A Kádár-rendszer volt az egyetlen szovjetblokk-rezsim, amelynek nem volt hivatalos nacionalizmusa. ’56-hoz annyira hozzátartozott a nemzeti függetlenség gondolata, hogy az ellenforradalmi rendszer eme gondolatnak még az írmagját is ki akarta irtani: jó két évtizeden át próbálta kiiktatni a nemzeti-hazafias hangvételt a magyar politikai kultúrából. Természetesen eredménytelenül. Az ellenforradalmi indulatból fakadó erőfeszítés csak arra volt alkalmas, hogy hozzájáruljon a népi-urbánus ellentét feltámasztásához.
A népi oldal legfőbb céljának azt tekintette, hogy kieszközölje a hivatalos magyar népi demokratikus nacionalizmus létrejöttét. A népi tábor a nemzeti tudat ébrentartásában, a hivatalos szövegek hazafias hangvételében látta annak garanciáját, hogy a magyar társadalom megmarad politikai közösségnek, megőrzi a rendszertől független, külön politikai identitástudatát. A nemzeti hangvétel szükségképpen elhatárolódást jelent a hivatalostól, úgy azonban, hogy az még eltűrheti. Természetesen ennek az új, hivatalosan is hirdetett nacionalizmusnak a megtervezésekor le kellett mondani arról a nemzeti problémáról, amely a népet leginkább foglalkoztatta: a nemzeti függetlenség kérdéséről. A rendszer ugyanis erre volt a legérzékenyebb. Ehelyett az új – hivatalossá is teendő – nemzeti tudatot a határon túli magyarság problémája és a magyarság megmaradása köré kellett felépíteni.
Az ’56 után ugyancsak újjáéledő urbánus álláspont viszont úgy látta, hogy ha csatlakozik a hivatalos antinacionalizmushoz, a nemzeties hangvétel teljes elutasításához – ami egyébként is beleillett valahai polgári radikális és szociáldemokrata hagyományaiba –, áthallásos szövegekben elmondhat valami keveset a levert forradalom demokratikus eszméiből. Erre a népi tábor nem látott lehetőséget. Ők azt látták, hogy a rezsim cenzúrája annyira les a demokratikus gondolat megnyilvánulásaira, hogy még áthallásos történeti színdarabokban sem engedi szóhoz jutni (pl. Illyés Kegyence és Különce). Ezért is összpontosítottak a nemzeti érzésre mint közösségszervező eszmére.
Noha mindkét tábor az ’56-os eszme utóvédharcát vívta, az eszközök annyira eltérőek voltak, hogy a népies nemzeti pátosz hívei és az ezen gúnyolódó urbánusok között a viszony hamarosan elromlott. Mivel nem volt hivatalos nacionalizmus, a nemzeti pátosz ironikus elutasítása szégyenlős kormánytámogatásnak hatott.
Másfelől viszont úgy látszott, hogy a népi oldal annyira nagy jelentőségűnek tart némi hazafias hangvételt a hivatalos politikában, hogy ennek fejében esetleg hajlandó engedni a demokratizálódással kapcsolatos követelésekből.
Néhány éve a rendszer feladni látszik a nacionalizmus teljes mellőzésének kádári örökségét; hivatalos nacionalizmus kialakításával próbálkozik. Ennek a nacionalizmusnak a nemzeti hagyománya továbbra sem lehet a függetlenségi hazafiság: ’48 és a régebbi függetlenségi harcok eszmei öröksége ma is ’56-os hagyomány, tehát a rendszer alapjait érinti. A jelenlegi hivatalosság csak a másik hagyományhoz fordulhatott (nincs ugyanis több): a Horthy-rendszer nacionalizmusához.
Noha a jelenlegi rezsim – inkább korábban, mint mostanában – sokat simfelte a Horthy-rendszert, az ánti-világot, annak nemzeti hagyományát könnyen elsajátíthatja. A jelenlegi paternalizmus nagyon is jól tudja használni a két háború közötti paternalizmus világképét, melynek középpontjában a konstruktív hazafiság állt: annak az embernek a magatartása, aki szorgalmasan végzi a munkáját, és nem beszél bele a politikába. Ellentéte a destruktív, az ellenzéki, a politikai okvetetlenkedő. Az, aki ahelyett, hogy ez idő alatt is dolgozna (túldolgozna), mindig meg akar szüntetni valamit, ami van. Akit mindig azon esz a fene, hogy valami (ÁVO, munkásőrség, ÁFA,[SZJ] Varsói Szerződés) ne legyen, annak nyilván nincs affinitása a megmaradáshoz.
A jelenlegi rendszer már jóval az idei májusi negyedfordulat[SZJ] előtt elkezdte kiépíteni a maga hivatalos nacionalizmusát. Elsőként természetesen a Horthy-kori Széchenyi-kultusz került be propagandájába. Az a kultusz, amely Széchenyit – természetesen meghamisítva – a konzervatív reform védőszentjévé tette. A reformévá, mely csak a gazdaságot ésszerűsíti, a politikát nem demokratizálja. A „legnagyobb magyar” szobrát a „három T” levitézlett atyja avatta fel;[SZJ] a korábbi pénzügyminiszter[SZJ] is előszeretettel idézgette. Vele együtt rehabilitálták Szekfü Gyulát is, a Horthy-kori Széchenyi-kultusz teoretikusát. Azt a vezető konzervatív paternalistát, aki már 1945-ben a Rákosi-vezette MKP-hoz csatlakozott népfrontpartnernek – példát adva rá, hogy a régi ánti-világ igazi elődje lehet a későbbi ánti-világoknak.
A Horthy-kori nacionalizmus felélesztésének következő lépése az idei Szent István évforduló volt. Az első királyt nem kellett rehabilitálni – I. István a Rákosi-rendszer idején is „einwandfrei”[SZJ] haladó hagyomány volt. A modernizátor zsarnokot, aki erőszakkal vétette fel a kereszténységet, könnyed mozdulattal stilizálták Rákosi és Sztálin elvtársak ezer évvel korábbi előfutárává. Ma nem magát István királyt rehabilitálta az év mindent elborító István-ünneplése, hanem a Horthy-kori Szent István-kultuszt.
A Horthy-rendszer történetmitológiában fejezte ki ideológiáját. Széchenyi, mint mondottuk, a konzervatív, a rendszer-stabilizáló reform védszentje volt, a legfontosabb történetmítosz-figura a két világháború között. Rögtön utána következett Szent István. Az első király a történeti magyar állam egységét szimbolizálta, valamint az ország politikai kultúrájának vallásos arculatát: István az akkori politikai katolicizmusnak is védszentje volt. Őt László követte mint a magyar katonai erények, a – sosem volt, de akkor nagyon akart – magyar militarizmus szentje. A sort Imre herceg zárta mint a hazafias-keresztény ifjúság történetmitológiai szimbóluma.
A Horthy-kori történetmitológia első két alakját a mai rezsim már kisajátította. Lászlót az új irredentizmus fedezte fel magának – lévén Nagyváradon eltemetve. Imrét ajánlhatjuk az alakulóban levő MIOT[SZJ] védszentjének.
A jelenlegi rezsim legfőbb népfrontpartnerének a katolikus hierarchiát tekinti. Similis simili gaudet.[SZJ] A világi paternalizmus utálja a szabad politikai közösségeket – az egyházi hierarchia paternalizmusának a bázisközösségektől van „herótja”.[SZJ] A két hierarchia szövetséges, az állam tehát szívesen szerepelteti az új István-kultuszban az egyházat. Ezzel egyben az új ünnepségeket is a Horthy-korihoz közelíti.
A Horthy-kor politikai kultúráját Szekfű egykor neobarokknak nevezte. Az augusztus 20-i ünnepség megrendezésében ez a neobarokk született újjá. (Az István-napi ünnepségek már a két háború között is neobarokk stílusúak voltak, s ebből még a Rákosi-rendszer is átvett elemeket.) Elsősorban és mindenekelőtt a tűzijáték a barokk ünnepi fényűzés találmánya. A barokk ellenreformáció kultuszvilágába tartozik a körmenet is. A Horthy-korban az István-kultusz vallási részének központi ceremóniája a Szent Jobb körmeneti felvonultatása volt – nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. (A körmenet nemzeti rítus is volt, nem csupán vallási: a református kormányzó ott vonult a katolikus körmenetben.) Az ereklye országos körútja külön ünnepség; a Szent Jobbot erre a célra alkotott állami instrumentum, az Aranyvonat hordozta körül az országban. Idén az ország anyagi helyzete aranyvonatot nem engedett meg – az ereklyét a Bank erre a célra készült páncélautója vitte el a vidéki ünnepségekre, posztkádárista aranyvonatként. (Magasztos kiegészítése lehet majdan a Vörösvonat, amely november 4-én elviszi Szolnokra a Szent Balt.)[SZJ]
Barokk szertartás a víziparádé is, az uralkodói-főúri kerti ünnepségek utóda. Nem népünnepély, ahol a karneváli mulatságban a nép átéli önnön jelentőségét, hanem elkülönített, a nép által csak szemlélt felvonulás, a hatalom reprezentációja. A barokk-neobarokk víziparádé a hatalom fenségét mutatja meg, s alattvalói készséget, úrtiszteletet sugall. A mostani vízi felvonulás leglátványosabb darabja a történelmi kosztümös csónak volt, a mesebeli István-maskarával.
A jelenlegi rezsimnek rendszerszimbólumként István király koronája kell, nem 1918 frígiai sapkája. (Erről az évfordulóról meglehetősen megfeledkeztek.) A jelenlegi rendszer mindenáron nemzetközi reprezentációra törekszik, s ezért szívesen idézi az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus emlékét, mely egykor jelentősen emelte Magyarország nemzetközi tekintélyét. Ilyesmi kellene nyilván ma is; talán még több hitel származna belőle.
Mi jön ezután? Árpád apánk (néhány év, s itt a millennium centenáriuma), Bendegúz, Attila, s a végén Samu, a bükki ősember – mint rendszerünk legitimálói. Amikor 1916-ban IV. Károlyt koronázták, a koronát papírral kellett kitömni. Lötyögött az új király fején…