Rikardó Dávid [Bokros Lajos]

Nyomtatóbarát változat

Gondolatmenetem fő mondanivalója, hogy az államilag irányított gazdaság nem alakítható át alapvetően piacvezérelt gazdasággá gyökeres politikai változások nélkül. A gazdasági és politikai reformok elválaszthatatlanul összefüggnek nem utolsósorban azért, mert a kelet-európai társadalmakban a gazdaság mélyen beágyazódik a politika szférájába, így a gazdasági mechanizmus bármely fontos reformja szükségszerűen együtt jár politikai változásokkal, illetve előfeltételezi azokat. A piacgazdaság megteremtése pedig nem egyszerűen a jelentős gazdasági reformok egyike, hanem olyan alapvető fordulat, amely a gazdaságnak mint egésznek a kapcsolatait érinti a társadalmi lét más területeivel. A piacnak mint a gazdaság összes fő folyamatát integráló alapvető intézménynek a kifejlődéséhez lényegi változások szükségesek a tulajdonviszonyokban és a felépítményben, mindezek pedig a politikai irányítás és uralom szerkezetének döntő módosulását eredményezik.

Magyarország gazdasági fejlődése fordulóponthoz ért, ahonnan érdemben továbbhaladni elkerülhetetlenül csak a piacgazdaság megteremtésével lehet. Vagy végrehajtjuk a piacgazdaság kialakulását előmozdító gazdasági és politikai reformokat annak érdekében, hogy lépést tudjunk tartani a világfejlődés fő irányvonalával, vagy pedig hosszú távon stagnálással kell szembenézni, ami történelmi lemaradáshoz fog vezetni.

Minden igazán modern társadalomban az állam és bármilyen más politikai hatalom elvileg korlátozott, és a gazdasági tevékenység ettől határozottan elkülönül. A gazdasági és politikai szférák kölcsönös függősége és szoros együttműködése ellenére az előbbi garantált autonómiával rendelkezik. A gazdaságelmélet szempontjából a piacnak mint integrációs intézménynek a legfőbb lényege az autonómia. A piac azt jelenti, hogy a gazdaságot a maga törvényei vezérlik. Gazdaságon kívüli tevékenységek persze mindig befolyásolják a gazdaság működését, sőt a külső beavatkozás igen gyakran meghatározó. Mindamellett szükséges, hogy a gazdaságon kívülről érkező hatások ne léphessenek át bizonyos előre megszabott határokat, melyeket nemcsak a törvényeknek, hanem magának az egész társadalmi berendezkedésnek kell biztosítani.

A gazdaság autonómiája – többek között – azt jelenti, hogy a gazdaság közvetlen szereplői, a vállalkozók szuverének az input és az output, a vagyon és a szervezet szerkezetének a meghatározásában. Az üzleti élet mindennapjaiban a vállalati vezetők önállóan döntenek a folyó termelő-felhasználás, a kibocsátás, a munkaerő (input és output), valamint a befektetések (a reál- és pénzvagyon jövőbeli) szerkezetéről. Mindez nemcsak áru-, hanem munkaerő- és pénzügyi (pénz- és tőke-) piacok létét is feltételezi.

A piacgazdaságok nagy többségében a vállalati vezetőknek elegendő szabadságuk van a termelési és pénzügyi alternatívák közötti választásban, de nem határozhatnak kizárólagosan a vezetés és a szervezet kérdéseiben. A tulajdonosok privilégiuma, hogy a vállalati vezetők sorsa felől döntsenek. Mivel a tulajdonosok akarata uralja a vezetők magatartását, nyilvánvaló, hogy piacgazdaságban a tulajdonosoknak érdekelteknek kell lenniük a vállalkozók autonómiájának a fenntartásában. A tulajdonosoknak tartózkodniuk kell a vállalat mindennapi ügyeibe való beleszólástól mindaddig, amíg a vezetők tevékenysége sikeresnek bizonyul a befektetett vagyon értékének hosszú távú maximálásában. Következésképpen a piacgazdaságban elvileg tisztán elkülönülnek a vállalati vezetők és a tulajdonosok funkciói (nem szükségszerű persze, hogy személyükben is mindig különváljanak). Az előbbiek a használati értékkel foglalkoznak, az utóbbiak pedig a csereértéket szabályozzák.

A piac pontosan azt jelenti, hogy a használati érték leválik a csereértékről, ami éppen a társadalmi funkciók előbb tárgyalt sajátos megosztását tükrözi a társadalom különböző csoportjai, a gazdasági élet különböző alanyai között.

Vajon hogyan biztosítható, hogy a tulajdonosok csak a tőkeérték hosszú távú maximálásában legyenek érdekeltek? Hazai reformkörökben ma ez központi kérdés, a kortárs nyugati közgazdasági gondolkodásban viszont jórészt mellőzött. E problémát a gyakorlatban kielégítően megoldja a magántulajdon, ami szemmel láthatóan az elmélet számára is jó magyarázattal szolgál. Magyarországon is sok reformer érvel úgy, hogy sohasem lesz jól működő piacunk, ha nem biztosítjuk a magántulajdon uralmát.

A pozitív elemzés talán mégis célravezetőbb. A tulajdonosok csak akkor válhatnak egyáltalán érdekeltté a tőkeérték hosszú távú maximálásában, ha politikailag egyenlők, ha mint tulajdonosok nem rendelkeznek semmiféle politikai és adminisztratív előjoggal, és így gazdaságon kívüli eszközökkel nem gyakorolhatnak semmiféle közvetlen befolyást a többi tulajdonos gazdasági magatartására. Mint a civil társadalom egyenrangú tagjai gazdasági tulajdonosokként szabad csak létezzenek. Mindez megköveteli a gazdasági és a politikai szféra különválását.

Az állami tulajdon nyilvánvalóan nem a lehető legjobb megoldás erre az elválasztásra, hiszen az állam maga is „vegyes” intézmény, túlnyomórészt nem gazdasági funkciókkal és hajlamokkal. Azonban még az állami tulajdonon belül is széles skálán mozognak az alternatív megoldások. Egy erősen bürokratikus és centralizált államban – így az állami kollektivista termelési mód klasszikus, központilag tervezett és irányított gazdaságában – a tulajdonosi funkciók eleve keverednek vállalkozói funkciókkal, és ami még fontosabb: eme funkciók politikailag motivált intézmények (ágazati minisztériumok, helyi hatóságok, központi tervbürokrácia, félkatonai szervezetek stb.) között oszlanak meg. Egy központilag tervezett gazdaságban mindamellett kifejlődhet bizonyos fokú vállalatvezetői önállóság, és az állami irányító szervek is némi befolyásra tehetnek szert érdekeik érvényesítése végett a rájuk ruházott tulajdonosi jogok gyakorlása folyamán. Az államon belül végrehajtott decentralizálás önmagában is növeli a vállalati vezetők önállóságát, mert könnyebben manőverezhetnek a különböző hatóságok között. Ez azonban még messze van a vállalkozói autonómiától. Ha van is a vállalati vezetőknek döntő szavuk az egyszerű újratermelés körülményeinek meghatározásában, túlnyomórészt még mindig az állami szervek szabják meg a bővített újratermelés mikéntjét. Amikor az állam irányító szervei még mindig előszeretettel gyakorolnak közvetlen befolyást a használati értékkel kapcsolatos döntésekre az egyes vállalatok esetében, az azt jelenti, hogy az államon kívüli decentralizáció még nem érte el azt a szintet, hogy a vállalati vezetők valódi autonómiával rendelkeznének. Az állami kollektivizmus hazai válfajában uralkodó ún. indirekt gazdaságirányítási mechanizmus az államon belüli decentralizáció eredménye. Amire a piac kifejlődéséhez nyilvánvalóan szükségünk van, az a valódi autonómia megszületése, az államon kívüli decentralizáció. Tömören: az állami kollektivizmus meghaladása.

Az állami tulajdonnak van tere egy reform utáni világban; nem szükséges, hogy teljes egészében kisöpörtessék. Ha fel lehet építeni egy sajátos állami szervezetet oly módon, hogy az minden figyelmét kizárólag a kezelésére bízott vagyon értékének hosszú távú maximálására fordítsa, és tartózkodjon a használati értéket érintő vezetői döntések befolyásolásától, miért ne lehetnének tulajdonosi jogai? Egy ilyen intézményi felállásban a tulajdon nem jelent semmi mást, mint a vezetők és a szervezeti forma megválasztását pontosan és kizárólag abból a célból, hogy előmozdítsa a tőkeérték hosszú távú növekedését. Kissé módosult formában ugyan, de továbbra is fönnáll az eredeti kérdés, hogy tudniillik hogyan alakítsunk ki egy ilyen állami szervezetet.

Három alapvető feltétel mindenképpen lényegesnek tűnik. Először, az állami tulajdon még ebben a korlátozott formájában sem lehet uralkodó. Másodszor, a tulajdonosi jogokat gyakorló állami intézmények nem rendelkezhetnek semmi más irányító funkcióval. Harmadszor, az államnak az ellentétes erők, az ellensúlyok egyensúlyára kell épülnie és azt kell képviselnie.

Bár elméletileg nem magától értetődő, hogy minden piacgazdaságban uralkodó szerepe kell legyen a magántulajdonnak, igaznak látszik, hogy túlnyomó többségű állami tulajdonnal sohasem lesz jól működő piacunk. Szerencsére magán- és állami tulajdon nem feltétlenül egymást helyettesítő megoldások. A megvalósítható alternatívák közé tartoznak az önkormányzatú szövetkezeti vállalatok. Nagy tere van az olyan egyének, illetve közösségeik, szervezeteik tulajdonában levő intézményi befektetőknek, amelyek örömmel lemondanának a vezetés dolgaiba való beleszólásról, és különösen előnyösnek találnák, hogy mindössze az értéktőzsdei ügyleteken keresztül megvalósuló hosszú távú tőkemaximálásra figyeljenek. Miért ne vehetnék át a nemzeti vagyon jelentős részét a társadalmilag ellenőrzött nyugdíjpénztárak, beruházási társaságok, bankok és biztosítók? Nincs szükség arra, hogy bármely konkrét tulajdonforma uralkodóvá váljék. A szocializmus éppenséggel kifejlődhet teljesen plurális szerkezetű gazdaságban is, melyben a tulajdon egyik formája sem élvez politikai előjogokat. Az egyensúlynak kell felváltania a privilégiumokra épülő uralmat, bármelyek legyenek is ez utóbbi formái. A piac az, nem pedig a tulajdon valamely különös formája, amelynek uralkodó szerepe kell legyen az összes fő gazdasági folyamat integrálásában. A piacnak mint alapvető gazdasági intézménynek a fennmaradása biztosabb, ha olyan különböző tulajdonformák egyensúlyán alapszik, amelyeknek az a közös vonásuk, hogy elvileg tisztán elkülönítik a vezetői és a tulajdonosi funkciókat, s éppen ez tükröződik a használati érték és a csereérték szétválásában. E tekintetben a piac nem más, mint az „autonóm” tulajdon uralmának makroökonómiai kifejezése.

Az állami tulajdon mai adminisztratív formáit csak akkor lehet eme autonóm tulajdon szintjére korlátozni, ha a tulajdonosi jogokat a közigazgatási hatóságoktól független, különleges intézmények gyakorolják. Az egyik lehetséges – sokat emlegetett és sokat vitatott – megoldást talán az állami vagyonkezelő szervezetek képviselik, de csak akkor, ha az általuk ellenőrzött cégek integráns részét képezik az egyébként autonóm vállalkozói szektornak, és ezek ugyanolyan törvényi és pénzügyi szabályozás alatt működnek, mint bármely más vállalat. Érdemes hangsúlyozni azonban, hogy az állami tulajdon még eme formájának sem szabad abszolút többségben lennie. Az állami holdingok csak akkor tanúsítanak piacvezérelt magatartást, ha azt autonóm vállalatok tevékenységcsere-viszonyai által létrehozott valóban piaci környezet kényszeríti rájuk. A „nem állami” vállalkozói szektornak egyértelmű „szociológiai” többségben kell lennie ahhoz, hogy képes legyen meghatározni és ellenőrizni a játékszabályokat.

A tulajdonosi jogokat gyakorló állami intézményeket folyamatosan és hatékonyan védeni kell bármilyen lehetséges adminisztratív beavatkozás ellen. Nem elég felszabadítani őket a gazdaságon kívüli kényszer minden fajtája alól, hanem képeseknek kell lenniük a többi állami szervezettől jövő bármely külső nyomásnak is ellenállni. Ebben sokat segíthet a demokrácia, a nyíltság és a stabil, áttekinthető központi szabályozás, de újra meg újra hangsúlyozni kell a szociológiai biztosítékokat olyan társadalmakban, ahol a demokrácia és nyilvánosság igen gyenge, ahol ezeket óvatosan adagolják vagy éppenséggel kisajátítják. A probléma megoldása ezúttal is az ellensúlyok egyensúlya, csak éppen az államon belül. A különböző, egymást ellenőrző szervek között kialakuló dinamikus egyensúlyra kell az államnak épülnie a hatáskörök túllépése, a verseny torzítása megakadályozása érdekében. Nem elég azt mondani, hogy váljon szét a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom; ennél messzebb kell mennünk. Nemcsak az állami vállalatok normális működésének feltételeit kell biztosítani, hanem a piac stabilitását és védelmét is. Ha nem tudjuk megvédeni a piacot a korlátlan állami beavatkozástól, akkor állami vagyonkezelő szervezetek létrehozásának a legcsekélyebb értelme sincs.

A politikai és gazdasági szférák szétválasztása, a piacgazdaság megteremtése megköveteli, hogy az állam minden funkciójában és tevékenységében korlátozott legyen. Ami gazdasági szerepét illeti: szükséges, hogy a gazdasági állam belső struktúrája is az ellensúlyok egyensúlyára épüljön. Itt is legalább három szükséges, de nem elégséges feltételt kell kiemelnünk. Egyrészt a monetáris, költségvetési, piacvédő-versenyerősítő, ágazati, területi, szakhatósági stb. irányításnak és szabályozásnak egyértelműen és határozottan el kell különülnie. Másrészt mindezen funkciókat egyenrangú intézményekhez kell hozzárendelni. Harmadrészt mindegyiket az államon kívüli demokratikus politikai, illetve autonóm gazdasági szervezeteknek kell „kívülről” is közvetlenül ellensúlyozniuk. Így például a monetáris hatóság önállóságát közvetlen parlamenti felügyelete és felelőssége védje, működését pedig egy erős pénzügyi szektor ellenőrizze. A költségvetés váljék valóságos és hatékony parlamentáris szabályozás tárgyává, álljon nyitva a különféle érdekcsoportok tüzetes vizsgálatai előtt. Az ágazati hatóságok éljenek együtt erős pénzügyi és független szakmai ellenőrzéssel, érdekpartnereikkel pedig nyíltan működjenek együtt. A helyi szervekre főleg az adott területen élő lakosoknak kell felügyelniük, de nem maradhat el esetükben sem az erős pénzügyi, törvényességi és szakhatósági felügyelet. Mindezen szervezetekről természetesen feltételezzük, hogy bürokratikus működésük hatékony, közöttük pedig egy olyan egységes és erős központi kormány teremt összhangot, amelyet magát is hatékonyan ellenőriz egyfelől a parlament, másfelől a különböző érdekcsoportok.

Minden, az állam belső szerkezetének és külső kapcsolatainak a modernizálására irányuló lépés politikai változással jár. A piac jogilag és szociológiailag egyaránt garantált, vagyis „de jure” gazdasági pluralizmus által biztosított autonómiát jelent, ami viszont legalább egy bizonyos fokú „de facto” politikai pluralizmust igényel. Ez utóbbi nem szükségképpen pártpluralizmus, de kellőképpen fejlett és stabil kell legyen a piaci autonómiák sikeres fenntartásához.

A politikai pluralizmusnak legalább a következő elemeket kell tartalmaznia a piaci mechanizmus érvényesülésének minimális feltételeként: először is meg kell engedje olyan nem párt jellegű szervezetek szabad alakítását és működését, amelyek valóban képviselhetik a saját tagságuk által megfogalmazott érdekeket; másodszor, a parlamentnek döntő szava kell legyen a gazdaság-, szociál- és kultúrpolitika meghatározásában; harmadszor, az intézményesült érdekcsoportok vagy legyenek közvetlenül képviselve a parlamentben, vagy legalább legyen lehetőségük arra, hogy gazdaság-, szociál- és kultúrpolitikai alternatívákat dolgozzanak ki szervezett vagy ad hoc parlamenti frakciók részére; negyedszer, a parlament minden tagjának és minden érdekcsoportnak képesnek kell lennie arra, hogy követőit programjairól és akcióiról folyamatosan tájékoztassa, és a tagságnak lehetősége nyíljon ezek aktív befolyásolására.

A politikai pluralizmus még fenn jellemzett kezdetleges formájában is egyértelműen korlátozza az uralkodó párt hatalmát. De ez elkerülhetetlen, ha elvileg határolt államot akarunk, hiszen pontosan a párthatalom létező monopolista formája az, amiből egy gyakorlatilag ellenőrizhetetlen és korlátozatlan állam fejlődik ki. A monopólium pedig nemcsak azt jelenti, hogy a párt az igazság letéteményeseként a politikai hatalom legfőbb és végső forrása, hanem azt is, hogy maga a párt szolgál elsődleges koordinációs mechanizmusként, összhangteremtő intézményként a különböző versengő érdekcsoportok számára. A párt maga az érdekegyeztetés legfőbb színtere és csatornája, önmaga helyettesíti a demokráciát. De a párt maga is összetett bürokrácia, és mint ilyen úgyszintén ellenőrizhetetlen és korlátlan. Mint ellenőrizetlen és korlátozatlan bürokrácia ellenőrizetlenül koordinál. Természeténél fogva nem lehet alkalmas arra, hogy az érdekegyeztetés semleges kerete legyen. Ebből is következik, hogy az általa képviselt politika csak véletlenszerűen eshet egybe a társadalmi optimummal. Mivel a pártot koordináló szerepében semmiféle nyilvánosság nem ellenőrzi, ezért nem korlátozhatók a neki alárendelt, általa mozgatott állami szervek beavatkozásai sem.

A kommunista párt vezető szerepét újra kell fogalmazni. A monopolista hatalomnak át kell adnia helyét a hegemóniának. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó párt akár abszolút hatalmat is fenntarthat néhány fontos, ámbár jól körülhatárolt területen (pl. külpolitika és honvédelem), minden más szférában azonban legfeljebb elsőbbségi, de korántsem kizárólagos befolyása érvényesülhet. És ami a döntő: mindazokon a területeken, ahol a kommunista párt kizárólagos irányítása megszűnik, a bürokratikus érdekbeszámítás át kell adja a helyét a demokráciának.

Magyarországon az utolsó másfél évtizedben a növekedés és az egyensúly kibékíthetetlen ellentmondásba került az adott gazdaságszerkezetben. A hazai gazdaság folyamatos értékvesztése a csaknem folyamatos cserearány-romlásban, a külső eladósodás növekedésében, a belső egyensúly ismétlődő felborulásában, az egyre gyorsuló inflációban és a szélesedő munkanélküliségben ölt testet. A gazdasági szerkezet rugalmatlansága a piacgazdaság hiányának köszönhető, és nyilvánvalóan a gazdasági szervezet redisztributív formájának következménye. Ez a forma pedig a korlátlan diktatúra által meghatározott politikai tulajdon uralkodó integrációs mechanizmusa. Így a jelenlegi válság nem ciklikus, hanem szerkezeti és intézményi jellegű. A politikai modernizáció ezért mindenképpen szükséges, habár nem elégséges feltétele minden gazdasági és politikai reformnak, ami egy működőképes, stabil és sikeres piac megteremtését tűzi ki céljául. Gazdasági, azaz autonóm tulajdonra és politikaivá szűkített diktatúrára van szükségünk, némi garantált demokráciával és nyilvánossággal, ha az intézményi válságot történelmileg belátható időn belül meg akarjuk oldani.

Lehetséges, hogy az utóbbi hónapokban tapasztalható spontán pluralizálódás láttán sokan úgy vélik, máris időszerűtlenné vált az átmeneti korszak eszmei előképének kimunkálása, hiszen a gyorsuló történelem sodrában minden korlátozottan demokratikus berendezkedés, így a vázolt „alkotmányos monarchia” is hamarosan feleslegessé, illetve lehetetlenné válik. Fontos azonban, hogy vágyainkat ne tévesszük össze a valósággal. Még ha az állami kollektivista termelési módot egészében véve huszadik századi jelenségnek tekintjük is, nem szükségszerű, hogy ezután valóban a szocializmus vagy akár valamiféle fejlett és modern kapitalizmus következzék. Azt azonban tudjuk, hogy minden fejlődés fejlett piacgazdaságot feltételez, ami viszont civil társadalmat és tevékenységében korlátozott államot igényel. Mindezek kifejlődéséhez viszont az évszázados európai értékek megerősödése, az önkormányzat, a szövetkezés, az együttműködés, a sokszínűség iránti türelem, a kölcsönös érdekelismerés, a munka és a minőség becsülete, a felelősségvállalás és a nyilvánosság uralma vezethet csak el. Stabil demokrácia kizárólag ezekre az értékekre építhető. A valódi demokráciához tehát mindenképpen szükségünk van átmenetre. Az alkotmányos monarchiában megvalósuló rendezett visszavonulás és értékteremtés ilyennek tekinthető, az ennek híján fellépő értékromboló anarchia viszont nem egyengetheti utunkat korszerű, modern, civilizált és európai megoldások felé. Fejlődési lépcsőfokokat a huszadik század végén sem lehet átugrani, különösen majd évszázadnyi értékpusztulás után. A demokrácia alanya, a huszonegyedik századi polgár Európa keleti állóvizéből nem lökhető azonnal a modern nyugati társadalomfejlődés főáramába. Előbb egyáltalán ki kell fejlődnie…

• gazdaság,
• kormány,
• Párt