásból.

b) útlevelével visszaélt, így különösen a korábbi tartózkodását önkényesen meghosszabbította, külföldön engedély nélkül munkát vállalt vagy más állam területére távozott, mint ahová kiutazását kérte;

A kiutazási engedély csupán azt tünteti fel, hány napot tölthetünk külföldön. (Ha egy nappal tovább maradunk, máris 3000 Ft pénzbírsággal sújtható szabálysértést követtünk el. A szabálysértési határozat nem tartalmazza, hogy a következő években nem utazhatunk – ez az útlevélosztály külön büntetése.) A felkereshető országok listája nincs rajta a kiutazási engedélyen: erre nézve csak az útlevélosztálynak benyújtott útlevélkérő lap tartalmaz adatot. A célországok számát csupán a kérőlapon lévő rubrika nagysága korlátozza. (Az üzbég kolhozparaszt, aki az egész sztálini alkotmányt ráírta egy rizsszemre, a világ valamennyi országát felkereshetné szabálysértés elkövetésének veszélye nélkül.) Az útlevélkérelem és az utazás között évek is eltelhetnek: különösen hosszabb külföldi tartózkodás esetén az utazónak már fogalma sincs, milyen országokat sorolt fel a kérőlapon. Az útlevélosztály azonban a vízumok és a kérőlap összehasonlításaalapján nyomára jöhet a szabálysértésnek, és máris kész az ürügy a következő kérelem visszautasítására.

c) külföldi tartózkodása alatt a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított;

Az MNK állampolgárához nem méltó magatartás fogalmát éppúgy nem határozza meg jogszabály, ahogy a közrendét sem. Nem is tehetné: semmilyen magatartásról nem állítható, hogy specifikusan méltó vagy méltatlan valamely állam polgárához; az állampolgársághoz – hacsak nem nacionalista illúziók alapján – semmilyen erkölcsi értéket nem lehet hozzárendelni. Az útlevélosztály még arra sem ad felvilágosítást, mit tett a külföldön tartózkodó, amivel méltatlanná vált magyar állampolgárságához. Az esetgyűjteményünkben szereplő ügyek közül négy alkalommal szerepel ez az indoklás az útlevél, illetve a kiutazási engedély visszavonását elrendelő határozatban. Három esetben (15., 16., 17. sz.) a hatóságok mellőztek minden további magyarázatot, egy alkalommal azonban (14. sz.) – s egész esetgyűjteményünkben ez az egyetlen példa erre – a Legfőbb Ügyészség érdemi véleményt mondott a panaszos útlevélügyről, bár a beadvány nem felülvizsgálati kérelem volt, hanem közérdekű bejelentés, amely általánosságban bírálta az útlevél-jogszabályokat.

A Legfőbb Ügyészség osztályvezetője két körülménnyel indokolta a panaszos útlevelének visszavonását: a) azzal, hogy nem tárta fel kiutazásának valódi célját – a külföldi letelepedés szándékát – félrevezette az útlevélhatóságot; b) azzal, hogy Ausztriában politikai menedékjogot kért, a Magyar Népköztársaság állampolgárához nem méltó magatartásttanúsított.

Az NSZK hatóságai a közelmúltban úgy döntöttek: csak azoknak a magyar állampolgárságú kérelmezőknek adnak politikai menedékjogot, akik igazolni tudják, hogy politikai nézeteikért üldöztetésben volt, illetve hazatérésük esetén üldöztetésben lenne részük. A Legfőbb Ügyészség levele, amelyet esetgyűjteményünkben teljes egészében közlünk, bizonyítja: a magyar hatóságok jelenleg is büntetik azokat, akik külföldön menedékjogot kértek. Ügyünk szereplője három nap elteltével önként visszavonta menedékjog-kérelmét, és az előírt időtartamon belül hazatért Magyarországra, így „csak” az útlevelével és az állásával fizetett vétkéért. A büntető törvénykönyv azonban lehetővé teszi, hogy a menedékjogkérést az ügyészség „a külföldön tartózkodás szabályainak kijátszására irányuló előkészület”-ként értékelje, ennek a vétségnek pedig két év szabadságvesztésa büntetése (217. § [5| bekezdés). Jó lenne, ha a Helsinki Egyezmény aláírói figyelembe vennék ezt a tényt, mielőtt menekültpolitikájukbanaz NSZK példáját követik.

d) korábbi külföldi utazása során vám- vagy deviza-bűncselekményt, illetve szabálysértést követett el;

Ez a jogszabály ismét az ítéletben, illetve a szabálysértési határozatban nem szereplő büntetéssel sújtja az elkövetőt. Ne feledjük továbbá: vámszabálysértésnek minősíthető „ellenséges” könyvek behozatala is. Számtalan utas tapasztalatamutatja, milyen műveket lehet ellenségesnek minősíteni. (Vö.: 17. sz. eset.)

e) elzárással sújtható szabálysértést követ el.

A szabálysértésért kiróható elzárás leghosszabb időtartama 60 nap. A hátrányos jogkövetkezmények alól az elkövető határozat jogerőre emelkedésétől számított két éven belül mentesül. (1968. évi I. tv. 19. § [2] bekezdés és 26. §) Miért mond ellent az MT útlevélrendelet a törvénynek: miért sújtja az utazás jogának elvételével a szabálysértőt még akkor is, amikor az a törvény értelmében cselekménye hátrányos jogkövetkezményei alól már mentesült?

---

A szolgálati céllal utazók a magánutazóknál is kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Számukra ugyanis a küldő szerv kéri az útlevelet (BM útlevélrendelet 5. § [2] bekezdés a pont), így az útlevélosztály az esetleges elutasítást csupán a kérelmet benyújtó intézmény vagy vállalat vezetőjével, illetve személyzeti osztályával közli. Az érintett nem is érdeklődhet az útlevélosztálynál, hiszen nem adott be útlevélkérelmet. Pedig a szolgálati céllal utazók számára az útlevél megtagadása sokszor a foglalkozás gyakorlásától való eltiltást vagy legalábbis a foglalkozás gyakorlásában való korlátozást jelenti.

Kamionos gépkocsivezető szolgálati céllal évek óta nem utazhat külföldre. Kért magánútlevelet, meg is kapta, járt Nyugaton, szolgálati kiutazásáról azonban vállalata a háta mögött tárgyal a megyei rendőr-főkapitánysággal, így még azt sem tudhatja biztosan, vállalati döntés vagy az útlevélosztály határozata rekeszti-e ki az utazásból. Kollégái mind rendszeresen járnak külföldre, keresetük jóval magasabb az övénél. Évek óta hiába érdeklődik, senki sem mondja meg, miért került ebbe a hátrányos helyzetbe, és meddig tart még a megkülönböztetés.

Alig rendelkezik több információval egy magasan kvalifikált üzletkötő (26. sz. eset). Látogató-útlevelet kapott, szolgálati célú útlevélkérelmét azonban feltehetőleg elutasították: főnökei, akik korábban szorgalmazták a kiutazását, egyszerre úgy látták, üzletkötői feladatainak ellátásához a közeljövőben nem kell Nyugatra utaznia. Joggal kérdezte vállalata vezérigazgatóját: „Milyen a kapcsolat egy külkereskedelmi vállalat és a Belügyminisztériumközött, ha fél év kevés ahhoz, hogy egy üzletkötőjéről információt szerezzen? Vagy csak velem, az érintettel mulasztották el közölni, mi is történik valójában?”

Más módon kiszolgáltatottak azok, akik szolgálati – tudományos, kulturális vagy üzleti – céllal utaznának, de kívül állnak a tudományos, kulturális és gazdasági élet államilag szervezett rendjén. Küldő szerv híján akár meghívottként, akár üzleti ügyben utaznak, csak a magánútlevéllel – elvben tehát évente csak egyszer – utazhatnak Nyugatra, holott évente többször is kapnak munkájuk szempontjából fontos meghívásokat. (Utazási nehézségeiket a 28. sz. eset példázza.)

A magántudósok és „magánművészek” helyzetéhez hasonlóan rendezetlen a magán-üzletembereké. Egy exportcikkeket is termelő kisvállalkozás nem állhatja meg a helyét, ha képviselője évente csak egyszer utazhat. Évente többszöri kiutazásra a kisvállalkozónak csak valamelyik állami vállalat kegyelméből vagy egyéni kivétel alapján nyílik módja. (Az itt jelzett problémát az új útlevélrendelet remélhetően megoldja.)

A turista, a látogató és a szolgálati célú útlevelek kérelmezésének bejáratott rendje van; a külföldön élők útlevelének, de főképp a kivándorlási engedélynek már a kérelmezése is kivételes, bizonytalan kimenetelű vállalkozás. (Az előbbire azok jogosultak, akik külföldön is megtartják magyar állampolgárságukat, az utóbbit azok kapják, akik távozásuk előtt lemondanak róla.) A külföldre település rendjének, sőt elveinek szabályozását az útlevél-tvr. és az MT útlevélrendelet a belügyminiszter hatáskörébe utalja, és az idevágó alacsony szintű jogszabályok (a BM útlevélrendelet 6. §-a és a 9. § [8] bekezdése) formálisan is ellentmondanak emberi jogi alapelveknek. Az eltávozás ugyanis valamely országból és a visszatérés oda – emberi jog. Gyakorlásának engedélyezését tehát nem lehet különleges feltételekhez kötni. Márpedig a jogszabály a családegyesítés (szülőhöz, gyermekhez vagy házastárshoz való költözés) esetét kivéve a külföldre költözést csak 55 éven felülieknek engedi meg. Magyarán szólva munkaképes magyar állampolgár egyáltalán nem települhet külföldre, sőt a családegyesítési ügye kedvező elbírálására is csak több éves várakozás után számíthat, ha a hozzátartozója „jogellenesen” hagyta el az országot. Hiszen ilyen hozzátartozónak – mint fentebb láttuk – még a meglátogatása is meggátolható. A magyar kivándorlási jogszabályok tehát csöppet sem liberálisabbak, mint a szovjet jogszabályok, amelyekről nemzetközi viták folynak. A magyar kormányzat a szovjet típusú kivándorlási botrányokat csak azért kerülhette el, mert a magyar állampolgárok turistaként valósítják meg kivándorlási terveiket – évente tízezrével. Mint valamennyi hasonló rendeletnek, kiskapuja a kivándorlási jogszabálynak is van: indokolt esetben az útlevélosztály bárkinek megadhatja a kivándorlási engedélyt. Indokolt esetnek azok ügye tekintendő, akik túlságosan makacsul ragaszkodnak emberi jogaikhoz. (Ilyen alapon késztették a belügyi szervek 1987 őszén kivándorlásra Kiszely Károlyt, a fegyvermentes katonai szolgálathoz való jog kitartó követelőjét.)

A külföldre települést tovább nehezíti, hogy a kérelemhez csatolni kell a befogadó ország elővízumát. Ez a feltétel jogos olyan államok vonatkozásában, melyek nem vagy csak kötött számban fogadnak bevándorlókat. Van azonban néhány olyan ország, amelyik minden bevándorlót befogad, illetve csak foglalkozásbeli (Ausztrália) vagy etnikai (Izrael) feltételekhez köti a bevándorlást. Ezekben az esetekben az elővízum megkövetelése indokolatlan akadékoskodás.

Kik nem kapnak útlevelet?

Esetgyűjteményünk alapján megpróbálhatjuk csoportokba sorolni, kik nem kapnak útlevelet.

1. Az elutasítottak legnagyobb részénél nem lehet pontosan meghatározni, milyen cselekményt büntetnek az utazás jogának megvonásával. Az elutasítás két jellegzetes indoklása – kiutazása közrendet sért, kiutazása jelentős közérdeket sért – tetszőlegesen váltakozik, a visszautasítás feltehető mélyebb okával nincs kitapintható összefüggésben. A harmadik rejtelmes indoklást (az MNK állampolgárához nem méltó magatartást tanúsított) azokkal szemben alkalmazzák, akiktől hazatérésük után vonják vissza az útlevelet. Kissé bonyolultabb, de hasonlóképpen tényszerűtlen indoklásra van szükség, ha nem az útlevélkérelmet, hanem a külföldi munkavállalás engedélyezése iránti kérelmet utasítják vissza. Néha előfordul, hogy az útlevélosztály konkrét indoklást ad, ez azonban nem fedi a valóságot (5. és 23. sz. eset). Máskor a közérdek sérelmére hivatkozik, holott tényszerű indoklásra is módja volna (21. sz. eset). Az alcsoportok elhatárolásánáltehát feltételezésekre kell szorítkoznunk.

a) Viszonylag jól körülhatárolható alcsoportot alkotnak azok, akiket a hatóság ellenzékinek vagy az ellenzékhez közelállónak tekint. (1., 2., 3., 15., 16., 17. és 27. sz. eset.) Az ellenzékivé minősítéshez egyes megyékben az is elegendő, ha valakinél szamizdatot találnak: eljáráshoz ennyi még vidéken is kevés, az útlevélkérelem elutasításához azonban nem (4. sz. eset).

Esetgyűjteményünkben nem akartuk túlságosan megnövelni az egynemű példák számát. Valójában nemigen akad ellenzéki, akinek pályafutása során ne utasították volna vissza néhányszor az útlevélkérelmét. A bemutatott hét eset így is meggyőzően bizonyítja, hazudik a sajtó, amikor azt állítja, hogy az ellenzékiek többet utazhatnak, mint a kormánylapok munkatársai.

Kétségtelen azonban, hogy a nyilvános tiltakozás és a tiltakozás következtében létrejövő külső nyomás (a nyugati sajtó nyílt és a nyugati diplomácia csendes nyomása) számos jogsértést megakadályoz. 1986 nyarán a Politikai Bizottság határozatban mondta ki, hogy korlátozni kell az ellenzék utazási szabadságát. A PB-ülés szigorúan titkos jegyzőkönyve és határozata időközben nyilvánosságra került: ország-világ láthatja, hogy a Politikai Bizottság még ilyen ügyben sem képes elhatározása keresztülvitelére. Rácz Lajos, a Belügyminisztérium vezető ellenzék-felelőse 1986. október 22-én tartott zártkörű előadásában rezignáltan állapította meg: „A Magyar Népköztársaságnak megvan a törvénye! Hogy velük szemben nem tudjuk alkalmazni? Nem tudjuk alkalmazni ma gazdasági helyzetünk miatt.” (Más kérdés, hogy az a bizonyos törvény – az útlevél-jogszabályok is példázzák – gumiparagrafusok kusza szövevénye.) A PB-határozat szellemében néhány alkalommal példát statuáltak (l. a 15., 16., 17. sz. eset), de némi huzavona után megadták az útlevelet Rajk Lászlónak, Solt Ottiliának, az erőteljes külföldi nyomásra hozzájárultak, hogy Rácz Sándor eleget tehessen az amerikai szakszervezetek meghívásának (21. sz. eset), és előbb-utóbb várhatóan beleegyeznek, hogy Kis János vendégprofesszorként taníthasson a New York-i New Schoolban. (27. sz. eset.)

b) Az ellenzékieknél rosszabb helyzetben vannak azok, akik valamilyen független ideológiát valló kis közösséghez tartoznak, különösen akkor, ha eszméik révén nemzetközi szervezetekhez kötődnek, vagy ha csoportjuknak külföldi kapcsolatai vannak. Az esetgyűjteményünkben bemutatott két példa (6. és 7. sz.) sejteni sem engedi, hány kérelmezőtől tagadják meg újra és újra efféle okok miatt az útlevélkérelmet: a kis közösségek tagjai sokszor elvi okokból is elutasítják sérelmeik nyilvánosságra hozatalát. Valószínű azonban, hogy főképp vidéken egyes vallásos szekták vagy alternatív élet- és magatartásmódokat hirdető közösségek tagjai, akik amúgy is állandóan ki vannak téve rendőri zaklatásoknak, másságuk büntetéseképp mindenekelőtt az utazáshoz való jogukat vesztik el.

c) A harmadik csoportba sorolhatók mindazok, akik az előző kettőbe nem illettek bele: akikkel „valami zűr” van, akiket a rendőrség deviánsnak tekint, de akiket még a Btk. gumiparagrafusai alapján sem tudna bűncselekménnyel gyanúsítani. A deviancia jele lehet valamilyen ifjúkori ballépés (5. sz.), gyakori részvétel megtűrt, de nem kívánatos összejöveteleken (klubmozgalom, táncház). A közrendet sérti az is, aki valamivel megbántotta a rendőrséget. A sértődésre nemcsak az ad elegendő okot, ha valaki ténylegesen kinyilvánítja, hogy utál egy rendőrt (23. sz.), hanem az is, ha „őszintétlen” a nyomozóval, aki szeretne őszintén elbeszélgetni vele (8. sz.). Az ügyfélre sértődik meg a rendőrség akkor is, ha az ügyfél javára téved: útlevelet ad olyannak, akitől korábban más indokkal megtagadta. Ilyenkor természetesen a kérelmező sérti a közrendet. (Talán ez történt a 11. sz. esetben.)

d) A deviancia nem szükségszerűen politikai természetű. Gondnokság alatt álló személyek, akiknek nincs személyi igazolványuk, természetesen útlevéllel sem rendelkezhetnek. Vannak azonban számosan, akiknek a viselkedése valamilyen vonatkozásban „furcsa”, de korántsem cselekvőképtelenek, tehát nem állnak gondnokság alatt. Ezekben az esetekben a rendőrség önmagát tekinti gondnoknak, és a kérelmezőt – ismét a közrend sérelmére hivatkozva – megóvja az utazás veszélyeitől. Az utóbbi két csoportba tartozók többsége vidéken lakik: a helyi rendőrségeknek módjuk van rá, hogy közvetlenül ellenőrizzék az állampolgárok viselkedését, és magatartásuk szerint részeltessék őket az emberi jogokból.

e) Jogellenesen külföldön tartózkodó rokon gyűjteményünk öt esetében is előfordul (5., 11., 12., 13., 26. sz.), de az idevágó jogszabályokra csak egy esetben hivatkoznak (11. sz.), a végső elutasítást itt is a közrend sérelme indokolja. Ez részben a liberalizálódáskövetkezménye: az 1970-es útlevélrendelet (4/1970. [III. 3.] Korm. sz. rendelet 3. § [ l ] bekezdés, e pont) még sokkal kategorikusabban tilalmazta a disszidensek hozzátartozóinak utazását. Időközben azonban annyi volt az eseti kivétel – igen nagy számban maradtak külföldön magas társadalmi állású családok tagjai –, hogy 1978-ra enyhíteni kellett a szabályon, és képlékenyebbé vált az útlevélosztály gyakorlata is. Így azoktól, akik összeköttetések híján ma sem utazhatnak külföldön élő hozzátartozóikhoz, egyszerűen közrend sérelmére hivatkozva tagadják meg az útlevelet. Ennek azonban nemcsak az a következménye, hogy tovább nő a jogbizonytalanság, hanem az is, hogyha valaki a hozzátartozója disszidálása miatt belekerült a közrend megsértőinek a kategóriájába, esetleg örökre ott felejtik, holott a hozzátartozóra hivatkozva öt év után már nem tagadhatnák meg kérelme teljesítését. (Lehetséges, hogy ez történt a 12. sz. esetben: a kérelmezőnek a testvére 1976-ban maradt külföldön; 1979 óta minden útlevélkérelmét visszautasították, mindig a közrend sérelmére hivatkozva.)

f) Bármennyire igyekszünk is felfedezni, mit takarnak a rejtelmes formulák, bármennyi empátiával igyekszünk is ráérezni az útlevélosztály döntéseinek motivációjára, nem zárhatjuk ki, hogy egyesek adatai egyszerűen benne maradnak a visszautasítandók dobozában.

Némely esetre – bár fentebb más okoskodásokkal próbálkoztunk – ez a leginkább kézenfekvő magyarázat. Hiszen a 11. és 12. sz. esetekben az útlevélosztály tökéletesen lojális állampolgárokat foszt meg jogaiktól. Érthető, hogy éppen ők döbbennek rá a legdrámaibb módon, mennyire kiszolgáltatottak az áttekinthetetlenül működő hatalomnak.

2. Az elutasítottak kisebb részénél az elutasítás indokolható valamilyen cselekménnyel vagy az útlevél-jogszabályokban kizáró oknak tekintett életrajzi ténnyel. Ez korántsem jelenti azt, hogy az elutasításnak valóban az az oka, amire hivatkoznak, még kevésbé azt, hogy az elutasítás jogos.

a) Külön, egynemű alcsoportot alkotnak az ’56-osok (18–21. sz. eset). Jogi helyzetükről fentebb volt szó. Az utazási tilalmat velük szemben sem alkalmazzák következetesen. Az aktív politizálástól való tartózkodás nem számít mentesítő körülménynek. Obersovszky Gyula (esetgyűjteményünkben nem szerepel), akit halálra, majd – a nemzetközi tiltakozás nyomására – életfogytiglani börtönre ítéltek, még soha nem léphette át az ország határát, holott semmiféle ellenzéki tevékenységben nem vesz részt. Másoknak – politikai vagy gazdasági érdekből – megadják az útlevelet annak ellenére, hogy politizálnak. A korábban már teljesített útlevélkérelem nem teremt precedenst: ugyanaz a személy egyszer utazhat, másszor büntetett előéletű (20. sz.). Ilyen esetekben az elutasítás a kérelmező aktuális politikai tevékenységének a megtorlása.

b) Az elutasítás oka lehet még: büntetett előélet, kintmaradási szándék, útlevél-szabálysértés. Meghökkentő, hogy egy nemrég szabadult volt politikai elítélt – lelkiismereti szolgálatmegtagadó – esetében (22. sz.) az elutasítás indoka nem a kérelmező büntetett előélete, hanem a közérdek sérelme.

Kinek használ?

A rendőrség (s benne az útlevélosztály) – nem állam az államban. Mint az állam és a társadalom minden hivatalos intézménye, a politikai vezetés, azaz a párt főhatalma alatt áll. Működését maga kreálta, de a párt által szentesített jogszabályok irányítják.

Mégis, a párt és a rendőrség kapcsolata – különleges kapcsolat: a rendőrség különlegesen jó helyzetben van a különféle intézmények nyomásgyakorló csoportjai között. Az elmúlt években, miközben kétségkívül nőtt a gazdasági szféra, a kultúra, sőt a sajtó viszonylagos szabadsága – nőtt a rendőrségé is. A közismert tények (szigorított javító-nevelő munka, a rendőri kényszerintézkedések megnövelt időtartama, az intézkedő rendőr jogainak kiterjesztése, a rendőrségre kötelező időtartamok megnövelése a nyomozati eljárásban) mellett példaképpen elég arra utalnunk, hogy a nagyrészt rendőri hatáskörbe tartozó szabálysértési eljárásra nem érvényesek azok a szabályok, amelyek az állampolgárok jogait védik mind a bírói, mind az államigazgatási eljárásban. A gazdasági bajokért a párt a kormányt teszi felelőssé, a pártsajtó időnként korrupt párttitkárokat állít pellengérre, de egy elkendőzhetetlen, többszörös gyilkosság kell hozzá, hogy az újságba kerüljön, léteznek kegyetlenkedő, hivatali hatalmukkal rendszeresen, durván visszaélő rendőrök, sőt az ilyen magatartás annyira megszokott, hogy ha büntetik is, a szolgálattól való elbocsátáshoz korántsem elég ok.

Az útlevélosztálynak a Belügyminisztérium szervei között is kivételesen nagy a mozgási szabadsága. Hiszen más rendőri szerveknek, a nyomozó és a szabálysértési hatóságoknak a döntéseiket mégiscsak indokolniuk kell, ha a döntéssel szemben az állampolgárnak nincs is jogorvoslati lehetősége. Egyedül az útlevélosztály engedheti meg magának, hogy a törvény szövegének szó szerinti idézését elégséges indoklásnak tekintse.

Az útlevélosztály kivételes hatalma megőrzésének érdekében a Belügyminisztérium – mint fentebb láttuk – arra törekszik, hogy az útlevél-jogszabályok minden döntésre lehetőséget adjanak, és a döntések jogosultságát ne lehessen ellenőrizni. A Belügyminisztérium hatalmi érdeke, hogy az útlevél-politika liberalizálódása ellenére érvényben maradjanak olyan jogszabályok, amelyeket az utazások számának jelentős növekedése közepette széles körben nem lehet alkalmazni. (Ilyen például a kiutazás anyagi feltételeiről vagy az útlevélkérő lapon fel nem tüntetett országok meglátogatásának tilalmáról szóló jogszabály.) Más paragrafusokat – ahelyett, hogy törölnék őket – csupán módosítanak: „korszerűsített” változatuk tetszés szerint alkalmazható. (Ilyenek a „jogellenesen” külföldön tartózkodókat sújtó tilalmak.)

A politikai hatalom az elavult jogszabályok életben tartásának ügyében nyilvánvalóan engedett a belügyi nyomásnak (illetve nem követelte meg az avuló jogszabályok érdemi felülvizsgálatát). Engedett a nyomásnak, de nem pusztán, sőt talán nem is elsősorban gyengeségből, hanem azért, mert az utazási jog gyakorlását továbbra is kikezdhetetlen belügyi kontroll alatt kívánja tartani.

A politikai vezetés álláspontjához híven a párt hivatali apparátusa kerüli, hogy formálisan beavatkozzék az útlevélosztály munkájába. A párthoz érkező panaszok intézésének rendjéről készült belső használatú Titkári tájékoztató az útlevélügyeket nem is tekinti a panaszok külön kategóriájának – így még az sem egyértelmű, hogy az idevágó leveleket a fegyveres testületeket érintő ügyek, az államigazgatási ügyek vagy a személyi ügyek témacsoportjába kell-e sorolni. Esetgyűjteményünkben nincs nyoma annak, hogy a párt – a Belügyminisztériumhoz való továbbításon kívül – bármit tett volna a hozzá fordulók panasza ügyében. (A Legfőbb Ügyészség egy ízben érdemi választ adott, egyszer pedig válaszában jelezte, hogy közbenjárt a panaszos érdekében.) A 6. sz. esetben a Központi Bizottság Irodája egyértelműen leszögezte: „az útiokmányok kiadása a Belügyminisztérium illetékes szerveinek kizárólagos hatáskörébe tartozik.” (Saját kiemelésünk.)

A formális elzárkózás azonban nem jelenti azt, hogy informális módon ne lépnének közbe útlevélügyekben. Ellenzékiek útlevélügyében az útlevélosztály elutasító döntését minden bizonnyal a politikai vezetés kívánságára változtatják meg, hiszen nyilvánvalóan csak a párt vezető szervei vannak abban a helyzetben, hogy felmérjék, milyen csorbát ejtene a magyar kormányzat liberális hírén, ha megtagadnák az útlevelet olyan személyektől, akiknek az ügyében nagy hatalmú külföldi szervezetek, neves személyiségek emelnek szót.

Nyitva áll még a kérdés: Van-e értelme az útlevélkérelmek elutasításának?

– Az ellenzékiektől, akikre vezetőink és rendőreink érthető módon ingerültek, nem tudják következetesen megtagadni az útleveleket; újra meg újra engedve a külföldi nyomásnak a döntéshozók önmagukat járatják le. Az utazási korlátozások az ellenzéket nem vágják el a külföldi nyilvánosságtól.

– A kis közösségekhez tartozók utazásainak korlátozása ugyancsak nem valósítható meg következetesen és céltalan is. Hisz ezek a kis közösségek többnyire elvből elutasítják a politizálást, és nem törekszenek eszméik széles körű terjesztésére.

– A nyughatatlanok, rossz viseletűek, nehéz emberek, deviánsok visszatartása vajon mit szolgál? Racionálisan a rendőrség úgy okoskodhatna: hadd menjenek, hátha kint maradnak. Ez a meggondolása azonban – a közhiedelemmel ellentétben – nem játszik szerepet az útlevelekkel kapcsolatos döntésekben.

– A jogellenesen külföldön maradók hozzátartozóit sújtó korlátozásoknak átlátszóan bosszú jellege van – gyakorlati célja semmi. Akit az nem tart vissza a kintmaradástól, hogy esetleg évekig nem láthatja a családtagjait, attól sem fog megrettenni, hogy a családtagjai sem láthatják őt.

– Az ’56-osok diszkriminációja ugyancsak bosszú. Politikai célja nincs: éppen azokkal szemben nem tudják következetesen alkalmazni, akik ma ismét politizálnak.

– Végül a makulátlan magaviseletű utazni vágyók elutasítása – kifejezetten ellenségeket termel. Lojális állampolgárok ébrednek rá egyszerre, milyen világban élnek. Mert más dolog elvben tudni az önkényről, és megint más szemtől szembe találkozni vele.

A politizálókat nem riasztja el a politizálástól, a nyughatatlanokat nem a nyughatatlanságtól, a kintmaradók számát nem apasztja, lojális honpolgárokat tesz a hatalom megkeseredett ellenségévé – mire jó tehát bármiféle utazási korlátozás?

Az egyetlen ésszerű magyarázat sovány és banális. Az effajta jogfosztásban az irracionalitás a ráció. Minél megmagyarázhatatlanabb egy döntés, minél kifürkészhetetlenebb kit és miért fosztanak meg valamely jogától, annál elterjedtebb az érzés, hogy minden jog a hatalom kegyétől függ. Aki tehát utazni akar, az nem politizál, nem csatlakozik gyanús közösségekhez, nem nyughatatlankodik – és akkor kiérdemli az útlevelet.

Ez a politikai logika negyedszázadon át segített kordában tartani a társadalmat. Csakhogy fordul a kocka. Ahogy gyengül a közbizalom, erősödik a felismerés: nem az állampolgárnak van szüksége a kormányzat jóindulatára, hanem a kormányzatnak a társadaloméra. A jóindulatnak pedig nincs nagyobb kártevője, mint a pöfeteg hatalmaskodás.

Mit várunk, mit várhatunk?

Szabad országok szabad állampolgárai szabadon utazhatnak és szabadon települhetnek át más országokba, ahová befogadják őket. Ezt a szabadságot kívánjuk magunknak, minden magyar állampolgárnak is. Szabad társadalom útlevéltörvényét valahogy így képzelnénk:

1. A külföldre utazás állampolgári jog. E jogtól senkit sem szabad megfosztani, kivéve:

a) aki büntetőeljárás hatálya alatt áll (gyanúsított, vádlott vagy elítélt). E jogszabály alkalmazása alóli kivételes esetben az ügyészség vagy a bíróság felmentést adhat;

b) akit a bíróság az utazástól meghatározott időre ítélettel eltiltott. (A tilalmat a bíróság a közügyektől vagy a foglalkoztatástól való eltiltás mintájára mellékbüntetésként szabhatná ki.)

2. A fenti jogszabályok érvényesek a külföldre települőkre is az alábbi két megszorítással:

a) Sorköteles nem települhet külföldre, amíg a katonai vagy az annak megfelelő civil szolgálati kötelezettségének nem tett eleget.

b) Akinek köz- vagy magántartozása, illetve tartási kötelezettsége van, nem költözhet más országba, amíg tartozását nem rendezte vagy nem adott nemzetközi jogi eszközökkel érvényesíthető garanciát, hogy fizetési kötelezettségét külföldről teljesíti.

A hatósági korlátozások mellett létezhetnek magánjogi korlátozások: a fegyveres testületek vagy bizonyos intézmények, vállalatok megkívánhatják tagjaiktól, illetve alkalmazottaiktól, hogy szerződésben kötelezzék magukat: meghatározott ideig csak munkáltatójuk engedélyével utaznak külföldre.

---

Az utazási jog efféle korrekt szabályozására a közeljövőben aligha számíthatunk. Mint a bevezetőben utaltunk rá: a készülő új útlevélrendelet – amennyire az előzetes tájékoztatásokból kihámozható – máris magában hordja a kivételezések és egyedi piszkálódások lehetőségét. Az útlevélreform jelentős változásokat ígér, de a ma hatályos jogszabályok képlékeny szövege lehetővé teszi, hogy a régi rendelet egy-két paragrafus híján érvényben maradjon. (Az MT-rendelet 5. §-a „Külföldre utazás magáncélból évente egy alkalommal engedélyezhető” – szükségképpen érvényét veszti.) A gyakorlatban persze számos jogszabály értelmetlenné válik. (Ki fog például „jogellenesen külföldön tartózkodóhoz” útlevelet kérni, amikor háromévente hatszor meghívó nélkül is utazhat.) Ha azonban törlésükre nem kerül sor, újra meg újra ürügyül használhatók útlevélkérelmek elutasításához.

Az útlevélreformot össze kell kapcsolni az útlevél-jogszabályok és az útlevél-ügyintézés általános felülvizsgálatával. Az Országgyűlés Igazságügyi, Jogi és Igazgatási Bizottságának volna feladata, hogy ellenőrizze a készülő jogszabályokat és ügyeljen rá: a szabályozás a Belügyminisztérium jogai mellett biztosítsa az állampolgár jogait is.

Az alábbiakban megkíséreljük pontokba foglalni, milyen változtatásokat tartunk szükségesnek (és lehetségesnek is), hogy az új útlevélrendelet a hatóságot és az állampolgárt egyaránt kötelező jogszabály legyen:

1. Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény az útlevélosztályra is kötelező: határozatait érdemben indokolnia kell. Egyértelműen meg kell jelölnie, hogy a kérelmező kiutazása mennyiben sérti a közrendet, illetve milyen jelentős közérdeket sért; a külföldről hazatérő magatartása miben nem volt méltó az MNK állampolgárához.

2. Szűnjön meg az 1956-os elítéltek diszkriminációja. Törvény vagy törvényerejű rendelet mondja ki, hogy az életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek is jogosultak a büntetett előélet hátrányos következménye alól való bírói mentesítésre. Azokat, akik amnesztiával szabadultak, a törvény hatálybalépésekor a törvény erejénél fogva mentesültnek kell tekinteni.

3. Törölni kell azokat a korlátozásokat, amelyek nem létező bűncselekményeket büntetnek, illetve amelyek elvesztették gyakorlati értelmüket, miután a kiutazások számának adminisztratív korlátozása megszűnt. Nevezetesen:

a) a jogellenesen külföldön tartózkodó hozzátartozóinak utazására vonatkozó korlátozásokat (MT útlevélrendelet 7. § [1] bekezdés c) és d) pont).

b) a külföldi tartózkodás idejére és helyére vonatkozó korlátozásokat (7. § [2] bekezdés b) pont).

4. Az útlevélreform – az előzetes tájékoztatás szerint – csak deviza-, valutaellátás tekintetében tesz különbséget keleti és nyugati utazás között, a kétféle utazás adminisztratív megkülönböztetését megszüntetni. Az ügyintézés egyszerűsítése megkövetelné, hogy szűnjön meg az útlevél és a kiutazási engedély megkülönböztetése (1. § [2] bekezdés) és a keleti és nyugati útlevélkérelem adminisztrációjának különválasztása (BM útlevélrendelet 2. §) is.

5. A valuta-nyilvántartó könyv bevezetésével végképp értelmét veszti a külföldi tartózkodás anyagi feltételeiről (MT útlevélrendelet 6. § [1] bekezdés c) pont) rendelkező jogszabály: már ma is alkalmazhatatlan, csak hivatali akadékoskodásra ad módot.

6. Szűnjön meg a kiskorúak hátrányos megkülönböztetése (BM útlevélrendelet 5. § [3] bekezdés). Szülői beleegyezés alapján, a szülő felelősségére kaphasson a kiskorú meghívólevél nélkül is útlevelet. (A meghívólevél sok esetben amúgy is formális, és az útlevélreform szinte teljesen megszünteti a különbséget a látogató és a turista kiutazási engedély között.)

7. A kivándorlási engedély és a külföldön élők útlevele iránti kérelem benyújtását ne kösse a Belügyminisztérium előzetes engedélyhez (BM útlevélrendelet 9. § [8] bekezdés a) pont). Foglalkozzon az útlevélosztály a kérelemmel akkor is, ha a kérelmező még nem rendelkezik a befogadó ország elővízumával.

• demokrácia [7],
• jogok [8],
• Kisebbségek [9]