Üzenet a magyar társadalom demokratikus megújhodásáért küzdő fiatalokhoz az ’56-os magyar forradalom mártírjainak emlékére tartandó összejövetel alkalmából
Tisztelt egybegyűltek, kedves ifjúmunkások, diákok, értelmiségiek!
A közmondás azt tartja: fiatalság – bohóság. De nem így a történelem. Valamennyien tudjuk, hogy az évszázadok során mindig az ifjúság volt az, amely a legkülönbözőbb társadalmi és művészeti mozgalmakban avantgárd szerepet töltött be. Ott találjuk a haladó eszmékért való nemzeti és nemzetközi küzdelmekben, a függetlenségért, a szabadságért vívott harcok barikádjain. Az 1956-os szabadságharcban a magyar fiatalok voltak azok, akik elsőként szálltak szembe a zsarnoki önkényuralommal, és ők voltak, akik utolsóként, akár életüket áldozva próbálták megvédeni nemzetünk kivívott szabadságát.
A magyar forradalmat az ármány és a hatalmas túlerő vérbe fojtotta. A kegyetlen megtorlás, a bosszú évei következtek, törvénytelen perekkel, törvénytelen ítéletekkel, tömeges kivégzésekkel. Aztán a csend..., a halálos csend...
Csaknem három évtized telt el azóta, de a mai napig sem tudjuk pontosan, hány szabadságharcos esett el, hány embert küldtek bitófára a vérbíróságok. Mártírjaink megszámlálhatatlanok. Nem áldozatként pusztultak el. Eszméikért adták életüket: a független, szabad és demokratikus Magyarországért. Azért fekszenek máig jeltelen sírokban, mert a hatalom legfőbb birtokosai még mindig ugyanazok, akik a halálba küldték őket, akik éppen ezektől az eszméktől félnek a legjobban, és azon fáradoznak, hogy akadályozzák a gazdasági és politikai reformok végrehajtását, a magyar társadalom demokratikus megújhodását. Teszik ezt azért is, mert jól tudják, mindez el kell hogy vezessen az ’56-os forradalom teljes újraértékeléséhez és édesapám, Nagy Imre személyének és politikai munkásságának felülvizsgálásához és rehabilitálásához. Azt is tudják, hogy ennek az egész magyar nemzettel szembeni, régi adósságnak a törlesztését, valamint a gazdasági és politikai reformok megvalósítását csakis új, tiszta lelkiismeretű, tiszta kezű, felelősséget vállaló emberek hajthatják végre.
Szeretném itt felidézni Édesapámnak az utolsó szó jogán elhangzón mondattöredékét,[SZJ] mely aggályát is tükrözi:
„...Tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre-per, amelyen rehabilitálnak... Csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak.”
Édesapámnak ezt az egyik utolsó gondolatát végakaratának tekintem és vértanúhalála óta mélyen tiszteletben tartom. Ezért nincs semmi tárgyalnivalóm azokkal, akik bűnrészesek a kivégzésben. Ehhez még azt szeretném hozzáfűzni, hogy most édesapám, Nagy Imre jelenlegi ismeretlen sírhelyének megjelölését sem kívánom kérelmezni. De nehogy egyesek félreértsenek, netán kegyeletsértőnek tekintsenek, ezt a nyilvános alkalmat ragadom meg, hogy megindokoljam álláspontomat.
Az 1956-os forradalom és Nagy Imre neve szétválaszthatatlanul örökre egybeforrt. Az elesett szabadságharcosok, a megtorlás áldozatai, a törvénytelen perek kivégzettjei mind, valamennyien – ismertek és ismeretlenek – közös harcban kovácsolódnak össze és egy ügyért, a magyar nemzet függetlenségéért haltak meg. Ezért a magam részéről a következő nézetet képviselem:
1. Az 1956-os magyar forradalom teljes újjáértékelése és rehabilitációja;
2. Nagy Imre és harcostársai földi maradványainak exhumálása;
3. Valamennyiük méltó módon történő eltemetése egyetlen közös nemzeti tömegsírba.
Még egyszer hangsúlyozni szeretném, ezzel a követelésemmel csakis egy bűnösöktől megszabadult, megújult kormányzathoz kívánnék fordulni. Remélem, hogy talán többen is akadnak, akik megértik álláspontomat, ezen át hallgatásomat. Szeretném, ha így lenne.
Tisztelt hallgatóim, kedves munkásfiatalok, diákok, értelmiségiek! A magyar társadalom demokratikus megújhodásáért vállalt küzdelmetekhez kívánok sok erőt és nagy kitartást. Gondoljatok mindig a szabadabb holnapra, amiért harcoltok, és soha ne feledjétek nagy múltú elődeitek töretlen hűségét nemzetünk igaz érdekeihez.
Budapest, 1987. június 16.
- Hírek [6]