Fejti György, a párt egyik titkára így nyilatkozott az Élet és Irodalom 1988. április 15-i számában, a lap 7. oldalán: „Nálunk történelmileg úgy alakult, hogy a többpártrendszer 1949 után – az akkori pártvezetés tragédiákhoz vezető, hibás politikai irányvonalának következtében – felszámoltatott.” Minő stiláris finomság! Miben állt a „felszámoltatás”? Fejti nem beszél, de hát hivatalánál fogva nem is beszélhet arról, hogy az akkori pártvezetés milyen krudélis módszerekkel dolgozott. Nevezetesen a megszálló hatalom által fegyveresen támogatva, gazdasági fenyegetésekkel, infiltrációval és általában a legsandább módon, ez a minoritás hogyan rúgta fel a nemzet elsöprő többsége állal demokratikusan kinyilvánított akaratát! Nem szól a durva erőszakról, a koncipiált perekről és az akasztófára szóló felbérelt ítéletekről. Ez volt a „felszámolás” módszere. Ez áll a simára csiszolt mondatok mögött.
Hivatalosan 1948-ra teszik ennek az akciónak győzelmes befejezését. Fejti György 1949-et említ. Egyik dátum sem helytálló. A demokratikus Magyar Köztársaságot és a parlamentarizmust a Kommunista Párt, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (értsd alatta a szovjet hadsereget, hiszen a bizottságba delegált angol és amerikai tagoknak semmi hatásuk nem volt az eseményekre – később a nagyköveteknek sem –; meggátolni az eseményeket elsősorban nem akarták vagy nem merték) 1947-ben temette el, amikor Szviridov altábornagy, Vorosilov utóda és Puskin nagykövet cinkosságával, közös akcióban előkészítették a koncipiált „Magyar Köztársaság és demokrácia elleni összeesküvési bűnpert” és a kapcsolódó processusok sorozatát, ismertebb nevén a „Magyar Testvéri Közösség” ügyét. Az úgynevezett összeesküvési processus hét, formailag önálló, de szervesen összetartozó büntetőper formájában került tárgyalásra, 1947. február 27-i kezdettel. Az eljárásjogi alapját az 1946. VII. törvénycikk képezte, melyet március 12-én fogadott el a nemzetgyűlés. Ki sejtette akkor, hogy ez a törvény éppen a demokratikus köztársaság és a parlamentarizmus szétveréséhez fog vezetni? Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt állítom, hogy az idézett törvény a Kommunista Párt rövid távú stratégiájának sarkalatos pontja. Ezért állítom, hogy a büntetőper elkezdésének napján és annak befejezésekor kezdődött és ért véget a magyar párttörténetben annyira fontosnak feltüntetett és hirdetett „fordulat éve”.
Melyik volt az első?
Feliben-harmadában némi tudomásunk van arról, hogy a „fordulat” éve után hogyan következtek egymás sarkába lépve a koncepciós, halálos ítéleteket tucatszámra hozott pereknek nevezett gyilkosságok. Tudunk Rajk-perről, Mindszenty-perről, Standard-perről, Maort-perről,[SZJ] azonban a titkos perek aktáit még a mai napig sem hozták nyilvánosságra. Hirtelen csak párat említek; az úgynevezett „tábornoki per”-ben[SZJ] kivégzettek és elítéltek számát csupán külföldi forrásokból vagy a túlélők emlékeiből ismerjük. A dr. Villányi András ellen folytatott büntetőperben még mindig titok, hogy miért ítélték kötélre a rendőr ezredest, Deszkás János honvéd ezredes bitóra küldéséről még ma sincsen elfogadható információnk. A hatalom még a glasznoszty fuvallatában sem tartja szükségesnek a törvénysértések és kivégzések pontos és korrekt feltárását, a periratok publikálását. Fuvallatot írtam, mert hazánkban még csak gyenge szellőről beszélhetünk. A Szovjetunióban már folyik a sztálini gyilkosságok okainak és lefolyásának vizsgálata és közzététele. Magyarországon még csend van…[SZJ] ez a csend az 1956-ot követő perekre is vonatkozik.
Gyertyán Ervin kiváló dolgozatában (Mozgó Világ, 1988. 3. sz.) olvashatjuk, hogy a Moszkvától érkezett kommunista „kombattánsok” szerint a „frakciós” magyar kommunista pártvezető, Demény Pál ellen folytatott 1946-os büntetőper[SZJ] az első koncepciós ügynek tekinthető. Nem egészen értek vele egyet. Valóban a Demény Pál ellen folytatott eljárás a likvidálásokra irányuló processusok közül az első volt, de ennek megindítását elsősorban Rákosi Mátyás bosszúvágya motiválta. Ezenkívül az eljárás nem volt nyilvános, szinte kommunista belügynek tekinthető. Az is tény, hogy 1949 után, a hatalom teljében álló Rákosi Mátyás et Co. áttért a titkos perek sorozatára, viszont a konstruált közösségi összeesküvés perében nyilvánosságra volt szükségük. Ország-világ előtt akarták bizonyítani a köztársaság megdöntésére szervezett „caougulard” szövetkezést[SZJ]. Jogi alapot igyekeztek biztosítani – már jó előre a demokratikus rendszer szétverésére irányuló akciójuknak. Bizonyos, hogy a Demény-féle koncipiált per a Rajknak és társainak kötélre juttatására rendezett monstre előadás előjátéka volt, de a „jelmezes főpróba” a Magyar Közösség tárgyalásán játszódott le. Ez volt az első monstre koncepciós per. A Kommunista Párt által bérelt „független bíróság” jelmezeit az ügyész és a bíró vette fel. A kísérőzenét a baloldali sajtó szolgáltatta, a Szabad Néppel a karmesteri pulpituson.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Ugyebár a letartóztatások kommentált nyilvánosságra hozása idején még ítélet nem lehetett. A sajtó azonban az első pillanattól kezdve, a bizonyítékokat meg sem várva feszítsd meg-et harsogott a demokrácia és a köztársaság elleni bűnper állítólagos vétkeseire. Nem csupán az „elkötelezett” napilapok, a folyóiratok is. Álljon itt egy példa:
Honvéd. Katonai folyóirat 1947. 1. sz. 1. oldal:
„Az összeesküvés”
„A magyar nép azért adott fegyvert a kezünkbe, hogy nehezen kivívott szabadságát megvédjük vele. A magyar katona nem lesz méltatlan erre a bizalomra: kiirtjuk az árulókat és kigyomláljuk a kétkulacsosokat…”
Keserű fintora, de még inkább tragikuma ennek az írásnak, hogy aki első helyen jegyezte, három év nyolc hónap és tizenkilenc nap elteltével éppen úgy bitófán fejezi be életét, mint dr. Donáth György, az „összeesküvési” per fővádlottja. Sólyom László vezérőrnagy volt az első helyen. Quod erat demonstrandum…
A Magyar Közösség ügyében a letartóztatásokat már 1946 végén elkezdte a két nyomozó hatóság. Összesen 222 embert csuktak le. A Péter Gábor által vezetett ÁVO és a Pálffy György által vezetett ún. Katonapolitikai Osztály a legkíméletlenebb eszközökkel, veréssel, talpalással, magánzárkával, éheztetéssel, az alvás megakadályozásával igyekezett vallomásra bírni a szerencsétleneket. Ezekre a krudélis módszerekre még visszatérek. A perekre a következő megoszlásban került sor:
1. Dr. Donáth György és 12 társa
2. Bódy Piroska és két társa
3. Pünkösthy János vezérkari százados
4. Mistéth Endre és 43 társa
5. Péter Ernő és 74 társa
6. Dr. Tóth János és 42 társa
7. Dr. Vargha László és 42 társa
A pereknek ez a sorozata volt hivatott szétverni a Független Kisgazdapártot, a magyar nemzetgyűlés demokratikusan megválasztott többségi pártját, mely egymaga is vezethette volna az országot. Ez a párt volt a legfőbb akadálya annak, hogy Magyarországon bevezessék a kommunista diktatúrát. Így a demokrácia a Duna–Tisza táján gyakorlatilag 1947-ben szűnt meg. 1948-ra már földre volt verve, és amikor 1949. április 12-én a nemzetgyűlést feloszlatták, az nem volt más Rákosi és a mögötte álló erők részéről, mint kegyelemdöfés – az orosz karabélyon lévő felcsapható stiletto-szerű szuronnyal – a többpártrendszer és a magyar parlamenti demokrácia szívébe.
Találóan írja Kovács Imre:
„A kommunisták értettek az »összeesküvések« kreálásához, szinte minden hétre időzítettek egyet, hogy ürügyet találjanak mind rámenősebb politikájuk igazolására, másrészt a magyarság kompromittálására, nehogy szimpátiát keltsen sorsa a nagyvilágban. Egy-egy ügyet nem mindig nyomtak keresztül, volt olyan »összeesküvés«, melyet ejtettek vagy egyszerűen megfeledkeztek róla; a regisztrálásukból kimaradt propagandistákat más területre irányították.”
A gépezet elindul
Nem sokkal 1946 karácsonya előtt, egy este Budán az egyik sötét mellékutcában heves lövöldözés támadt. Ismeretlen tettesek tüzet nyitottak egy katonatisztre. A tiszt előrántotta fegyverét, visszalőtt és a támadókat megsebesítette. Rövid tűzharc után a támadók megfutamodtak, de a tiszt maga is súlyos sebből vérzett.
Ez a tiszt nem kisebb személyiség volt, mint Kruchina ezredes, a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának kisgazdapárti helyettes vezetője. A támadóknak nem kisebb ember adott parancsot a merénylet végrehajtására, mint az osztály főnöke és vezetője, Pálffy György vezérőrnagy. Miért? Csupán abból az elgondolásból kifolyólag, hogy a bekövetkezendő grand-guignol politikai rémdrámának ne legyen kisgazdapárti ellenőre. A színjáték később az „összeesküvési per” néven vált ismertté, s gyökeresen megváltoztatta a magyar politikai környülállásokat.
Nagy Ferenc miniszterelnök, Kovács Béla a Kisgazdapárt főtitkára és Mistéth Endre újjáépítési miniszter magáninformációkat kapott, hogy Pálffy osztályára beszállítottak két embert, Arany Bálint mérnököt és Szent-Iványi Domokos diplomatát, s kutatnak Szentmiklóssy István őrnagy után, hogy letartóztassák. Amikor ezért Nagy Ferenc magához kérette Bartha Albert honvédelmi minisztert, az semmit sem tudott a saját minisztériuma egyik osztálya által foganatosított letartóztatásokról. Nagy Ferenc hívatta Pálffyt is, és a miniszter jelenlétében felelősségre vonta, hogy az esetet miért nem jelentette Barthának. A tábornok azzal védekezett, hogy – úgymond – még nem volt elég információja, de most már jelentheti, hogy összeesküvés nyomaira bukkantak. Nagy Ferenc feltette a kérdést: konspiráltak az alkotmány vagy a demokratikus rend ellen? Pálffy zavartan beismerte, hogy ilyen kérdést nem tettek fel a letartóztatásban lévőknek, de mint mondta, valószínűleg a demokrácia elleni összeesküvésről van szó, mert különben miért szövetkeztek volna? A miniszterelnök utasítására Bartha honvédelmi miniszter Pálffy zavaros válaszának tisztázása végett felkereste a letartóztatottakat, csakhogy! Csakhogy az őrség a saját miniszterét nem engedte be a foglyokhoz! Közben megérkezett Pálffy, de ő sem engedte be hivatali főnökét, katonai parancsnokát! Szviridov szovjet tábornokra hivatkozott, aki ezt megtiltotta. A foglyokat – közölte – különben is átszállították már a Péter Gábor vezette Államvédelmi Osztályra, az Andrássy út 60-ba. Bartha tovább folytatta az útját. Péter Gábort kereste meg. Az ÁVO-tábornok viszont azzal tagadta meg a látogatást, hogy erre csak Rajk László belügyminiszter adhat engedélyt, különben is Szviridov tábornok nem helyeselné a kérelmet! Bartha honvédelmi miniszter Rajkhoz fordult, és ekkor az egyik magyar miniszter azt mondta a másik magyar miniszternek: ne akarjon beszélni a foglyokkal, se ő, se a kormány feje, Nagy Ferenc miniszterelnök. Jobb, ha mindketten távol tartják magukat az ügytől, mert Szviridov tábornok állandó tájékoztatást kér az események fejlődéséről! Nagy Ferenc erre egyenesen a sokat emlegetett Szviridov tábornokhoz ment. A szovjet generális azt állította, hogy „hallott valamit az ügyről”, de szó sincsen arról, mintha ő Pálffynak olyan utasítást adott volna, hogy a magyar kormány tagjai nem beszélhetnek a letartóztatottakkal. Különben is már közölte Pálffyval, hogy ez az ügy a magyar hatóságok dolga, és őt nem nagyon érdekli. Nagy miniszterelnök azzal távozott, hogy a hamis információkért fegyelmileg vonatja felelősségre Pálffy György tábornokot. Szviridov rábólintott és így felelt: „Nagyon helyes!”
Bartha honvédelmi miniszter kinevezte a fegyelmi bizottságot, és elkezdték Pálffy György kihallgatását. Rákosi azonnal tiltakozott. Nagy Ferenc nem tágított, és fenntartotta a vizsgálatot. Ekkor jelent meg nála Kondratov szovjet tábornok, a SZEB politikai tisztje, és közölte, hogy sajnálatos tévedés történt, mert a tolmács rosszul fordította Szviridov szavait Pálffynak, ezért a fegyelmi vizsgálatot abba kell hagyni… A magyar miniszterelnök vállalta, hogy ezt az új fordulatot közli a fegyelmi bizottság tagjaival. Kondratov azonban, nagyon udvariasan és többször nyomatékkal kijelentette, hogy a fegyelmi bizottság többé ne ülésezzen, mert ha erre mégis sor kerülne, Szviridov tábornok átveszi az egész ügyet szovjet kezelésbe, és azt az orosz katonai nyomozó szervek fogják lefolytatni.
Nagy Ferenc tudta, hogy ez mit jelent. Az NKVD pincéit és valamelyik szibériai GULAG-tábort mint végállomást. Így hát azt válaszolta: „Közölje Szviridov tábornokkal, hogy a fegyelmi eljárást megszüntetjük!”
Nem volt többé akadálya, hogy a letartóztatások teljes gőzerővel tovább folyjanak. A Kisgazdapárt – noha parlamenti többséggel rendelkezett – megfélemlítve, csapnivalóan rossz stratégiával és taktikával hozzájárult a már letartóztatott, vagy az ügyészség és a nyomozó Államvédelmi Osztály által kikért képviselők mentelmi jogának megvonásához. Így került az Andrássy út 60-ba és a Pálffy vezette Katonapolitikai Osztályra: Gyulai László, dr. Hám Tibor, Horváth János, Jaczkó Pál, Kiss Sándor, Vatai László, Vörös Vince. Saláta Kálmán képviselő a kiadatási eljárás alatt – mikor már biztosnak látszott, hogy mentelmi jogát felfüggesztik – képviselőtársai fedezése mellett, egyenesen a Parlament épületéből Nyugatra menekült.
A Kisgazdapárt szétverése
Tildy Zoltán, a kisgazdapárti köztársasági elnök engedett a kommunisták és a megszálló szovjet erők nyomásának. Ez a háború utáni magyar politika egyik legvégzetesebb cselekedete volt. A követendő út az lett volna, ha a Kisgazdapárt vezetősége és a kormány kisgazda tagjai töretlenül és szívósan ragaszkodnak ahhoz, hogy – nincs összeesküvés! Mert nem volt összeesküvés!
Akkor hát mi volt? Mi volt a „Magyar Testvéri Közösség?” A vád alá helyezett személyek és politikusok: Dr. Donáth György, az 1944. március 19-e előtti parlament tagja, aki a zsidótörvények tárgyalásakor tiltakozásul kivonult az ülésteremből, Szentmiklóssy István őrnagy, ki a nyilas Számonkérő Szék jóvoltából a Margit körúti és a sopronkőhidai börtönben raboskodott, Szent-Iványi Domokos volt diplomata, a moszkvai fegyverszüneti bizottság tagja, Dalnoki Veress Lajos ny. vezérezredes, kit a Szálasi-kormány halálra ítélt, Arany Bálint, Kiss Károly, Héder János. A nyomozó hatóságok a felsoroltakat tekintették a „Magyar Közösség” nevű titkos szervezet vezetőinek.
A szervezet évtizedek óta létezett. Bölcsője Erdélyben ringott. Arra szövetkeztek, hogy a román, majd később a német expanzióval szemben egymást mint magyarokat segítsék az előrejutásban, hogy vezető állásban a magyar érdekeket szolgálják, mindenekelőtt az idegen befolyások ellen. A háború alatt ez a hitleri Duna menti politika ellen irányult. Az orosz okkupáció után automatikusan a szovjet befolyás ellen fordult, és vált védekezéssé – elkerülhetetlenül – a választásokon 17 százalékot kapott Kommunista Párt 50 százalékos hatalmi igényével szemben. Természetesen a tagok, fiatal népi értelmiségiek, Szabó Dezső egykori követői, Németh László írásai állal inspirált egyetemisták, fiatal katonatisztek már 1945 előtt, de az után is tagjai maradtak a közösségnek. Ideológiájuk szűkre szabta a magyarság ismérveit, nem volt idegen tőlük az enyhén fajvédő irányzat. Természetesen a közösség tagjai az 1945 utáni politikai helyzetben mint a magyar nép 57 százaléka is, a Kisgazdapártban vagy annak közelében tömörültek.
Summázva: amit ezek a közösségiek 1945–46-ban tettek, az nem volt egyéb, mint tervezgetés, beszélgetések sorozata, reménykedések. Az adott helyzetben az volt a cél, hogy lépésről lépésre elérjék a Kisgazdapárt szavazatainak megfelelő arányos részesedését a hatalomból. Azaz, amint Seton-Watson írja:
„Eljárásuk minden demokratikus országban tökéletesen legális lett volna. Hiszenpontosan ez történt – éppen 1947-ben – Franciaországban és Olaszországban. Az ottani koalíciók kizárták a kormányból a kommunistákat, hogy a meglévő alkotmányos többségükkel maguk kormányozzanak tovább.”
Az elfogott és börtönbe vetett áldozatok a Kommunista Párt számára nem is voltak fontosak. Az egész összeesküvési ügy csak azt a célt szolgálta, hogy a Kisgazdapárt vezetőségét, hogy a pártot ültessék a vádlottak padjára. Vezetőit pedig vagy letartóztassák, vagy elűzzék az országból. Hogy összeesküvés nem volt, ezt később kommunista történészek állapították meg. Vida István munkájában leszögezi, hogy Nagy Ferenc és Kovács Béla az egész „összeesküvésről” feltehetőleg nem is tudtak, és az is nyilvánvaló lett, hogy nem vettek részt a közösség összejövetelein.
A mind jobban gyűrűző „összeesküvési üggyel” kapcsolatban összeült a pártközi konferencia, ahol Nagy Ferenc miniszterelnök megállapította, hogy a vizsgálatot kizárólag kommunisták folytatják, kívánatos lenne, hogy abban helyt kapjanak kisgazdapárti rendőrtisztek is. „Senki más nem érintkezhet a vádlottakkal!” – kiáltott Rajk belügyminiszter. Nagy Ferenc és a kisgazdák pedig utat nyitottak a további vizsgálatoknak.
Még egy kísérlet történt ugyan. A parlamentben a kisgazda képviselők javasolták, hogy az egész ügyet és annak vizsgálatát egy parlamenti bizottság folytassa le. Mivel állítólag a nemzetgyűlés több tagja is vádlottként szerepel. Sőt a vád szele elérte Kovács Bélát is, a Kisgazdapárt főtitkárát. Kéthly Anna, a parlament elnöke 1947. február 11-én napirendre tűzte a 25 tagú vizsgálóbizottság kiküldésére vonatkozó javaslatot. A Kisgazdapárt többségi jogánál fogva a javaslatot megszavazta. A Kommunista Párt ellenakciót hajtott végre. A parlamenti szavazást úgy állította be, mint a koalíció felrúgására tett kísérletet. Tildy köztársasági elnök magához hívta a három párt vezetőjét: Nagy Ferencet, Rákosi Mátyást és Szakasits Árpádot. Ez utóbbi teljes hitelt adott az összeesküvési vádnak. Rákosi követelte, hogy Kovács Béla jelenjen meg az ÁVO-n és tisztázza magát, mert a jegyzőkönyvbe vett vallomások arra utalnak, hogy az „összeesküvőkkel” kapcsolatban állt. Garantálta, hogy a kihallgatás nem fog 24 óránál tovább tartani.
A parlament kisgazdapárti többsége a mentelmi bizottságban megtagadta a Kovács Béla iránt benyújtott kiadatási kérelmet. A főtitkár ennek ellenére, Tildy Zoltán hozzájárulásával 1947. február 25-én délelőtt bement az ÁVÓ-ra, Pfeiffer Zoltán kisgazdapárti igazságügyi államtitkár kíséretében. Kihallgatásán tagadta, hogy bármi köze is lett volna az ügyhöz. Estére befejeződött a tortúra és hazaengedték. Ezen az éjszakán befejeződön Kovács Béla politikai pályafutása. Kovács Imre szemtanúja volt az eseményeknek:
„Másodszor akkor láttam, amikor visszajött az Andrássy út 60-ból. Pfeiffer Zoltán ment be érte: megváltozott ember volt. Keserűen mondotta, mikor szembesítették az összevert, agyonkínzott vádlottakkal, akik szegények azt hajtogatták, hogy ő az összeesküvés feje, nem tudta a szemükbe vágni, hazudnak, nehogy további kínzásoknak legyenek kitéve, megerősítette »vallomásukat«”!
„Kovács Bélát a nemzetgyűlés nem adta ki, mentelmi jogát nem függesztették fel: az volt a magyar parlament egyik legszebb órája. Így a Vörös Hadseregre hárult a dicstelen feladat, hogy eltávolítsa a közéletből. Február 25-én este hiába vártam rá, hogy elinduljunk sétálni, helyette a sarkon orosz katonákba botlottam. Háza előtt fedett teherautó állt, körülötte enkávédisták, akik az utcát lezárták, az udvar és a lépcsőház is tele volt velük. Kovács Bélát első emeleti lakásából kiráncigálták, a lépcsőkön lelökdösték, és a várakozó teherautóba tuszkolták: pontosan úgy, ahogy a németek csinálták… Meghökkenten figyeltem a jelenetet, hát ez is lehetséges? A GESTAPO működése jutott az eszembe, megelevenedtek a régi képek, s mintha újból visszatért volna az illegalitás: Pfeiffer Zoltán közeledett a fal mellé húzódva, óvatosan. Sápadt volt, indulattól fojtott hangon kérdezte: – Láttad? – Igen.… – Szegény Bélát elvitték. – Mi lesz most? – Kezdődik minden elölről…”
„Visszamentem a lakásomba, és megírtam a Parasztpárt elnökének, Veres Péternek, hogy a pártból kilépek. Kovács Béla letartóztatását a magyar szuverenitás olyan súlyos megsértésének tekintettem, mint a németek 1944. március 19-i bevonulását: többé nem akartam közösséget vállalni a koalícióval, mert a hazaárulás útjára lépett. A demokrácia ellenzéke lettem, azé a demokráciáé, amelynek a megteremtéséért annyit küzdöttem, s melyet én is, mint a magyar nép, másként képzeltem el.”
Kovács Béla 10 év múlva, 1956 tavaszán került elő a GULAG egyik szibériai táborából. Régi kisgazda képviselőtársai szerint elmondta, hogy Budapestről a Baden mellen fekvő NKVD-fogházba szállították. Itt két évig raboskodott. Ezután a moszkvai Lubjanka börtön lakója volt négy teljes esztendeig. Egyes források szerint soha nem került szovjet bíróság elé, más információk úgy szólnak, hogy szovjet bíróság ítélte el 25 év kényszermunkára. Egy bizonyos, Kovács Béla ügye a nemzetközi jog szempontjából ma is tisztázatlan. Erről a tárgyról nem tudhat meg többet a gyalogos állampolgár a Magyar Életrajzi Lexikon I. kötet 986. oldalán sem. A szemérmes szócikk-író még azt is elhallgatta, hogy a Szovjetunió tartotta rabságban, mivel csak ennyit közöl: „1947. február 25-én mint a kisgazdapárti jobboldal egyik vezetőjét letartóztatták. 1956 áprilisában kiszabadult.”
A szócikk írója meghazudtolja boldog ősét a ködösítésben, Rákosi Mátyást is, mivel a kommunista párt vezére a nemzetgyűlést úgy informálta Kovács letartóztatása után, hogy a szovjet biztonsági rendőrség szovjetellenes tevékenység gyanúja miatt tartóztatta le.
A következményeket Padányi-Gulyás Béla plasztikusan így foglalja össze. (A Magyar Parlamentarizmus Végnapjai, 1945–1949. Aurora Kiskönyvek. München 1985.)
„Kovács Béla országosan ismert politikai személyiség volt, megválasztott képviselő és a legnagyobb politikai párt főtitkára. Az a tény, hogy valakit így egyszerűen el lehet tüntetni a politikai életből, megdermesztően hatott a nemzetgyűlésre. Egyben világos bizonysága volt annak, hogy a politikai rendőrség, az ÁVO nemcsak szorosan együttműködik a szovjet biztonsági szolgálattal, hanem annak alárendeltje is. Valamennyi nem kommunista képviselő először került szembe az »adminisztratív« eljárás rideg, kérlelhetetlen tényeivel, ami kétségessé tette, lehet-e szabadon politizálni, lehet-e parlamentarizmus Magyarországon? Ha a parlament egy tagját erőszakkal és büntetlenül el lehet rabolni, akkor egyetlen képviselő sem érezheti magát biztonságban. Ha lélektanilag akarnánk meghatározni, melyik napon szűnt meg a parlamentarizmus intézménye Magyarországon, akkor Kovács Béla elhurcolásának napját kell annak tekinteni.”
A SZEB amerikai tagja, Weems tábornok jegyzéket intézett Vorosilovhoz: követelte, hogy a három nagyhatalom megbízottai a magyar belügy-, hadügy- és igazságügy-miniszterrel együtt vizsgálják felül Kovács Béla és az „összeesküvés” ügyét. A Szovjetunió elutasította a javaslatot. Amerika pedig tudomásul vette a választ.
Ezután már csak a Kisgazdapárt agóniája következett. Nagy Ferenc – megrongálódott idegállapotára és kimerültségére hivatkozva – kivette a szabadságát, és feleségével Svájcba utazott, ahol lánya egy nevelőintézetben tanult. Távollétében Rákosi helyettes miniszterelnök beterjesztette a Minisztertanácson a szovjet nyomozó hatóság jelentését, amely szerint Kovács Béla jegyzőkönyvi vallomása arról tanúskodik, hogy Nagy Ferenc is részes az „összeesküvésben”. Emberileg érthető, hogy Nagy Ferenc nem mert hazajönni, és nem akart Kovács Béla sorsára jutni. A berni magyar követségen aláírta miniszterelnöki tisztéről való lemondását. Pár nap múlva Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke, a Kisgazdapárt harmadik vezetője is Nyugatra menekült.
A vizsgálat
Közben folytak a kihallgatások a Pálffy- és Péter-féle műintézetekben. Kortársaim még biztosan emlékeznek, hogy a „fordulat” éve után a magyar gazdasági, mezőgazdasági, ipari és szellemi élet területén hatalmas csinnadrattától kísérve átvettük a szovjet „élenjáró technikát”. Így volt ez a sztahanovizmussal, Pavlov kutyájával, a szocialista realizmussal és az ég tudja már, hogy milyen ásatag botorságokkal. Arról ugye már említést tettünk, hogy az ÁVO a szovjet NKVD filiáléja volt itt Magyarországon. Módszereiről még esik szó. Azonban keveset beszélünk a jogszolgáltatás átvett „élenjáró módszeréről”, amit én „Lex Visinszkij”-nek szoktam nevezni. Ez a szovjet jogtudor, Arkagyij Vakszberg Lityeraturnaja Gazeta-beli cikke szerint, melyet a magyar olvasóközönséggel az Ország Világ c. hetilap ismertetett (1988. március 2.) még az Ideiglenes Kormány idejében aláírt egy rendelkezést, mely szerint fel kell kutatni és le kell tartóztatni, és át kell adni a híróságnak Vlagyimir Iljics Uljanov (Lenin) német kémet… Nos, a szovjet jogtudomány eme kiválósága a nagy sztálini hóhérolási perek ügyészcsillaga lett. Számolatlanul küldte a koncepciós perek áldozatait a puskacsövek elé, ahogyan Arthur Koestler is írja „Sötétség délben” című alapművében, a pincébe vezető lépcső alsó fokáig, ahol a mögötte lépkedő hóhér egyszerűen tarkón lőtte a szerencsétlent. Nos, ez a jogtudor tudományos, jogtudományos babérokra is vágyva, megírta azt a művet, melyet a magyar népi demokrácia jogtudománya is szolgaian átvett, és téziseit bíróinak kötelezően előírta. A büntetőeljárás egy mindaddig ismeretlen típusát hozta létre, olyan eljárást, amelyben semmi szükség a bizonyítékokra. Miféle bizonyítékokra van szükség, amikor a vádlottak padján „aljas kutyák” és „bűzlő dögök” ülnek?! Gyakorlatilag az írásos beismerés tökéletesen elég a halálos ítélet kimondásához is. A magyar jogtudósok épülésére a párt kiadója, a Szikra 1953-ban kiadta A. J. Visinszkij perbeszédeinek vaskos kötetét, 627 oldalon. A mostanában sokat emlegetett Buharin perének ügyészi zárszavában A. J. Visinszkij ezeket mondta:
„Népünk és a világ valamennyi becsületes embere most az önök igazságos ítéletét várja. Mennydörögjön ez az ítélet hatalmas országunkban, mint új hőstettekre, új győzelmekre hívó riadó! Mennydörögjön ítéletünk, mint az igazságos szovjet büntetés frissítő és mindent megtisztító vihara!
Egész országunk apraja-nagyja egyet vár, egyet követel: lőjétek agyon az árulókat és kémeket, akik eladták a hazánkat az ellenségnek, lőjétek agyon őket, mint a veszett kutyákat!
Népünk egyet követel: tiporjátok el az átkozott férgeket! Az idő halad. A gyűlölt árulók sírjait, melyekre minden becsületes szovjet ember, az egész szovjet nép mindig megvetéssel fog nézni, belepi majd a gaz és a bogáncs. De felettünk, boldog országunk fölött, úgy mint eddig, tisztán és derűsen fog ragyogni arany sugaraival a mi napunk. Mi, valamennyien, a mi népünk, úgy mint eddig, haladunk tovább a múlt utolsó szennyétől, söpredékétől megtisztított úton, szeretett vezérünk és tanítónk, a nagy Sztálin vezetésével előre, a kommunizmus felé!”
E nyájas jogász sikerült vádemelési módszere, bizonyítási eljárása és perbeszédeinek stílusa a Duna–Tisza táján is követőkre talált. Hatékony példája a magyar tanítványokat is inspirálta. Az akasztófák egyre sorakoztak a Duna–Tisza vidékén, végül már kerítés alakzatot öltöttek. Érdemes még egy pillanatra visszatérni Vakszberg cikkére:
„Számos nyomozó mind a mai napig makacsul arra törekszik, hogy a vádlottaktól saját kezűleg írt vallomásokat csikarjon ki (e vallomásokat az illetők többnyire a kihallgatást végzők diktálására írják), a saját kezűleg írt vallomásoknak nagyobb a hitele. Aligha tudják, hogy ez a felfogás is a Visinszkij-féle iskola jogászaitól származik.”
Amikor leírtam ezt a citátumot, nem is gondoltam arra, hogy pár órán belül valamilyen borzongató, hasonló véleményt fogok olvasni magyar újságban. A Magyar Nemzet című lap sorozatban adja közre Moldova György riportkönyvét a rendőrségről. A lap 1988. április 20-án megjelent számában egy vizsgáló rendőrtiszt a következőképpen vélekedik:
,.A mi munkánkat mélységesen megnehezíti, hogy a mai törvénykezési gyakorlat nagy jelentőséget tulajdonít neki, a bizonyítékok koronájának tekinti, pedig ha belegondolunk: a beismerő vallomásnak a bizonyítékok között az utolsó helyek egyikén kellene állnia, mert szubjektív, és a történelemben számtalan példa igazolja, hogy fizikai vagy lelki terrorral kikényszeríthető.”
Feltételezem, hogy sem Moldova, sem a megszólaltatott rendőrtiszt nem konzultált Arkagyij Vakszberggel.
Lássuk most tehát, hogy az úgynevezett összeesküvési perben milyen bizonyítékok alapján hozta meg a bíróság az ítéleteket, köztük a halálosakat is. Elsősorban a vallomások kicsikarásáról.
Dr. Hám Tibor emlékei a Péter Gábor-féle intézményből:
„(…) Ezután már csak néhány perc telt el, és megjött Tímár István, az ÁVO második embere, Péter Gábor helyettese – ma békés nyugdíjas és gyakorló jogász egyszerre Budapesten –, és bekísértetett az Andrássy út 60-ba. Felesleges is hozzátennem: törvénytelenül – mert a parlament még nem szavazta meg a Mentelmi Bizottság kiadatási javaslatát. Az ÁVO-n közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva. Felszólítottak, hogy részletesen írjam le az életrajzomat és politikai kapcsolataimat. Ezzel amikor elkészültem levezettek a börtönbe: nyirkos, nedves pinceodúba, amely a boldogabb időkben szenespince lehetett. A berendezés egyetlen priccs volt. Már a következő napon felvezettek. Egy faburkolatú, elegáns teremben emelvényen íróasztal, mögötte Péter Gábor ült. »Tudom, hogy két kisgyereke van, ha hajlandó nekünk segíteni, terhelő adatokat adni Kovács Béláról, ígérem: hamarosan otthon lesz a gyerekeivel.”
Vissza a pincébe. Láttam, hogy mindannyian csak eszközök vagyunk, hogy eljussanak a párt felső vezetéséhez. Napokig ültem a priccsen. Reggel néhány szem úszkáló babszem valami lében és egy szelet kenyér. Este ugyanaz.
Pár nap múlva már szédültem. Különös, irreális világba kerültem, régi életem csak messze álomnak tűnt. A negyedik napon felvezettek a vallatószobába. Az asztalnál egy tagbaszakadt tiszt ült. Körülötte néhány hasonló fiatalember. »Fasiszta kutya, valljon«! – ordította a tiszt. Semmit nem mondtam, amire vágytak. Visszavittek a pincébe. Napok múlva újra kihallgatásra, de most egy szovjet tiszt fogadott. Egy őrnagy. Azzal vádolt, hogy katonai titkokat árultam el, mert hetekkel ezelőtt interjút adtam egy francia újságnak. A külügyminisztérium tolmácsa volt a segítségemre. A kérdésekhez már sötét fenyegetés is járult. »Ha így viselkedik, rosszul jár. Ha átvisszük a szovjet parancsnokságra, biztosítom, hogy ott vallani fog.«
Újra a pincébe, a testi gyengeségtől már állandóan feküdtem. Az egyik kihallgatómtól megkaptam az első verést gumibottal. A tizenhatodik napon átszállítottak a Katonapolitikai Osztályra. Bekísértek egy szobába, ahol egy atléta külsejű ember megkérdezte a nevemet, és rám ordított: »Na, hogy ízlik, most nem olyan nagy legény, mint a Parlamentben volt.« Azután levittek újra egy pincébe. »Guggolni a vassodronyon!« – parancsolta az őr. De már nem tudtam guggolni, összeroskadtam. Őrök jöttek, pofoztak, puskatussal vertek. És újra elölről: guggolás, összeesés, pofon, rúgás, puskatus. Azután újra vigyázzállás a falhoz fordulva. Lezuhantam a cella betonjára. Összevertek.
»Hallom, maga szimulál!« – mondta állandó vallatóm, Kardos György ezredes – később a Magvető Kiadó igazgatója lett. »De most már nincs sok hátra. Negyedik napja csinálja, és ilyenkor már meg szoktak puhulni az emberek.« A kihallgatás kilencedik napján elém tették a papírt, és vallatóm diktálni kezdte a jegyzőkönyvet, a »vallomásomat«. Egyes részleteknél még bágyadtan tiltakoztam – de kínzóm csak mosolygott. »Ne akadékoskodjon – mondta kedvesen –, mert visszavisszük a cellájába, és ott állhat tovább.« És hozatott nekem egy feketét. Habozás nélkül, elolvasatlanul aláírtam a jegyzőkönyvet.”
Dr. Bollobás Béla orvos százados, az illegális Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesülete tagja, a magyar katonai ellenállás résztvevője. 1944-ben a hadbíróság 15 évi börtönre ítélte. 1945 után a demokratikus honvédségnél a V. Vasútépítő zászlóalj orvosa. A Magyar Közösség ügyében 1947. január 27-én tartóztatta le a Pállfy György által vezetett Katonapolitikai Osztály. Lakásában a letartóztatással egybekötött házkutatás alkalmával felesége észrevette, hogy az egyik nyomozó elrejtett valamit a kandallóban. Rászólt, hogy azonnal vegye ki. Egy pisztoly volt. Amikor az orvost betuszkolták a kint várakozó autóba, a kocsi nem tudott elindulni a nagy hóban. A nyomozók úgy torolták meg az asszony éberségét, hogy vele tolatták meg a gépkocsit. Hetedik hónapos terhes volt. A Katonapolitikán dr. Bollobás egy cellába került. Ágyak álltak benne, és az elfogottaknak azon kellett feküdni. Dr. Bollobás:
„Ördögien voltak az ágyak megszerkesztve. Drótsodrony helyett falécek szolgáltak a fekvésre. Az egyik léc keményfából készült, egészen merev volt, a másik puhafa és ruganyos. Egész nap ezen kellett feküdni. Borzasztó kínokat álltunk ki, mert törte a hátunkat és az oldalunkat. Vezényszóra fordultunk: Balra! Akkor azután a baloldalunkon hagytak egész napon át. A harmadik-negyedik napon már azt hittük, megbolondulunk. Kihallgatásom előtt 36 órát álltam vigyázzállásban a falhoz fordulva. Vizelés és székelés nélkül. A vizelet bement a csizmámba. Már tocsogott. Amikor kísértek a kihallgatásra, egyik faltól a másiknak estem. Az előszobában végre leülhettem, egy napig otthagytak a széken. Végre bekísértek egy zöld-parolis századoshoz. Ez csak annyit kérdezett: Járt maga a Parasztszövetségben? Mondtam, hogy igen, mivel Bálint Sándor bácsinak vittem fel azt az öt liter zsírt, amit Dunakeszin vásároltam számára. A kérdés este hat óra tájban hangzott el. A százados reggel nyolc óráig szó nélkül egyfolytában gépelt. Végül ideadta, hogy írjam alá. El akartam olvasni. Erre megszólalt: Ja, maga olvasni is akarja? Nekem nincs időm arra, hogy ezt végigvárjam. Vagy aláírja, vagy átadom az NKVD-nek, de azt garantálom, hogy ha onnan még visszakerül, három napig eszméletlen lesz. A nyolcvan oldalas jegyzőkönyvet a négy másolattal laponként elkezdtem aláírni. Csak a tárgyaláson tudtam meg, hogy a jegyzőkönyv szerint Nagy Ferenc miniszterelnöktől fiához én hordtam a konspiratív üzeneteket. Mondanom sem kell, hogy egyik Nagyot sem láttam soha életemben.”
Ezek voltak azok a bizonyíték erejű vallomások, melyek a „Lex Visinszkij” útmutatása alapján eldöntötték egy-egy embernek a sorsát. A bírák, bár mindent elkövettek, az „összeesküvésről” tárgyi, meggyőző, írásos bizonyítékot felmulatni nem tudtak. A Magyar Közösségi-per nyitotta meg a koncipiált titkos vagy nyilvános perek hosszú láncolatát. Független történészek és jogászok szerint a következő nyolc évben 95 pert bonyolítottak le, de a lista nem teljes. Meggyőző statisztikát a magyar Igazságügyi Minisztérium a mai napig nem adott közre.
A bitóra küldött vagy agyonvert áldozatok pontos száma szintén ismeretlen.
Szólni kell néhány szót – többet nem is érdemel – arról a kétségbeesett erőfeszítésről, melyet a Kommunista Párt és Rákosi fejtett ki az összeesküvés bizonyítására. A perek előtt és alatt teljes hangerőre kapcsolt a sajtó. Ezen kívül a processusok befejeztével megjelentették a dokumentumkötetet; később egy ideig szokás is lett ilyen köteteket kiadni, hol Fehér, hol Fekete Könyveknek hívták őket. Nos a Magyar Közösségi perről is készült ilyen írásmű.
„Fehér Könyv. A magyar köztársaság és demokrácia elleni összeesküvés okmányai” (3. kiadás, Szikra, 1947. augusztus). Lényegében nem tartalmaz mást ez a könyvecske, mint a vádlottakból kivert és bizonyítéknak feltüntetett „vallomások” töredékeit. A fekete humorhoz tartozik viszont, hogy címében okmányokat is ígér. Nos, az okmányok nem mások, mint a letartóztatottak által írt beismerő vallomások fotókópiái. Ezenkívül szerepel még egy levél, melyet Nagy Ferenc lánya írt – titkos írással, de rögtön mellékelte is a megfejtéshez szükséges kódot. A tartalma mindenre utal, csak összeesküvésre nem. Mint okmány szerepel a levél borítékja is. Postabélyeggel és svájci postabélyegzővel. Ez a „Fehér Könyv”. Semmi más.
Még egy dokumentumkötet van hivatva az utókorral elhitetni, hogy itt valóban összeesküvés létezett. Csakhogy ezt már akkor adták ki, amikor minden valamirevaló történész és politológus tudta, hogy összeesküvés nem volt. Szerzője: Kis András, „A Magyar Közösségtől a Földalatti Fővezérségig” (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1969.). Huszonkét év után a dokumentalista tudományosság köntösében igyekszik a szerző bizonyítani a semmit, azt a koncepciót, amit az akasztófa ügyészének és bírájának annak idején nem sikerült. A kötet nagy jegyzetapparátussal dolgozik. A könyv végén pontos kimutatást kapunk a forrásokról, szám szerint 191-ről. És éppen itt van a baj. E tekintélyes forrásanyag 115 pontos és precíz helymeghatározása és a dokumentum jellege nem hagy kétséget az iránt, hogy a források is a koncepció céljából gyártódtak. A legtöbb forrás a Belügyminisztérium Irattárát, a Honvédelmi Minisztérium Irattárát, a Budapesti Katonai Bíróság Irattárát, az MSZMP Párttörténeti Intézetét, a Népbíróság Irattárát tünteti fel lelőhelyként. Szerepel még a már tárgyalt „Fehér Könyv”, a Szabad Nép, a vádlottak „önként, minden kényszer nélkül” tett vallomásaira való hivatkozás. Avítt szemléletű kín-keserves írás, mely felett már régen eljárt az idő.
Az utolsó szó jogán
A Magyar Közösség-perről a legtöbbet Donáth György utolsó szó jogán elmondott felszólalása[SZJ] tudósít, mely véletlenül birtokomba került. Néhány részlet a nyolc órát tartó beszédből. Akkor még – 1947-ben – a bíróság megengedte a legterjedelmesebb előadást a bitófa árnyékában. Akkor még adtak a köz- és a külföldi véleményre, hogy tudniillik beszélhet a vádlott. Persze arról tettek, hogy a gyorsírással lejegyzett felszólalás ne kapjon nyilvánosságot. Az mégis kellemetlen lett volna…
1947. április 11. A főtárgyalás 25. napja
– Mélyen tisztelt népbíróság! A főtárgyalás legelső napján, amikor a tanácselnök úr engem kérdezett, s amikor a jogfolytonosság egyenes és logikus következményeit tárgyaltuk, akkor az elnök úr megkérdezte tőlem, hogy ezek szerint a népbíróságot magát is talán törvénytelennek vagy illetéktelennek tartom, nos, akkor én erre igennel feleltem…
– Először is állapítsuk meg, hogy a sokat emlegetett „hetes bizottság”, mely a Közösséget állítólag vezette – soha nem létezett sem számszerűen, sem fogalmilag. A vádirat szerint is hol ötös volt, hol hatos, hol nyolcas. Soha nem volt bizottság és itt semmiféle olyan kritérium nem merült fel, amiből erre lehet következtetni. Senki nem küldte ki, nem volt elnöke, nem voltak jegyzőkönyvei, nem voltak határozatai! Egyszóval bizottság nem létezett. Talán lehetne jellemezni úgy, hogy egy klikk volt, bár ez egy rosszízű kifejezés, de formailag ez áll legközelebb a meghatározáshoz. Kérdés – mozgalom-e az, ha hat vagy hét ember, bármilyen célzattal – tegyük fel, hogy demokráciaellenes célzattal – összeül? A mozgalom valamilyen tömeget, valami szervezkedést és valamilyen egyesületet jelöl és tételez fel. Itt pedig olyan nem volt. Megint beleestem magam is abba a hibába, amelybe a nyomozat során, de a nyomozók azt mondták, hogy valaminek nevezni kell! Rendben van. Most már csak egy nap van hátra… nevezzük mozgalomnak.
– Demokratikus államrend? Mi ez? Mert ha azt mondja az ügyész úr, hogy valamit meg akarunk dönteni, akkor tisztázni kell, hogy mit akarunk megdönteni?! A törvény azt mondja, hogy: megalkotott demokratikus államrend – múlt időben, vagyis az 1946. I. tc. alkotta meg és az alkotás befejeződött. Ebből az következik, hogy nem az, ami megalkotandó lesz, hanem amit ez a törvény megalkotott. Ezek szerint nem a később megalkotandó törvények és a később létesítendő intézmények jelentik a demokratikus államrendet, hanem az, aminek a törvényben már benne kell lenni, ami azt jelenti, hogy demokratikus államrend. Azt mondja a szöveg. „Ezektől a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül…” Persze azt már nem mondja meg, hogy mi a törvényes eljárás, s ezeket a jogokat a törvény minden állampolgárnak megadja… Lehet, hogy tévedek, de ezek szerint ez a demokratikus államrend egy eszmei rend. Ezeket a gondolatokat védi a törvény, és aki ezzel szemben áll, az egész renddel szemben áll, és ez ellen véd az 1946. VII. tc.
– Az úgynevezett alaprendelet – melynek pontos fogalmát nem értem, mivel ez teljesen új a magyar jogalkotásban –, melyet mi megsértettünk, noha a bizonyítási eljárás során a legkisebb adat sem merült fel ezzel kapcsolatban, és amelyeket, állítja a vád, meg akartunk szüntetni. Legfeljebb változtatni akartunk rajta. Márpedig, ha az a tendencia, hogy valaki a népbíróság helyett esküdtbíróságot akar állítani – amikor az alaprendelet azt mondja ki, hogy az esküdtbíróság híján állítja fel a népbíróságot –, akkor nem tudom, hogy mi az, ami ebben törvényellenes? Óriási különbség van abban, hogy valamit megdönteni vagy megváltoztatni akarok…
– Azt mondja a vád, hogy az elmúlt uralmi rendszert akartuk jogfolytonossági alapon visszaállítani. Véleményem szerint: Magyarország közjogi helyzetén március 19-e után csorba esett, teljesen szünetelt a szuverenitás. Így volt a német megszállás alatt, amikor a megszállók kegyeiből az úgynevezett jobboldali – kormányzásra egyébként nem posszibilis elemek jutottak polcra, és így van ez ma is, az orosz megszállás alatt is. Ebből elsősorban az következik, hogy a nép túlnyomó többsége távol áll ezektől a kormányoktól és a történtekért nem tehető felelőssé…
– A főtárgyaláson az úgynevezett brosúrám soha nem tárgyaltatott, hanem – ahogyan az Elnök úr fogalmazott – hallgatólagosan vettük akkor tudomásul. Engedelmet kérek, feltéve, ha hallgatólagosan tudomásul lehet venni ezt oly módon, hogy én beadok egy társaságnak privát diligenciámból egy írásművet – mellékes, hogy az jó vagy rossz –, és ezt vagy elolvassák, vagy nem, de nem szólnak hozzá és ezzel a hozzá nem szólással halálbüntetést vonnak a fejükre, engedelmet kérek, de ez olyan abszurdum, amilyen a világtörténelemben még nem fordult elő! Márpedig az ügyész úr azt mondja, hogy ezzel merítettük ki annak az idézett szakasznak tényálladéki elemeit…
– A vádirat következő súlyos vádja az, hogy a hatalmat fegyveres erőszak útján akartuk átvenni. Ha ezzel a váddal szembenézek, először is azt kell mondanom, hogy a fegyveres erőszakhoz a puszta szándékon kívül egyébre is van szükség, nem utolsósorban fegyverekre és csapatokra. Az eljárás során azonban a legkisebb bizonyíték sem merült fel amellett, hogy akár fegyverünk, akár csapatunk lett volna, de még arra sem, hogy valaha akár foglalkoztunk volna ilyesminek a megszervezésével…
– Mi voltunk a demokratikus követelések szószólói, hogy igenis legyen módja a népnek nyilatkozni arról, hogy hogyan akarja irányítani a törvényhatósági életet. A vezetők nem vonták le ennek a konzekvenciáját, ahogyan nemcsak itt a tárgyaláson bebizonyosodott, hanem köztudomású is, mert hiszen a koalíció szellemében, a népakarat megnyilvánulásával ellentétesen, nem úgy kormányozták az országot, mint ahogyan a nép 1945-ben megnyilatkozott, és erre neki nem is adtak alkalmat!
A főtárgyalás közben jegyzeteket készítettem. Roppant érdekes anyaghoz jutottam. Kiderült, hogy a vallomások pontról pontra megcáfolták a vád minden állítását. Vannak olyan pontok, amelyről azt mondja a vádirat vége, hogy a terheltek egymást kiegészítő, terhelő beismerő vallomások tényével bizonyítható a vád tárgyává tett cselekmény. Nem egészítik ki egymást, sőt homlokegyenest mást állítanak egyes vallomások, és ezek a beismerő részek!
– Itt a tárgyaláson egyes vádlott-társaimról az volt a véleményem, hogy finoman fejezzem ki magam, hogy nem tudnak elszakadni a jegyzőkönyveiktől és azok emlékeitől. Például itt van Szentmiklóssy, szinte megkérdezte az elnök urat, hogy mi van a jegyzőkönyvben, és kifejezte, hogy csak ennek ismeretében mondja csak el a történteket. Szent-Iványi is mindig arra hivatkozott, hogy mi van a kihallgatási jegyzőkönyvekben. Tény az, hogy a vádlottakra sok tekintetben nem tudok ráismerni! Ők itt a főtárgyaláson szerény és jámbor, szolgálatkész emberek lettek.
– Olyan aggodalmak éltek bennünk, amit nem lehet semmiképpen sem rossz néven venni. A barátságos szomszédok által, a demokrácia jegyében kiüldözött magyarság kérdése, a bolsevik irányzat hatalomra jutása – ez volt, amitől féltünk… a megszállt magyar területek több milliónyi magyarsága teljesen jogvédelem nélkül marad…
Nem az én feladatom a bírói cognitio, én csak az előadottakból vonom le a következtetést és azt, hogy szubjektíve is tudom, hogy nem volt semmilyen bűncselekmény. A tárgyalás rendelkezésemre álló anyagából is azt tudom megállapítani, hogy sem etikai, sem büntetőjogi értelemben bűncselekmény nem történt. Most egy nagyon súlyos ódiumot vállalok magamra azzal, amit mondani fogok: én tudnék Magyarországon olyan szervezetet mondani, amelyik velünk ellentétben penetrált minden fontos helyet a magyar közéletben, mely forradalmi értékű jelentéseket kezdeményezett, mely fegyveres alakulatot is mondhat magáénak, amely mértékén és arányán túl befolyásolja az egész magyar politikai életet…
– Nem akarom azt mondani, hogy mártírok vagyunk, bár azt sem kívánom senkinek, hogy végigszenvedje azokat a fizikai és lelki élményeket, amelyeket letartóztatásom óta én is elviseltem. Azt mondta az ügyész úr, hogy a jogfolytonosság alapján, ha netán halálos ítélet hangzik el, remélhetőleg nem Tildy Zoltántól, hanem Horthy Miklóstól fogjuk a kegyelmet kérni. Ki kell jelentenem, hogy teljes nyugalommal nézvén a bírói döntés elé, ha ez az ítélet valóban olyan súlyos lenne, mint ahogy azt az ügyész úr indítványozta, én semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fogok kegyelemért folyamodni, de még csak fellebbezni sem fogok!
Dr. Donáth György valóban nem kért kegyelmet. Tildy Zoltán kisgazdapárti köztársasági elnök pedig – nem adott!
Lehetne még foglalkozni a hajdani nyomozók és ügyészek, bírók felelősségével, de minek? Csak néhány vonta le a konzekvenciákat a XX. kongresszus után. Ezek öngyilkosok lettek.[SZJ] Elsiették. A megmaradtak még ma is megérdemelt csendes nyugdíjukat élvezik. Vannak olyanok is, akik már békésen kiköltöztek a fűzfalombos temetőkbe.
A perek befejeztével, 1947 végére a magyar parlamentarizmus és demokrácia szétveretett. Nos hát, ezek azok a „sajátos történeti adottságok”, melyek következtében az egypártrendszer kialakult Magyarországon.
Requiem
Igaz Szó. A Magyar Partizánszövetség Lapja. 1947. november 26.
„Fasiszta tüntetés a kivégzett Donáth temetésén”:
„Ez az eset bizonyára tanulságos lesz az illetékesek számára. Reméljük, hogy a jövőben ugyanúgy, mint külföldön mindenütt, jeltelen sírba temetik el a kivégzett gonosztevőket és háborús gonosztevőket.”
A cikk írója, de az illetékesek is megfogadták a „Lex Visinszkij” útmutatását. A tengernyi áldozatot jeltelen sírba temették, és a hantokon bogáncs és gaz nőtt.
- Börtöneink [6]