Még azt a két hetet is...

Cserbakői Endre (1931–1987)

„Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyből sokak gyermek- és serdülőkorát, gyakran pedig egész távolabbi életét tette zilálttá a háború és a változások utána következő rohamos, sokszor félelmetes jellege. Valószínűleg nem is kellene megemlítenem, hiszen anélkül is nyilvánvaló, hogy egy egész életre szóló elkallódás vagy a teljes pusztulás veszélyét teremtette meg számomra ez az időszak.” Kedvenc tanáráról, Soós Júliáról szóló megemlékezésében[SZJ] írta le ezeket a sorokat néhány évvel ezelőtt. Élete utolsó, viszonylag legnyugodtabb periódusában ilyen világosan és ilyen keserűen látta a sorsát meghatározó körülményeket.

Szűkebb családi és életkörülményei is zilált, zaklatott pályára rendelték. Apja Tiszaszederkényben volt községi főjegyző, majd az 1938-ban kezdődő terület-visszacsatolások során szinte évente az ország más-más vidékén teljesített szolgálatot, végül katonaként a frontra, majd hadifogságba került, így fia is óhatatlanul sűrűn váltogatta iskoláit, s miközben külszínre a fennálló rendszer neveltje volt, zsidó származású édesanyjáért szorongott, s baloldali érzelmeket táplált magában.

1946-tól útja természetesen vezetett a NÉKOSZ-ba és annak Apáczai Csere János Gimnáziumába, ahol Kemény István és Soós Júlia is tanítottak. Oroszszakos hallgatónak iratkozott be a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, majd a Lenin Intézetbe. Mivel 18 éves korában megnősült, dolgozni kényszerült; a Tervhivatalban lett előadó, s az egyetemet esti tagozaton folytatta, míg aztán – osztályidegen származása miatt – mindkét helyről el nem távolították. 1952–53-ban egy évre börtönbe is került. Szabadulása után részint fizikai munkásként, részint orosz–angol politikai fordítóként (!) kereste kenyerét.

A forradalom napjait, annyi csalódás és kudarc után, a szocialista megújulás reményétől eltelve élte át. A Széna téri fegyveres csoporthoz csatlakozott. A csoport egy része november 4-e után is együtt maradt, visszahúzódott a hegyekbe, és további harcokra készült. Ekkor történt, hogy vésztörvényszéken halálra ítélték és kivégezték egyik társukat, akit árulással és besúgással vádoltak. Cserbakői az ítélet ellen szavazott. Mivel igen korán, 1956. november 13-án letartóztatták, nem volt más érdemi vád ellene, mint a vésztörvényszéken való részvétel. Életfogytiglani börtönre ítélték. 1962-ben, az új Btk. életbe lépésekor, 15 évre változtatták át ítéletét. Egy évvel később, az 1963-as amnesztia révén, legtöbb társával együtt ő is elhagyhatta a börtönt. Ám alig két hét múlva felfedezték, hogy ifjúkori büntetése miatt visszaesőnek minősül – első ügyének törvényességét persze nem vizsgálták –, így rá nem vonatkozik az amnesztia. Visszavitték a Gyűjtőfogházba, s a már letöltött hat és fél év után leültették vele a még hátralévő nyolc és felet is. Plusz azt a két hetet, amit az ő tévedésük folytán töltött szabadon. Cserbakői Endre minden bizonnyal szomorú rekordot mondhatott a magáénak: ő ült legtöbbet az ötvenhatos politikai elítéltek közül.

A rabság másfél évtizedét részben a börtön fordítóirodájában, részben különböző fizikai munkahelyein töltötte. Egészségét és idegrendszerét súlyosan aláásták ezek az évek. Becsületességét nem. Egy munkahelyi vitában, ahol dacosan szocialistának vallotta magát, néhány rabtársa az öklével érvelt vele szemben. Másnap hívatták az operatív tisztek; a tettesek nevét és terhelő vallomást kértek tőle. Cserbakői megtagadta, mire fenyítést kapott.

Valami jót mégis köszönhetett a börtönnek. Ott ismerte meg második feleségét, aki a rabkórházban műtőasszisztensnőként dolgozott. E romantikus, erőt adó szerelem nélkül, mely nehéz és hosszú küzdelem után még a börtönben megkötött házasságukhoz vezetett, Cserbakői aligha lett volna képes ép lélekkel elviselni e hosszú és keserves éveket.

De talán még azt a másik tizenötöt sem, amely a szabadulása után következett. Mert ezek sem voltak könnyűek. Kemény szakfordítói robottal, szakadatlan erőfeszítéssel és felesége ugyancsak kemény munkájával tudták elérni, hogy az utolsó évek legalább derűs és otthonos környezetben, egy barátságos pomázi házban és kertben teltek el. Kerti munka közben érte a végzetes trombózis is. De ki mérheti meg, mennyivel járult hozzá korai halálához mindaz a megpróbáltatás, amit a börtönévekben kellett elszenvednie. Zaklatott, tragikus sorsa és szívfájdítóan korai halála egy korszak – a mi korunk – figyelmeztető jelképe.