[Eörsi János–Köllő Miklós–Pap Mária–Szöllősy Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

„Nem hittem volna, ha nem magam járok utána, hogy munkanélküliek kopogtatnak naponta a vállalatok kapuján.”
(Borza Istvánné, debreceni országgyűlési képviselő, N[SZJ]. 86. 05. 05.)

„A hírközlés, gyakran néhány politikai nyilatkozat is erősen eltúlozza a lehetséges munkanélküliséget.”
(Gáspár Sándor, N. 87. 12. 17.)

„Változatlanul alapelvünk, hogy a szocialista társadalomban a munkához való jogot garantálni kell, de ezt úgy értjük, hogy e jogot a hatékony foglalkoztatás helyén kell érvényesítem.”
(Kádár János, N. 87. 07. 22.)

„Ez azonban nem munkanélküliség, hanem a munkaerő összetétele módosulásának a gazdasági szerkezet átalakulásából szükségszerűen következő, államilag szervezeti kísérőjelensége.”
(Rózsa József, N. 86. 09. 25.)

I.


Hogyan léptek az utolsó „szocialista vívmány” helyére is „elhelyezkedési nehézségek”, „átmeneti foglalkoztatási gondok”, „létszámkarbantartás” és „munkaerő-felszabadítás”? Ezt próbáltuk nyomon követni a négy országos napilap[SZJ] 1986–87-es évfolyamaiban, no meg azokat a politikai erőviszonyokat és intézményi változásokat, amelyek a foglalkoztatás sorsát nagymértékben meghatározzák majd.

A már létező munkanélküliség mértékéről az újságolvasó majdnem annyit tudhat, mint az illetékesek. Keveset. A legfontosabb közös információforrás az ÁBMH[SZJ] Munkaügyi Információs Központjának negyedéves jelentése, melyet egy idő óta a sajtó is kézhez kap. E kiadvány közli a munkaközvetítő irodákban nyilvántartott álláskeresők számát, ezen belül azokét, akik már hosszabb ideje nem tudnak elhelyezkedni. Az utolsó adatok szerint az előbbiek kb. tízezren, utóbbiak kb. 2500-an voltak. S ez valóban nagyon alacsony, 0,2 százalék körüli „munkanélküliségre” utal. Az idézőjel mindazonáltal jogosult, mert a közvetítői statisztika teljesen alkalmatlan a munkanélküliség szintjének felmérésére. Munkanélkülinek a jóléti államokban kialakult normák szerint azt tekinthetjük, aki állás nélkül van és munkát keres, vagy csupán azért nem keres munkát, mert eleve reménytelennek ítéli a helyzetet. A fejlett tőkés országokban reprezentatív minták kikérdezésével állapítják meg a munkanélküliek számát. (Amely elérheti a regisztrált munkanélküliek számának felét is.) Nálunk rajtuk kívül eltűnik még egy potenciális munkanélküli kategória, azok, akik – nem lévén munkanélküli segély – megélhetési alternatíva híján kénytelenek képzettségüknek nem megfelelő állásokba lépni, azaz lefelé mobilizálódnak. De az említettek mellett is egész tömegek esnek kívül a statisztika látókörén. Például a pályakezdők. („1986-ban már 3600 középfokú végzettségű nem tudott munkába állni a végzést követő év végéig, míg két évvel korábban csak 1500.” MN. 87. 07. 09. Ez nem közvetítői adat. A közvetítői statisztikában ennek, illetve az összes elhelyezkedni nem tudó végzett számának csak egy töredéke jelenik meg, azok ti., akik bejelentkeznek a közvetítőnél.)

Csökkenti a közvetítői statisztika megbízhatóságát, hogy mivel nincs munkanélküli segély, nálunk az állástalanoknak nem létérdekük az irodához fordulni. (Sőt, esetleg úgy vélik, épp ellenkezőleg: „…nagyon kevesen járulnak hozzá, hogy nyilvántartásba vegyük őket. Az adatlapon minden fontos információnak szerepelnie kell, talán félnek, hogy ez hátrányosan érintheti őket.” A Fővárosi Munkavállalási Tanácsadó megbízott vezetője, MN. 87. 07. 04.)

Bizonyos rétegek számára a közvetítő semmiféle segítséget nem jelent azon egyszerű oknál fogva, hogy bizonyos fajta állásokat a munkáltatók gyakorlatilag soha meg sem próbálnak közvetítés útján betölteni. Egy történész, egy fizikus vagy biológus hiába is fordulna segítségért a munkaerő-szolgálati irodához. Bizonyos intézményeknek: állami hivataloknak, tudományos kutató intézeteknek, társadalmi szerveknek nem is kell bejelenteniük munkaerőigényüket (MN. 88. 02. 13.).

Nem kerülnek be a statisztikába azok sem, akik a közvetítő irodáktól távol, rossz közlekedésű falvakban élnek. Márpedig csupán a hivatalosan is elmaradottnak tekintett 574 településen több mint tízezer főre tehető a „bevonható munkaerő-tartalék”. (Villányi Miklós, akkor MÉM-államtitkár,[SZJ] N. 87. 06. 27.)

A hivatalos megnyilatkozások általában még a regisztráltak közül is csak azokat tekintik „elhelyezkedési nehézségekkel küzdőnek”, akik egy hónapja nem tudtak állást találni. (Nyugat-Európában a munkanélküliként nyilvántartottak tekintélyes hányada – így pl. Angliában 34 százaléka (Unemployment Survey of the Literature, Preston, 1978.) – egy hétnél rövidebb ideje volt állás nélkül.)

Egyes országokban a hivatalos adat tartalmaz szakmai nyugdíjat húzó, de öregségi nyugdíjra még nem jogosult személyeket is (pl. Angliában). Nálunk, bár a korai nyugdíjazás intézménye terjedőben van (Ózdon 540 főt, Rudabányán 100-at, Gyöngyösorosziban 150-et, a Bajai Finomposztógyárból „sokakat” küldtek így el (Vö.: N. 87. 12. 21.;MH. 87. 07. 02.; N. 86. 06. 02.; N 86. 12. 31.]), nem ez a helyzet, a korkedvezményes nyugdíj inkább „kilépő” a munkaerőpiacról, a munkanélkülivé válás megelőzésére szolgál, amint a rokkantnyugdíj is.

És így tovább. Bár mindenki számára nyilvánvaló, hogy a jelenlegi nyilvántartás alkalmatlan a munkanélküliség felmérésére, s az is világos, hogy valamely mikrocenzus keretében a folyamatos és megbízható felmérés olcsón kivihető, erre mindeddig nem került sor, ezt sürgető cikkek sem jelentek meg. (Kivételt képez Borza Istvánné képviselő, aki interjújában kifogásolta a megfelelő adatszolgáltatás hiányát. N. 86. 05. 05.)

Ha lehet, még nehezebb a helyzet, ha valaki a munkából való elbocsátások számáról szeretne képet kapni. Ezt a számot valószínűleg az „illetékesek” sem ismerik pontosan. (E sorok írásakor a Tv-Híradó riporterének kérdésére: hány ember került az utcára tavaly, az ÁMBH illetékese, Dr. Soós Adrienne, így válaszolt: „jó pár ezren”. Rózsa József szerint kb. 10 000 elbocsátás volt 1987-ben. N. 87. 11. 10.) A kutatók, mélyebb érdeklődésű statisztikabúvárok biztosan nem: a munkaviszony-megszakítások okáról tudósító KSH statisztikában az „Egyéb” rovatba esik az esetek 1 százaléka, 11 000 fő. (Vö. Foglalkoztatottság és kereseti arányok, KSH, 1985.) Az újságolvasót pedig végképp összezavarják az eufémizmusok: az elbocsátási akciókat „szervezett munkaerő-átcsoportosításnak”, „létszámcsökkentésnek”, „átszervezésnek”, sőt „munkaerőmozgásnak” nevezik, noha ezek maguk is jelentenek valami mást:

1985-ben és ’86 első félévében „20 000 ember munkahelyét, munkakörét változtatták meg a szervezett leépítések és átcsoportosítások…” (N. 87. 05. 09.)

Ember legyen a talpán, aki a fentiekhez hasonló szövegből kihámozza, hogy hány embert bocsátottak el, hány került régi munkahelyén új munkakörbe, hányan kerültek át szervezetten új munkáltatóhoz, hányan léptek ki önként az elbocsátási akció hírére stb.

Márpedig közel sem azonos fajsúlyú eseményekről van szó. Nemcsak országos adat nincs, egy-egy elbocsátási akció leírásából is ritkán lehet megállapítani az utcára került dolgozók számát. Csúsztatások, többféleképpen értelmezhető fogalmak használata, múlt, jelen és jövendő keveredése jellemzi a napisajtó leírásait.

Az Ózdi Kohászati Üzemek akciójáról például 1978 augusztusában megtudjuk, hogy a gyárban az év során 3400 munkakört szüntetnek meg (N. 87. 08. 14.). Júliusig fegyelmi intézkedések és a katonák foglalkoztatásának megszüntetése miatt a létszám 1400-zal csökkent. „A természetes fogyás (?!) mellett 130 dolgozót átcsoportosítottak” – teszi hozzá a cikk, megint csak nyitva hagyva a kérdést: elbocsátásról vagy csak a vállalaton belüli munkakör-változtatásról van-e szó. E bizonytalanság folytán csak annyit állapíthatunk meg, hogy az év hátralévő részében még 1870-2000 munkahelyet fognak felszámolni. Mivel – mint megtudjuk – 750 embernek új munkát tudnak adni a gyáron belül, 530-an pedig korengedménnyel nyugdíjba fognak menni, abban a tudatban tehetjük le az újságot, hogy a veszélyeztetett dolgozók száma 590, usque 720 fő, ha az új munkahelyek az év végéig belépnek, és hogy júliusig 20-25 főnek mondtak fel, ennyien töltik ugyanis meghosszabbított felmondási idejüket. A pártlap december 21-i számát áttanulmányozva azonban újra kell kezdenünk az egész számvetést. Kiderül ugyanis, hogy novemberig „462-en távoztak munkafegyelmi okokból – közülük 33-at elbocsátottak” (!?), 774-en nyugdíjba mentek, 701-en kiléptek és van még 333 fő „egyéb” (?!). Az év végéig még 500-an mennek korkedvezményes nyugdíjba, 750-en a gyáron belül más munkakörbe, és felvettek 400 új dolgozót. Végül pedig: a tervezett létszámcsökkentés az eredeti 3400-zal szemben 2900 főt „érint”.

Kérdésünk ezek után (is) így hangzik: vajon hány embert bocsátottak el Ózdon, s még hányat fognak az év végéig? Vegyünk elő zsebszámológépet és folyamatábra készítésére alkalmas papírt! A részleteket mellőzve közöljük a végeredményt: az OKÜ-ből az újság szerint januártól novemberig 53-58 embert bocsátottak el, és az év végéig további 130 felmondás várható. Most már az szorul magyarázatra, miért jelentek meg „Nehéz döntés után”, „Enyhíteni kell a foglalkoztatottsági feszültségeket” (stb.) címmel ózdi híradások, végtére is 53 vagy akár 183 munkás elbocsátásának még nálunk sem kellene vihart kavarnia. Csak nem a fegyelmi okból önként távozók vagy az „egyéb” módon „érintettek” szembesültek átmeneti elhelyezkedési nehézségekkel? Vagy még mindig annak az 1986-os akciónak a terheit nyögi a város, amikor is „egyetlen hónap leforgása alatt 140 notórius kimaradótól és szeszkazántól szabadult meg a gyár”? (N. 86. 11. 04.)

Még nehezebben juthatunk dűlőre az olyan információkkal, mint hogy 1986 első felében Veszprém megyében 430 „elbocsátás vagy átcsoportosítás” történt. (N. 87. 07. 08.), vagy hogy ugyanekkor Szolnok megyében 2500 fő „áthelyezését, átcsoportosítását” jelezték a vállalatok és „400 ember leépítését is tervbe vették” (N. 87. 08. 17.), vagy hogy 1987 első nyolc hónapjában Budapesten a „megszűnő munkahelyekkel kapcsolatos” intézkedések „1800 embert érintettek, akiknek döntő hányada újbóli elhelyezkedését saját vállalatának segítsége nélkül is megoldotta” (MH. 87. 09. 10.), vagy hogy az Országos Érc- és Ásványbányák Vállalatnál „a dolgozók összlétszámának egynegyedét, mintegy 1000 embert érintett a változás” (Nsz. 87. 02. 11.).

De még ha a sajtó tárgyszerű tájékoztatásra törekedne is, akkor is nehéz volna felmérni a munkahely-megszüntetések következtében távozni kényszerülők körét, ennek ugyanis a formális elbocsátottak száma csak egy részét (minden bizonnyal kisebbik részét) alkotja. Egy viszonylag informatív híradás (MN. 86. 10. 25.) szerint például a csődbe ment gödöllői Közép-magyarországi Közmű és Mélyépítő Vállalat 1254 dolgozója közül 574 került (hogy mennyire átmenetileg: nem tudjuk) az utcára, de ebből 277-en közös megegyezéssel, 35-en önkényesen kiléptek, 60-an felmondtak, és csak 202 főnek mondott fel a vállalat, ez esetben tehát a távozásoknak kevesebb mint a fele került bele a „vállalati kezdeményezésű” kilépések statisztikai rovatába. Az ózdi híradásokból is kitetszik, hogy a munkáltató igyekszik kerülni az elbocsátást, és erre annál nagyobb az esélye, minél több érintett dolgozó tudja magától megoldani az újra-elhelyezkedést. A Győri Vagon- és Gépgyár vezetésének pedig, úgy látszik, kedvelt módszere, hogy a felmondásban a kezdeményezést a munkavállalókra hárítja át: felajánlja, hogy menjenek dolgozni Győrbe a megszüntetendő távoli üzemegységek munkásai, s ha erre nem hajlandók, ám magukra vessenek. (Pápai Öntöde, Vörös Csillag Gépgyár, MH. 86. 11. 14.; Nsz. 86. 02. 04.; MN 86. 10. 25.)

A vállalat felmondása és a kikényszerített kilépés közötti finom különbséget tehát az újságok tudósításai alapján ritkán tehetjük meg. Annyit azonban megtehettünk, hogy összeszámláltuk: hány embernek kellett a leírások szerint távoznia munkahelyéről. Az elbocsátottak és az önként kilépők összevonását elkülönítésük megoldhatatlanságán kívül az is indokolja, hogy a kilépőket ugyan nem tették ki, mégis, amikor elhagyják a munkáltatót, rosszabb helyzetbe kerülhetnek, mint az elbocsátottak, akik – ha tíznél nagyobb számban bocsátják el őket – részesülnek a később tárgyalandó intézményrendszer juttatásaiban, így is kétféle megközelítés lehetséges: az érintettek minimális száma azokat foglalja magában, akik a híradások szerint „feleslegessé váltak”, „vállalatukat vesztették”, „felszabadultak”, akiktől „meg kellett válni”, akiket „leépítettek”, akikről „nem tudnak gondoskodni”, akiktől „búcsút vettek”, akik „piacra kerültek”, vagy akiket egyenesen „elbocsátottak”. A maximális becslés tartalmazza azokat az eseteket is, amelyekben nem lehettünk biztosak abban, hogy utcára kerültek-e emberek, avagy csupán a vállalat létszámának csökkenéséről van szó. (Ilyenkor tipikusan a „létszámcsökkentés” terminus technicust használják, amibe felmondást is, de természetes fogyást is beleérthetünk.)

<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />

Az újságokban említett, 1986–87-ben megtörtént esetek


A négy országos napilap által kiszemelt vállalati eseteket ekképpen összeszámlálva tehát legalább 6818 és legfeljebb 22 850 főre taksáljuk az 1986–87-ben elbocsátott vagy felmondásra kényszerített emberek számát. (A számítás melléktermékeként pedig az egyes orgánumok rangsorba rendezhetők aszerint, hogy milyen minőségű információkat közölnek; e rangsort – mondjuk a maximumok és minimumok hányadosa alapján – az Olvasó is könnyen felállíthatja.)

Rózsa József ÁBMH osztályvezető úgy tudja, hogy 1987-ben kb. tízezer embert bocsátottak el a vállalatok szervezett létszámleépítés keretében (N. 87. 11. 20.); a Statisztikai Évkönyv (KSH, 1987) a munkából való kilépések 1986-os esetei közül 11 100-at a munkáltató felmondásaként (további 5900-at mint fegyelmi elbocsátást) jelöl meg. Semmiképpen nem nagyok ezek a számok a keresők vagy a munkaviszony megszűnésének összes számához képest, de azért elárulják, hogy történik valami, aminek köze van a foglalkoztatási gondokhoz és elhelyezkedési nehézségekhez, egyéni konfliktusokat is okoz és nehéz döntések elé állítja az illetékeseket, sőt az ország politikai vezetését is. Kádár János 1986 júliusában Nógrád megyei látogatása során felkereste a Salgótarjáni Kohászati Üzemet, ahol tájékoztatták őt: „…a gyár kilencszáz kommunistájának fontos feladata volt az utóbbi időben: megértetni dolgozótársaikkal a gazdaságtalan termelés megszüntetéséből adódó problémákat”, mire az első titkár részt vállalva a felvilágosítás nehéz munkájából „kiemelte: a gazdaságosabb termelés érdekében meg kell valósítani az üzemeken és a népgazdaságon belüli munkaerő-átcsoportosítást. Ennek megértése, elfogadtatása alapvető feladat.” (MH. 86. 07. 25.) A megértetés és az elfogadtatás hatékonyságát fokozandó megnyugtatásunkra is mindent elkövetnek.

„Azok a honfitársaink, azok a dolgozó emberek, akiket a változások személyükben is érintenek, legyenek biztosak afelől, hogy nem maradnak magukra, helyzetük rendezése megfelelő közfigyelemben részesül.” (Németh Károly, MN. 87. 08. 31.)

És a rendezés valóban megkezdődött. Az 1985-től létező átképzési támogatást 1986-ban kiegészítette az elhelyezkedési támogatás, 1987-ben a közmunka intézménye, 1988. január 1-jétől pedig Foglalkoztatáspolitikai Alap létesült. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy létrejött egy intézményrendszer „a szerkezet-korszerűsítéssel járó gyors és gyökeres változások” által „személyükben is érintettek” problémáinak megoldására.

II.

Nézzük meg hát közelebbről ezt az intézményrendszert. Mindenekelőtt az érdemel említést, ami hiányzik belőle: a munkanélküli segély. Olyan anyagi támogatás, melyet az állásvesztés módjára való tekintet nélkül kaphat a munka nélkül lévő ember. Az elhelyezkedési támogatás nem tekinthető ilyennek, csak a munkakörök feleslegessé válása miatt elbocsátottak kaphatják, s ők is csak akkor, ha legalább tizedmagukkal kerültek erre a sorsra. Ez az (olasz minta szerint kialakított) segélyfajta jellege szerint közelebb áll az elbocsátási végkielégítés intézményéhez: nem részesülhetnek belőle az önként kilépő és új állást nem találó munkahely-változtatók, a piacra először vagy újra belépők, a szerződés megszűnte miatt utcára kerülők. (Márpedig csupán az első két kategória a munkanélküliek nagyobb felét adja pl. az Egyesült Államokban.) (Statistical Abstract of the United States 1982–83. U. S. Dept. of Commerce Bureau of Census, 1984. 391. o.) S természetesen kirekesztődnek belőle az egyenként-kilencesével elbocsátottak. Lapzártakor még ennél is szűkebb körre terjed ki az átképzési támogatás: ezt csak munkában lévők kaphatják. Ennélfogva e segélyfajta inkább az elbocsátások egy részének megelőzésében működhet közre, valamint a leginkább munkaképes állástalanok újbóli beilleszkedését segítheti, a mégis létező munkanélküliség terheiből semmit nem vesz le. Bár az 1988. évi népgazdasági terv kilátásba helyezte, hogy e támogatásból munkanélkülieknek szervezett tanfolyamok is részesülhetnek majd, e kiterjesztésre eddig nem került sor. Az itt és most munka nélkül lévők helyzetét egyetlen intézmény, a közhasznú munka hivatott enyhíteni. Nyilvánvaló fogyatékossága, hogy jelenlegi formájában gyakorlatilag csak iskolázatlan emberek számára jelent valamennyire is elfogadható megoldást, számukra is csak átmenetileg, hiszen a szerződéseket két hónapra kötik, legfeljebb három egymást követő időszakra. Épp ezért túlzásnak tűnik az a megállapítás, hogy „a munkanélküli eddig azt mondta az igazoltató rendőrnek: azért nincs munkája, mert sehol sem tud elhelyezkedni. Most megkapja a lehetőséget a normális élethez, s ha nem él vele, annak következményeiért nem okolhatja a társadalmat.” (Nsz. 87. 06. 12.) Az intézményrendszer e három fő pillére mellett néhány kiegészítő elemet találunk: a korai nyugdíjazás lehetőségét, az „újrakezdési támogatást” (az angol Start Your Own Business honosítása), a lakásmobilitás támogatására szolgáló – az újságokban nem említett nagyságrendű – összeget, valamint a rokkantak foglalkoztatására előírt kvótát, illetve megváltást (ez utóbbi a német gyakorlatból ismerős). Olasz karperec, angol kitűző, német fülönfüggő egy ruhátlan emberen: valahogy így összegezhetnénk ezt a kiegészítő elemekből álló rendszert, amelyből épp csak a kiegészítésre szoruló munkanélküli segély hiányzik.

S ekkor még nem szóltunk a pénzről. Hogy a fent említeti intézményeket integráló Foglalkoztatáspolitikai Alap (FPA) 1,2 milliárd forintja mennyi, azt hadd illusztráljuk egy iskolás példával: Svédországban a költségvetés 6 százalékát fordítják a munkanélküliség enyhítésére, s ez az összeg nem is tartalmazza az elmaradottabb északi országrészek fejlesztésére fordított összegeket. A magyar FPA költségvetése az országosnak 0,17 százaléka, a svédnek tehát aránylagosan 1/35-öd része. Svéd számítások szerint az említett ráfordítások kb. felével csökkentik a munkanélküliek arányát, kb. 1,7 százaléknyi munkanélküliséget szüntetnek meg. Hasonló hatékonyság esetén a magyar FPA kb. 2400 fővel csökkentené a honi munkanélküliséget, ami az idénre várt regisztrált szintnek kb. egytizede. Bár nyilvánvaló, hogy a fenti számítás rendkívül elnagyolt, csak példázat értékű, a nagyságrendekről mégiscsak mond valamit.

Nem biztat látványos eredményekkel a munkahelyteremtést segíteni hivatott Településfejlesztési Alap (TFA) költségvetése sem. (3 Md Ft a VII. ötéves tervben, tehát évi 600 millió.) Ez az alap hét megye 23 térségében 574 települést hivatott segíteni (N. 86. 12. (W.) (Más források szerint 573-at, ismét mások szerint 571-et.) Ha most abból a néhány híradásból indulunk ki, amely egy-egy munkahely megteremtésének költségeiről tudósít (300 E Ft, Vésztő, N. 87. 07. 20.; 428 E Ft Szabolcs-Szatmár megye, 28 gazdasági egység átlagadata, N. 86. 04. 24.; 428 E Ft OKÜ–MHB 700 munkahely, MH. 87. 09. 26.; Szabolcs-Szatmár megye, 333–400 E Ft 1500 munkahely átlaga, MH. 87. 11. 27.), akkor arra következtethetünk, hogy a TFA hozzájárulása községenként évi 2-3 munkahelyet érne, ha… Ha a TFA 20 százaléka nem eleve tartalékként szolgálna (N. 86. 04. 24.), ha ebből az alapból nem kéne infrastrukturális beruházásokat is finanszírozni, ha pl. Abaújban a községek 81 százalékában nem hiányozna a vezetékes víz (N. 86. 10. 18.), ha Vásárosnaményben nem csak két (kettő) telefonvonal lenne (N. 86. 06. 24.) stb.; ha eközben nem szűnt volna meg csak Borsodban 7000 tsz-melléküzemági munkahely (N. 86. 07. 15.); ha a szóban forgó 574 községben nem csökkenne a kisiparosok száma (N. 87. 04. 29.); ha nem fenyegetné hasonló sors az itt lévő, zömmel halódó tsz-eket; ha az ott élő munkaképes lakosság 40 százaléka nem ingázna, s nem foglalná el legalább részben a keletkező új, helybeli munkahelyeket, csökkentve így a nettó foglalkoztatásnövekedést (N. 86. 12. 04.); ha az árak közben nem emelkednének – akkor is a jövő ködébe veszne a „több mint tízezer főre tehető” helyi munkaerő-tartalék „bevonása”.

Nincs rá pénz. Persze, hogy nincs, hiszen itt olyan ráfordításokról lenne szó, amelyek maguk teremtik a pénzt. Befektetésről, aminek haszna sok területen jelentkezik: elhárítja a veszteséges vállalatok bezárása előtt álló egyik – talán legfontosabb – akadályt, új vállalkozások életre segítésével növelheti az adóalapot, néhány községet kimozdíthatna az „oda nem érdemes utat építeni, mert nincs ipar és nem érdemes ipart telepíteni, mert nincs út” rossz köréből, csökkentve az oda irányuló támogatásokat, részben szükségtelenné tenné a rendőri apparátus fejlesztését. De hát nincs rá pénz, ha pedig nincs, valószínűleg nem is lesz.

III.

Az „intézményrendszer” féloldalasságának és csökevényességének a fentieken kívül fontos politikai, jogi és kulturális okai is vannak. A legfelsőbb pártvezetés régi gárdája – élén Kádár Jánossal – mint munkaügyi újdonsággal próbál szembenézni a munkanélküliség problémájával, s ebből egyenesen következik, hogy kétértelmű viszonyban van a tény legalizálását jelentő intézményekkel. Kádár még 1987 közepén is a tőkés világ fegyelmező eszközeként láttatta a munkanélküliséget: a tőkések eredményei mögött – mondotta 1987. május 1-jén – „a szilárd fegyelem, rend, no meg az utcára kerüléstől való félelem áll”. Sötét példaként Svédországot hozva fel leszögezte, hogy mi viszont „szocialista kibontakozást keresünk”. Nyár közepén bukkan fel nála az azóta is érvényes formula: „Változatlanul alapelvünk, hogy a szocialista társadalomban a munkához való jogot garantálni kell, de ezt úgy értjük, hogy e jogot a hatékony foglalkoztatás helyén kell érvényesíteni. Ez pedig átcsoportosításokkal jár.” (N. 87. 06. 22.) Sőt: „Nálunk az Alkotmány rögzíti a munkához való jogot, s Magyarországon jelenleg teljes foglalkoztatás van. Ez a jövőben is így lesz, de a munkaerő jelentős átcsoportosításával.” (N. 87. 09. 17.) Ezek a megfogalmazások világosan jelzik, mire terjedhet ki s mire nem a „szociális védőháló”: a munkanélküliség csak mint az „átcsoportosítások” kísérőjelensége, a „szerkezetátalakítás emberi oldala” létezik és létezhet, jellege szerint munkaügyi, nem szociális probléma; a rendszernek akció-centrikusnak kell lenni, az „átcsoportosítás” folyamatának egyes mozzanataira kell irányulnia, nem pedig – a bármely okból bekövetkezett állástalanság lényéből kiindulva – egyénre vagy bizonyos különösen veszélyeztetett társadalmi csoportokra; meg kell akadályozni, hogy a legalizált munkanélküliség mint (rossz) megélhetési alternatíva megjelenhessék: „…nem ajánlanám, hogy a kormány maga tartson fenn intézményeket az átképzésre. Kormányszinten ezt nem lehet ésszerűen elvégezni. Még azt is megkockáztatnám: így sok olyan ember lenne, aki hat tanfolyamot is elvégez, de még mindig nem dolgozik.” (Kádár János, MH. 87. 09. 17.)

Egyszóval Kádár élesen elhatárolja magát (és az országot) a probléma nyugati megoldásmódjától. S ebben természetesen nincs egyedül. Mellette vannak a gazdasági helyzet kényszereit kevéssé érzékelő politikusok. Mint pl. Horváth István, aki szerint: „Kalandokra, drasztikus beavatkozásokra nincs szükség. Ez pártunk politikájától egyébként is idegen lenne.” (N. 87. 02. 29.) Mellette a tőrőlmetszett technokraták, akik afféle erőforrás-átcsoportosítási hadmozdulatként jelenítik meg a problémát. Mint pl. Marjai József: „Továbbra is kiemelt követelmény a teljes foglalkoztatottság, ezt nem veszélyezteti a munkaerő-gazdálkodás korszerűsítése, amelynek célja, hogy a dolgozóknak szűkében lévő munkahelyeken hasznosítsák azt a munkaerőt, amelyekből más vállalatoknál jelenleg felesleg van, vagy ahol munkájuk nem elég hatékony.” (MN. 86. 02. 27.) Vagy Kónya Lajos ÁBMH elnökhelyettes (aki az ÁBMH és a SZOT közötti különbségről mondja a következőket): „Mi jobban hangsúlyozzuk a hatékony foglalkoztatást, s ehhez keressük a megfelelő eszközrendszert, ők inkább a teljes foglalkoztatást emelik ki (…) valamennyiünket érint, hogy milyen eszközökkel lehet megvalósítani a munkaerő viszonylag zökkenőmentes átcsoportosítását” (MH. 86. 10. 20.); vagy Kapolyi László, aki százezer ipari dolgozó „átirányításáról” beszél, megemlítve, hogy ez 40 Md Ft-tal növelné az ipar „hozzájárulását a nemzeti jövedelemhez”, szót sem ejtve a grandiózus terv mikénti végrehajtásáról (N. 87. 08. 01.).

A SZOT zászlóvivője volt a foglalkoztatáspolitikai intézményrendszer kialakításának, és ma is fellép annak továbbfejlesztése mellett. De nem a munkanélküliség legalizálását jelentő átfogó segélyrendszer kialakítása mellett! Világosan és programszerűen fejtette ki Gáspár Sándor „A szakszervezetek következetesen elutasítják azt az álláspontot, hogy bármiféle meghirdetett munkanélküliség hasznára válna a gazdaságnak, a társadalomnak. A szerkezetátalakítás járhat és jár is foglalkoztatási problémákkal. E tényt a szakszervezetek elfogadják…” (N. 87. 07. 11.). Még nyíltabban fogalmaz Nagy Sándor: „…épp a SZOT szorgalmazta erőteljesen az elhelyezkedési támogatás bevezetését. Ezt azonban nem szemérmességből nem hívjuk munkanélküli segélynek, ilyet ugyanis ott fizetnek, ahol munkanélküliség van. Nálunk a gazdaságfejlődének megfelelő átrendeződés folyik, amelyet átmeneti pénztámogatásokkal, szervezett átcsoportosításokkal segítünk.” (Nsz. 86. 10. 18.).

Végül, természetesen ezen az állásponton van a kormány, illetve a konkrét intézkedéseket kidolgozó ÁBMH is: „Meggyőződésem, hogy egy általános segélyezési rendszer bevezetése még jobban megmerevítené az amúgy sem túl rugalmas munkaerőpiacot.” (Pulay Gyula, ÁBMH, N. 87. 11. 20.)

További álláspontok sorolása nélkül is kijelenthető: ma nincs olyan legális politikai erő, amely kiállna a munkanélküliség „meghirdetése”, a tények cselekvő elfogadása mellett. Ám ha csak ennyi történt volna, lehetne egy feloldás, de a maga korlátozott terében mégiscsak jól működő intézményrendszerünk. Csakhogy miközben ez kialakult, létrejött az „ellenintézmények” hálózata is.

A legfontosabb ellenintézmény a munkavállalói jogok elrelativizálása, a „becsületes dolgozók”, illetve a „notórius vándormadarak”, „szeszkazánok”, „lógósok” közötti álmoralista különbségtétel révén. „Nemritkán védik, sőt túlontúl védik a jogszabályok az arra méltatlanokat is a munkáltató jogos fellépésével szemben. (Elsikkad) a közösség védelme a dolgozói túlkapásokkal szemben.” (N. 86. 07. 08.) Legyinthetnénk, ha csak az újságíró (itt – Terényi Éva) aggodalmas magánvéleményéről lenne szó. Ha nem ebben a szellemben nyilatkozna a Legfelsőbb Bíróság munkaügyi kollégiumának helyettes vezetője (Dr. Kertész István) is: mint mondja, az állam védelmet nyújt munkahelyvesztés esetén. „Csak a munkahelyükről fegyelmi úton vagy jogellenesen távozó dolgozókat kell másként megítélni.” (N. 87. 02. 18.) Ha nem ugyanezt vallaná az ÁBMH is: „…korábban csak azoknak adták ki a munkakönyvét, akikkel végképp nem boldogultak. Azoknak most is kiadják – gyorsabban mint eddig – szó és segítség nélkül. Viszont akik becsülettel tették a dolgukat (…) sokféle segítségre számíthatnak a munkahelyektől is, az államtól is.” (Kónya József, ÁBMH, N. 87. 09. 05.) Ha nem lenne erős tábora az államvédő „érdekvédelemnek” a szakszervezetben is: „A gazdaságtalan tevékenységek megszüntetésével a létszámcsökkentés is szükségessé válhat. Ezekben az esetekben a szakszervezeteknek fokozottan kell védeniük a dolgozók érdekeit, de csak a munkájukat becsülettel végzők mellett álljanak ki, azok számára keressék a legelőnyösebb megoldást.” (Dán Gábor, a Taurus szakszervezeti ÜB-titkára, N. 86. 02. 17.) Ne legyintsünk hát, annál is kevésbé, mert a vállalatok messzemenően visszaélnek a „fegyelmezetlenkedőkkel” szemben élvezett teljhatalmukkal. Munkahiány miatt feleslegessé vált emberek tucatjait, sőt százait bocsátják el előre meghatározott számban, fegyelmi indokokra hivatkozva: „Ózdon pontos, személyre szóló felmérések készültek arról: kik azok, akiket az üzemen belül irányítanak át más munkakörbe, illetve akik eddig teljesítményük, munkafegyelmük okán nem érdemlik meg, hogy a vállalat gondoskodjon róluk.” (MN. 87. 07. 02.) Bábolnán „ötszázzal csökkentenék a létszámot az idén. (…) Azoknak, akikkel elégedettek voltak, új munkahelyet kerestek a környékbeli üzemekben. Akiknek a munkájában kifogásolnivalót találtak, nem kaptak ilyen segítséget a kombináttól.” (N. 86. 12. 31. és MN. 86. 12. 31.) Diósgyőrben „a közeljövőben pl. 150 olyan dolgozótól válik meg a gyár, akik többszöri figyelmeztetés ellenére sem tartották be a fegyelmi normákat.” (N. 86. 10. 16.; Nsz. 87. 01. 17.) Győrben a Rábatextnél 50 fő elbocsátásáról határoztak. A terv „olyanokat érint, akikkel a gyár hanyag és gyenge minőségű munkájuk, igazolatlan hiányzásaik miatt elégedetlen”. (N. 87. 01. 25.) (Mellesleg fegyelmi elbocsátás 6 nap igazolatlan mulasztásért járt [MH. 86. 03. 05. ], s ezt lecsökkentették 3 napra [MN. 86. 11. 04.]) Ózdon 1986 szeptembere és 1987 novembere között minimálisan 604 embert dobtak ki fegyelmi ürügyre hivatkozva, miközben az elhelyezkedési támogatásban részesített „becsületes dolgozók” száma ’87 nyarán 20-25 volt. (Vö.: Nsz. 86. 10. 25.; MH. 87. 06. 09–10.; N. 86. 11. 04.; 87. 08. 14. és 87. 12. 21.)

A vállalatokat nemcsak „az érdek-összeütközéstől és nyilvánosságtól való félelem” ösztönzi arra a „szégyenletes” és „irracionális” megoldásra, hogy munkásaikat egyenként, vagy éppen kilencesével tegyék utcára (N. 87. 06. 02.; Nsz. 87. 06. 08.; 87. 09. 10,). A lógósokkal szembeni „könnyíteti eljárás” felhívás keringőre; hogy pedig ki a lógós és hány van belőlük épp akkor, amikor mondjuk visszaesik a rendelésállomány, a vállalat döntési körébe tartozik megmondani. A Legfelsőbb Bíróság „nem tartaná helyesnek” a munkáltatói felmondás nehezítését tételes indok-lista bevezetésével (N. 87. 02. 18.). Amint a jogos munkáltatói felmondás esetében sincs jogorvoslatra lehetőség: „Olyan felmondás esetén, amelynek indoklása a munkáltatónál történt átszervezés miatt a dolgozó munkakörének megszűnésére hivatkozik, a munkaügyi vitában nem lehet vizsgálni, hogy az átszervezés célszerű volt-e, illetve, hogy a vállalat miért az érintett dolgozó munkaviszonyát mondta fel, és miért nem valamely azonos munkakört betöltő munkatársának foglalkoztatását szüntette meg.” (Nsz. 86. 11. 25.) A vállalatok tehát szabad kezet kapnak döntéseik indoklására, s bár a fegyelmi okokból elbocsátottak peres úton jogorvoslathoz juthatnak, ezzel feltehetőleg épp az elbocsátásokkal leginkább érintett rétegek tudnak a legkevésbé élni.

Szorosan összefügg ezzel a kérdéssel a „közveszélyes munkakerülés”, általában a munkanélküliség és a kriminalitás viszonyának megítélése. 1987 júliusában a Legfelsőbb Bíróság egy felmentő ítéletében „rámutatott: a munkátlanság önmagában még nem alapozza meg a kmk miatti büntetőeljárást.” (N. 87. 07. 27.) A precedensként alkalmazható – bár számos kérdést azért nem megoldó – ítélet nem veheti elejét a rendőrség által indítványozott szabálysértési eljárásoknak, amelyek száma tavaly kétszer nagyobb volt, mint a bírói ítéleteké, hiszen a rendőr akkor tesz feljelentést, ha az igazoltatott munkanélküli nem hord a személyi igazolványában a munkaközvetítő által kiállított betétlapot. Másfelől: a „lógósok” elleni hajsza e téren is meghozta a maga gyümölcseit. Mint sok újság sokszor büszkélkedik vele: ma már nem kell a vállalatoknak a lumpen elem. Egy pártfogó rendőrtiszt ugyanerről kicsit más tónusban nyilatkozik: „Rendkívül nehéz helyzetben vagyunk. Főleg amiatt, hogy ezeket az embereket a vállalatok már nem szívesen veszik fel. (…) a hozzánk kerülők túlnyomó többségének nincs se pénze, se munkája, se lakása.” Így aztán nem meglepő, ha a „javíthatatlan szeszkazán és a notórius vándormadár” végül is közhasznú munkán köt ki, miután letöltötte büntetését – esetleg éppen közérdekű munkán. (A világért sem szabad a kettőt összekeverni, az utóbbi büntetés-végrehajtási forma! Vö. pl. N. 87. 06. 06.; Nsz. 87. 06. 12.)

Rózsa József szerint 1987-ben kb. tízezer embert bocsátottak el a vállalatok szervezeti létszámleépítés keretében. Elhelyezkedési támogatásban ezzel szemben 1220-an részesültek (N. 87. 11. 20.) (A korábbi adatok némileg ellentmondók: a MN szerint [87. 07. 04.] százan fognak ilyen támogatást kapni a második félévben. Az elsőben senki sem kapott. A MH májusban viszont arról tudósít, hogy már százan kapnak elhelyezkedési támogatást [MH. 87. 05. 28.]) Az elbocsátottak elsöprő többsége semmiféle támogatást vagy végkielégítést nem kapott, magára van utalva. Az ő helyzetüket nehezíti a második legfontosabb ellenintézmény.

Ez nem más, mint a „meghosszabbított felmondási idő” ellenpárja, nevezhetjük bátran „megrövidített felmondási időnek”. Miről is van szó? A hagyományos gyakorlat szerint az elbocsátottakat a felmondási idő teljes tartamára felmentették a munkavégzési kötelezettség alól. Idősebb dolgozóknál ez gyakran elérte a 40-60 napot is. A felmondás ideje alatt az elbocsátottnak volt ideje munkát keresni, ez időre járó bére pedig végkielégítésként vagy akár rövid időre szóló munkanélküli segélyként szolgált. Ennek a visszás helyzetnek vetett véget az éberen őrködő ÁBMH, amely a felmentés tartamát kategóriánként 15-30 napban maximálta (Vö.: Vsz. 87.03. 25.; N. 87.03. 31.; N. 87. 07. 27.). „Az ezzel ellentétes szabályozás jogellenes” – tették hozzá, kivételt csak a szervezett leépítés esetére, illetve „rendkívül indokolt esetekben” engedélyezve. Utóbbi fennforgását a munkáltató állapítja meg, és a „rendkívül indokolt esetek köre a kollektív szerződésben nem határozható meg”. (Jogi Tanácsadó, N. 87. 03. 31.) Magyarán szólva: durván rontották a feltételeket abban a körben, melyre az elhelyezkedési támogatás nem terjed ki, súlyos csapást mértek az elbocsátottak közel 9/10-ed részére!

Az állam türelme véges – okulhattak a lógósok. A költségvetés nem fejőstehén – tanulhatták meg a rokkantak is. Mert igaz ugyan, hogy a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására vállalati kvótákat, illetve a kvóták be nem tartása esetére 2000 Ft/fő évi hozzájárulást írtak elő (Mn. 86. 11. 28.), de a 14/1986 (XII. 10.) sz. EüM–PM[SZJ] közös rendelet „egyszersmind megvonja a bérdotációt a rokkantsági és öregségi nyugdíjasokat foglalkoztató üzemektől” (N. 87. 05. 20.). Igaz, a frissen kelt rendeletet egy leirattal mindjárt fel is függesztették – ellenkező esetben ezek a vállalatok csődbe mentek volna –, a helyzet lapzártakor még bizonytalan. Biztos csak az, hogy miközben a munkát kereső rokkantak száma nő, kevés az ilyen intézmény, „a már meglévőkben pedig stagnál, sőt évről évre csökken a foglalkoztatottak száma” (N. 87. 10. 26.; vö. MN. 86. 10. 01.) Hogy milyen kevés erre a pénz, mutatja a VÁÉV[SZJ] felszámolásakor „felszabadult” rokkantak esete; hogy a tanács részükre munkahelyet teremtsen, 5 milliót kért a Rehabilitációs Alapból, és ezt az összeget nem kapta meg, arra hivatkoztak, hogy az egész országban 18 millió áll rendelkezésre. (MH. 87. 06. 30. és MH. 87. 07. 09.)

Az eddig említettek igazi „ellenintézmények”, rontják a támogatásra szorulók helyzetét, balkézzel visszaveszik azt, amit a jobb kéz nyújtott. Ezeknél nem kevésbé fontosak a munkaerő kereslet-kínálat kedvezőtlen alakulását ösztönző ellenintézmények. Ilyen a bértömeg-szabályozás, ami – mint már sokan sokszor kimutatták – a tőkével való pazarlás árán létszámcsökkentésre ösztönöz, s amit 1988-tól újra bevezettek; ilyen a kisipart fojtogató adórendszer, amely 1988 januárjában egyetlen hónap leforgása alatt legkevesebb 13 ezer főnyi teljes vagy részleges önfoglalkoztatást számolt fel; az pedig, hogy a nyugdíjkorhatár felemelésének kérdését most, két évvel egy kb. százezres munkaerő-kínálat növekedési hullám kezdete előtt egyáltalán elő lehetett venni, egyszerűen abszurdum.

IV.

Hogy a munkanélküliség és elbocsátások terheit könnyítő intézményrendszer működik-e, abban végül is az itt és most munka nélkül lévők vagy elbocsátottak tényleges tapasztalata a mérvadó.

Ha az ismeretlen számú munkanélküliből kb. tízezret regisztrálnak. Ezek közül mintegy ezren végeznek közhasznú munkát (MN. 87. 08. 14.; N. 87. 09. 09.), és 1200-an kapnak elhelyezkedési támogatást. Ez azt jelenti, hogy az „intézményrendszer” a munkanélküliek hivatalosan nyilvántartott részének kb. 80 százalékára egész egyszerűen nem terjed ki. Ha pedig az elbocsátottakét nézzük (lásd Rózsa József adatát), még ennél is rosszabb az arány. Az elbocsátottaknak kb. 90 százaléka nem kap támogatást.

Mindeddig anyagi támogatásról volt szó. Noha nem kevésbé fontos a jogi védelem, a szolidaritás, a közös fellépés formájában megnyilvánuló támogatás sem. Az, hogy a munkás beleláthasson az őt érintő döntés okaiba, hogy beleszólhasson a döntésbe, hogy az eljárási szabályok ismertek, többé-kevésbé kiszámíthatók legyenek, hogy legyen kihez fordulnia. Mindez elsősorban a helyi szakszervezeten és a helyi önkormányzaton (ha van ilyen) áll vagy bukik.

A szakszervezeti hierarchia egészét tekintve sajátos kettősséget látunk: míg a SZOT feladva korábbi kategorikusan elutasító álláspontját kb. 1986 közepétől-végétől kezdve nyíltan kiállt a rugalmasabb munkaerő-politika mellett, és egyidejűleg követelte az ennek megfelelő (féloldalas) intézményrendszer kimunkálását, a helyi szakszervezetek csak az első fázisig jutottak. A napilapokban megjelent beszámolók szerint többnyire harcosan kiállnak a vállalatvezetés mellett és jószerivel semmiféle konkrét érdekvédelmi tevékenységet nem folytatnak.

Fegyver és Gázkészülékek Gyára (Nsz. 86. 07. 17.)

Szakszervezetis: „a rossz munkásokat, lógósokat ki kell rúgni, nem kell a vattaember. Ma a teljes foglalkoztatottságnak egy rosszul értelmezett időszakát éljük.”


Győri ÉPFU, 59, usque 170 fős elbocsátás (N. 86. 01. 08.).

Szakszervezetis: „Nem volt még ilyenre példa és nem is nagyon tudtuk a módját.” Munkás: „Volt olyan, aki egyszerűen csak megkapta a papírt… anélkül, hogy beszéltek volna vele.”

Bábolnai MK, 500 fős elbocsátás (MN. 86. 12. 31.)

MTI: „A körültekintő eljárásra bizonyság, hogy az elbocsátott dolgozók közül senki nem fordult panasszal az érdek-képviseleti szervekhez.”

A felszámolás alatt álló VÁÉV 800 dolgozójának sorsa még bizonytalan (MN. 87. 08. 03.)

Ki van függesztve egy állásokat ajánló lista szégyenletes fizetés-ajánlatokkal. „Ha lenne egy karakán szakszervezeti titkárunk, akkor ezt a listát innen letépné a faliújságról” – dörmögi a véleményét az egyik munkás.

Magyar Selyemipar, a 218 fős Duna Cérnázógyár bezárása (N. 86. 06. 10.)

Máté György újságíró: „Hosszú hónapokig folytak a tárgyalások, de azokon sem a pártszervezet, sem a szakszervezet nem vett részt.” A dolgozókat senki sem tájékoztatta. „A bejelentéskor visszaütött az indokolatlan, az üzemi demokrácia írott és íratlan szabályait sértő titkolózás. A munkások hevesen bírálták a gazdasági és mozgalmi vezetést.”

Medicor, 2000 fős létszámcsökkentés, ismeretlen számú elbocsátással (N. 86. 06. 26.)

Martos István vezérigazgató: Azok álltak ki a terv mellett, „akik tudták, az ő munkahelyük nincs veszélyben… És főleg azok féltek tőle, akik könnyebben nélkülözhetőnek érezték magukat. A társadalmi szervek segítsége sokat lendített, megkönnyítette a vállalatvezetés javaslatainak elfogadását.”


Taurus, 27 fős elbocsátás (Nsz. 87. 03. 16.)

„A mi gyárunkból 27 embert kellett elküldeni… a konkrét személyekről a csoportok a bizalmiakkal együtt döntöttek. Az került a listára, aki nem volt elég jó munkás.”

ELZETT Lakatgyár, csőd, beolvad a BRG-be (N. 87. 05. 11.)

Hámor Szilvia újságíró: „Az egyesülés előtt tartott munkásgyűlésen két kérdés vetődött fel a legélesebben: lesz-e mindenkinek, a csökkent munkaképességűeknek is helye?” Válasz: „Az átszervezés még nem fejeződött be – tárja szét kezét Réka Miklós –, s amíg az átmeneti állapot tart, addig nagyon nehéz megmondani, hogy kinek hol és mi lesz a dolga.” Munkás: „Aztán hogy alakul, nem tudom. Vagy adnak megfelelő munkát, vagy leszámolok én is.”

Arra következtethetünk, hogy a helyi szakszervezetek nem állnak feladatuk magaslatán. Ebben feltehetően nemcsak tényleges jogosítványaik korlátozottsága és az évtizedek óta kontraszelekció útján kiválasztódó funkcionáriusok a ludasok. Figyelembe kell venni, hogy ők feloldhatatlan ellentmondásként kényszerülnek megélni azt, amin a felső szakszervezeti apparátus néhány könnyed dialektikus mondattal túlteszi magát: hogy védeni kell a dolgozókat, de azért „részt kell vállalnunk pl. a munkafegyelem megszilárdítását segítő akciókban még akkor is, ha azok – az adott esetben – munkavállalói érdekeket sértenek”. (Búza Márton, SZEKI[SZJ], N. 87. 03. 10.)

Ebből az ellentmondásból nemcsak a szakszervezet mozdul a könnyebb ellenállás, a vállalati célok kiszolgálása felé a kevéssé érintett gyári elit közömbösségét kihasználva, hanem a munkaügyi döntőbizottságok is. Hogy ítéleteik hogyan állnak meg Justitia színe előtt, azt mindennél jobban jelzi: a munkaügyi bíróságok az eléjük kerülő döntőbizottsági ítéletek 52 százalékát, a fegyelmi határozatok egyharmadát voltak kénytelenek megváltoztatni! Mert „nagyon gyakran nem felelnek meg a törvényesség követelményeinek. Egyoldalúan módosítják a munkaszerződést, nem indokolják kellően a felmondást, megsértik a fegyelmi eljárási szabályokat, a fegyelmi határozattal megállapított szankciók nem állnak arányban a fegyelemsértés súlyával.” (Dr. Breznay Tibor, a Fővárosi Munkaügyi Bíróság elnöke, N. 86. 08. 15.)

Végül, az első vállalat-felszámolási eljárás tapasztalata nyomán igen borúlátóan kell megítélnünk a kollektív vezetői testület, a vállalati tanács tényleges befolyását is. (Ne feledjük, hogy egy-egy üzem bezárása, felszámolása hosszú-hosszú ideje a minisztériumok és a helyi hatalmi szervek kizárólagos döntési körébe tartozott!) A VÁÉV vállalati tanácsa leszavazta az Alba Regia építőipari vállalattal való egyesülés gondolatát, elsősorban munkaügyi megfontolásból: „Csődeljárás esetén az alkalmazottak kedvezőbb feltételekkel távozhattak a vállalattól”, „az ő sorsuk az Alba Regiánál bizonytalanná vált volna.” (N. 87. 02. 28.; MH. 87. 03. 05.) A párt és a szakszervezet állal már elfogadott javaslat leszavazása felingerelte „a dolgozókat”: négy nemmel szavazó tanácstagot visszahívtak, az új tanáccsal pedig megszavaztatták a fúziót. Eközben a megye vezetői „a legmesszebbmenőkig biztosították az eljárások törvényességét, demokratizmusát és a vállalati akarat befolyástól mentes érvényre jutását.” (N. 87. 03. 04.) Mit lehet ehhez hozzátenni? (Talán még azt, hogy ezek után az Alba Regia elutasította a VÁÉV beolvadási szándékát, a vállalatot mégiscsak felszámolták, vö. N. 87. 03. 07.; MH. 87. 03. 07.)

V.

Az intézményrendszer beépített fogyatékosságai visszaütnek; a rendszer nem védi az érintettek nagyobb részét, és a kívánatosnál kevesebb új munkahely létesítését tudja támogatni. Nem teremtődött meg az a „szociális védőháló”, amely a vállalatokkal szembeni kemény fellépést az adott politikai tűrőképesség határai között elviselhetővé tenné. Ez pedig tartósítja a régóta fennálló helyzetet, azt, hogy a munkanélküliségtől sújtott területeken, vagy egy-egy elbocsátási akció körzetében a helyi politikai apparátusnak kell „kézbe venni” a dolgokat.

Az apparátus már kevés helyen engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne avatkozzék közbe. Budapesten még igen: a csepeli üzemeknek pl. „hamarosan emberek százait kell más munkára, szakmára irányítani. A keresettömeg-gazdálkodás is ösztönzi majd a gyengébb munkaerőtől való szabadulást. Nem kell különösebben aggódni a jövőjükért, mert akad számukra hely, elegendő.” (Ernszt Antal, XXI. ker. PB. első titkár, N. 87. 03. 24.) A kisebb városokban és a válsággócokban más a helyzet. Veszprémben a VÁÉV felszámolása kapcsán „már az átmeneti időszakban megkezdik a dolgozók elhelyezését. E folyamat támogatására a megyei PB kezdeményezésére koordinációs bizottság alakult Veszprém megyében.” (N. 87. 03. 17.; MN. 87. 07. 01.) Az ózdi válság megoldásával a Gazdaságfelügyeleti Bizottság, az Ipari Minisztérium, az ÁMBH és még számos főhatóság, valamint természetesen az egész városi apparátus kénytelen foglalkozni. A vállalati szakszervezeti bizottság és a SZMT[SZJ] közös ülésén nem kisebb személyiségek voltak kénytelenek a felsőszintű törődés jelét adni, mint Gáspár Sándor, Dudla József megyei párttitkár, Vörös Árpád miniszterhelyettes. (N. 87. 08. 14.) De még Budapesten is előfordult, hogy a Duna Cérnázógyár bezárásakor 25 nő „a kerületi PB segítségével” talált munkát. (N. 86. 04. 10.) A beavatkozás, az apparátusi munka – mint másutt is – itt is egyre inkább bizottsági formában zajlik. Hogy csak egyetlen példát említsünk: az ÁISH[SZJ] által grundolt munkabizottság, amely a fiatalok „elhelyezkedési gondjai” tárgyában tesz javaslatokat, a Pénzügyminisztérium, az Országos Tervhivatal, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a KISZ KB, a Művelődésügyi Minisztérium, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal és természetesen az Állami Ifjúsági és Sporthivatal munkatársaiból áll. (N. 87. 11. 21.) Nyilvánvaló: minél erőtlenebbek a foglalkoztatáspolitika eszközei, annál több ilyesfajta bizottságra, apparátusi „aprómunkára” van és lesz szükség. Mindez nemcsak költségekkel jár, hanem értelemszerűen korlátozza azt is, amit a munkanélküliség sok oka közül korlátozni lehet: a racionalizálási akciók számát és méretét. Egy valóban működő szociális biztonsági rendszer – láthatjuk Európa nyugati felében – megbirkózhat akár több tízezer fős elbocsátásokkal is. Egy apparátus nem. Fékeznie kell az ilyen akciókat, kompromisszumokat kell keresnie, mint pl. a Borsod megyei pártbizottságnak a nagyszabású elbocsátásokat tervező Lenin Kohászati Művekkel: „Arra gondolok, ha példának okáért sor kerül az LKM-ben a már említett 4-5000 fős létszám mozgatására, azt nyilvánvalóan nem szabad egyszerre véghezvinni, hanem hagyni kell megfelelő kifutási időt.” (Dudla József első titkár: N. 87. 11. 23.) Nem helyi ijedősségről van itt szó: az ÁBMH 1988 februárjában, rövid idővel a Foglalkoztatáspolitikai Alap létrehozása után már arra szólította fel a vállalatokat, bánjanak csínján a felmondásokkal, elsősorban belső átcsoportosításban keressék a megoldást. (N. 88. 02. 11.)

Hogy pedig az ilyesféle kompromisszumok hová juttatták az országot, tudjuk.

• gazdaság,
• kormány,
• Párt