„A Szolidaritás él”, „A Szolidaritás volt, van és lesz”, „Győz a Szolidaritás” – e Lengyelországban népszerű jelszavak mindegyikében szembetűnő a folytonosság motívuma. Azt sugallják, hogy az 1981. december 13-án végbement fordulat látszólagos korszakhatár, a társadalmi konfliktus lényegében változatlan maradt. A Szolidaritás (azonosítva a társadalommal) illegalitásba vonult, beásta magát, kialakította a társadalmi élet autonóm formáit és – esetleg kisebb hatékonysággal – továbbra is ugyanazokat az elveket és értékeket védi, amelyet törvényes létének tizenhat hónapja alatt képviselt. Ez igaz: a Szolidaritás él, a társadalom él. De valóban ugyanaz a Szolidaritás és ugyanaz a társadalom, amelyre az 1980–81-es évekből emlékezünk? A hadiállapot bevezetése valóban csak a működési forma megváltozását jelentette? Nehéz kérdések. A kimerítő válasz beható, sokoldalú szociológiai és politikai analízist igényelne, ezt azonban egy rövid cikk keretében nem lehet elvégezni, így hát érjük be a kérdéssel, amely bizonyára fontos és jelentős a társadalmi tudatban végbemenő változások egészét illetően.
1980 augusztusára a lengyel társadalom igen jelentékeny politikai tapasztalatot gyűjtött össze. Maga mögött tudhatta már a társadalmi jellegű szervezetek (KOR, az augusztus előtti Szabad Szakszervezetek, az Emberi és Állampolgári Jogokat Védő Mozgalom) és politikai pártok (KPN – Független Lengyelország Konföderáció) alakítására lett próbálkozásokat, rendelkezett független sajtóval és tudományos-oktatási intézményekkel (TKN – Tudományos Kurzusok Társasága). Az augusztus előtti politikai tapasztalatokból a szomszéd országok, főként Csehszlovákia és a Szovjetunió ellenzéki csoportjaival való kapcsolatfelvételre tett kísérletek sem hiányoztak.
A Szolidaritás megalakulása oda vezetett, hogy mindezek a kezdeményezések kisebb-nagyobb mértékben a legálisan működő Független Szakszervezet ernyője alá rejtőztek. A Tudományos Kurzusok Társasága helyett létrehozták a Szolidaritás Munkásegyetemét, a független lapok többségét a Szolidaritás gépein nyomtatták, a politikai foglyokat védő bizottságok elnyerték a szervezet elkülönített csoportjainak státusát. A KPN ugyan valóban megőrizte függetlenségét, de nyílt titok volt, hogy aktivistáinak jelentős része tagja lett a Szolidaritás helyi vezetőségének (ami egyébként sok politikai-személyi konfliktus és vita forrása volt). Így hát a szakszervezet lett minden augusztus előtti – a párturalommal szembehelyezkedő – ellenzéki irányzat örököse (a lengyelországi rendszerre kritikusan tekintő kommunisták inkább megmaradtak a LEMP-ben, létrehozva az ún. „horizontális struktúrákat”).
Csupán egy típusa volt a 1980 augusztusa előtti korszakból származó politikai tapasztalatoknak, amely nem találta kontinuitását a szervezet keretei közt: a Szolidaritás gyakorlatilag nem tartotta a kapcsolatot a blokk más országainak ellenzéki mozgalmaival, nem érdeklődött a szomszédok politikai helyzetének fejleményei iránt. Határozottan le kell szögeznünk, hogy itt a Szolidaritásról mint szervezetről van szó. Egyes személyek, sőt, időnként egyes csoportok igyekeztek emlékezetünkben tartani, hogy vannak barátaink és szövetségeseink Kelet-Európa más országaiban is. Az a csoport, amely a hadiállapot bevezetése után létrehozta a „Harcoló Szolidaritás” szervezetét (e csoport fő képviselője Kornel Morawiecki, jelenleg börtönben van), kapcsolatban állt az orosz emigránsokkal, egy másik csoport, a wroclawi aktivistáké, Aleksandr Gleigewichttel igyekezett együttműködni a Charta ’77-tel, néhányan Varsóban a budapesti demokratikus ellenzékkel tartották a kapcsolatot. E kisszámú kivétel azonban nem változtat a Szolidaritás mint intézmény képén, amely közömbös volt a „mezsgyén túl” zajló események iránt. S mi több, e képen még a Kelet-Európa dolgozóihoz intézett nevezetes felhívás sem változtat, amely szép, de alapjában véve csak verbális deklaráció volt a szomszédos országokban az emberi jogok védelmében folyó tevékenység mellett. Zárójelben jegyzem meg, hogy később rendkívül éles kritika érte magán a szakszervezeten belül a „túlságosan konfrontációs” hangvétele miatt. A felhívás elfogadása ünnepi aktus volt. A hétköznapi élet egészen más vágányon futott. Saját tapasztalatomból veszem a példát: 1981-ben a magyar határon feltartóztatták Pákh Tibort, aki Lengyelországba akart utazni. A magyar hatóságok elkobozták az útlevelét, válaszul Pákh éhségsztrájkot kezdett. A „kompetens tényezők” reakciója gyors és radikális volt: Pákhot elmegyógyintézetbe zárták, és kényszertáplálásnak vetették alá. Mikor a hír eljutott Lengyelországba, megpróbáltam felkelteni iránta a szakszervezeti sajtó érdeklődését. Meglepetésemre elutasítással találkoztam, azzal indokolták, hogy a szakszervezet az alapszabály értelmében csak hazai ügyekkel foglalkozik, politikai hiba lenne kilépni ebből a szférából. Végül, hosszas rábeszélés után sikerült elhelyezni egy rövid hírt a mazóviai körzet fő információs bulletinjében.[1]
Mik voltak a szakszervezeti aktivisták legfőbb indokai, miért húzódoztak attól, hogy a hazai ügyeken kívül mással is foglalkozzanak? Úgy tűnik, hogy ebben komoly szerepet játszott a mozgalom jellege, amelyet Jadwiga Staniszkis „önkorlátozó forradalomként” határozott meg. Az önkorlátozás elsősorban azokat a politikai kérdéseket érintette, amelyekről úgy gondolták, Moszkva hatáskörébe tartoznak. A Szolidaritás vezetői tartottak attól, hogy azzal vádolnák őket, hogy exportálják az „ellenforradalmat”, nemcsak Lengyelországban rendítik meg a szovjetek uralmát, hanem a birodalom más provinciáiban is. Bizonyos azonban, hogy nem ez volt az egyetlen ok. A szakszervezeti vezetők „polonocentrizmusának” másik, kézenfekvő oka egyszerűen az idő és az energia hiánya volt. Olyan helyzetben, amikor Lengyelországra lavinaként zúdulnak az események, egymást érik a sztrájkok és tüntetések, nehéz lenne elvárni a szakszervezeti vezetőktől, hogy még arra is találjanak energiát, hogy az ország határain kívüli eseményeket figyelemmel kísérjék. Ma már, ha évek távlatából ítéljük meg, csak sajnálhatjuk, hogy a tanácsadók és kutatók közt egy sem akadt, aki folyamatosan tájékoztatni akarta volna a szakszervezet vezetőségét a szomszédos országokban zajló legfontosabb folyamatokról. És végül – last but not least[SZJ] – nagy szerepet játszott a Szolidaritás hite a saját erejében. 1981-ben a hadiállapot lehetősége irreálisnak tűnt. Általánossá vált az a meggyőződés, hogy Lengyelországban a végső győzelem a rendszert fenntartó erők fölött már csak néhány hónapot várat magára. Azaz Lengyelország minőségileg más, mint a blokk többi országa. E koncepcióban nem maradt hely a „kommunizmus rabjai, egyesüljetek!” jelszó számára. Úgy tetszett, ilyen szövetségre nincs szükség, hiszen a potenciális szövetségesek amúgy is összehasonlíthatatlanul gyengébbek, mint a lengyel ellenzék.
Aztán elérkezett december 13.
A Szolidaritás „önkorlátozását” igazoló érvek nyomban a hadiállapot bevezetése után mind érvényüket vesztették. A föld alá szorított szakszervezetet megfosztották a legális szervezet státusától. Vezetőiknek már nem kellett figyelembe venniük, mivel vádolhatják őket: a hatalom így is a legsúlyosabb vádakkal illette őket, a hazaárulástól a terrorizmusig. Összeomlott a hit, hogy Lengyelország saját erejéből kiszakadhat a kommunista táborból. Ehelyett egyre általánosabb lett az a meggyőződés, hogy együtt kell működni a szomszédos országok ellenzéki mozgalmaival. Másként kezdték megítélni a potenciális szövetségesek erejét is – a tízmilliós legális szakszervezettel összevetve a kelet-európai ellenzékiek a társadalomtól izolált disszidensek gyenge csoportjának tűnhettek. December 13. után azonban nem volt már tízmilliós legális szakszervezet, így az összehasonlítás nyilván egész más eredményre vezetett. És végül a Szolidaritás föld alá szorítása azt eredményezte, hogy a spontán létrejövő konspirációs csoportok (általában fiatalokból álltak) nem épülhettek be olyan szorosan a szakszervezet struktúrájába, mint a december 13. előtti időszakban. E csoportok – gyakran nem is volt kapcsolatuk a Szolidaritás vezetésével – maguk jelölték ki tevékenységi körüket. Csalódtak a szakszervezeti formában, ezért igen gyakran párttá vagy politikai mozgalommá alakultak át. Vannak köztük olyanok is, amelyek programjuk alapjává azt a célt telték, hogy az egész birodalom területén megdöntik a szovjet rendszert. E csoportok tervük sikere érdekében elengedhetetlennek tartják, hogy együttműködjenek a szomszédos országok ellenzékével. Pontosan ezek a fiatalok, a Szolidaritás utáni nemzedék tagjai találták meg magukban azt az erőt és energiát, amely 1981-ben hiányzott elődeikből. Éberen figyelik az események alakulását a szomszédos országokban – Magyarországon is. Bár terveikben a politikai naivitás, a wishful thinking[SZJ] hibájába esnek, azt semmiképpen sem tagadhatjuk, hogy az „antikommunista internacionálé” híveinek óriási érdeme a probléma világos és pontos megfogalmazása.
E pillanatban nehéz lenne egyértelműen meghatározni, milyen irányba fejlődik a mai helyzet. Úgy tűnik, a december utáni időszakban érezhetően megnőtt társadalmi érdeklődés a szomszédok ügyei iránt tartós jelenségnek ígérkezik. Egyre több e tematikának szentelt lap és könyv jelenik meg a piacon, egyre több szakszervezeti értesítő közöl híreket és cikkeket a szomszédainknál zajló eseményekről, a Szolidaritás vezetői közül egyre többen kapcsolódnak be a nemzetközi jellegű tevékenységbe (a legbeszédesebb példa a „Lengyel–Csehszlovák Szolidaritás” megalakulása, amely a Charta ’77 képviselőiből és ismert lengyel aktivistákból áll).
Másrészt azonban újra meg újra megjelenik a reménye annak, hogy a hatalom ismét felveszi a párbeszédet az ellenzékkel, ez pedig elfojthatja az emberi és állampolgári jogokért folytatott nemzetközi harc gondolatát. Hasonló jelenséget figyelhettünk meg 1986-ban, amikor a szakszervezeti vezetők egy csoportja engedett a „reálisan gondolkodó” tanácsadók nyomásának, és nem írta alá a magyar felkelés 30. évfordulóján közreadott nyilatkozatot. Vannak olyan ellenzéki csoportok is, amelyek programjukban elutasítják a nemzetközi együttműködés eszméjét (ilyenek pl. a „Polityka Polska” c. lap körül csoportosuló katolikus-nemzeti demokraták). Programjuk fő célja az, hogy a blokk keretei közt több autonómiát harcoljanak ki Lengyelország számára, a szomszéd országokban élő ellenzékiekkel való kapcsolatfelvételt célzó minden kísérletet a káros és utópisztikus prométeizmus tünetének tartanak.[2]
Függetlenül attól, hogyan változik a helyzet, melyik tendencia válik uralkodóvá, a kommunista blokk keretei közt élő társadalmak közti együttműködés kérdése 1981 decembere után a lengyel társadalmi tudat állandó eleme lett. Bizonyos, hogy a független közvélemény nagyobb része rokonszenvezik ezzel az eszmével, kisebb számúak azok a csoportok, amelyek elutasítják. E probléma mindenesetre, így vagy úgy, létezik és vita tárgyát képezi. Pontosan ezen alapul az egyik legfontosabb átalakulás, amely a lengyel politikai gondolkodásban az elmúlt években végbement.
E cikk elején feltettük a kérdést: a lengyel társadalom 1988-ban ugyanaz a társadalom-e, amelyre az 1980–81-es évekből emlékezünk? A fentiek alapján megkockáztathatjuk a választ: igen, ugyanaz a társadalom, csak érettebb lett. A hadiállapot sokkja után körülnézett, és meglepetésére azt tapasztalta, hogy itt, a fal mögött, szinte karnyújtásnyira, olyan emberek élnek, akikkel összeköti a politikai érdekközösség. Egyelőre még bizonytalan abban, hogyan reagáljon erre a tényre. De már gondolkodik rajta. És ez nagy dolog.
Mint a fenti cikkhez illesztett sajátos utóiratot, érdemes rövid áttekintést adni a magyar olvasóknak a keleti blokk problematikájával foglalkozó független lapokról. Az alábbi felsorolásban csak azok a lapok kaptak helyet, amelyek teljes egészükben a szovjet tábor ügyeivel foglalkoznak. Emellett a második nyilvánosság majd minden periodikája, beleértve az egész más jellegűeket is, rendszeresen közöl cikkeket a szomszéd országokban történtekről.
E sorok írója, lévén az egyik szóban forgó lap, az „Obóz” (Tábor) szerkesztője, tartózkodni kíván az értékeléstől, nehogy elfogultnak mutatkozzék. A címek az első megjelenés kronológiai rendjében követik egymást.
Obóz – az első 2 számot még 1981-ben adták ki. 1987 végéig összesen 12 szám jelent meg, ezenkívül a szerkesztőség gondozásában 10 könyv is megjelent, köztük Csalog Zsolt M. Lajos 44 éves c. kötete és egy válogatás a Beszélő, a Hírmondó, a Tájékoztató és a Magyar Füzetek számaiból Kadaryzm bez maski (A kádárizmus maszk nélkül) címmel. Havonta egyszer jelenik meg a Biuletyn Informacyjny OBOZU (BIO) belső publikációként, a független lapok szerkesztői közt terjesztik. A BIO hírügynökségi szerepet tölt be – információval látja el a független sajtót a blokk országaiban történt legfrissebb eseményekről. A KOS c. lap szerkesztőségével közösen az Obóz O. K. néven videokazettákat is forgalmaz. Első kiadványuk a Harvest of Dispair c. dokumentumfilm, amely a kollektivizálás éveiről, a nagy ukrajnai éhínségről szól.
ABC (Adriatyk, Baltyk, M. Czarne [Fekete-tenger] – 1984-ben jelent meg az első száma. 1987-ig szám és egy könyv jelent meg a Biblioteka ABC c. sorozatban. A lap kiadója a „Függetlenség” Liberális-Demokrata Párt, de a szerkesztőség a borító belső oldalán elhelyezett közlemény szerint független ettől a szervezettől.
Nowa Koalicja – 1985-ben jelent meg először. 1987 végéig 4 számot adtak ki. A lapot a WSN (Szabadság – Igazság – Függetlenség) nevű politikai mozgalom körüli csoport alapította.
Európa – 2 száma jelent meg 1987-ben. Kiadója a „Harcoló Szolidaritás” szervezet.
Miedzymorze (Tengerköz) – 1987-ben jelent meg az első száma. A lapot az újjáalakult Lengyel Szocialista Párt tagjai adják ki.
Miben különböznek egymástól ezek a lapok? Alapjában véve több bennük a hasonlóság, mint az eltérés. Gyakran még az is előfordul, hogy ugyanannak a szövegnek a fordítása egy időben több lapban is megjelenik. A különbséget csak több szám figyelmes átolvasása után lehet észrevenni.
Európa – amint azt címe is mutatja, a közép-kelet-európai országokat az európai civilizációs övezet integráns részeként tárgyalja. Ezért nemcsak kelet-európai tematikájú cikkeket találhatunk a lapban, hanem olyanokat is, amelyek Európa problémáit egészében vizsgálják.
Nowa Koalicja – a cím ezúttal is érzékelteti a lap jellegét, azt, hogy egység létrehozására törekszik Közép-Kelet-Európában. Ezt a célt szolgálják többek között a WSN dokumentumai. Időnként a szervezet tagjaitól is közölnek írásokat, amelyek a kommunista blokk európai országaiban működő ellenzéki mozgalmak közös tevékenységére tett javaslatokat is tartalmazzák.
Az ABC a címben szereplő tengerek által kijelölt térségre összpontosítja figyelmét; érezhetően túlsúlyban vannak benne a Lengyelország keleti szomszédaira, Litvániára, Belorussziára és Ukrajnára vonatkozó anyagok.
Az Obóz nem korlátozódik az európai térségre – az Európán kívüli kommunista országokról is közöl cikkeket. Nagyobb helyet foglalnak el a kulturális és történelmi tematikájú írások. A szerkesztőség nem kíván politikai szerepet betölteni, ezért a cikkek kiválasztásában kevésbé veszi figyelembe a napi politika szükségleteit, mint pl. a Nowa Koalicja.
A Miedzymorzéről e pillanatban nehéz bármit is mondani azon kívül, hogy az első szám terjedelme jóval kisebb, mint a fentebb említett lapoké (29 oldal, a többi periodika terjedelme 100–150 oldal). Teljes egészében ukrán és litván ügyeknek szentelték. A cím arra mutat, hogy a szerkesztők érdeklődése minden bizonnyal arra a területre irányul, amelyet az ABC és – nagymértékben – a Nowa Koalicja is figyelemmel kísér.
A független sajtó piacán olyan lapok és bulletinek is jelen vannak, amelyek az egyes nemzetek problematikájával foglalkoznak, ilyen a Biuletin Informacyjny Solidarnosci Polsko-Czechoslowackiej, a litván problematikát tárgyaló Lithuania, valamint az ukrán kérdéssel foglalkozó két, hasonló című bulletin, a Dialog és a Dialogi polsko-ukrainskie.
Jegyzetek
[1] Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az egyetemi aktivisták egész másképp foglaltak állást. A Pákh Tibor ügyéről adott információkat a Független Diákszervezet távíróin az egész országba szétküldték. Ennek köszönhetően sikerült végre a lengyel közvéleményt is megmozdítani. A Pákh-ügyben készült petíciót több mint kétezren írták alá.
[2] A Polityka Polska a nemzeti demokrata hagyományokhoz kötődve igyekszik elkerülni a nemzeti gondolat múltbeli tévútjait, mentes tehát az antiszemitizmustól, az értelmiségellenességtől és a xenofóbiától. Nem nacionalista gyanakvásból ellenzi a szovjet blokk társadalmainak együttműködését, hanem pontosan megindokolt politikai elképzelések miatt. Az elképzeléseikből levont konzekvenciákkal azonban bizonyosan rokonszenveznek a „régi vágású” nacionalisták. Számukat és politikai jelentőségüket e pillanatban nehéz lenne felbecsülni, hisz ritkán és csak leeresztett sisakrostéllyal van bátorságuk színre lépni. Az olyan könyvek azonban, mint a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvei, amelyek időről időre megjelennek a piacon, jelzik, hogy a probléma – noha a felszínen láthatatlan – létezik.
- Térségünk [6]