Csurka István tragédiát írt Erdélyről[SZJ], nem allegorikusat, ami az erdélyi dramatikusok kényszerűsége (Sütő András: Álomkommandó), s a maga nemében Magyarországon is az első olyan színpadi művet, amely közvetlenül rámutat az erdélyi tragédiára. A feloldhatatlan konfliktust a mű címe tartalmazza: Megmaradni, a szó kettős értelmében, mikor a kettő kizárja egymást – megmaradni magyarnak, megmaradni Erdélyben. A drámában fölmerülő sorslehetőségek megmutatják, hogy a kettőt egyszerre akarni nem lehet. A lehetőségek legalább gondolati kipróbálása során megmutatkozik az idősebb és fiatalabb nemzedék ellentéte, életstratégiáik különbözősége, amely csak azért nem fokozódik tragikus konfliktussá, mert a nagyobb, külső tragédia elsöpri. A senior meggyilkolása visszafordítja a lázongó és menekülni – Magyarországra expatriálni – akaró juniort: most már maradni és szólni akar; megszervezi, hogy a gyilkosság tényét a temetésén szertekiáltsák, de a hangot elnyeli az exkavátorok zaja.
Csurka darabjában sok a szó, mert miként mintáinál, Németh László és Illyés Gyula drámáiban, az ő szereplői is eszmék, ideológiai beállítottságok szócsövei. Ám az eszme- és tézisdráma mögül, kivált a második részben előbukkan az akciódráma, a politikai gyilkosság, melynek elkövetői ismeretesek, de nem jelenlévők. Igaz, ez is tézist vezet be és készít elő, amely így szól: új történelmi helyzet állt elő, ezek most már gyilkolnak, s a régi válaszok imigyen érvénytelenekké váltak (mint ahogy az első részben az öreg múzeumigazgató akciója, hogy megsemmisíti veje papírjait, a menni-maradni vitáját élezi ki), de a két stílus összekeverése zavaró hatású, s a gyakorlott színpadtechnikus elemi pszichológiai hibával fizet is ezért. A mellékdrámában ugyanis egy a belbiztonsági szervek által megtört, de jóakaratú magyar mindenáron figyelmeztetni akarja valami kerülő úton a múzeumigazgatót, hogy tudomására jutott: meg akarják mérgezni. Végül öngyilkosságba menekül, bízva abban, hogy célzásai ezzel súlyt nyernek s eljutnak a címzetthez. Csurka ebben az amúgy is eléggé kiagyalt történetben (hiszen, ha máshonnan nem, Ion Mihai Pacepa rendőrtábornok nemrég Nyugaton megjelent könyvéből[SZJ] tudni véljük, hogy főbenjáró gonosztetteket a Román Szocialista Köztársaságban nem félájult áldozatok jelenlétében szoktak kitervelni) elfelejti, hogy a kerülő útra, célozgatásra csak addig van szükség, amíg valaki a túlélésben reménykedik. Ha viszont valaki öngyilkosságra szánta el magát, világgá is kürtölheti, mi készül.
A dráma többi alakja még inkább papírmaséból készült – még kevésbé súlyos. Holott amiről beszélnek, a legsúlyosabb dolgok egyike. Azért volna ez így, mert gondolatok puszta szócsövei? Nem. A drámairodalomban sok a példa – az említett magyar elődöknél is –, hogy erős, szenvedélyes gondolatok teljesen és gazdagon karakterizálnak. Inkább fordítva áll a helyzet. A gondolatok bizonytalanok, végiggondolatlan érzületek, s ez halványítja el a karaktereket. A szerzőnek persze igaza lehet abban, hogy egy kilátástalan helyzet éppen ilyen, gondolatilag is kilátástalan alternatívákat termel, de akkor elhibázott volt a dramaturgiai döntés, amely majdnem minden terhet eszmei alternatívák megvitatására hárít. Éppen ezeknek a végiggondolatlansága miatt volt szükség a tyrannus ex machinára[SZJ], az egyik főhős meggyilkoltatására. Az, hogy ez nem maga a tragédia, hanem egy mindent elsöprő érv a tragédiában – az eszme-drámába mesterkélten illesztett szál –, arra vall, hogy az író maga sem merte minden erkölcsi és művészi következtetését levonni a kezdetben említett s műve címébe rejtett tragikus vagy-vagynak.
Úgy gondolom, s analízisem is ezen alapul, hogy Csurka drámájának szövegét egységes fóliának kell felfogni, melyen föltűnik az Erdélyről alkotott vélelmek együttese. Ezt az együttest szeretném rekonstruálni, miközben magától értetődően nem azonosítom sem ezt, sem egyik vagy másik szereplő felfogását magának az írónak a felfogásával.
A dráma folyamán két nagy konfliktustetőződésben, nézet-összefoglalásban is kiváltó szerepe van egy Magyarországról érkezett rezonőrnek. Ezúttal is távol legyen írónak és alakjának azonosítása (noha e figura nézetei egynémely vonatkozásban tartalmilag megegyeznek az író – esszéiből ismert – nézeteivel). A kívülről jött magyarral szemben megfogalmazott álláspontok alapvetően fontosak, mert Csurka is, az ő erdélyi tragédiája is, mint ahogy mi, magyarországi magyarok mindannyian csupán rezonőrjei lehetünk az erdélyi tragédiának. Amikor tehát áttörhetetlen és kölcsönös értetlenség választja el ezt az együtt érző és segítőkész férfiút a dráma minden más szereplőjétől, amikor végzetesen nem jön létre kommunikáció közte és az erdélyi magyarok között, akkor a drámán belül reprodukálódik az a helyzet, mely – gyanítom – a Megmaradni művészi bukásának is oka.
Balázsffy – mert így hívják e szereplőt – ezenfelül még gondolatai és alakja koherenciájának fölbomlásával is fizet a kommunikáció lehetetlenségéért; ahogy a másik oldalon a többi szereplő is. Szavai tartalmazzák, hogy „az első parancs: (élni) megmaradni”. Ebből következően megérti és segíti az áttelepülési szándékot, de megérti és saját életének (’56 utáni) kompromisszumaival vonja párhuzamba az esetleges kompromisszumot, egészen a „vezérdicsőítő cikkig vagy egy kis magyarpocskondiázásig”. Tartalmazza továbbá, hogy a félelem erdélyi uralmával szemben „mi odaát az aktuálistól már kevésbé félünk, mert volt két hét az életünkben, mikor megmutattuk, hogy félelem nélkül is merünk élni”. Ám – derül ki – félelem híján „mi már sokkal üresebbek vagyunk. Létezésünk már csak vegetatív.” Talán világos, hogy mennyire nem lehet ezeket együtt gondolni. Az ’56-os forradalmat a félelem nélküli élet iskolájának, elfelejtését az akarattól független tengődésnek vélni, s nem látni be, hogy ebből a perspektívából az „első parancs” mindenáron való végrehajtása vezet éppenséggel az üres vegetáláshoz; vagy valóban az első parancshoz tartani magunkat, tehát súlyos kompromisszumok árán is a fennmaradáshoz, a kulturális megőrzéshez, a nevelődéshez, a lassú evolúcióhoz, ha tetszik, a honismereti múzeumhoz ragaszkodni, s nem látni be, hogy ebből a perspektívából minden elbukott revolúció nem a szabadság, hanem a felelőtlen kaland próbája; s végül a kettőt egy lélegzetre gondolni, s nem látni be, hogy ez valamiképp mindkét gondolatnak vagy gondolat voltát támadja meg, s akkor mindkettő frázis, vagy tisztességét, és akkor az utóbbi a megalkuvás puszta igazolása, az előbbi pedig a kackiás kuruckodás és a kacér nemzethalálozás váltógazdálkodása. „Néha-néha áthullámzik rajtam a gondolat: jobb is volna szép csöndben halálba oldani ezt az egész magyar életet” – folytatódik a monológ.
Ezzel az utolsó mondattal, amely persze már szándékosan van hiteltelenre fogalmazva, áll szemben az erdélyi tapasztalat, ahol vaskosabb értelme van azon igének, hogy „a sírt, hol nemzet süllyed el…”[SZJ] Éppen ezért barátja, egykori iskolatársa, a múzeumigazgató jogos, noha döbbenetes végkimenetelű dührohamban fölemlegeti „az anyaországlakó, átkozott dekadenciáját”, az „európai eszmék pengetését”, azt, hogy itt valóban ölnek, „benneteket meg tömnek útlevéllel, hússal”. És: „Be ne tedd a lábad Gyergyóba, mert a szekuval zavartatlak ki!”
Tanácsolhatják, s talán tanácsolták is már az írónak, hogy törölje el ezt az iszonyatosan árulkodó mondatot, mellyel megrágalmazza az erdélyi kultúra nagy öregjének, világhírű tudósnak, városa erkölcsi talpkövének, a fiatalok bálványának állított hősét, akit hamarosan az említett erőszakszervezet tesz majd el láb alól. De ez semmit nem oldana meg.
Miről van szó? Az előbb említett dilemmáról – most már erdélyi környezetben. Az író tézise a következő: egy külső, történelmi fordulat következtében az őrző, fenntartó magatartás a megmaradáshoz elégtelenné vált. Eddig jogosult volt, eztán nem az. Ám e fordulatot a lélekben is meg kell mutatni, egyszerre kell láttatni e magatartás nagyságát és belső tartalékainak felőrlődését, hogy a kívülről jövő megsemmisítésre mintegy belsőleg megsemmisülve készen álljon. Ehhez a valóban szép drámaírói feladathoz azonban olyan tisztánlátásra, az alternatívák olyan mély áttekintésére volna szükség, mellyel az író e tárgyban nem rendelkezik. Ezért aztán szervetlenül egyesíti a lealacsonyodást és a megdicsőülést alakjában. Egyrészt ráaggatja az imént említett díszeket, a nagyság jegyeit, másrészt egy kávéházi kémtől megrettenő bohócnak láttatja. Egyrészt elmondatja vele, hogy „Nézd, én nem állok rosszul a román hatóságok előtt. Azt, hogy szeretnek, nem állítom, de megbecsülnek, mert látják, hogy pusztán a tudománynak élek.” Bizonyos nem becsületbeli szolgálatok, gesztusok lehetőségét fontoltatja vele „a fű lehajlik, de nem törik meg” életelve alapján. Másrészt ugyanebből a beszélgetésből az is kiviláglik, hogy ő is tudja azt, ami végül meggyilkoltatásával válik a dráma szimbolikus fordulatává, hogy „itt valóban ölnek”. Ezzel tragikus vétsége, az iratok megsemmisítése, szánalmasan kisszerűvé válik. Azért is, mert utóbb megbánja, vissza akarja csinálni, s ezzel tette puszta hisztériának bizonyul, s azért is, mert igazán akkor döbben rá cselekedete végzetes voltára, amikor megtudja, hogy veje köré hálót vont a biztonsági szolgálat. Ez nagyon emberi, de vak reményt roppant össze, mely úgy szólhatott, hogy engem és családom csak nem bántanak. Minden nagyság hiányzik belőle. Így aztán halálának katartikus ereje is hiteltelenné válik. S világhírnév ide, akadémiai tiszteleti tagságok oda, mérhetetlenül provinciális figura, s ez igazán nem jellemző Erdélyország nagy öregjeire. Nyersen szólva van valami sértő abban Koós Károly és Szabó T. Attila emlékére, s Erdély ma élő néhány valódi nagy öregemberére, hogy egy budapesti író fantáziájában Harisnyás Márton kusza alakja hivatott megőrizni az „ahogy lehet” méltóságának emlékét, s megmutatni mai lehetetlenségét.
Balázsffy második találkozása az erdélyi magyarokkal barátja meggyilkolása után történik, s ekkor a rezonőr a romániai helyzetről mondja el azokat az igaz dolgokat, aminőket a józan kívülálló szokott. „Sok román is szenved és sok román is áldozat és nem azonosul ezzel az uralkodó felfogással.” Ám úgy látszik, sorsa, hogy csak dührohamokat válthat ki, sőt, az is, hogy mindig európaiságát vágják a fejéhez. Azúttal egy tanítói állásától megfosztott, zenésszé kényszerült elszánt székely fi mondja: „Ők nem tesznek kivételt közöttünk. Magyar vagy? Hazátlan bitang, bozgor, takarodj innen!” És: Itt – gyilkolnak. Odaát könnyű „mindenhez európai képet vágni”. S amikor Balázsffy szerencsétlenül még a demokratikus, szabad Romániáért való küzdelem fölemlegetésével is megpróbálkozik, akkor az iménti szereplő így válaszol: „Én, Romániáért! Hogy forogjanak a sírjukban a meggyilkolt szeretteim?” Őrs pedig, Harisnyás Márton veje, szárazon hozzáteszi: „Kérem, ez nem az a pillanat, amikor mi képesek vagyunk akarni és tenni valamiért vagy valakiért, aki román.” (A darab más helyén ugyanő arról beszél, hogy a szászokat kiváltják a rabságból „a gazdagabb sörözők”.)
Őrs alakjában akarja az író megmutatni a fordulatot, mely szakítás az após nemzedékének életével, de a „megfutamodás” elutasítása is. Háromszakaszos e folyamat. Az elsőben ő is a szívós, kitartó, lassú jobbulásban bízó, megőrző és fenntartó aprómunkát végzi. „Amit lehetett, megtettem. Irodalmi kerekasztal, magyar néprajz, hanglemez-klub, Psalmus Hungaricus[SZJ].” Az említett fólia mikroszkopikus vizsgálatához tartozik, hogy a későbbiek előkészítése végett itt csakis Kodály szerepelhet a példamutató nagy ikerpárból, s nem Bartók, aki így írt az Anschluss után: „Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet.” A második szakasz éppen ennek a belátása, s meg kell mondanom, hogy a dráma legjózanabb, legemberségesebb szavai ekkor hangzanak el. Pro és kontra: bárhogy döntesz, tragikusan döntesz.
A harmadik szakaszban aztán apósa halálának hatására a vő egy gyermeteg lovagi és férfieszmény valamint történelemszemlélet alapján így gondolkodik: „Itt már nincs választás, ez többé nem döntés kérdése, nem is a saját sorsomról van szó. Megadom magam, vagy sem, az a kérdés. Amíg ezt meg nem tették nekem, addig is nyomasztott az áttelepülésünk, mert addig is volt valami megfutamodás íze, ha addig a gyávaság bélyege nem volt rajta. Most már azonban gyilkolnak. A gyilkosok elől nem futok el. Én nem. Be fogjuk nekik bizonyítani, hogy rossz irányt választottak. Bennünket ezek még harcmezőn le nem győztek. Mindig valami idegen nagyhatalom ültette a nyakunkba őket. Ha gyilkolnak, én nem megyek.” Eszembe jut Francisc Pacurariu regénye, a Labirintus, melyben a bécsi döntés[SZJ] után Észak-Erdélyből távozó román katonákat eltölti az „az érzés, hogy vereséget szenvedtek, és még csak alkalmuk sem volt próbára tenni vitézségüket, megalázták őket anélkül, hogy bármi vétkük lett volna.” Az egységes fólia szerint Harisnyás korábban így beszélt: „Nem mi vagyunk a világ legártatlanabbul elítélt népe? Mi bántottuk őket? Nem az a menete itt a történelemnek emberöltők óta, hogy valakik megtesznek itt valamit és mi megfizetünk érte?
Fölmerül Őrsben, hogy a gyilkolásra patetikus öngyilkossággal válaszol. „Nem mindig akkor kezdünk el harcolni – magyarok –, amikor már nincs értelme?” – kérdezi. De azért a lemezosztogatást nem bánta meg. „A hiba csak az, hogy rám már csak a lemezosztogatás maradt, holott fegyvereket kellett volna osztogatnom.” Mondom, a fólián minden főbb szereplő szájából minden vadul kétségbeesett és vakon „hátha mégis úgy lehetne”-ízű szólam elhangzik. Harisnyás is beszél nemzethalálról. „Kiveszett az életerő, a szívósság a székely nemzetből… Jött egy életerősebb, nyersebb, szívósabb fajta és elnyűtte.” A dráma harmadik főalakja, a sebész meg végképp kritikátlanul egyesíti a mindenáron való túlélés, a fellázadás és a nagyszerű halál együtt bizony üres közhelyeit. „Maradni kell. Mindenkinek. És teremtse meg magának mindenki a létfeltételeket, ahogy tudja. Ésszel, szívóssággal, vagy ha másként nem megy, a fütykösével.” Majd: „Nem azért kell maradni, mert várható, hogy jobbra fordul. Azért kell maradni, mert itt kell elpusztulnunk. Azokkal együtt, akiknek nincs módjuk a menekülésre.”
Kisebb szereplők a körülmények hatalmának csak egy-egy oldalát testesítik meg, s ezért egy-egy mondatuk erejéig hitelesebbek is. Az orvos felesége a hígvelejű, mindenbe beletörődő realizmust, egy megfélemlített család az elrománosodás közeli veszélyét jeleníti meg, Harisnyás özvegye pedig férje örökségét, amikor csökönyösen ragaszkodik a hivatalos állásponthoz, hogy ugyanis ura infarktusban halt meg. A „helyzet” egy döntő körülményére pedig megint csak mikroszkopikus vizsgálat vethet fényt. Harisnyás a kolozsvári kávéházban vodkát rendel cujka helyett. Ezt sem szereti ugyan, de ha a magyar barack, a szatmári szilva be van tiltva…
Föl lehet tenni azt a kérdést, hogy mi is voltaképpen az, ami önálló sorsok helyett egységes fóliává teszi a Csurka-alakok nézeteit ebben a drámában? Hazugság volna maga a probléma? Nem az. Nincs végveszélyben a magyarság Romániában? Abban van. Én ugyan azt javasolnám, hogy tétessék különbség egyfelől a brutális – adott esetben kínzástól és gyilkosságtól sem visszarettenő – asszimilációs politika és másfelől népcsoportok, rétegek, törzsek stb. tömeges fizikai megsemmisítésére törekvő politika (például a sztálini Szovjetunió, a hitleri Németország, a vörös Khmer[SZJ], több afrikai állam) között, ám e különbségtétel nem jelentheti az erdélyi tragédia relativizálását. Azt nem tudom, hogy valóban minőségi fordulat következett-e be a Ceausescu-despotia történetében, vagy inkább egy progrediáló folyamatra terelődött most – szégyenletesen későn, s magától e folyamattól független okokból – a világ és a magyarországi magyarság közfigyelme. Viszolyogtat az olyan silány konjunktúratermék, mint Bacsó Péter Titánia, Titánia című filmalkotása, melytől Csurka drámája a maga nemzetféltő indulataival persze csillagtávolban áll.
Mégis, miért ilyen sikerületlen ez a mű? Kétségtelenül visszás a Németh László-i, Illyés Gyula-i edukatív, élettanácsadói írói magatartást kiterjeszteni a határon túli magyarságra. Sem tudásunk, sem illetékességünk nem lehet elegendő, hogy a „megmaradni” legalapvetőbb egzisztenciális kérdésében életmintákat kínálhassunk. Aminthogy ez nem is sikerülhetett. A rezonőr csak a szolidaritásban és a segítségben illetékes.
A gondolatot fogva tartja valami, odaragasztja a fóliára. Tisztázása kedvéért vissza kell térnünk még egyszer a drámához. A Megmaradni román szereplője az orvos asszisztensnője és szeretője. Egy nyílt-, bár sötét színi szeretkezés után az orvos azt mondja neki: „…te egy hagymakupolás templom vagy, én pedig egy szikár torony. Egy olyan szikár, székely, hegyei felől ácsolt, égbe nyúló gótikájú. Ilyenkor mindent visszakapok. Erőt, hatalmat. Te hazamész szürke mindennapjaidba, én visszamegyek az elsodort magyarságba, az elcsukló szavak, a visszanyelt gondolatok éjszakáiba. Nélküled nem tudnám elviselni a megalázásokat.” A férfi hagyományos szexuális dominanciája, mint az erőhatalom metaforája, mint nemzeti kompenzáció. (A másik oldalon sem ismeretlen ez a szimbolika. Tamás Gáspár Miklós egy régi előadásában elmesélte, hogy Romániában véletlenül sem fordulhatott elő, hogy valamely román–magyar kulturális műsor két műsorvezetője közül a magyar volt volna a férfi és a román a nő.) Továbbá Harisnyás Márton – mint a kávéházi jelenetből kiderül – töri a román nyelvet, ami egy erdélyi néprajzkutatótól, még egykor színmagyar vidékek kutatójától is csakis a kultúrfölény kifejeződése lehet. Továbbá a vő – aki már magyar–román szakos tanár is egyéb diplomái mellett –, amikor arról beszél, hogy a magyar múltat el akarják törölni hazájában, a következő furcsa vallomást teszi: „Elbocsátják, meghurcolják, félreteszik, meggyötrik azt, aki a magyar múltat őrzi. Mi is így jártunk volna el a helyükben. Hiszen ez elég a nép lelkének kiürítéséhez.” Vegyük ehhez hozzá már idézett félelmetes szavait arról, hogy a pillanat alkalmatlan akarni és tenni valamit bármiért, ami román.
Lehet, hogy igaz: összeomlott a nagy öregek transzszilvanizmusa: az álom Erdély népeinek koegzisztenciájáról, a nemzetiségek föderatív önrendelkezéséről önáltatássá vált. Vannak történelmi helyzetek, s meglehet, az erdélyi magyarságé most olyan, amikor a tragédiát az is tetézi, hogy elgondolni sem lehet kivezető utat. Ha a minoritás útja járhatatlanná vált, újra felbukkan a majoritás érzülete. Erdély történelmi különállása helyett az egységes magyar kultúrnemzet – mondjuk így: Bethlen helyett Szent István, Csurka drámájának fóliáján ez az érzés tér vissza a szereplők eszmecsonkjaiban. Ez tér vissza abban, hogy egy erdélyi drámában a megszemélyesítetlen hatalom mellett csak egy szerető és egy néma pincér román, s a román nép szenvedései mintegy kirekesztődnek a közös történetből. Ez tér vissza szimbolikusan abban, hogy magyarországi író írt erdélyi tragédiát.
De ezt az érzületet nem lehet gondolni. Ez és nem valaminő álszent udvariasság mondatta velem, hogy az író nézeteit nem azonosítom a vélekedéseknek a darabból kikerekedő együttesével. Ezért bizonyult lehetetlennek valóságos gondolati, eszmei pozíciók kimunkálása ebben az eszme-drámában.
Nem lehet egy kisebbség pusztulással fenyegető sérelmeire úgy adni az írói képzeletben kárpótló enyhületet, hogy egy másik értelemben töröljük el kisebbségi voltát. Mert az erdélyi magyarság kisebbség a magyar kultúrnemzet egyetemében, mint ahogy a székelység is kisebbség az erdélyi magyarságon belül, s végül minden egyes magyar is: kisebbség. Adassék meg a kisebbségek joga! A kivándorlás, amely ellen számos erkölcsi érv hangzik el a drámában, alapvető emberi jog. Igaz a vád, amit a vő apósával szegez szembe, amikor kiderül, hogy megakadályozta Magyarországra költözését: „a magyar érdek megint elnyomta az egyes magyar érdekét.” S amikor fordít elméje kerekén, s mégis a maradás mellett dönt, érvelésének – láttuk – vissza kell esnie a bornírt dacoskodás, a hősi póz szintjére. Szövetségesre a románság egyetemleges gyűlöletében izzó zenészben talál, aki egy lázálomszerű dikcióban szinte új magyar vallást akar alapítani Harisnyás Márton titokban kiboncolt szívére. A hegyekbe menekítené, sziklából rakna emlékhelyet neki, majd nagy tüzet gyújtana, hogy e máglyán hamvadjon el saját gyávaságuk.
Úgy is össze lehet foglalni a dráma esztétikai semmisségének okát, hogy az érzület és a gondolat összeegyeztethetetlen benne. Azokban a régi, ismert sémákban, melyek benne egymásnak feszülnek s kölcsönösen kiegészítik egymást, nem lehet gondolkodni az erdélyi tragédiáról. Hogy e sémák mégis elevenek, annak az az oka – s itt hadd fordítsam a szót többes számba –, hogy tanácstalanok vagyunk, s nincs új eszménk Erdélyről. S ez is része az erdélyi tragédiának.
Az erdélyi tragédiára semmilyen megoldást nem tudok. Sem többet, sem igazabbat, sem okosabbat, mint amit Csurka István is elmondatott – nem drámája szereplőinek nyelvével, hanem egy szónoklatban, mely 1988. június 27-én hangzott el a Hősök terén.[SZJ] Ám ezzel a művével szemben is van bíráló gondolatom, nevezetesen az, hogy talán a beletörődni nem tudás abba, hogy oly kevés, ami mondható – az együttérzés és a tiltakozás: az emberi és nemzetiségi jogokra való hivatkozás; a rémuralom megbélyegzése, a rémuralomé, mely a románokat és a többi nemzetiséget is sújtja; a szabad és demokratikus Románia óhaja; a félelem az erdélyi magyarság végső pusztulásától; s annak méltánylása, hogy a magyarországi magyarság hajlandó végre meg is mutatni szolidaritását nemzetének más országban élő tagjaival –, nos, ugyanaz a beletörődni nem tudás egy helyzet végiggondolhatatlanságába, mely drámájának tépett, hamis, önmaguknak ellentmondó, veszélyes vagy színpadiasan üres gondolatroncsokat érző, hisztérikus alakjait előidézte, itt az ötpercnyi igaz s helyes mondandó tapintatlan felpuffasztásában mutatkozott meg a semmitmondás egy órájává. „Minden bizonnyal vannak a történelemben percek és események” – hallottam például a tömegben figyelve –, „melyek csak megtörténtük után nyerik el végleges alakjukat és jelentőségüket a nemzetek tudatában.” Minden bizonnyal vannak ilyenek. Másmilyenek pedig nincsenek.
Csurka Istvánt eddigi életművében a Ki lesz a bálanyától a Vizsgák és fegyelmikig színpadi, film- és rádiójátékaiban, java novelláiban és publicisztikai írásaiban egy nagy kérdés foglalkoztatta: a tönkretett, meggyalázott, lealjasított és lealjasult, elzüllesztett és elzüllött magyar értelmiség.
A Vizsgák… jelképrendszerével szólva a „zsűri” tagjai – a rendezőbizottság (a hatalom) és a „mezőny” (a nép) között. A részvéttől a megvetésig, az önsajnálattól az önvádig széles regiszteren hangzott fel mindig ugyanaz a sérelem: elvették tőlünk – s hagytuk, hogy elvegyék! – a sorsunkat, szavaink cselekedetértékét, ittlétünk, jelenlétünk, életünk értelmét. Ezt diagnosztizálták emlékezetes művei, s ennek voltak tünetei bohóságai. Lézengő alakjaiban mindig ott volt a sejtelem, hogy van valami mondanivaló, amelyért érdemes volna hiteles vállalkozássá alakítani az életüket, s mindig ott volt a félelem, hogy már késő: hiába adja isten a kezükbe a tárogatót, az nem fog megszólalni. Bibó-felejtés – nevezte el egy megrendítő írásában a kórt, az ’56-os értelmiségi nemzedék három évtizedes adaptációját. Soha nem volt kérdéses az író jellemessége, az ugyanis, hogy a kérdést elsőül magával szegezi szembe. Valóban kérdés, hogy a hamis realizmus és a túlfeszített lényeglátás közötti becsületes vergődésből vezet-e ki út a bibói epikus józansághoz. Vagy – hogy a lehetséges művészi irányokat jelezzem – vezet-e út egy igazi, retorikával nem enyhített tragikus látásmódhoz, vagy egy gyilkos, feketén komikus látásmódhoz. Csurka István Megmaradni című drámája egyelőre csak egy szomorúan magyar tanulságra figyelmeztet, arra, hogy mérhetetlen a távolság e között: valamit kimondani és valamit mondani.