Csurka István, Hernádi Gyula, Konrád György, Salom

Nyomtatóbarát változat

Az antiszemitizmus ellen, a demokratikus megújhodásért

A SALOM
független magyar zsidó békecsoport állásfoglalása

Az ország gazdasági és politikai állapota már-már válságos. Mindenfelől a mélyreható reform sürgető követelése hallatszik. Most mutatkoznak meg a következményei annak, hogy a kormányzat az elmúlt évtizedekben erőszak és manipuláció útján, a maga hatalmának zavartalansága érdekében látszatmegoldásokat kényszerített a társadalomra, és elmulasztotta létrehozni a fejlődés egészséges, szilárd alapjait. A tisztázatlan múltból kibomló fejlődés olyan tisztátalanságokkal és kuszaságokkal volt terhelt, amelyek veszélyek forrásai ma, amikor ez a fejlődés megállt. E veszélyek egyike a faji és nemzetiségi gyűlölködés, mely ellen fel kívánjuk emelni a szavunkat.

Állásfoglalásunkat olyan időpontban tesszük közzé, amikor a magyar közélet két eseménye is emlékeztet az e vonatkozásban társadalmunkra háruló erkölcsi kötelezettségre: e napokban avatják fel Budapesten Raoul Wallenberg emlékművét, és ugyancsak e napokban ülésezik a magyar fővárosban a Zsidó Világkongresszus Végrehajtó Bizottsága.

Wallenberg, a fiatal svéd diplomata a fajgyűlölet magyarországi tobzódásának legsötétebb időszakában, 1944-ben magyar zsidók tízezreit mentette meg önfeláldozó és bátor küzdelemben, míg végül ő maga esett áldozatul[SZJ] egy olyan rendszernek, a sztálinizmusnak, mely a gyűlölködés egy másik fajtáját, az osztálygyűlöletet tette hitvallásává.

A Zsidó Világkongresszus vezető testülete most első ízben tartja ülését kelet-európai kommunista országban, abban a régióban, ahonnan alig ötven éve száz- meg százezerszám hurcolták halálba a zsidókat, és ahol ma is akadnak hivatalos propagandisták, akik valamiféle „nemzetközi zsidó (vagy cionista) összeesküvés” meséjével igyekszenek sötét hatalmi célok érdekében félrevezetni a hiszékenyeket.

Csak a demokrácia fegyvereivel

A magyar gazdasági élet súlyosbodó nehézségei egyre nagyobb tömegekben érlelik meg az elégedetlenséget. A kormányzat kellő előrelátás nélküli gazdaságpolitikája, felemás intézkedései, a KGST iránt vállalt túlzott kötelezettségei folytán szembeszökővé váltak az 1956 utáni gazdasági és politikai fejlődés alapvető gyöngéi, torz keretei és hibás arányai. Ugyanakkor a politikai demokrácia hiánya, a pártdiktatúra kizárta a bajok nyílt és őszinte feltárását, megvitatását, amíg nem volt késő.

Ezek a bajok új réteg gyanánt rakódtak az 1956 előtti Rákosi-diktatúrából ránk maradt bajokra, amelyek alatt viszont az 1945 előtti félfeudális, majd fasisztává lett rendszer kárhozatos hagyatéka húzódott meg. A diktatúra 1948 után ránk törő terrorja meggátolta e legrégebbi problémák egészséges megoldását, a belőlük felgomolygó szellemi mérgezőanyagok hatástalanítását, az 1956 utáni ellenforradalmi terror és a nyomában bekövetkező hazug és diktatórikus konszolidáció pedig a közben felgyülemlett és a nemzet testét-lelkét gyötrő problémák eszmei tisztázását akadályozta meg.

Így maradt a társadalom széles tömegei számára tisztázatlan az a kérdés is, hogy mi a zsidóság szerepe az 1945 utáni fejleményekben, kivált pedig ma. A hatalom propagandájának (ha egyáltalán érinti ezt a kérdéskört) nincs hitele, szóvivői szájából még az igaz beszéd is hamisnak hangzik. Közben pedig növekszenek a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek, megjelent a munkanélküliség, mind többen süllyednek szegénységbe. Ebben a helyzetben erőre kaphatnak a zsidógyűlölet téveszméi és vak indulatai, amelyek oly gyászos szerepet játszottak a letűnt korszakokban.

Szaporodnak az aggasztó jelek, hogy az antiszemitizmus erősödik. Nem szorítkozik az irigy szóbeszédre és hangulatkeltésre, már a tettlegességtől sem riad vissza. Megtörtént Budapesten a közelmúlt hónapokban és hetekben, hogy az utcán megtámadtak egy rabbit, fényes nappal a forgalmas Belvárosban hangos zsidózás közepette tettleg inzultáltak egy zsidós külsejűnek vélt fiatal férfit; betörtek a zsidó hitközség székházába, ahol két irodahelyiséget tüntetőleg feldúltak és összetörtek (nem raboltak ki!).

A magyar demokrácia minden hívének, a helyesen felfogott nemzeti értékek minden védelmezőjének tudnia kell: a magyar zsidókra mért ütések a nem zsidó magyar társadalom arcán hagynak kék foltot. Nem akarjuk eltúlozni a baljós jelek fontosságát, mégis rá kell mutatnunk: a magyar társadalom nem engedheti meg, hogy ezek a jelek tendenciává erősödjenek.

Az antiszemitizmus a buták „szocializmusa” – mondta August Bebel, a német szociáldemokrácia kiválósága már vagy száz évvel ezelőtt. A mai Magyarországon is az ostobák szellemi „fegyvertárához” tartozik. Vagy – a sanda bajkeverők fegyvertárához. Mert tudni kell: aki a gazdasági gondok miatti elkeseredést a zsidók ellen akarja fordítani, az ezáltal menlevelet akar adni az igazi vétkeseknek. Aki zsidóellenes demagógiával támadja a magánvállalkozás szabadságát, az nem a gazdasági reform eddigi tétovaságaiból származó bajokon enyhít, hanem magát az olyannyira szükséges reformot akarja megtorpedózni. Gazdasági reform nélkül nincs demokratikus megújulás, amint politikai reform nélkül nincs sikeres gazdasági reform sem.

A demokratikus megújulásért folyó küzdelemben nem a zsidók állnak szemben a nem zsidókkal, hanem a demokrácia, a tiszta közélet és a nemzeti egyenjogúság hívei a pártdiktatúra védelmezőivel. És akik a kisebbségi sorsban élő magyar tömegek védelmében akarnak fellépni, idehaza nem engedhetnek az állampolgárok politikai jogegyenlőségét tagadó antiszemitizmusnak, cigánygyűlöletnek vagy más hasonló, elfogult nézeteknek. Ezek a zsarnokság fegyverei, és a zsarnokság fegyvereivel nem lehet nagyobb szabadságot kivívni.

Önérzetes zsidóságot

Független békecsoportunk, a Salom már az 1984 tavaszán nyilvánosságra hozott nyílt levelében[SZJ] rámutatott: a zsidóság nem menekedhet meg az antiszemitizmustól azzal, hogy megtagadja vagy elpalástolja zsidó mivoltát. És több mint tévedés, súlyos hiba lenne az is, ha az antiszemita indulatok kitörésétől való félelmében a fennálló rendszer elnyomó jellegének erősítését kívánná. A magyar zsidóságnak mint közösségnek, mint felekezetnek és mint népcsoportnak nem az épp hatalmon lévő kormánnyal és annak épp aktuális politikájával kell azonosulnia, hanem a hazával és a nemzettel – írtuk a nyílt levélben –, a hatalom pillanatnyi gyakorlóitól inkább el kell határolnia magát.

Továbbá: merő képtelenség attól a Szovjetuniótól remélni biztos védelmet az antiszemitizmus netaláni kirobbanásával szemben, amelyből aligha ok nélkül vándorolnak, illetve vándorolnának ki százezerszám a zsidók, amelynek a rendőrsége és bírósága pusztán a héber nyelv tanítása miatt hosszú évekre bebörtönzi állampolgárait, és amelynek a külpolitikája az „anticionizmus” örve alatt nemzetközileg szítja az antiszemitizmust, miközben Izrael államának a megfojtására törekszik. Elég példa tanúsította már: egyes kommunista hatalmi csoportok, sőt kommunista kormányok sem haboznak felhasználni az antiszemitizmust, ha pillanatnyi érdekeik így kívánják.

Azoknak a magyar zsidóknak, akik elég gerincesek ahhoz, hogy ne akarják megtagadni zsidó mivoltukat, ugyanakkor gátat akarnak emelni a zsidógyűlölet egy új hulláma elé, a magyar demokrácia kivívásán munkálkodó és a hatékony politikai reformért küzdő erőkkel kellene összefogniok. Nem okvetlen valamiféle ellenzéki tömörülésben, hanem – például – a zsidó közösség autonóm szerveinek létrehozásával.

A hivatalos zsidó „establishment”, a MIOK[SZJ] és lapja ugyanolyan áldemokrácia szülötte, mint Magyarországon minden hivatalos elismerésben részesülő szervezet, újság vagy felekezeti képviselet. Ugyanúgy a párt és a kormány szavát visszhangozza, akár a KISZ vagy a szakszervezet. Vezetőinek megválasztásába a közösség egyszerű tagjainak nincs valódi beleszólásuk, a vezetőség politikáját sem lehet szabad vélemények és áramlatok nyílt vitájában meghatározni. A MIOK elnöke csak olyan beszédet mondhat el a közgyűlésen, amelyet előbb írásban bemutatott jóváhagyásra az Állami Egyházügyi Hivatalban.

A hivatalos zsidó „képviselet” a nyilvánosság előtt mindmáig egy szót sem szólt az antiszemitizmus említett megnyilvánulásairól és növekvő veszélyéről. A közösség védelmét nem igyekszik tagjainak öntudatosításával, társadalmi úton elmozdítani, hanem kizárólag arra a rendőrségre bízza, amely évtizedek óta módszeresen elnyomja a magyar társadalom önálló kezdeményezéseit. De még ennek a rendőrségnek az intézkedéseiről sem számol be (például az említett incidensek kapcsán) a nyilvánosságnak.

Mi több, a MIOK maga is segédkezik az államhatalomnak, ha olyan kezdeményezések elnyomásáról van szó, amelyek túlmutatnak a zsidó liturgikus élet szűk körén, és egyfajta világi jellegű zsidó kulturális és társadalmi élet kialakítása a céljuk. A MIOK nem engedélyezi zsidó könyvtárak, klubok, olvasókörök, ifjúsági csoportok létesítését. És amikor az érdeklődők a hivatalos kereteken kívül próbálnak létrehozni valamiféle, formaságoktól mentes művelődési kört, akkor meg a rendőrség lép közbe. Így történt 1986 nyarán, amikor különböző rendőrkapitányságokra citáltak, hosszas kihallgatásnak és faggatásnak vetettek alá mintegy huszonöt személyt,[SZJ] akiknek az volt a vétkük, hogy rendszeresen összejártak magánlakásokon előadásokat hallgatni, filmeket nézni vagy elbeszélgetni a zsidósággal kapcsolatos témákról. A rendőrség jogtalan és durván fenyegető fellépése nyomán ezek a csoportok szélhullottak. A MIOK hallgatott és úgy tett, mintha semmiről sem értesült volna.

A Menóra – Egyenlőség című kanadai magyar nyelvű zsidó lap cikkírója helyesen minősítette a rendőrségnek ezt az eljárását úgy, hogy szellemi genocídium a célja, vagyis a zsidóság önálló szellemi-kulturális arculatának megszüntetése.

A magyar zsidóság nem asszisztálhat ehhez. A magyar zsidóknak fel kell ismerniük: zsidóként való megmaradásukat nem biztosítja, hanem éppen hogy veszélyezteti a diktatórikus politikai hatalom. Ugyanaz a hatalom, mely elfojtja a nem zsidó magyar társadalom autonóm kezdeményezéseit is.

Wallenberg áldozata kötelez

A Salom független zsidó békecsoport annak az emberi tartásnak egyik jelképeként és annak a történelmi öntudatnak egyik letéteményeseként köszönti Budapesten a Zsidó Világkongresszus vezető testületét, amelyről a Holocaust után nem mondhat le többé a zsidóság. A 20. század modern zsidó embere immár nem hajlandó eltűrni semmi jogfosztást és diszkriminációt, és elszántan szembeszáll a zsidóság ellen, az emberiség ellen elkövetett bűnök mentegetőivel, takargatóival.

Abban, hogy a Világkongresszus Végrehajtó Bizottsága városunkban ült össze, nemcsak a kegyelet jelét látjuk a vészkorszakban elpusztított magyar zsidók százezrei iránt, de a figyelem jelét is a változásokat érlelő Kelet-Európa és a fontos reformokra készülő Magyarország iránt. Jele ez a bizalomnak is, de a mi értelmezésünk szerint nem annyira a magyar kormány, mint inkább a magyar zsidóság iránt. A budapesti kormány engedményei, amelyeket az utóbbi egy-két évben a magyar zsidóság felé és az Izraellel fenntartott kapcsolatok terén tett, módfölött óvatosak és szerények. Ezeknél sokkal határozottabb lépésekre van szükség, mégpedig az eddigiektől eltérően a közvélemény nyilvánossága előtt.

A Kádár-rezsim minden bizonnyal a maga nyugati jó hírének javulását várja attól, hogy most vendégül látja a ZSVK Végrehajtó Bizottságát. Ugyanez késztethette arra is, hogy több mint negyven év mulasztását pótolva végre emlékművet állítson annak a Raoul Wallenbergnek, akit a hitlerista főhóhér Eichmann nem mert bántani, és akit a szovjet politikai rendőrség hurcolt el Budapestről, hogy örökre eltüntesse lágerbirodalma sötét mélységeiben. A nemes lelkű svéd sorsát ma is homály fedi; lehet, hogy él még valamelyik szovjet börtönben.[SZJ]

A magyar zsidóság akkor felelhet meg a ZSVK bizalmának és akkor tehet eleget erkölcsi kötelezettségének, ha csatlakozik azokhoz, akik szerte a világon követelik Moszkvától: adjon számot Wallenberg sorsáról. A Salom független zsidó békecsoport ezért felszólítja a magyar kormányt: járjon el a Kremlben Wallenberg kiszabadítása érdekében, vagy ha a svéd emberbarát már nincs az élők sorában, úgy utólagos és nyilvános rehabilitációjáért.

Azt is kötelességünknek tartjuk, hogy a magyar zsidóság hivatalos képviselőit felszólítsuk: ne tagadják meg a testvéri szolidaritást a szovjet zsidók azon százezreitől, akik el akarnak távozni a Szovjetunióból. Budapestről is hangozzék fel, amit az Ószövetség szavaival kiált Moszkva felé az egész világ zsidósága: Engedd távozni népem!

Önmagunknak, zsidó népünknek és magyar hazánknak, társadalmunknak egyaránt tartozunk annyival, hogy ne tagadjuk meg a szolidaritást, mely Wallenberget áldozatos útján elindította, és amire minden elnyomott igényt tarthat. A demokrácia diadalának egyetemes ügyét is szolgáljuk ezzel.

Budapesten, 1987. május 1.

SALOM
magyar zsidók független békecsoportja
 
Nyilatkozat

Örömmel és megelégedéssel látjuk, hogy a sok évi halogatás és huzavona után újra méltó emléket állít fővárosunkban a nemzetközi együttműködés Raoul Wallenbergnek, az embermentés huszadik századi bajnokának. Ezzel kapcsolatosan ugyancsak örömmel és megelégedéssel töltenek el bennünket mindazok a megnyilatkozások is, amelyek a szabadság kiteljesedése, a lelkek tisztulása irányába mutatnak. Ezek sorában figyelemre méltó bátor és józan hangjával a Salom Magyar Független Zsidó Békecsoport megnyilatkozása.

Nagy jelentősége van ma a józan hangnak, amikor újra pusztít Közép-Kelet-Európában – Raoul Wallenberg működési körletében – a nemzeti gyűlölködés, a népek egymásra uszításának elítélt módszere, a kulturális megtörésre irányuló terrorizmus, mindaz a végső soron az ember ellen irányuló banditizmus, ami ellen Raoul Wallenberg felkelt, és aminek – minő sötét paradoxon! – minden bizonnyal az áldozata is lett. Elodázhatatlan emberi kötelességünknek érezzük ezt az alkalmat egy olyan közös haza megteremtése szükségességének hangoztatására, ahol végre nincs „anti”, ahol csak „pro” van, ahol mindenkiért történik a történet, akit anya szült.

Budapest, 1987. május havában 

Hernádi Gyula
Konrád György
Csurka István

• Dokumentum