Ma már meghalni sem érdemes. Nincs többé Jacques Derrida, hogy a tegnap eltemetett filozófus szellemét méltóan megidézze. Bár a tulajdonnév nagy képessége, mint Derrida mondani szokta, hogy a tulajdonosa távollétében s annak halála után is független életet éljen, a tulajdonnév a tulajdonosa halála után mégsem tud önmagának Istenhozzádot mondani. De ennek a tulajdonnévnek szerencséje is van, hogy sem írni sem olvasni nem képes, ahogy sohasem volt. Mert ha képes volna, akkor el tudná olvasni mindazt, amit tulajdonosa halála után róla – azaz a tulajdonnévről – írtak. Elsősorban abban a két országban, melyek a tulajdonnév tulajdonosának, ennek a mindenütt idegenként élő, minden identitástól idegesen tartózkodó kis algériai francia szefárd zsidónak mégis alkalmi vendéglátói voltak: Amerikában és Franciaországban.
A tulajdonnév tulajdonosával szembeni gonoszkodások bántották ugyan a jobb ízlésűeket, de végül is megnyugodhattak abban, hogy e gyalázkodók tulajdonnevét leszállított áron árusítják ki a szellemi tőzsdén. A dicséretekkel, sőt dicshimnuszokkal azonban nagyobb volt a baj. Sok mindent mondtak zászlóhajtás során ezekben a dicshimnuszokban, de végül mégis három lett belőlük. Egy: JD igen barátságos, kedves ember volt, nem mutatta, hogy „híres ember” (elhelyezés a demokratikus társaságban); kettő: fantasztikus szövegolvasó volt, s nem szabad őt a dekonstrukció divatjából megítélni (elhelyezés az irodalomban); három: olyan nagy filozófus volt, mint Heidegger, Wittgenstein, Foucault, esetleg Nietzsche (elhelyezés a posztmetafizikus panteonban).
Miután JD szerint a világhoz való viszonyunkban az „igen” az alapvető (a telefonbeszélgetést „igennel” kezdjük, még mielőtt kiderülne, hogy ki van a vonal másik végén), csak azt mondhatjuk mindhárom tételre, hogy „igen”. Pontosabban szólva, igen és nem.
Igen, JD valóban szívélyes és barátságos ember volt. Kedvelt embereket, megjegyezte magának őket. Levelekre válaszolt, kézzel írt, személyesen írt. Még azt is elfogadta, hogy politikai megnyilvánulásai vagy személyes elfogultságai ügyében időnként megfeddjék, mint egy csintalan gyereket.
De… és itt következik egy „igenre” két „de”.
JD egyszerű, kedves ember volt, de valahogyan nem élt közöttünk. Valahányszor leült a „Mashinist room” névre minden ok nélkül keresztelt szemináriumi szobában az asztalfőre, és a szeminárium megkezdése előtt szólt egy-két barátságos szót (mondjuk a legutóbb: ez nem lesz igazán érdekes, nem neked való, csak vesztegeted velem az idődet), még velünk tartózkodott, de aztán gondosan elrendezte az aznapi szövegeket és olvasni kezdett. S akkor elkezdett repülni, mint Albatrosz Baudelaire versében. A szöveg volt az életeleme, a levegője, a lélegzetvétele. Mint ahogy ezt a Circumfessionben, ebben a legszabálytalanabb önéletrajzban megírta, ha nem is pontosan így írta, az írás, a szöveg, az irodalom volt az ő egyik (második?) körülmetéltetése, kiválasztása (Elie volt a zsidó neve, s a francia nyelvben, melynek nagymestere volt, ezzel jól lehetett kétértelműen eljátszani: „celui qu’on élit”). Az irodalommal, az írással, a szöveggel „körülmetélve” lenni nem puszta vigasság, bár játék és gyönyör is. Fájdalom, seb, olyan seb, melyet rózsavízzel sem lehet enyhíteni. Börtön, melyhez a kiválasztott hozzá van láncolva. Káros és ugyanakkor éltető szenvedély. JD, mint majdnem minden nagyot akaró és áldott –„élit” – filozófus, aszkéta volt. Nietzsche annak idején aszkétikus papoknak nevezte a filozófusokat, nos, ha nem is papok, azért aszkéták maradtak azóta is. Aszkéta nem az, aki lemond az örömről, hanem aki egy uralkodó szenvedélytől vezettetve mond le más örömökről úgy, hogy ezt a szenvedélyt gyakorta rabszolgaságnak érzi. Foucault is így volt ezzel s így volt JD is. (Közlöm az olvasóval, hogy most plagizálok, JD volt az aki a Circumfessionben Szent Ágostont SA-nak jelölte.)
JD képes volt megszeppent kisfiúként hallgatni, ha valaki kérdőre vonta politikusi zsenialitását. De nem így, ha szövegről volt szó, nem így, ha számára fontos szövegről volt szó. Valamikor Derrida és Foucault barátságos viszonyban voltak egymással. De valami közbejött, ami évtizedekre elválasztotta őket, de annyira, hogy szinte szóba sem álltak egymással. Vajon mi lehetett ez? Fiúügy? Állásügy? Politikai ügy? Dehogyis!! Egy Descartes-passzus értelmezése. Egy olyan porondon váltottak pengét, mely számukra a legfontosabb volt. Miért is haljon meg egy filozófus, ha nem egy Descartes-passzus értelmezéséért? (Mindannyian megkönynyebbültünk, mikor a már említett félrenevezett szemináriumi szobában JD a halálbüntetésről beszélve hosszasan elemezte MF egy könyvének néhány passzusát. Ez volt a kiengesztelődés egyetlen filozófushoz méltó gesztusa.)
Hadd térjek rá a második pontra.
Igen, JD valóban fantasztikusan elemzett szövegeket. Volt például egy eset, mikor kedden hallott először egy szöveg létezéséről (Arendtnek a megbocsátásról szóló elemzéséről van szó), és a szerdai szemináriumán annyi mindent hozott ki a szövegből, hogy tíz olvasás után is meglepve vettem észre, hogy – ha szabad ezt mondanom, ami kérdéses – mindez tényleg benne volt a szövegben. Ebben az esetben nem volt szó dekonstrukcióról.
Általában az 1994-es jogról és igazságosságról tartott előadásai után JD szövegolvasásai nem követték szigorúan a dekonstrukció módszerét vagy inkább vonalát, bár néha megtették.
Igen, a dekonstrukció nem iskolává vagy irányzattá vált, hanem jelszóvá és divattá. Mivel manapság már nincsenek iskolák vagy irányzatok, ez nem is történhetett másként. A filozófia ma személyes, azaz személyhez kötött, ami természetesen nem annyit jelent, mintha privát nyelvként beszélhető lenne. Ma a filozófiák folytathatatlanok, s ennyiben meghalnak a tulajdonnév tulajdonosával együtt. Egy tanítványom például előszeretettel dekonstruál, méghozzá meglehetősen pontosan. Dekonstruált már egy Marx-szöveget, egy Hegel-szöveget és egy Heidegger-szöveget. Na és, kérdem én? Hiányzik a személyiség, a nyelvi bravúrária, a költészet, az iróniával félresiklatott pátosz és, ami a legfontosabb, „maga a dolog”, ami, legalábbis JD szerint, csak a szövegben létezik. De ez nem jelenti azt, hogy minden szövegben létezik.
Igen, a différance, a „dekonstrukció” jelszóvá változott, s mint ilyen kiüresedett. Igen, Derrida híres mondata, mely szerint nincs semmi a szövegen kívül, félreérthető, és így félre is értelmezték. Ez a számítógép például, melyen most írok, kétségtelenül a szövegen kívül létezik.
De – hoppá! – most már nem. JD szerint – és ez evidens mindabból, amit mond – csak szöveget lehet dekonstruálni, a jog is azért dekonstruálható, mert szövegekben jelenik meg, ahogy a logosz-mythosz ellentétpár is csak szövegekben dekonstruálható, mivel hogy minden írás magában hordja a saját kitörlését és megsemmisítését. Mindezt később igyekszem érthetőbbé tenni.
De – azt amit JD a différance-szal, ezzel a nem létező szóval, azaz egyáltalán nem létezővel, továbbá a dekonstrukcióval fejez ki, amit a Henri Tousennak adott interjúban „szigorúan szabályozott játéknak” nevez, melynek során „a lehető legrigorózusabban tiszteletben tartja a filozofémák és episzemémák saját szabályozott játékát, mikor lesiklani engedi őket”, tartalmazza – ha szabad magamat ilyen JD-hez méltatlan módon kifejeznem – Derrida voltaképpeni filozófiáját. Pontosabban szólva, csak innen érthető meg, hogy milyen új választ adott a huszadik századi filozófia dilemmáira. Minden más „szövegolvasás” lehet nagyszerű, szellemes nyelvi bravúr, de ereje, azaz megvilágosító ereje a différance-ból, a dekonstrukcióból származik. Ha azt mondom, felejtsük el a différance-ot, felejtsük el a dekonstrukciót, akkor ezzel azt is mondom, felejtsük el Derridát, a filozófust. S akkor minden handabanda, nemessé avatás, a „nagyok” templomába való elhelyezés puszta mellébeszélés lesz. Derrida nem olyan nagy filozófus, mint Heidegger vagy Foucault, hanem olyan nagy filozófus, mint Jacques Derrida. És pont.
Többször fordult elő velem, mint nem, hogy mikor egy Derrida-írást elemezgettünk, egy idő múlva a hallgatók idegesen és türelmetlenül fordultak hozzám: „de mit akar ezzel voltaképpen mondani?”, „de mi az álláspontja?”, „végül is mindez szép, de milyen következtetésre jut?”, „mire utal mindezzel?” Mondhattam volna persze azonnal azt, hogy pontosan az ezekre a kérdésekre adott választ akarja Derrida kínosan elkerülni, de előbb többnyire egy közérthető párhuzammal kezdtem. Gondoljanak csak Rothko Cím nélkül című festményére vagy Yves Klein Pigment on Canvassjára, erre a kékre festett vászonra. Na tessék: mit akart Rothko mondani? Mire utalt Yves Klein? Mit reprezentálnak ezek a képek? Hol itt a referens? Ezeket a hasonlatokat nem is hasonlatnak szánom. Azt akarom – többek között – velük mondani vagy inkább velük mondatni, hogy ami a filozófiát illeti, JD tesz leginkább eleget Rimbaud radikális felszólításának, hogy az ember legyen abszolúte modern. Mert ő az abszolútot abszolúte akarja elkerülni. Ezzel persze egyúttal folytathatatlan is, ahogy Malevich, Mondrian, Rothko vagy Klein is az. S ahogy ez néha festőkkel is megtörtént, saját maga sem tudja folytatni saját magát. Ennek is tudható be, hogy, ahogy már említettem, 1994 utáni írásaival kapcsolatban az előbb felsorolt kérdések egyike-másika időnként megválaszolható is. Nem kérdéses, hogy „mit akar mondani” JD a halálbüntetésről vagy a megbocsátásról. A dekonstrukció helyét ekkor néha az apóriák foglalják el, mint „csak a megbocsáthatatlant lehet megbocsátani”, vagy az állítólag Arisztotelésztől származó s ugyancsak állítólag performatív ellentmondás: „Barátaim! Nincs olyan, hogy barát.” Mindkét apória, ahogy JD majdnem minden apóriája, közérthetően értelmezhető. (Kivétel: „Az igazságosság dekonstruálhatatlan, a dekonstrukció az igazságosság.”)
Derridától nem azt kell megkérdezni, hogy mit akar mondani, hanem hogy mit akar elkerülni. Ebben nem áll egyedül a modern filozófiában, sem a modernségben általában.
Itt van például az abszolúte modern zeneszerző, Arnold Schönberg. Mit akar Schönberg mindenáron elkerülni? A harmóniát, a melódiát, a polifóniát, mindazt, ami az európai zenét európai zenévé tette, tehát az európai zene nyelvét. Az európai zene hagyományos nyelvén komponálni, mi több, annak a legkisebb engedményt tenni, csalás és hazugság. Hazudni pedig nem szabad. A zenében sem. Legkevésbé a zenében a zeneszerző számára, legkevésbé a filozófiában a filozófus számára.
Az európai filozófia hagyományos nyelvét a metafizika beszélte. A metafizikát kell minden erővel elkerülni, azaz az európai filozófia fordulatait, szóösszetételeit, módszereit és történeteit. A huszadik század francia filozófiájának második nagy generációja osztozott ebben a törekvésben, mely akkoriban már közel egy évszázados múltra tekintett vissza. Csakhogy az a filozófiai „klasszikus” modernizmus, amely a kezdetekben a margón jelent meg, most a középpontba költözött. A filozófiai intuíció egyre inkább azt az üzenetet közvetítette, hogy a metafizika nyelvét beszélni nem egyszerűen korszerűtlen, hiszen ez magában még érdektelen lenne, hanem hazugság. Így tehát a metafizika elkerülése, megkerülése tartalmaz egy etikai mozzanatot is. Foucault és Derrida osztoznak ebben a törekvésben, mely csak első látásra pusztán negatív (lásd elkerülni). Mind a ketten úgy akarnak ennek a feladatnak eleget tenni, hogy megőrizzék a metafizikában mindig is jelen lévő filozófiát. Ahogy annak idején Nietzsche nem kis pátosszal fogalmazta: a hernyóban ott van a pillangó. Mindig ott is volt. Vagy ahogy JD mondja: nincsenek metafizikai fogalmak, csak a metafizikai kontextusban válnak azzá.
Nos, Foucault és Derrida (hogy csak a hozzám közelállókat említsem) ugyanazt az intuíciót fordítják le saját személyiségük nyelvére. A személyes filozófia egy olyan Bábel tornya, mely nem teszi szükségessé, hogy az egyik toronyépítő filozófiáját a másik toronyépítő nyelvére lefordítsuk. Nem is muszáj választanunk közülük, bár lehetséges. De akárhogyan is, minden jelentős filozófus másként válaszol ennek az intuíciónak a kihívására. Nagyon durván abban fogalmaznám meg az említett két gondolkodó már induló gesztusában benne rejlő különbséget, hogy Foucault a hagyományos kérdésfeltevés mellé lép, miközben a hagyományos válaszok sokaságát pusztán átalakítja, míg Derrida megmarad a hagyományos kérdésfelvetésnél, de az arra adott véges válaszok felbomlásáról beszél. Durván leegyszerűsítve, Foucault szerint a „mi az igazság” egy rosszul feltett kérdés, míg Derrida szerint minden erre a kérdésre adott válasz ideiglenes, mivel amint megfogalmazódik, már ki is törli önmagát.
De hadd beszéljek most csak Derridáról, hiszen ez most az ő Istenhozzádja.
Mi felel meg tehát Derridánál a zenei harmóniának, melódiának, polifóniának vagy a festmény esetében a referenciának, reprezentációnak, a jelnek, melynek önmagán „kívül” is jelentése van?
Mi az, amit Derrida mindenáron el akar kerülni, s aminek az elkerülését – többek között – a dekonstrukció is szolgálja?
El akarja kerülni a bináris ellentéteket, a hegeli szintézist (azaz a tagadás tagadását), az egyenes vonalú történet minden típusát, a metafizikus mesterszavakat, főleg az „egyetemeseket”. El akarja kerülni a közvetlen közlés (direkt kommunikáció) minden formáját.
A bináris ellentétek elkerülésének és ezzel a dekonstrukció stratégiájának kimunkálásában Derrida sokat köszönhet Heideggernek, s ezt sosem rejti véka alá. Mindenekelőtt a Heidegger által megfogalmazott ontikus-ontologikus különbség (Lét és Létezés különbsége és a Létfelejtés) volt az, ami megihlette. A différance ennek az ontológiai különbségnek a radikalizálódása. De már a derridai „különbség” is olyan fogalom, melynek nem az azonosság az ellentéte, mivel nincs is ellentéte. Szándékosan használom a „megihlette” kifejezést, mivel az ihlet kevesebb és több is, mint a hatás. Azokra a – bár lényeges – heideggeri megfogalmazásokra, melyek JD-ben inkább ellenérzést váltottak ki, nem szeretnék itt kitérni.
Bináris ellentétek, mint férfi-nő, nappal-éjszaka, aktív-passzív, belső-külső, fent-lent, forma-anyag, örök-változó, értelmi-érzelmi satöbbi a metafizikus filozófiák sarokkövei. Ezek a bináris ellentétek hierarchiát testesítenek meg, és többnyire párosítják is őket. Így kerül a hierarchia csúcsára pl. a férfi-(apa)-aktív-fent-nappal-forma-értelmi-örök. (Mondanom sem kell, hogy a férfi itt nem fiút jelent, ahogy a nő sem leányt. Hogy egy JD-hez méltatlan kifejezést használjak, ezek princípiumok. Így talán világossá válik, hogy mit értett Derrida azon, hogy a metafizika „phallogocentrikus”. Tehát a bináris ellentétek abszolút elkerülése mindenekelőtt a metafizika térbeli, ritkábban időbeli, hierarchikus építkezésének elkerülése.
A hegeli szintézis nem más – Derrida szerint –, mint a metafizika történetesítése. Annak, hogy Hegelnél a történelmi út végén elérkezzünk az abszolút tudáshoz, az Egészhez mint az Igazsághoz, Hegelnek erőszakot kell tennie a différance-on. Azaz minden igazság minden elodázását és elkülönbözését (différance) egy hatalmas kannibáli étkezésként kellett elgondolnia, melynek során minden későbbi gondolat nemcsak felfalja, hanem meg is őrzi mind a korábbiakat a maga végtelen-végesen szintetizáló spekulatív gyomrában. Nem kevesen vannak olyanok (Geoffrey Bennington Derridáról szóló könyvében is kísérletezik ezzel az értelmezéssel), akik szerint a dekonstrukció végső soron a hegeli filozófiatörténet alternatívája. Derrida nem tesz erőszakot a filozófiai szövegek önmozgásán. Veszi a szövegeket, megjárja velük együtt az elodázó elkülönülés útját. Mivel elkerüli az erőszakos szintézist, történeteinek elmesélése közben elkerüli a „haladás” – az egyenes vonalú egyetemes világtörténelem – mítoszát. S ezzel (szerinte) a hazugságot is. (Mellékesen jegyzem meg, hogy Hegel is meg volt győződve arról, hogy csak a kategóriák önmozgásának krónikása és semmiképpen nem tett erőszakot rajtuk.)
Az értelmezés ugyan elegáns, de szerintem nem meggyőző. Már csak azért sem, mert Derrida – dekonstrukciós gyakorlatai során – cseppet sem ragaszkodik klasszikus filozófiai szövegekhez, még akkor sem, ha előszeretettel nyúl Platón, Arisztotelész, Descartes, Rousseau, Kant, Hegel, Nietzsche, Husserl, Heidegger és más filozófusok szövegeihez. De ugyanilyen szívesen elemzi költők és esszéisták, mint Montaigne, Jabes, Célan, Kafka, Benjamin, Mallarmé, Bataille, Blanchot stb. írásait is. De persze igaz az is, hogy korántsem véletlenül választja ki a kiválasztottakat. S ez már összefügg bizonyos „mesterszavak” elkerülésének stratégiájával is.
A hagyományos – metafizikus – filozófia nyelvére nemcsak a bináris ellentétek hierarchikus rendezése jellemző, hanem egyéb mesterszavak használata is, mint Lét, Ész, objektum, szubjektum, szubsztancia, akcidencia, önmagának oka, célok, hatóok, első elv – princípium – satöbbi. A filozófiák állandóan újraértelmezik és újrarendezik ezeket a mesterszavakat (ha nem így lenne, a dekonstrukciót sem lehetne az előbb említett módon elgondolni). A mesterszavak mégis állandóak, a filozófiai nyelv öröklődik az európai kultúrán belül, ha a nyelvhasználat nem is. Mint ez a bináris ellentétek esetében már világossá vált, egy metafizika utáni filozófiának mindezeket a mesterszavakat el kell kerülnie, ha nem akar hazudni. JD – másokkal ellentétben – nem tekinti a mesterszavakat metaforáknak, s igaza van. Hiszen a metafora valami önmagán-kívülire utal, míg a mesterszavak pusztán önmagukra és más mesterszavakra utalnak, s a metafizika szereplői csak ezekben az összefüggésekben lesznek. Én ezeket a mesterszavakat szerepeknek, szereplőknek tekintem, akik saját szerepüket játsszák el a világszínpadon, pontosabban szólva azt a szerepet, melyet a mindenkori rendező, a filozófus, számukra kioszt. Ugyanaz a színész – nevezzük szubsztanciának – nem ugyanaz a színész, ha más szerepet osztanak ki rá.
Derridának is vannak mesterszavai, de ezek közül alig van egynéhány, mely írásainak többségében hasonló vagy azonos értelemben szerepelne. Ezek közül a mesterszavak közül vannak hagyományos fogalmak (visszautalok arra, hogy szerinte nincsenek metafizikus szavak, csak metafizikus kontextusban használt szavak), mint például nyelv, jel, különbség, ismétlés, nyom, keret, barátság, „kvázi transzcendentális”. Továbbá: köznyelvi szavak, mint például anya, ajándék, kísértet, aláírás, ellenjegyzés stb. Megjegyzem, hogy a différance nem mesterszó, mert a mesterszó szerepét csak egy fogalom töltheti be. Mivel JD a kis történeteket előnyben részesíti az „egyetemes történettel” szemben, írásai a maguk összességében, ha valamire, akkor Balzac Emberi színjáték sorozatára emlékeztetnek. Ahogy Balzacnál, úgy Derridánál is minden szövegnek más a főhőse; de a mellékszereplők között gyakran találunk olyanokat, akik egy másik szövegben a főhős szerepét játszották. A „Disszemináció” platóni szövegeken alapuló részében például „pharmakon” a főszereplő, de ugyanez a színész megjelenik más írásokban más főszereplők mellett is. Az „ajándék” nevű figura számos írásban szerepel, s a szerint változtatja arcát, hogy minek az ajándékáról van szó. Egy íráson belül egyugyanazon főhős a legkülönbözőbb szövegekben lép fel, azaz csak ez a főhős köti össze – JD bábáskodásával – a szövegeket. A „kísértet” köti össze Marxot Hamlettel, az „apokalipszis” Kantot János jelenéseivel. Hadd mondjam el újra, hogy a szövegek kiválasztása semmiképpen sem véletlen asszociáció műve. Behatárolják a már sokszor említett „kikerülések” és „elkerülések” továbbá az elnyomott, elsikkasztott, háttérbe szorított, elfelejtett üzenetek napvilágra hozásának elszántsága. Olyan szavak játszhatják csak el, ha csak egy vagy több írásban is a „mesterszó” szerepét, melyeknek nincs és nem is lehet bináris ellentétük, mint az előbb említettek mellett a vágás, gramm, hymen stb.
Ezért használtam tudatosan a szókratészi „bábáskodás” kifejezést. Derrida bábáskodik a szövegekkel, mert tudja, hogy bennük van az is, ami a hagyományos metafizikai értelmezésnek ellentmond, amit az elnyomott. Ahogy Szókratész rávezeti beszélgetőtársait, hogy véleményük mögül kibányásszák a tudást, úgy engedi meg JD a szövegnek, hogy valami mást mondjon el, mint amit eddig mondott, hogy ne zárjon le valamit, ne adjon végleges választ, ne zárjon le, mert a zárlat olyan a végesség, mely nem nyit a végtelenségre. Ellenem vethetnék, hogy a Szókratész-hasonlat sántít, mert Szókratész előre tudta, hogy milyen igaz tudásra fogja maguktól rávezettetni beszélgetőpartnereit, míg Derrida sosem nézte jó szemmel az efféle „sanda” szövegelemzőt. Így például szarkasztikus iróniával cincálja szét Lacan igen szellemes interpretációját E. A. Poe Az elcsent levél című erősen szimbolikus novellájáról, melynek során Lacan kideríti, hogy a levél titkának megfejtője és a levél megtalálója maga a „pszichoanalitikus”. Derrida nem szereti az egyetlen végső igaz értelmezést, a „heurékát”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban csak a szövegeket hagyná beszélni. Hiszen a dekonstrukció rigorózus módszer. („A filozófia szigorú tudomány”, ahogy ezt az apa, Husserl, minden tékozló fia meg is jegyezte magának.)
Én úgy látom, hogy a szöveg önelbeszélése és a szöveg JD általi dekonstrukciójának „megfelelése” végül is a szubjektum-objektum ősi metafizikai „megfelelésének” a szöveg immanenciájába való „áthelyezése”, tehát a válasz elnapolása és elkülönbözése. Íme a différance. Derrida azt teszi, amiről beszél. Erre gondoltam, mikor az előzőekben azt mondtam, hogy míg MF a hagyományos kérdésfeltevés mellé lép, JD újraértelmezi azt. Ezt a húzást sokan nem értették, sem azok, akik gúnyolták, sem azok akik mennybemeneteléről gondoskodtak. Persze lehet, hogy az egészet én értem vaskosan félre, nem vagyok Derrida-specialista, nem gyakorlom a dekonstrukciót sem, de egyelőre a félreértésemnél maradok.
Ellenfelei azt hányták Derrida szemére, hogy „élősködő”, mivel mások szövegeiből táplálkozik. Első nekifutásra erre csak azt válaszolhatom, hogy az európai filozófia történetében talán egy tucatra tehető a törvényhozó, tehát radikálisan új irányt kijelölő filozófusok száma. Rajtuk kívül minden filozófus, minden iskola tagja, minden „ánus” és „ista” élősködő volt, mivel mások – mint pl. Platón vagy Arisztotelész vagy Descartes vagy Kant vagy Hegel vagy Marx stb. – szövegein élősködött. A különbség az, hogy a hagyományos élősködők egy tekintélyre hivatkozva élősködtek. Ők tudták mi az igazság, mert az igazság megtestesítőin élősködtek. Ezt különben nem kritikának szánom, pusztán leírásnak. Derrida nem abban különbözik ezektől a hagyományos „élősködőktől”, hogy filozófiájában mások írásait írja felül, hanem abban, hogy nem hivatkozik tekintélyre, s így nem igényel saját olvasatának sem tekintélyt. Még a mesterszavak használatával sem.
Ráadásul van egy lényeges különbség aközött, hogy valaki tekintélyként egyetlen vagy két alapszöveget választ (mondjuk Platónt és Arisztotelészt), s azon vagy azokon „élősködik”, vagy számtalan és teljesen különböző szövegeket, méghozzá úgy, hogy egyik igazságainak (ha vannak ilyenek) sem kötelezi el magát. Egyesek ezt a megközelítést relativizmusnak értelmezték, hol elítéléssel, hol éljenzéssel. Mások hegelianizmusnak, hiszen Hegel mondta, hogy nincs téves filozófia, hiszen az Igazság minden filozófia összessége, tehát minden filozófiai szöveg „az igazságban van”.
Mindkét értelmezés teljesen idegen JD szellemétől. A relativizmus vádját vagy igenlését nem lehet komolyan venni, mivel csak akkor lenne érdemes foglalkozni vele, ha feltételeznénk, hogy létezik olyasmi, mint abszolút szövegértelmezés. Ezt soha fel nem tételezték, akkor sem, mikor magát az interpretálandó szöveget abszolút igazságként fogadták el. Lásd pl. a Talmudot. Derridát értelmezve inkább úgy gondolnám, hogy – szerinte – csak úgy lehet valamit igazságigénnyel mondani, ha hagyjuk, hogy a szövegek – persze nem bármilyen, de válogatott, súlyos, jelentős szövegek – a maguk igazát mondják. Egyik hangot sem szabad elnyomni, hiszen mindegyikük az igazságra való törekvés hangja, de hagyni kell, hogy önmaguktól elhalkuljanak vagy (és) mutáljanak. Persze, mint erre már utaltam, harmóniáról szó sincsen. Végül, mint erre már szintén utaltam, a különböző gondolatok, „igazságok” nem emészthetők meg, hegeli módon, az egyetlen, minden igazságot magába foglaló szintetikus és abszolút szellemi gyomorban.
Derrida briliáns szövegekben gondolatokat közöl. A legköltőibben megfogalmazott szövegeiben is gondolatokat közöl. A legjátékosabb szavak formálásában is gondolatokat közöl. Szerintem nem egyszerűen azért és úgy, ahogy egyes barátai mondják, hogy meggondolkoztasson bennünket, hol ezen, hol azon („jé, hát ez is van, így is lehet?”). Én inkább azt mondanám, hogy Derrida a metafizika ellehetetlenülése és önmagát túlélése idején a filozófia megmentésére vállalkozott. Nem akarta átengedni a metafizikát az empirikus kritika csámcsogásának. (Tudománytalan! Absztrakció! Nem a tényekre alapozott! Mítosz! Arról beszél, ami nincs! Haszontalan! Sznobizmus! Elavult! Kit érdekel?)
A dekonstrukciónak a hagyományos szövegeken végzett munkája az empirikus kritikának olyan alternatívája, melynek segítségével a hagyományos filozófia fogalmai megmenthetők. Megalapozás nélkül is, azaz inkább csak megalapozás nélkül. A „nyom” veszi át a megalapozás szerepét, az „ismétlés” a megalapozottságét. Ez az eljárás a közvetett közlés (indirekt kommunikáció) JD által gyakorolt életformája.
Az indirekt kommunikáció (közvetett közlés) nem Derrida találmánya, hanem a posztmetafizikus gondolkodás egyik, bár nem kizárólagos, életformája. Kierkegaard dobta be a filozófia ringjébe a „közvetett közlés” fogalmát abban az értelemben, ahogy azt ma használjuk. Durván megfogalmazva, nem teszünk vallomást, nem mondjuk meg egyenesen, hogy mit gondolunk, választunk, miben hiszünk, és mit vonunk kétségbe és miért. Nem közöljük a mi igazságunkat, mint az igazságot, nem mondjuk meg, hogy mi a jó – és mi a rossz. Azaz persze mindenről beszélünk, de közvetve. Maszkban jelenünk meg. Nem „én” beszélek – ki is az én? – hanem egy perszona, egy maszk. Majd fellép egy másik perszona, egy másik maszk, aki mást mond, és így tovább. A XIX. században egyre világosabb, hogy Istenről nem lehet többé közvetlenül beszélni. Már Kant és Hegel is vallásról beszél, nem Istenről. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, mondta Wittgenstein, aki alapjában közvetlenül kommunikált. Aki arról beszél, amiről – közvetlenül – nem lehet beszélni, az közvetetten fog kommunikál. Már rég nemcsak Istenről van szó, hanem a metafizikáról, a világról, a filozófiai hagyatékról általában. Ezt a fajta indirekt kommunikációt posztmetafizikus szemérmességnek nevezném.
A metafizika, általában az európai filozófia mindig szemérmetlen volt. Van-e annál nagyobb szemérmetlenség, mint egy embernek kiállni és az igazat mondani a világról, emberről, tudásról, hitről, morálról, azaz mindenről? De persze a közvetlen kommunikációnak nem kell okvetlenül szélsőségesen szemérmetlennek lennie. Egy filozófus minden mondata, azaz állítása elé odapöccintheti, hogy „esetleg”, „talán”, „énszerintem”, „véleményem szerint”, „feltételezhetjük” stb., ettől azonban a kommunikáció még mindig közvetlen marad.
Aki indirekten kommunikál, az mindig szemérmes filozófus. Ami nem jelenti azt, hogy szerény. Talán inkább, hogy szégyenlős. Úgy érzi, hogy a direkt kommunikáció hazug. S miután felelősséggel tartozik önmagának és a filozófiának, messze el kell ezt a kísértést kerülnie.
JD mindig indirekten kommunikál. Ezt teszi Michel Foucault is, bár egészen másképpen. Azonban mindig vannak posztmetafizikus filozófusok, akik nem restellnek közvetlenül kommunikálni. Így Heidegger majdnem mindig, vagy, mint már említettem Wittgenstein is. Továbbá Hannah Arendt. Nem tudjuk megfejteni a rejtélyt, hogy miért így az egyik, úgy a másik. Derrida esetében saját személyes identitásának állandó megkérdőjelezése adhatna egy esetleges kulcsot. Talán saját személyes identitásának állandó „dekonstruálása” miatt volt számára nehéz közvetlenül kommunikálni. Igaz, a közvetlen kommunikációt manapság nem nagyon lehet elkerülni. Mióta a filozófusokat rendszeresen interjúalannyá teszik, nem olyan könnyű maguk helyett egy maszkot beszéltetni. Persze színészkedni lehet, de egy magára valamit adó gondolkodó ettől lehetőleg tartózkodik. Így maradt ránk például Foucault-tól egy nagy kötetre való közvetlen szöveg, többek között saját munkájának értelmezésével kapcsolatban. Derrida ugyan kevesebb interjút adott, és inkább igyekezett ebben a helyzetben is maszkjai mögé bújni, de teljesen ő sem kerülte el a sorsát.
Egy Albatrosz esetében (aki, mint tudjuk, gyönyörűen, szabadon és elegánsan repül saját médiumában, de a földön botladozik) a felelősségérzet, az etika mindenekelőtt a repülésre vonatkozik. Az indirekten kommunikáló többnyire nem ítélkezik. A szemérmes médium nem is teszi lehetővé az ítélkezést. A repülés tárgyában lehetséges vita, sőt vérre is mehet a dolog (lásd a Descartes-passzus értelmezését vagy a Lacan-szöveg dekonstruálását Derrida esetében), de ez még az Albatroszok számára sem erkölcsi kérdés. A saját médiumukban a direkt kommunikációtól való tartózkodás azonban számukra erkölcsi kérdés. Ez az Albatrosz-etika néha segíti az ember földön botladozó énjét, néha azonban keresztbe tesz neki.
Derridában, főleg ha leszámítjuk életének utolsó éveit, erősebben volt jelen a posztmetafizikai szemérmesség, mint bármely más kortársában. Mint a víziszonyban szenvedő az úszástól, úgy tartózkodott JD a közvetlen közléstől, nemcsak a filozófiában, hanem a politikában is. Mindig az Albatrosz-etikához igazodott. Ezért tudta kikerülni számos kiváló kortársa buktatóit. Ezért nem dicsőítette sem a sztálini kirakatpereket, sem Mao kulturális forradalmát, sem Ajatollah Khomeinit. De ezért is csalódott benne amerikai híveinek egy része is, mikor nem ítélte el Heidegger vagy Paul de Man náci múltját.
JD bizonyára az első, aki életrajzát, vagy amit annak lehet nevezni, egy lábjegyzetben írja meg. Méghozzá egy, a „műveit” elemző könyv lábjegyzeteként. Válasz ez – többek között és amúgy „balkézről” – Nietzsche Ecce homójára. Mikor Nietzsche „elbeszéli életét”, műveit sorolja fel és értelmezi, méghozzá történelmi sorrendben. JD „önéletrajzában” nem a művek szerepelnek, hanem a traumák. Azok a traumák, melyekre – a meg sem említett írások – esetleg utalnak, esetleg nem. A traumák, melyeket mint filozófus, megint csak közvetetten tud közölni. Egyes traumák persze elbeszélhetők a földön botorkálva közvetlenül is. Így négy esztendővel ezelőtt egy vacsora közben JD minden bevezetés nélkül elkezdte elbeszélni fiatalkori megaláztatásainak történetét. Ezek közül különösen megrázó volt második bukásának története a második felvételi vizsgán az École Normal Superieure-be. Jackie, ahogy akkor még hívták, olyan nagyon-nagyon akarta, hogy sikerüljön, hogy felváltva szedett nyugtató és izgató szereket, míg az írásbelin végül egyetlen sort sem volt képes egy kedvenc témájáról leírni: egy fiatalember, aki az írásban fog élni, nem tudott egyetlen sort, gondolatot sem leírni. Úgy beszélte el ezeket a történeteket, mintha az előző napon történtek volna. JD sebezhető volt. A közvetlen közléshez bizony fel kell venni a páncélt.
„Önéletrajzában” JD dekonstruálta önmagát. Persze tudjuk, hogy csak szöveget lehet dekonstruálni. Ezt a filozófiai problémát JD megoldotta. Idéz egy szöveget, melyet – állítólag, ki tudja – magáról magának jegyzett fel néhány évvel korábban, továbbá passzusokat Szent Ágoston Vallomásaiból. Az önéletrajz ezeknek a szövegeknek a dekonstruálása közben „íródik”. Önéletrajz ez, kizárólag a meztelen „Én” (melyik meztelen Én?) egzisztenciális szituációját érintő önéletrajz, közvetett kommunikáció formájában.
A lábjegyzetben írt önéletrajz címe maga is mesteri: Circumfession. Összetett – és nem létező – szó ez, melynek bonyolult utalásait magyarul nehéz visszaadni. Összetevői: circumcisio, azaz körülmetélés, továbbá confessio, azaz vallomás illetve gyónás. A circum – azaz körül – ugyanakkor kérdésessé teszi a confessiót – vallomást, gyónást –, hiszen a közvetett kommunikációra utal, mely elkerüli a gyónást, illetve úgy vall, hogy nem tesz vallomást. Mert nem képes rá. Persze JD azt is megjegyzi, és nem is egy helyen, hogy a vallomás sosem „igaz”, ami persze nem jelenti azt, hogy mindig hazug vagy téves, hiszen SA vallomása nem hazug, de azt igen, hogy JD közvetlen vallomása nem lenne igaz.
JD Algírban, a Szent Ágoston utcában született. Mind az előtte, mind az utána született fiúgyermek meghalt. „Helyettesnek” tudta önmagát. Neve Jackie és Elie, e két – a franciában – női név. A Pétain-korszakban – mint zsidót – kizárták az iskolából. Mindez, majd megaláztatásainak – idegensége szimptómáinak – hosszú sora ebben a szabálytalannál is szabálytalanabb írásban egyetlen központi trauma köré rendeződik: az anya halála köré. Monica halála és Esther halála. SA és JD sorsa itt találkozik. Azé, aki vallomást tesz Istennek, s azé, ki nem tud vallomást tenni sem Istenének, sem másnak.
De azt meg tudja írni, azaz körül tudja írni, hogy nem tud vallomást tenni. Vallani tud arról, hogy nem tud vallani. De valóban így van-e? Nem inkább arról van szó, hogy valaki, Énje állandó sokszorosítása ellenére, vagy inkább éppen ezzel, tényleg meztelenül tud bírái elé állni. S kik a bírák? Nos, ezt JD többször burkoltan és egyszer egyenesen mondja ki: „Csak a fiaim ítéletétől félek.”
JD-nek megadatott a nyelv adománya. A véletlen adománya, a francia nyelv, mely adományt, mint írja, csak annak köszönheti, hogy Franciaország valamikor a XIX. században gyarmatosította Algériát, ahol az ő ősei éltek. Nem Franciaország lett JD hazája, otthona, örök kedvese – mindig szenvedett ő is, mint Camus, a „nosztalgériától” –, de a franciák nyelve. Ezt az adományt, ezt a szerelmet megőrizte, dédelgette, tökélyre vitte, minden áldott nap megköszönte. A többi néma csend.
„Már a halálnak tartozom mindazzal, amit keresek… a legsúlyosabb szövetségesem, lehetetlenül, de megrendíthetetlenül hűséges, ha már bevetted a játékodba, sokba került ez nekem, hidd el, nagyon sok szeretetbe, bocsásd meg magadnak a fájdalmat, amit magadnak okoztál.”
„Tudom, hogy meg fogok halni, anélkül, hogy tudnám, hogy tudni fogom-e, hogyan fogok meghalni.”
Istenhozzád Jacques D. (ahogy a könyveidet dedikáltad): affectionnement.
- Kultúra [6]