[1]„Aki előttetek áll, az a mi emberünk”
„Besúgók és provokátorok, / koncert közben sose gondolok rátok. / Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, / de azért jobb ha tudjátok, / hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, / aki előttetek áll az a mi emberünk. / Elpirultatok, / lebuktatok, / besúgók és provokátorok. / Csak forogjatok, lebuktatok / besúgók és provokátorok…” Ezt a szívemnek oly kedves dalt valamikor a nyolcvanas évek elején-közepén hallhattuk a Kontroll Csoport előadásában (zeneszerző és szövegíró Müller Péter Sziámi). A dalban kifejezésre jutott az a megnyugtató meggyőződés, hogy a diktatúra idején is világos különbséget lehet tenni a szabad emberek és a gerinctelen szolgák között, és hogy a többség a megfélemlítés és kiszolgáltatottság ellenére sem (volt) hajlandó áruba bocsátani a lelkét. Két évtized elteltével és tizenöt évvel az említett urak aktív segedelmével üzemeltetett pártállam bukása után elmondható, hogy a dalban megfogalmazott lélekemelő és optimista vízió naivnak bizonyult. Nem buktak le, vagy ha hébe-hóba mégis, eszük ágában sincs pirulni. A többség pedig azóta sem tudta elérni, hogy lelepleződjenek és hogy szégyelljék magukat.
Egyes becslések szerint a bukás pillanatában, azaz 1989-ben is még mintegy tízezer ember állt ügynökként, titkos megbízottként a szervek szolgálatában. Ennek megfelelőn legalább több ezres nagyságrendűre becsülhető tehát azok száma, akik hivatásos tisztként vagy az állambiztonság „szigorúan titkos”, azaz civilnek álcázott tisztjeként szolgálták a rezsimet, amint Révész Béla lapunkban közölt terjedelmes tanulmánysorozatából is kiderül, az utolsó pillanatig és még tovább. És akkor még nem beszéltünk sem azokról az ezrekről, akik a diktatúra különböző időszakaiban vállaltak így vagy úgy közreműködést az állambiztonsággal, sem azokról a további ezrekről, akiknek beosztásuk folytán munkaköri kötelességük volt rendszeresen beszámolni szűkebb vagy tágabb környezetükről a szerveknek. Mindeme sok tízezer, ma is köztünk élő polgártársunk közül jószerivel egy sem akadt, aki önszántából és nem lelepleződése után vagy a közeli lelepleződés árnyékában tárta volna föl nyilvánosan a múltját, és jószerivel egy sem akadt a lelepleződöttek között, aki nyilvánosan és erkölcsileg értékelhető módon bocsánatot kért volna áldozataitól és a köztől. Ez a tény az emberi lélek minden ismert nyomorúságának figyelembevételével is döbbenetes.
Megdöbbentő, hogy Bácskai professzornak, a magyar pénzügyi és bankvilág szakmai doyenjének szava sem volt arról, hogy súlyosan sérelmes és dehonesztáló jelentéseket írt a börtön és az akasztófa árnyékában járó családtagjairól, barátairól és kollégáiról. Elképesztő, hogy meg sem fordult a fejében, lelepleződése milyen kínos perceket szerezhet azoknak is, akik évtizedek óta szakmai tekintélyként figyeltek rá és adtak a véleményére. Bácskai Tamás előadása nyitotta meg azt az aukciót (Mammon napok, 1999 ősze), amelynek keretében a Beszélő javára neves képzőművészek által készített százezer forintos bankjegyeket bocsátottunk áruba. „Lebukása” előtt alig egy héttel, a Népszabadságban Zdeborsky Györggyel közösen írt publicisztikájában (A jegybank és a függetlenség, 2005. január 14.) Járai Zsigmond jegybankelnököt dorgálta imígyen: „Az MNB vezetőinek természetes és helyeselhető reakciója, hogy a kormányt a pénzpiaci hitelek megdrágításával a költségvetési egyensúlyhiány csökkentésére szorítsák. (…) Furcsa azonban, ha egy jegybank vezetése sorozatosan és következetesen szembemegy a tekintélyes belföldi és külföldi szakértők véleményével. Miközben együtt halad a vezető ellenzéki politikus törekvéseivel, az »erős forint« jelszavával… A független jegybanknak a pártpolitikai befolyásoltság ilyesféle látszatát is el kellene kerülnie.” Bácskai Tamásnak vajon milyen látszatot kellett volna elkerülnie, amíg lett volna módja rá?
1990 szeptemberében Hack Péter és Demszky Gábor törvényjavaslatot nyújtott be a pártállam idején keletkezett állambiztonsági akták nyilvánosságáról. Antall József miniszterelnök és az akkori kormánytöbbség megakadályozta a javaslat keresztülvitelét. Ma már semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy Antall és kormánya övön aluli politikai támadásnak, a kormány megbuktatására tett burkolt kísérletnek tekintette az ellenzéki képviselők kezdeményezését. A szűk parlamenti többséget és az első szabadon választott és nehéz helyzetben manőverező kormány ingatag tekintélyét valóban megrendíthette volna, ha fény derül arra, hogy az új parlamentben, köztük a kormánypártok frakcióiban, csak úgy hemzsegnek az egykori téglák. Már csak ezért is tekinthetjük utólag hibának, vagy legalábbis kockázatos döntésnek, hogy Antall a választások után nemet mondott a nagykoalíciós ajánlatra (miközben tagadhatatlan, hogy a döntés mellett ésszerű megfontolások is szóltak). Biztosabb parlamenti többséggel, erősebb legitimációval a rendszerváltó pártok talán magabiztosabban hatástalaníthatták volna a volt titkosszolgálat által elhelyezett aknákat is. A kockázat bejött: az új magyar köztársaság fenékig ürítette az ügynökkérdés bürökpoharát. Sejtelmünk sem lehetett arról, hogy fontos politikai és véleményformáló pozíciókban kik és milyen szerepet játszottak a magyar politika elposványosításában, az általános cinizmus, önzés és közöny meggyökereztetésében, végső soron a rendszerváltás erkölcsi koherenciájának aláásásában.
Aligha kétséges, hogy az állambiztonsági akták hozzáférhetetlenségének fönntartása milyen célt szolgált. A kilencvenes évek elején a nemzetbiztonsági érdek volt a fő hivatkozás. Ez az érv már akkor is abszurd volt, ma pedig már végképp az. Az újabb, mostani törvénytervezet ellenzői és bírálói nem is erre, hanem az áldozatok személyiségi jogainak védelmére hivatkoznak, némelyek esetleg jóhiszemű szakmai buzgalomból. Mintha nem lehetne az elkövetőket, a hivatásos és magánszorgalmú kutyákat az áldozatokra vonatkozó érzékeny információk nyilvánosságra hozása nélkül is azonosítani és megnevezni, ahogy teszi ezt például már vagy nyolc éve egy szűkebb körben az átvilágító bizottság? Mintha a jelenlegi szabályozás és gyakorlat alapján hozzáférhető aktákból nem lehetne nagyjából mindent megtudni az áldozatokról, és szinte semmit az elkövetőkről, amiként kutatók és egykori megfigyeltek hada ezt évek óta sérelmezi? A Napkelte február 2-ai adásában Kiss Péter kancelláriaminiszter nem átallotta azt mondani, hogy mostanság éppen az egykori demokratikus ellenzék tagjai (a miniszter tartózkodott a megnevezésüktől) hangoztatják effajta aggályaikat, és óvnak a nyilvánosságtól. Ebből inkább fenyegetés olvasható ki: ha továbbra is ennyire ragaszkodnak a nyilvánossághoz, megkaphatják: ország-világ fog csámcsogni az áldozatok magánéletén, cserében (bosszúból?) azért, hogy megtudjuk, kik írtak rólunk. Már ha egyáltalán megtudjuk, mert ez még mindig nem biztos…
Nincs hiány az erkölcsi érzékünket tompítani igyekvő érvekben sem: sok aktát megsemmisítettek, így sokan megúsznák, miközben másokat pellengérre állítanak. Ma már tudható, hogy korántsem semmisítettek meg annyi aktát. Egyébként is: Magyarországon évente több százezer bűncselekmény marad felderítetlen, de ugyancsak meglepne bennünket, ha a rendőrség bejelentené, hogy beszünteti működését, mert az nem igazság, hogy a tolvajok egy része dutyiban ül, míg a többiek élik világukat. A másik divatos érv: minden eset egyedi és erkölcsileg bonyolult. Ez igaz. De néhány szerencsés kivételtől eltekintve melyikünk életében nem adódtak és adódnak erkölcsileg bonyolult helyzetek? Melyikünk van ezáltal fölmentve az alól, hogy számot adjon tetteiről és döntéseiről?
Tavaly december elején a Verzió emberi jogi filmfesztivál nyitófilmjeként tekinthette meg a közönség Papp Gábor Zsigmond és Tamási Miklós dokumentumfilmjét, Az ügynök élete címmel. A film olyan, egykoron szigorúan titkos belügyminisztériumi oktatófilmek alapján készült, amelyek segítségével a leendő állambiztonsági munkatársakat és tiszteket képezték. A filmek létezését még a kilencvenes évek közepén is kerekperec letagadták. A közönség időnként jót derült az oktatófilmek bumfordiságán és banalitásán. Részletesen elmagyarázták, hogy titkos házkutatás alkalmával nem célszerű rendetlenséget csinálni, mérgünkben belevágni a hamutartót a fürdőszobatükörbe. Ha az akció közben csörög a telefon, ne vegyük fel, mert „1. valaki a házigazdát keresi; 2. téves kapcsolás; 3. a házigazda telefonál, hogy ellenőrizze a lakást”. Egy másik jelenetben neves színészek közreműködésével okítják a zsarolás útján történő beszervezés technikáját. A filmet nézve az emberben fölmerült, vajon mi volt az a fondorlatos technikai, módszertani titok, ami miatt ezeket a filmeket csak most, tizenöt év eltelte után láthatja a mezei halandó. Az igazi titok nem a filmek tartalma volt, hanem a létük. Helyesebben az, hogy létezett egy olyan kiterjedt, bennünket ellenőrző és megfigyelő láthatatlan hálózat, amely keresztbe-kasul átszőtte az élettereinket, és amelyik számunkra utólag is fölimerhetetlen módon befolyásolta életünk alakulását. Az ügynökök és tartóik ott voltak nemcsak a gyanús zenekarok kocertjein, hanem a munkahelyeken, az iskolákban, a sportpályákon, a baráti körökben, a családban, a klubokban és egyetemi szemináriumokon. Jelentéseik befolyásolták kirúgásunkat, börtönbe kerülésünket, tanulmányi-szakmai előmenetelünket, munka- és utazási lehetőségeinket, családi és baráti életünket. Ezek az emberek, akik számunkra túlnyomórészt ma is ismeretlenek, ma is ott ülnek a minisztériumokban, önkormányzatokban, szerkesztőségekben, egyetemi tanszékeken, kuratóriumokban, bizottságokban, igazgatótanácsokban, és továbbra is döntéseket hoznak, mirólunk, ki tudja, milyen szempontok alapján és kinek a sugalmazására.
Komoly aggodalomra ad okot, hogy miközben félrevezető módon ügynöközünk, még mindig nem tisztázott, hogy mi lesz a sorsa azoknak az iratoknak, amelyek a hivatásos állomány kilétére derítenének fényt. Mert ne legyen kétségünk: az ügynökök a kishalak. Ungváry Krisztián a Népszabadságban január 27-én megjelent cikkében („Nemzetbiztonsági szemfényvesztés”) írja: „A valóság (…) az, hogy a Belügyminisztérium és a szolgálatok a késő Kádár-kor iratainak jelentős részét továbbra sem hajlandóak a kutatók és az áldozatok elé tárni. (…) A III/III. osztály titkos és szigorúan titkos tisztjeinek személyi anyagait a Belügyminisztérium mind a mai napig elzárja a kutatás elől, sőt arra sem hajlandó, hogy a szaklevéltárnak átadja őket. (…) Bár pontos szám nem állapítható meg, de az eddig nyilvánosságra került adatokból következtethetünk arra, hogy az úgynevezett »O-dossziék« (Operatív dossziék) állományának mintegy felét, közel 20 000 aktát (!) ezentúl is az NBH kívánja őrizni. Az átadott iratok mennyisége 40 folyóméter.” Itt rejlik a magyarázata annak, miért ragaszkodtak körömszakadtáig ahhoz, hogy az ügynökök neve se kerülhessen nyilvánosságra. Az összefüggést megerősíti a Heti Válaszban február 3-án megjelent, állítólag volt állambiztonsági tisztek által írott „nyíltlevél” (sic!), amelyben fölszólítják az MSZP vezetését és a kormányt, hogy álljon el „az ügynöki és operatívtiszti múlt további látványos kiteregetésétől”. Az ügynökök lelepleződése feltartóztathatatlanul elvezet a hivatásos állomány, a megbízók, végső soron az egész mechanizmus, a „hálózat” lelepleződéséhez. Napnál világosabb, hogy az állambiztonsági akták elzárása sosem szolgált mást célt, és ma sem szolgál mást, minthogy ezek az emberek számunkra továbbra is láthatatlanok maradjanak. Hogy a múltjuk ne bolygathassa életük és karrierjük zavartalan egyengetését. Hamar rájöttek, hogy számíthatnak az új politikai osztály sebezhetőségére, gyengeségére és mohóságára – ők inkább visszaélni akarnak az iratokkal, semmint vállalni a kockázatot és pontot tenni az ügyre –, és számíthatnak a mi fásultságunkra, fáradt közönyünkre és arra a sajátos, kollektív bűntudatra, ami az egykori „puha diktatúra” talán legártalmasabb és legmaradandóbb öröksége. Ha most is sikerrel járnak, akkor majd elégedetten dúdolgathatják magukban: „Aki előttetek áll, az a mi emberünk.”
Lehet, hogy most mégis történik valami, de fölösleges vállon veregetnünk magunkat. Az ügyet nem néhány tucat elszánt és makacs értelmiségi és történész kitartása viszi majd dűlőre, hanem az, hogy az MSZP és a kormány megifjult vezetése talán elérkezettnek látja az időt, hogy fölgyorsítsa a generációváltást, és még idejekorán megszabaduljon az utódpárti ballaszttól. Ha sikerül úgy rendezniük a dolgokat, hogy a hivatásos hálózatot továbbra is az államtitok biztonságos homálya fedi, akkor elég nyilvánvaló az is, hogy az ellenzéknek van több vesztenivalója: ügynök és ügynök között elvégre nincs különbség, a politikai feddhetetlenségére oly büszke jobboldalon azonban az ügynökmúlt mégiscsak rosszabbul veszi ki magát. Az ellenzék keresztjavaslatai – alkotmánymódosítás, a végeláthatatlan huzavonára alkalmas gumiszabály beiktatása, miszerint akit kényszerítettek, azt nem kell diszkvalifikálni a közéletből – erről az idegességről tanúskodnak.
A jegybank megregulázása
Az elmúlt időszak egyik nagy port kavart politikai ügye a jegybanktörvény módosítása volt, amely lehetővé teszi a mindenkori miniszterelnök számára, hogy tagokat nevezzen ki a Monetáris Tanácsba. A miniszterelnök január végén meg is nevezte jelöltjeit, akik közül ketten, Neményi Judit és Bánfi Tamás korábban nyilvánosan is bírálták az MNB kamatpolitikáját, a túl magasan tartott forintárfolyamot. A különleges biztosítékokkal még a jelenlegi ellenzék által a bankelnöki székbe ültetett Járai Zsigmond és az új kormány viszonyát kezdettől mély bizalmatlanság jellemezte. Medgyessy első pénzügyminisztere, László Csaba már kinevezése után néhány héttel megpróbálta Járait rábírni az idő előtti távozásra, de ő nem állt kötélnek. Az új kormány nem alaptalanul vélte úgy, hogy az ellenzéknek lekötelezett bankelnök komolyan megnehezítheti a kormány dolgát. Miközben az ellenzék nemzeti petícióban követeli a jóléti ígéretek betartását, vezető gazdaságpolitikusai a költségvetés aggasztó hiányára és az eladósodásra hívják fel a figyelmet. E furcsa táncrendbe jól illeszkedik, hogy a jegybank drága pénzzel bünteti az adakozó kedvű kormányt és rajta keresztül az adófizetőket.
Nincs különösebb okunk arra, hogy jóhiszeműséget tételezzünk föl Járai részéről, de valójában ez mindegy. A jegybanknak esélye sem lenne arra, hogy légy legyen a levesben, ha a kormány felelős és megalapozott költségvetési politikát folytatna. De nem teszi. Az első év kiugróan magas deficitje után 2003-ban és 2004-ben is elszállt a költségvetés. Jellemző, hogy a tavalyi év végén csak a hajdani, dörzsölt termelőszövetkezeti főkönyvelők gyakorlatából ismert olcsó trükkökkel lehetett leplezni a blamázst.
Az árfolyamról és a kamatszintről természetesen megoszlanak a szakmai vélemények. A magas forintárfolyam nem kedvez az exportőröknek, és a külkereskedelmi deficit egyik fő forrása. A magas kamatok pedig tovább terhelik az eladósodott büdzsét. Mások viszont azzal érvelnek, hogy az olcsóbb forinttal a versenyképtelen magyar termelők a közre akarják hárítani a gazdaságtalan és alacsony hatékonyságú termelés költségeit. Vajon miért drágább a magyar televízió és hűtőgép, mint az import-termék, amikor a magyar vállalatok hatodannyit fizetnek a munkásaiknak, mint német és osztrák versenytársaik? A kormánynak pedig bizonyára jól jönne, ha a választások közeledtével a felszabaduló pénzt szavazatvásárlásra költhetné. A kamat- és árfolyamcsökkenés ilyen mértékű deficit mellett viszont elszabadíthatja az inflációt, amivel mindannyian sokkal rosszabbul járnánk – hangoztatják a jegybanki politika védelmezői. A miniszterelnök utóbbi hónapokban megfigyelhető politikai offenzívája – egyházpolitikai front nyitása, az ügynökkérdés napirendre tűzése –, mely a decemberi népszavazás után magabiztosabbá vált, mindenesetre azt jelzi, hogy Gyurcsány, mivel pénze nem lesz, 2006-ban nem a választók bukszájára akar bazírozni, hanem politikai győzelmet akar aratni.
A politikai hitelesség szempontjából azonban a jegybanktörvény módosításának átpasszírozása kétséges és kockázatos lépés volt. A Fidesz-kormányt joggal bírálták azért, mert meghonosította azt a gyakorlatot, hogy ha kényelmetlenül alakultak a viszonyok, akkor egyszerűen odébb tolták a kaput. A kritikusok azt is megjósolták, hogy a példa ragadós lesz, és borúlátásukat az eltelt három év nem cáfolta. A hatalommegosztás finom rendszere arra szolgál, hogy a hatalomgyakorlók, mindannyiunk nyugalma érdekében, kényelmetlenül érezzék magukat. A költségvetés és a gazdaságpolitika alakítása a kormány felelősége, a nemzeti valuta stabilitásának megőrzése a jegybanké, és ennek érdekében, ha oka van rá, kötelessége kellemetlenkedni.
Azt sem nagyon lehetett érteni, miért ragaszkodott a jegybank megregulázásához ilyen csökönyösen a kormány, külhoni rosszallást is zsebre téve. A módosítás révén létrejött struktúra ugyan nem kirívó és példa nélküli Európában, mint azt Járai rosszmájúan állítja, de kétségtelen, hogy jelentős el-, helyesebben visszamozdulás a kormánybefolyás növelése irányában. A befektetők és spekulánsok ilyenkor el szoktak azon gondolkodni, vajon miért is volt ez olyan életbevágó a kormányfő számára. Arra a logikus következtetésre fognak jutni, hogy az idei költségvetés is gyenge lábakon áll, s azonmód nekilátnak tovább spekulálni. Január elején néhány befolyásos külföldi elemző már pedzegette, hogy a forint elleni következő spekulációs támadás idén őszre várható. Súlyos politikai következményei lehetnek annak, ha egy sikeres támadás megrogyasztja a forint árfolyamát. Az utóbbi években hatalmasra duzzadt a lakossági devizahitel-állomány. Az embereket a magas és stabil árfolyam, valamint az alacsony kamatok csábították könnyelmű költekezésre. A forint megrendülése családi költségvetések százezreit döntheti romba, és ez megpecsételheti a kormány sorsát. Idén is izgalmas évünk lesz.
- Folyamatos jelen [6]