A politikai rendszerre nyomás nehezedik.
Az évtizedek kezdete óta valóságos egyesületi robbanás következett be; a pártvezetés, hogy kézbe vegye a társadalmi önszerveződést, mindjárt az elején megszigorította az egyesületek alapításának és működésének jogi feltételeit –ám az egyesülési kedv nem csökken, s végül áttör a követelés, hogy alkossanak demokratikus egyesületi törvényt. Az Országgyűlés egy jelentéktelen részletkérdésben leszavazta a kormányt; a Politikai Bizottság azonmód elrendelte a parlamenti ügyrend megszigorítását – egy évre rá a képviselők kiharcolják, hogy újra tűzzék napirendre – a házszabályok ügyét. Mind kezelhetetlenebbé válik a sajtó; az agit-prop. fenyegetőzik, tilt, levált – az újságírók hangadó része a sajtótörvény liberalizálását kezdi követelni.
A helyzet kényszere szüntelenül tágítja az egyéni és kollektív állampolgári cselekvés terét; a hatalom a jogszabály és pártutasítások meghatározta, hivatalos mozgástér szűkítésével próbál válaszolni – de csak a politikai feszültség növekedését éri el.
A politizáló közönség demokráciát követel, a szakértők átfogó politikai reformot sürgetnek.
A párt saját „vezető szerepének” tökéletesítéséről, „a politikai intézményrendszer továbbfejlesztéséről” beszél.
Ilyen címmel terjesztették 1988 januárjában a párttagság elé a Központi Bizottság megbízásából készült Téziseket.
Szántszándékkal tartanak távolságot az ország természetes nyelvétől, így üzeni meg a pártvezetés, hogy nem fog sodródni az eseményekkel. Lehet politikai változásokról beszélni, de csak az apparátusok mesterséges nyelvén. Ami nem ezen a nyelven hangzik el, az el se hangzott. Aki nem ezt a nyelvet beszéli, nem lehet részese a hatalommal folytatott „párbeszédnek”, kívül helyezi magát a „nemzeti közmegegyezésen”.
Igaz, ami igaz: a Tézisek nem sodródnak az eseményekkel. A bevezető részben az áll, hogy a munkabizottság 1985-ben, a XIII. kongresszus határozata alapján kapta megbízatását. Történhetett azóta bármi, felbolydulhatott az ország: a testület rendíthetetlen nyugalommal végezte a három éve rábízott feladatot. Nem az időközben nyílttá vált politikai krízisre keresett megoldást. Arról tudomást se vesz. „A szocialista építés magasabb szintjére érkeztünk” – nem csoda, hogy szükségessé vált a párt és az egész politikai intézményrendszer továbbfejlesztése. Csak mintegy mellékesen kerül szóba, hogy akadnak azért „gazdasági nehézségek; társadalmi feszültségek” is. Mivel pártonkívüli egyelőre csak véletlenül juthatott hozzá a szöveghez, a felnőtt lakosság kilenctizedének még nem volt alkalma fennakadni a szerkesztők és közreadók királyi nyugalmán. Ám hogy a párttagok némelyike igencsak elképedt rajta, az még a Népszabadságból is kitetszik (1988. I. 25.).
A dokumentum három részből áll; első fejezete a párttal foglalkozik, második az állammal, a harmadik a társadalmi szervezetekkel. Valójában a tárgy mindhárom fejezetben a párt „vezető szerepe”, melyet a szerzők így határoznak meg:
„A párt vezető szerepének lényege: a társadalmi fejlődés fő irányainak meghatározása, a társadalompolitikai céloknak az érdekek egyeztetésére épülő kijelölése, megértetése, meggyőzés útján való elfogadtatása, megvalósításuk mozgalmi eszközökkel történő szervezése és politikai ellenőrzése.”
Ha e tekervényes felsoroláson keresztülásítoztuk magunkat, érdemes friss szemmel visszatérnünkaz elejéhez. Mindenekelőtt azt fogjuk észrevenni, hogy a szövegben a hivatalos retorika különböző – s egymással összeegyeztethetetlen – archeológiai rétegei rakódnak egymásra. Kezdetben a párt a marxizmus–leninizmus letéteményeseként az egyedüli tudományos világnézet birtokában meghatározta a társadalmi fejlődés fő irányait. Aztán lassan átvedlett a legfőbb egyeztetővé, azt állította magáról, hogy a különböző részérdekek összehangolása útján jelöli ki a társadalom kollektív céljait. A Tézisek szerint ezt is, azt is teszi. Ám vagy az egyik, vagy a másik. Ha a párt a történelmi szükségszerűség tudója, céljainak meghatározásában holmi érdekegyeztetésnek nincs helye. Ha a célokat az érdekek egyeztetése alapján tűzi ki, úgy a fejlődés fő irányai sem lesznek függetlenek az érdekek kompromisszumaitól.
Indokoltnak látszanék tehát, hogy a párt feladja ősi igényét, mely szerint ő tűzi ki a fejlődés irányait. Annál inkább, mert a „marxista–leninista ideológia” időközben jóval szerényebbé vált, már nem állítja, hogy tévedhetetlen biztonsággal előre látja a jövőt, és arról az ígéretéről is szívesen megfeledkezik, mely szerint soha nem látott beteljesedés felé vezeti a társadalom fejlődését. Ám ha a párt nem egyedüli birtokosa a történelmi igazságnak, mindjárt kérdésessé válik, hogy milyen alapon kívánja monopolizálni az érdekek közötti közvetítő szerepét. Hisz maga a dokumentum jelenti ki:
„Nem indokolt, hogy az érdekek képviseletében bármely társadalmi szervezet kizárólagos jogokat élvezzen.”
S azt is kívánatosnak mondják a szerzők, hogy feloldódjék
„a népképviseleti szervek alkotmányos jogköre és valóságos szerepe közötti ellentmondás”.
De akkor miért éppen a párt, miért ne a legfőbb népképviseleti szerv legyen a végső döntőbíró az érdekek vitájában? Ezt az igényt a Tézisek semmivel nem tudják alátámasztani.
A valóságban nem is az a fontos a párt számára, hogy az érdekek egyeztetése rajta keresztül menjen végbe. A legfőbb érdekegyeztető méltóságnak eltulajdonítására csupán azért van szüksége, hogy legitimálja a „vezető szerep” igazi tartalmát – melyről azonban az idézett meghatározás mélyen hallgat. A Tézisek szerint a párt „megértet”, „meggyőz”, „mozgalmi eszközökkel szervez” és „politikai ellenőrzést gyakorol”. Mindenki tudja, hogy ezek az eufémizmusok utasítást, tiltást, kinevezést, leváltást, kényszerintézkedést, büntetést takarnak. Csakhogy ezt nem lehet kimondani. Úgy kell tenni, mintha a párt nem lenne több önkéntes szervezetnél, amely valami csoda folytán a puszta meggyőzés és mozgósítás eszközeivel mindig a kívánt irányba képes terelni a társadalmi folyamatokat. A párt hatalma ugyanis nem kodifikált; a párt fölötte áll a jogrendnek, bármit elrendelhet és semmilyen rendelkezéséért nem vonható felelősségre. Amíg igényt tart erre a korlátozatlan hatalomra, addig nem ismerheti el, hogy rendelkezik vele. A jogrend kötelmeinek elfogadása azzal fog kezdődni, hogy a párt kimondja: mostanáig nem kötötték.
A Tézisek ezt nem mondják ki, mert szerzőik és azok megbízói semmit nem kívánnak engedni a párt törvények fölötti hatalmából, amelyet nyakatekert meghatározással „vezető szerepnek” mondanak.
Szükségesnek nyilvánítják ugyan, hogy a párt
„az állami és társadalmi szervek hatáskörét és felelősségét tovább növelve a legfontosabb társadalmi folyamatokra összpontosítsa figyelmét, s azokat elsősorban politikai oldalról közelítse meg.”
De sietnek hozzátenni:
„irányító tevékenysége ebben az értelemben kiterjed a társadalmi élet minden fontos területére.”
És minden „fontos területen” nagy gonddal keresik a biztosítékokat, nehogy a „továbbfejlesztés” megkösse a párt kezét.
„A párt támogatja és igényli, hogy az Országgyűlés és a tanácstestületek az eddiginél nagyobb mértékben váljanak a nyílt politizálás, az érdekviszonyok megjelenítésének és a közérdek alapján történő összehangolásának fórumává,”
jelentik ki, de később nem mulasztják el megjegyezni, hogy
„a népképviseletekben biztosítani kell a kommunisták egységes fellépését azokban a kérdésekben, amelyekben a párt irányító testületei ezt szükségesnek ítélik meg”.
(Az országgyűlési képviselők több mint 70 százaléka párttag.)
„A párt politikai befolyása a központi államigazgatásra elsősorban a Minisztertanácson keresztül érvényesüljön”,
írják, de már az „elsősorban” megszorítással fellazítják ezt a követelményt.
„A párt az elvi, politikai irányítás eszközeivel … gyakorolja vezető szerepét”,
mondják, hogy aztán a területi pártszervek gazdaságirányító funkciói között minden hagyományos, operatív feladatot gondosan leltárba vegyenek. Meglepő liberalizmussal nyilatkoznak az egyesületekről:
„A párt azt vallja, hogy közéletünkben helye van minden olyan szervezett közösségnek, szervezetnek, amely elismeri szocialista rendszerünket, tiszteletben tartja népköztársaságunk törvényeit és szövetségesi kötelezettségeit.”
De mindjárt azt is hozzáfűzi, hogy
„ki kell alakítani az egyesületi tevékenység politikai befolyásolásának célszerű módját, mechanizmusait”.
A sajtószabadság ügyében pedig csak a hagyományos gumiformulára futja:
„Támogatni kell a vitát, a bővülő sajtónyilvánosságot, egyidejűleg fellépve az e téren tapasztalható anarchikus jelenségek ellen.”
Ha egy szóval akarnánk jellemezni a Tézisek magatartását, azt kellene mondanunk: defenzív. Szerkesztőinek, közreadóinak nincs ereje frontálisan szembeszállni a változás igényével – azon vannak, hogy az elkerülhetetlen változásoknak elvegyék az élét.
Ugyanez a defenzív tartás jellemzi a párt belső életével foglalkozó szöveghelyeket.A dokumentum „a párton belüli demokrácia fejlesztését”nevezi a fő feladatnak, de fenntartva az ún. demokratikus centralizmus érvényességét.
„Mérséklődjön az irányító szervek beleszólása az alapszervezetek tisztségviselőinek kiválasztásába”,
mondja, ahelyett, hogy a beleszólás kategorikus tiltását javasolná.
„Két ciklusra kell korlátozni az újraválasztás lehetőségét”,
indítványozza, de csak „a tisztségviselők meghatározott körében”.
„A kisebbségnek… lehetőséget kell kapnia, hogy …kérhesse a kérdés ismételt megtárgyalását, a korábbi állásfoglalás megváltoztatását”,
de csak „indokolt esetben”, az viszont
„továbbra sem engedhető meg, hogy egy-egy álláspont körül frakciók szerveződjenek, vagy hogy a döntések meghozatala után a párttagok azokat nyilvánosan bírálják”.
Ezekből az egyrésztekből és másrésztekből mindenki azt veszi ki, ami neki tetszik, s így – ha ezen a tervezeten múlik – végül is minden maradhat a régiben.
A Tézisek szerkesztői alighanem indokolatlanul keménynek találnák ezt az ítéletet. Emlékeztetnének rá, hogy mi minden szerepel javaslataik közt, aminek nemrégen még az említése is szentségtörésnek számított volna. S talán azt is hozzátennék, hogy mint minden pártdokumentum, az ő szövegük is óhatatlanul kompromisszumok eredménye. Nem az ő hibájuk, ha csak ennyit sikerült elérni a pártapparátus különböző erői közötti birkózásban.
Kár, hogy nem öt-hat éve jutottak el ehhez a tabudöntögetéshez. Ma már nemcsak a pártonkívüli többséget, a párttagságot sem elégíti ki. Ha a pártvezetésen és apparátusain belül csak ilyen kompromisszumot lehet létrehozni, hogyan fog akkor a párt kompromisszumot kötni a társadalommal? A Tézisek alapján biztosan nem. Aki a mélyülő politikai válságot meg akarja állítani, annak vállalnia kell a párton belüli harcot, hogy a társadalomnak elfogadható alkut ajánlhasson.
De talán, ha nem is szerkesztőinek kedve szerint, a Tézisek mégiscsak hozzájárulnak a frontok tisztázódásához. Tudni lehet: a párttagság nem csekély része felháborodással vetette el ezt a szöveget. Hátha ez lesz az a sokk, amely a párton belüli morgást mozgalomba ordítja át.
A demokrácia pártonkívüli erőinek is van mit okulniuk a Téziseken. Számunkra a lecke az, hogy a párt „vezető szerepének” kérdését nem lehet megkerülni. Hiába szélesedik az egyesülés, a szólás vagy a sajtó szabadsága, hiába bővül az Országgyűlés jogköre: ez önmagában még nem korlátozza a párt mindenre kiterjedő hatalmát. Magát a törvények fölött álló párturalmat kell célba venni, ha azt akarjuk, hogy az elhódított egyéni és kollektív politikai jogok megszilárdulhassanak.