„Hány rendőrre van szükség egy villanykörte becsavarásához?”
– „???”
– „Háromra. Egy áll a létra tetején, kettő forgatja a létrát.”
1. Rendőrfutamok
Budapest, amióta világvárosi allűröket villogtat, olykor némelyest erőlködve és másolva, Mucsát Bécsbe oltva, zsidós-antiszemitán, Berlin és Moszkva felülmúlhatatlan füttymestereinek dallamaira járva lakodalmas vagy vitustáncát, parlamentet hazudva magának, fasiszta kommunizmust, kommunista fasizmust, polgári demokráciát, de polgárok és demokraták nélkül, ez a Budapest, egyre olajosabb Duna fölött ívelő szép hídjaival, világköltészetével, mely csak helyben érthető, forradalmaival és ellenforradalmaival, melyek némelyikét szintén forradalmaknak becézték, egyszóval ez a Budapest, szinte per definitionem a kávéházak, a gyógyforrások és a rendőrviccek városa volt. A kávéházakat azonban gondolattermelő és társaságszervező funkciójuk miatt 1949 táján becsukták, lezüllesztették, legfeljebb némi hígagyú idegenforgalmi feltámadást engedélyeztek nekik később. A gyógyforrásokba – infrastruktúra, ó! – legalábbis a Rózsadomb vidékén szennyvíz szivárog. A rendőrviccek forrásai azonban egyetlen pillanatra sem tömődtek el. A szociológiai pillantás játszva felfedezheti ezekben a viccekben a polgár és kispolgár megvetését a paraszt iránt, mert a rendőr – a közrendőr – elsősorban paraszt volt, kit a szegénység a városba űzött, egyenruháért, nyugdíjas állásért, és némi kézzelfogható hatalomért. A rendőr, bármilyen ostobának mutatják is a különféle korok rendőrviccei, annyit mindenkor megértett, hogy jobb osztogatni az ütést, mint elszenvedni. „Olyan buta, mint hat pár rendőrcsizma” – ez a szemléletes népi szólás feltehetően olyan emberek okos fejében fogant meg, akiknek fara megtapasztalta már a rendőrcsizmák keménységét.
A rendőrvicc: a rendőrállam civil alattvalóinak kísérlete arra, hogy valóságos helyzetük felmérésével visszaszerezzék hatóságilag megnyirbált önbecsülésüknek legalább egy töredékét. Egy rendőr áll a létra tetején, kettő forgatja a létrát: de hiszen az állam is így működik, hihetetlen erőpocséklással! A legkisebb érték az ember, azzal kell a legkevésbé takarékoskodni. Ráadásul ezt a létraforgatási technikát, mivel igen bonyolult, normális agyú rendőr magától ki nem találja. Működtetéséhez parancsra van szüksége. A parancshoz kell egy felsőbb hatóság, mondjuk: további három ember, aki a technikát kiterveli, plusz gépírónő, plusz kézbesítő, plusz portás. A villanykörtét tehát – ha itt lezárjuk kutatásaink körét – kilenc ember csavarja be. A civil alattvaló vigyorogva fogalmazza meg viccét, fölényben érzi magát, mert átlátott az életünket meghatározó hétköznapi mechanizmusokon. Vigyora azonban elfonnyad, mihelyt eszébe ötlik, hogy bármikor felhasználhatják létraforgatónak, sőt akár villanykörtének is.
Valamelyik március tizenötödikén, amikor a fiatalság 1956 után – mintegy húsz év szünetet tartva – először próbálta meg, hogy milyen érzés hazafiasan rosszalkodni a pesti utcákon, Duna-parti ablakomból boldogan lökdösődő tömeget pillantottam meg a Petőfi-szobor körül. Általában igyekszem nem meglátni ezt a szobrot, ahogy a többi nagy magyar költő és politikus pesti emlékművei elől is elkapom a fejem, mert a fiatalságról, forradalmiságról, hazafiasságról és költészetről alkotott akármikori állami elképzelések öltenek bennük riasztó egyformasággal testet. Csak a madarak rájuk rakódó kritikája kölcsönözhet nekik némi jelentést: a leszart szobrok akaratlanul is elárulnak valamit névadóik végzetéről. Ezúttal azonban a bronzpojáca váratlanul új szerephez jutott talapzatán, mert az ünnep ürügyét kihasználva csakugyan Petőfinek tekintették.
Az utcán négy részből álló tömeg fogadott. Először is ott voltak a nemzeti zászlós, kokárdás fiatalok, nemcsak egyetemisták és gimnazisták, hanem – gyérebb létszámban – munkásgyerekek is; aztán úgyszintén civil ruhában és nem sokkal kevesebben, a nyomozók. (Mivel 1956 decemberétől csaknem négy éven át börtönben időztem, és aztán is többször támadt dolgom velük, valósággal a szemembe szöktek, de meggyőződésem, hogy még ilyen tapasztalatok nélkül is könnyedén felismerhetők. Kalapjuk teszi-e, vagy szájzugukban a cigaretta, vagy zsebre vágott kezük, vagy pulóver-, illetve zakóviselési módjuk? Csak azt tudom, hogy a tömegből egyenként is elővillannak, mint flaszterra szórt aprópénz közül a köpés; hát még csoportosan!) Az egyenruhás rendőrök a tér körüli utcákon ténferegtek vagy autóztak, de megérkezésem után nemsokára megbontották a fiatalok sorait, igazoltatni kezdték őket. Ez a művelet elhessentette a negyedik csoportot, azokat a polgárokat, akik véletlenül vetődtek a környékre, és merő kíváncsiságból szemlélték az eseményeket. A rendőrkocsikból és az egyik közeli ház földszinti ablakaiból fényképezőgépek villantak, a dulakodás felerősödött, fiatalokat tuszkoltak rendőrautókba, futnunk kellett, majd újra visszamerészkedtünk a szobor közelébe. Késő estig tartott ez a mulatság.
Másnap reggel idézést kaptam, hogy két órára jelenjek meg a kerületi rendőrkapitányságon. Nyilván fényképről ismertek fel, mint – legalábbis rendőri körben – neves írót. Egy hivatali szobában hárman fogadtak: két egyenruhás úr, továbbá – mint valami létra hegyében – egy civil ruhás őrnagy, aki jogi doktornak mondta magát. Nem lepett meg, amikor közölte, hogy bátyámnál vizsgázott az egyetemen. Bátyám[SZJ] a polgári jog professzora volt, és amikor a belügyesek egy csoportjának a gumibot kezelésén kívül más tudományokat is kötelezővé tettek, egész madárseregletre való belügyes jogtudós röppent ki a keze alól. 1960-ban még egy börtönparancsnokom is a tanítványának mondta magát, amikor a zárkámban tiszteletét tette.
Az egyik egyenruhás leült az írógép mögé, a másik egyenruhás leült a másik asztalhoz, a doktor pedig, álló testhelyzetben, feltette az első kérdés: miért mentem el a tüntetésre. „Azért – válaszoltam –, mert a költő olyan, mint a rendőr. Ott a helye, ahol a tömeg van.” – „Ezt írjuk a jegyzőkönyvbe?” – álmélkodott a doktor. – „Hát persze. Hiszen ez az igazság.”
Dénes rendőr alezredes elpanaszolja Moldova írónak[SZJ], hogy a fiatalok nem szívesen csapnak fel rendőrnek. Kicsi a fizetés, az újoncoknak munkásszálláson kell lakniuk „cigányokkal, alkalmi munkásokkal együtt”, továbbá „egyenruhában kell járniuk – és ezt senki sem szereti”.
Hogy miért lealázó a cigányok társasága – munkásszállási, tehát dolgozó cigányokról van szó, nem pedig bűnözőkről –, azt nem firtatom. Az alkotmány tiltja ugyan a faji megkülönböztetést, csakhogy a) a cigányokat illik utálni, b) egy rendőr alezredes nálunk mindig is a törvények felett állt. De vajon miért nem szeretik a rendőrök – a tisztek sem! – az egyenruhájukat? „Katonatisztet mindenütt látni – rendőrtisztet ritkán, akkor is inkább kocsiban ülve.”
A honvéd – legalábbis tradicionális felfogás szerint – a hont védi, ezért övezi uniformisát megbecsülés. Ráadásul a közhonvéd nem önszántából vonul be – az ellenérzés vele szemben értelmetlen volna. De mit őriz a rendőr? A rendet. Ha egyenruhája nem támaszt vonzalmat, ez azt jelenti, hogy a lakosság többsége nem vonzódik a rendhez. Milyen rendhez nem vonzódik? Lehet-e a lakosságnak kifogása az ellen, hogy fegyverrel és különleges felhatalmazással ellátott személyek megvédik életét, testi épségét, tulajdonát? Azt a társadalom túlnyomó többsége csak helyeselheti. Ha tehát a rendőregyenruha mégis ellenszenvet vált ki, akkor ennek az az oka, hogy a lakosok megítélése szerint a rendőrök nem értünk, hanem ellenünk védenek valamit, amit „rend”-nek neveznek. Ha a lakosság ezt a rendet nem szíveli, mert társadalmi-vagyoni egyenlőtlenségen alapul, vagy mert örökössé akarja tenni egy szűk réteg számára a hatalom monopóliumát, vagy mert meghiúsítja az embereknek azt a természetes törekvését, hogy beleszóljanak saját ügyeik intézésébe (például, hogy milyen lakásuk, milyen munkahelyük legyen, hogyan töltsék szabadidejüket), akkor természetesen nem szívelheti azokat sem, akik ezt a rendet minden törvényes és szükség esetén törvénytelen eszközzel is fenn akarják tartani.
Dénes alezredes, aki egyébként besorolt ávósból, majd 1957-es pufajkásból fejlődött át hivatásos rendőrré, akaratlanul is elárulja a testület népszerűtlenségének okát. Panaszkodik, amiért a rendőri munkában elharapódzott a bürokrácia. Ma például egy közveszélyes munkakerülőt „még orvoshoz is el kell vinni: mennyire munkaképes, milyen a börtöntűrő képessége, egyáltalán be lehet-e csukni? Eltartják-e a szülei – mert akkor már eleve nem áll meg a káemká. Szerezzük be a véleményeket a hat évvel ezelőtti munkahelyéről, ha kiderül, hogy Seduxent szed, akkor meg kell vizsgáltatni ideggyógyintézetben.” Tehát ma már nem lehet csak úgy ukmukfukk lecsukni; 1970-ben ugyanis „felütötte a fejét a szocialista törvényesség, és megindult a rendőr hivatalból való üldözése”. „És ráadásul – panaszolja Dénes – még arról is vitatkoznunk kell, hogy mi a közveszélyes munkakerülés, mert még ez sincs pontosan tisztázva.” Van tehát egy bűncselekmény, melynek fogalma tisztázatlan – és a szegény rendőrnek – ahelyett, hogy odacsaphatna –, még nyomoznia is kell! E gyakorlat ellen Dénes „egy új, modern bűnüldöző-igazságszolgáltató apparátus” kialakításának követelményét vonultatja fel. Aztán a régi, szép időket dicséri: „Régen egy posztos rendőr a fogalmazó elé állította a delikvenst és pillanatok alatt elintézték az ügyet.
– Maga szúrt?
– Igen.
– Miért szúrt?
– Mert részeg voltam.
Kész, annyi. Egy emberölési ügyben sem jött össze 10-12 oldalnál több nyomozati anyag.” Csak arról nincs szó, milyen állapotban állította a posztos rendőr a fogalmazó elé a delikvenst. Az „új, modern” bűnüldözés követelménye mögött feldereng a régi rendőrálom: Nem lacafacázni. Aláíratni a jegyzőkönyvet. Amíg ez az ideál jellemzi a rendőrséget mint testületet, addig kényelmetlen lesz az egyenruhát viselni is, nézni is.
Leveleimet felbontják; telefonomat lehallgatják, így hát, legalábbis utólag, hálás lehetek börtönéveimnek: ifjan könnyebb volt megszoknom, hogy az állam betekinthet a magánéletembe. Nem emberek teszik ezt, hanem az állam kerekei és csavarjai – így hát sérelem sem ér. Olykor hasznomra is próbálom fordítani ezt a helyzetet. Amikor például értesültem arról, hogy kultúránk felvilágosult szellemű irányítója[SZJ] azért tiltja tizenöt éve börtöndarabomat, mert azt hiszi, hogy kommunista hősét róla mintáztam, nem győztem a telefonban fűnek-fának elmagyarázni, mennyire rokonszenvesebbnek, mennyivel jobb jellemnek tartom drámahősömet, mint őt. Azt reméltem, ha megkapja üzenetemet, megszabadul aggályaitól, és engedélyezi a darabot.
Sajnos nem tudom, milyen mélyrehatóan épültek be a kerekek és csavarok mindennapi életembe. Vannak jelek arra, hogy nemcsak telefonos és írásos megnyilatkozásaimat kíséri érdeklődés, hanem – legalábbis időnként – a lakásomban található egyéb életjeleket is. Egy kedves barátnőmet annyira zavarta ez a gondolat, hogy elkerülte a lakásomat. Elhatároztam, hogy bosszút állok: szerelmi hangokat hallatva nyikorgatni fogom az ágyat egy teljes héten át, háromóránként más-más női nevet vagy neveket nyögellve. Aztán megbölcsültem: kerekeken és csavarokon nem érdemes bosszút állni. Nem is lehet, mert háromszor annyian vannak, mint hiszem. Felhívtam említett ismerősömet, és megkérdeztem tőle: hány rendőrre van szükség egy villanykörte becsavarásához. „Háromra” – felelte. „Egy áll a létra tetején, kettő forgatja a létrát.”
2. A világosság udvarában
Két levél Cseres Tiborhoz
Nyugat-Berlin, 1987. október 22.
Kedves Tibor,
egy német újságíró, aki nemrégiben valami küldöttség tagjaként Budapesten járt, nevetve mesélte, mit feleltél, amikor megkérdezte tőled, hogy börtön-darabom, A kihallgatás (melyet egyébként Hamburgban látott, szerény rendezésemben), Magyarországon is bemutatható volna-e.[SZJ] „Ó, az öreg – mondta –, hogyishívják, az elnökötök” – „Cseres Tibor?” – vágtam közbe, „Az, az, nagyon mulatságosan viselkedett, a neved hallatára ingerült lett, azt felelte, hogy te egy közepes író vagy, nem tartozol az első harmincba, és a tiednél sokkal jobb műveket is bemutattak már Magyarországon ebben a témakörben, a filmvásznon és egyéb műfajokban.” Vele nevettem, de kevésbé jókedvűen.
Gondolom, nem veszed rossz néven, ha megnyugtatlak: jókedvemnek nem írói munkásságomról alkotott magánvéleményed szabott határt. Magánvéleményed A kihallgatás esetében már csak azért sem érdekel, mert ezt az 1965 óta folyamatosan betiltott darabot módodban sem állt elolvasni, így hát meglehetősen érdektelen, hogy művészi ranglétrád melyik alacsony fokára sorolod. Készséggel feltételezem továbbá, hogy megjelent munkáim, amennyiben olvastad őket, nem nyerték meg a tetszésedet. Ezt teljes mértékben rendjén valónak tartom, kedves Tibor.
Nem tartom azonban rendjén valónak, hogy a Magyar Írók Szövetségének elnöke egy német újságíró kérdésére válaszolva nem védelmébe veszi, hanem eláztatja írótársát, szövetségének egyik tagját. A kérdés a cenzúrára vonatkozott. Azok közé tartozom, akiket a cenzúra a legrégebben sújt. Eltiltásom sohasem vált nemzeti üggyé – ahogy például Konrád vagy Petri eltiltása is e szerzők magánügye maradt –, részben életrajzi okokból, részben azért, mert amikor engem – pontosabban: minket – tiltogatni kezdtek, az írószövetség még a Nagy Kompromisszum bűvöletében élt, és a politika kegyeit hajhászta. Ehhez járult az én esetemben különállásom is: ellenzékiségem nemcsak túl korán jött, mondhatni ’56 szerves, megszakítatlan folytatásaként, hanem ráadásul sohasem szakadt el baloldali – urambocsá: marxista fogantatású – gyökereitől. Ez értetlenséget és ingerültséget vált ki, amit nagyon jól megértek. Minthogy azonban az effajta érzelmek politikailag vagy morálisan nehezen fogalmazhatók meg, népies és/vagy vájt fülű kollégáim viszolygásukat olykor esztétikai terepre transzponálják. Sohasem szenvedtem önbizalomhiányban, mégis bántott régebben ez az eljárás; újabban azonban, talán a távolság folytán, némi bölcsesség költözött belém. Úgy vélem, a művek se jobbak nem lesznek, se rosszabbak, ha magasztalják, illetve leszólják őket. A megítélésre azonban módot kell adni nekik.
Remélem, az újságíró kérdésére adott válaszod nem azt a benyomást akarta kelteni, hogy A kihallgatás gyatrasága miatt nem játszható Magyarországon. Ezzel azt állítanád, hogy nálunk kizárólag a finom ízlés szelektál, és ennek követelményei felülmúlják a német, osztrák és jugoszláv színházak igényeit. Ha erre utaltál volna, akkor most, már csak tapintatból is, vissza kellene tartanom magam attól, hogy felsoroljak néhányat azok közül a kinyomtatott vagy eljátszott művek közül, amelyek színvonala még A kihallgatásét sem éri el. Ha viszont nem ez volt a szándékod, akkor akaratod ellenére azt közölted az ámuló újságíróval, hogy közepes szerzők és művek betilthatók. Levelemmel arról szeretnélek meggyőzni, hogy a cenzúra elleni harc: nemzeti ügy, kiváltképpen nálunk, ahol a cenzúrát még saját intézményei sem korlátozzák, mivel nem intézmények útján, hanem titkos határozatok, szóbeli utasítások, anonim körlevelek segítségével, továbbá lelki hatalomként gyakorolja uralmát. Szeretném hinni, hogy megérted egyszer: ha a közepeseket akadálytalanul sújthatják a tilalmak, akkor a kiválóságok, még az írószövetség tisztségviselői sem lehetnek biztonságban.
Amikor a nyugat-berlini Schaubühne – 1984-ben még vitathatatlanul a legjobb német színház – tizenkilenc évvel megírása után először mutatta be A kihallgatás-t, hazámban egy főszerkesztői értekezleten kiadták az ukázt, hogy külföldi szereplésemről egyetlen sor sem jelenhet meg a sajtóban. Azóta volt még két magam rendezte bemutatóm Németországban, megjelent néhány könyvem, de a hazai sajtó, még a színházi szaklapok is, hívek maradtak az utasításhoz. A főszerkesztők sok mindennel vádolhatók, de sohasem esnek az engedetlenség bűnébe. Ez a totális cenzúra: nemcsak a művekre vonatkozik, hanem bizonyos művekkel és szerzőkkel kapcsolatos eseményekre is. A nyugatnémet újságíró kérdésére válaszolva ennek a totális cenzúrának nyújtottál támogatást. Kérlek, korrigáld lépésedet: segítsd nyilvánosságra ezt a levelemet, esetleges válaszoddal együtt. A viszontválasz jogáról eleve lemondok.
Üdvözlettel:
Eörsi István
Ui.: Mindenképpen számítok arra, hogy reagálsz levelemre. (Nyugat-berlini cím, telefonszám.)
Budapest, 1987. november 27.
Kedves Tibor,
emberismeretemmel és ítélőképességemmel dacolva valamiféle szinte irracionális optimizmus munkálhatott bennem, amikor azt reméltem, hogy hátha, mégiscsak válaszolsz október 22-én írott levelemre. Most elégtételt kellene éreznem, amiért a dolgok logikája erősebb a jámbor óhajoknál; a politikai defektekhez nem csak a mi apró viszályunk esetében társul gyávaság.
Mivel jóhiszeműségem határtalan, nem zárom ki teljesen annak lehetőségét, hogy szóban forgó levelem a postai vagy írószövetségi adminisztráció szeszélye folytán nem jutott el hozzád. Mellékelten elküldöm tehát a másolatát, szívemben derűs várakozás.
Üdvözlettel
Eörsi István (cím, telefonszám)
A magyarázat
Számításom bevált: második levelem pimasz hanghordozása arra késztette az Elnököt, hogy magyarázattal szolgáljon. Néhány nap múlva fogadott hivatali szobájában, az írószövetség épületében.
„Kérlek szépen – kezdte –, akkoriban, amikor a te német újságíród nálam járt, harminckét interjút kellett adnom. Mind a harminckét alkalommal azt kérdezték először, hogy mi van Konrád Györggyel. Ez csakugyan felbosszantott, és azt feleltem, hogy ha még négyet meg tudnak nevezni az első harminc magyar író közül, akkor erre a kérdésükre is válaszolok. Összesúgtak-búgtak, és aztán rendre megkérdezték, hogy veled mi van. Azt feleltem, hogy te nem vagy bent az első harmincban. Egyszerűen nem vagy bent, mert nem vagy jelen a magyar irodalomban.”
Sok mindenre el voltam készülve, ez a válasz mégis elképesztett. Cseres tehát Konráddal is inkollegiális volt, harminckétszer egymás után. Hiszen az újságírók a cenzúráról érdeklődtek, és ehhez nem kellett előzőleg irodalmunk kiválóságainak listáját tanulmányozniuk. Akit a cenzúra kiebrudal az irodalomból, az nincs jelen, és aki nincs jelen, azért az írószövetség nem emel szót. Megpróbáltam e szervilis logika képtelenségére felhívni a figyelmét, de szavaim eltévedtek az Elnök valamelyik balfülének labirintusában. „Nem vagy benne az első harmincban – mondta ismét, még nyomatékosabban –, azt sem tudom, mit írsz, mert semmid sem jelenik meg. Illetve egyvalamit olvastam tőled az utolsó években, interjúkönyvedet Lukáccsal. Nagyon tetszett, de jellemző, hogy ezt sem itt adtad ki, hanem Jugoszláviában, az Új Symposionban.” Fel kellett világosítanom, hogy ez nem rám jellemző, én honunkban akartam a beszélgetéseket publikálni, szerződtem is Kardos Györggyel, a Magvető bátor igazgatójával, aki ily módon négy évre biztosította, hogy a könyvet ne csak nála, hanem egyetlen más magyar kiadónál se lehessen megjelentetni. Azt is tudattam, mintegy mellesleg, hogy néhány könyvem azért megjelent, az utóbbi években is. Cseres türelmesen végighallgatott, majd ezt válaszolta: „Tudom, hogy a német irodalomban jelen vagy, de a magyar irodalomban nem vagy jelen.” Majd hirtelen elhatározással viccesre váltott át: „Tudod mit, ha nem is vagy benne az első harmincban, de mondjuk te vagy a harminckettedik… vagy a harmincegyedik…” – „És ha az első vagyok?” – kérdeztem magam számára is váratlanul. Üveges szemmel meredt rám, és ezzel felbátorított: „Miért ne? Magyarországon a szellemi hierarchiákat mindig is szklerotikusan alakították ki. József Attilát például még Babits sem sorolta volna az első harminc író közé. Anélkül, hogy mérhetetlen szerénytelenségemben József Attilához akarnám hasonlítani magam, hadd kérdezzem meg: miért érdekes, hogy ki kit hányadiknak rangsorol?” Az Elnök magához tért ámulatából, közölte, hogy felkéreti az írószövetség könyvtárából a könyveimet, és ha elolvasásuk után úgy véli, hogy benne vagyok az első harmincban, ezt levélben közli majd az én német újságírómmal. Megnyugtattam, hogy nem kell törnie magát: én sem olvasom az ő könyveit. De ha el volna tiltva, és egy külföldi újságíró érdeklődne felőle, akkor megtalálnám a módját, hogy elítéljem a cenzúrát. Az utolsó szót Cseres, mintha valami roppant malacság volna, elengedte a füle mögött, és ismét rákezdett a nótájára: „A német irodalomban jelen vagytok, ez nyilvánvaló. Konrád még a francia és az amerikai irodalomban is jelen van, de Magyarországon…” Közbevágtam, és emlékeztettem arra, hogy nemcsak mi, a cenzúra kedvencei, hanem például Esterházy is megjelenik németül, a sajtó dicséri a könyveit, pedig ő nem ellenzéki. „Őt másért dicsérik, mint titeket” – mondta Cseres. – „Őt miért?” – „Hát a származása miatt.” Reményvesztve sóhajtottam. „Azért tud írni is” – mondtam nagy sokára. Nem kérdeztem meg, hogy neki hány grófi ősre és hány betiltott könyvre volna szüksége ahhoz, hogy „jelen legyen” mondjuk a német irodalomban. A többi kérdéstől pedig elment a kedvem. Nyilvánvaló – nekem fontosabb embereknél is gyakran tapasztaltam –, hogy ingerültséget váltanak ki mindazok, akik kivonják magukat a hivatalos, az írószövetségi és a véd- és dacszövetségekkel alábástyázott baráti hierarchiák illetékessége alól. A hivatali szobát lassan homályba vonták a decemberi délután árnyai. „Lichthof – gondoltam –, lichthofban ülök, egy lichthof-elnökkel, aki ezt a lichthofot – hadd kérjem kölcsön Babits zseniális verscímét – a Világosság Udvarának látja, érzi, éli át.”
- Ürügyeim [8]