1968. augusztus 21-én a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Kommunista Pártjának Központi Bizottsága kiáltvánnyal fordult Csehszlovákia népeihez:
„Tegnap, augusztus 20-án, kb. 23 órakor a Szovjetunió, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, a Magyar Népköztársaság és a Bolgár Népköztársaság katonái átlépték a Csehszlovák Szocialista Köztársaság határait. Erről sem a köztársaság elnökének, sem a nemzetgyűlés elnökének, sem a CSKP Központi Bizottsága első titkárának nem volt tudomása. A CSKP Központi Bizottságának elnöksége ezt a lépést a szocialista államok közötti kapcsolatokkal és a nemzetközi jog alapvető formáival ellentétes cselekedetnek tartja.”[1]
Ludvik Svoboda államelnök 1968. augusztus 21-én 23 órakor rádiónyilatkozatban tájékoztatta az ország lakosságát, megerősítette a külső katonai beavatkozás tényét, hangoztatva:
„Ez az alkotmányos állami szerveink beleegyezése nélkül történt.”[2]
Tiltakozó nyilatkozatot bocsátott ki a nemzetgyűlés elnöksége, a kormány és a külügyminisztérium is.[3]
Az intervenciós erők igazolására 1968-ban a revizionistának minősített hatalommal és az ún. „ellenforradalmi” erőkkel szemben meg kellett teremteni a „józan és törvénytisztelő” tömegek határozott csoportját, ennek az ellenzéknek a létezésével bizonyítani a katonai beavatkozás indokoltságát és jogosultságát, egyben meggyőzni a világot a segítségkérés tényéről. A segélykérés bizonyítására 1968. augusztus 21-én a moszkvai sajtóban közlemények jelentek meg, amelyeket másnap – aug. 22-én – az intervenciós szövetséges államok sajtója is átvett, ezen a napon volt olvasható a budapesti napisajtóban is.[4]
Az állítólagos segélykérő szöveggel azért kell foglalkozni, mert félrevezette a nyilvánosságot, mindössze azt igazolja, hogy külföldön szövegezték, abban a téves reményben, hogy a csehszlovák legális államapparátus a katonai beavatkozás nyomán órák alatt összeomlik. Mivel ez nem történt meg, a segélykérő szöveg ténye ma már csak a téves taktikai sakkhúzás sikertelenségét bizonyítja. A segélykérő kiáltvány szövegét ugyanis a villámgyors siker meggyőződésében hozták nyilvánosságra, bízva a hatalom széthullásában, és figyelmen kívül hagyva az általános népi ellenállás elszántságát; nem számoltak azzal a lehetőséggel, ami végül bekövetkezett, hogy az intervenció kénytelen lesz tárgyalni a megtámadott hatalommal. Ezzel a „segélykérő” szöveg szinte már a születése pillanatában anakronizmussá vált, célját tévesztette, nem csoda, hogy sohasem került nyilvánosságra – Csehszlovákiában, mi több, húsz év alatt egyetlen csehszlovák állampolgár sem ismerte be, hogy a nyilván külföldön szövegezett segélykérést aláírta volna.
Ismeretes, hogy a fokozatosan átépített hatalmi rendszer az 1968-as áprilisi ún. akcióprogramot már 1969-ben, de legfőképpen 1970 decemberében a jobboldali revizionizmus súlyos eltévelyedésének minősítette, a „segélykérők” ezzel szemben az akcióprogram védelmére kérték a külső segítséget:
„Az alapvető polgárjogokat, amelyek mindig eleven kapcsolatban álltak népünknek a demokráciáról és a humanizmusról alkotott elképzeléseivel, újból helyreállították az akcióprogram elgondolásai és haladó szelleme alapján. Ez az akcióprogram szocialista felemelkedésünk hosszú időszakra szóló platformjának készült, és megalapozza népünk sohasem tapasztalt tömeges támogatását.” (Magyar Nemzet)
A sohasem tapasztalt tömeges támogatással ma egyetértünk, azzal az észrevétellel, hogy bizony 1968 nyarán egy nemzetközileg ellenőrzött titkos választáson Csehszlovákia kommunista pártja megkapta volna a szavazatok 90-95 százalékát.
De nemcsak a segélykérők helyeselték az akcióprogramot, hanem egyes segélynyújtók is. Idézzük Szirmai Istvánnak, az MSZMP Központi Bizottsága tagjának beszédét:
„Ágcsernyőn és Pozsonyban közös elvi alap jött létre. A megbeszéléseken kifejezésre jutott, hogy az öt testvérpárt támogatja a Csehszlovák Kommunista Párt akcióprogramját, hogy senki sem kívánja vissza a régi szektás irányzatot.”[5]
A dráma folytatása bebizonyította, hogy más dolog a hangzatos kívánság, és ismét más a bekövetkezett valóság. Mind a segítséget kérők, mind egyes segítséget nyújtók helyeselték az akcióprogramot, ma – amikor az akcióprogram érvénytelenített jobboldali revizionizmussá minősült át – a dolgok tárgyilagos szemlélője attól a rendezési hibától döbben meg, hogy sem a segélykérők, sem a segélynyújtók nem tudták 1968. augusztus 20-án, hogy mi is az igazi marxizmus–leninizmus.
A „normalizáció” korában megjelent művek közül az elsők egyike Marko Milos könyve,[6] amely idézi ugyan a segélykérő szöveg nagy részét az ellenforradalom bemutatására, de az akcióprogrammal foglalkozó állásfoglalást kihagyja. Érdekes a forrás megjelölése: „A csehszlovák sajtóiroda levéltára.” A szerző a hangulatkeltés mértékére is ügyel, mert az eredeti szövegben szereplő „piszkos kampány”-t „uszító kampány”-ra enyhíti, ami érthető, hiszen a nemzetközi publikáció idején még bíztak a villámsikerben és a kíméletlen bírói megtorlás esélyeiben.
A hadműveleteket magyarázó propaganda nemcsak a „behívás” zavaros szerkezetében látott napvilágot, de az intervenciós szövetségesek is – nyilván válaszként – kiáltvánnyal fordultak Csehszlovákia népeihez. Bár Csehszlovákiában sohasem kapott nyilvánosságot, a hangvétel ismertetése kedvéért érdemes belőle idézni:
„Az ellenség üldözte a szocializmushoz hű kádereket, megingatta a törvényesség és a jogrend alapjait… lábbal tiporva a szocialista törvényességet; a hatalom megragadására az ellenforradalmi erők létrehozták saját szerveiket. S mindezt a demokratizálódásról szóló demagóg frázisokkal leplezik… egy sor személy pedig behatolva az állam- és pártvezetésbe, ténylegesen álcázta ezt az aknamunkát, segítséget nyújtva ezzel az ellenforradalomnak saját erői mozgósítására a hatalomért folytatott harc döntő szakaszában…” „Ezek a csapatok elhagyják e területeket, miután megszűnik a Csehszlovákia szabadságát és függetlenségét fenyegető veszély.”[7]
Aláírások: az öt segélynyújtó hatalom kormánya. A hangvétel sértő fenyegetőzése azonban néhány nap alatt kifulladt, Brezsnyev kénytelen volt tárgyalni a pártba befurakodott ellenforradalmat „álcázó” elemekkel, feladva a bírói megtorlás lehetőségét is.
Az augusztusi napokra emlékezve a legújabb időkben már elhangzanak (általánosított segélykérést vállaló) nyilatkozatok, amelyek általánosítva vállalják a segélykérést. Például:
„Nem maradt más hátra, csak segítséget kérni közeli szövetségeseinktől.”[8]
Ha ez így lenne, 1968-ban kellett volna vállalni, de ellene mond e kijelentésnek valamennyi hatalmi szerv hivatalos megnyilatkozása 1968 augusztusában. Még Antonin Novotny, a leváltott államfő és első titkár is elhatárolta magát a segélykéréstől. (Azt már magyarázni sem kell, hogy magánszemély nem kérhet külső katonai intervenciót!)
A csehszlovák állam- és pártvezetés az augusztus 3-i pozsonyi közös nyilatkozat kiadása után rendezettnek tekintette a nemzetközi válságot, ugyanígy megnyugtatólag hatottak Prágában 1968. augusztus 17-én N. Ceausescu búcsúszavai, amelyekben Románia barátságáról biztosította a csehszlovák hatalmi szerveket. De lehetséges-e, hogy nyolcvannégy órával a katonai hadműveletek megindulása előtt N. Ceausescu nem tudott semmit?
Húsz év után már minden történelem lenne, sajnos azonban nem az, mert az adathalmaz kinyomozása és értékelése az érzelmek, az érdekkötődések, a külső sugalmazások és a szektás-dogmatizmus gátjába ütközik. Pedig ma már nem lehet arra hivatkozni, hogy közelről perzsel a dráma, de arra sem, hogy a légkör nem alkalmas az átértékelésre, mert a válság mesterséges – immár húsz éve tartó – megmerevítése történelmi szemszögből mérve mindenképpen kockázatos vállalkozás. Nem csoda, ha 1968 eseményeinek hiteles leírása ma nálunk hiánycikk, hiszen a sztálini kor története is teli van fehér foltokkal. Érthető, ha az 1968-as események történelmi igényű irodalma kizárólag a katonai intervenció propagandaanyagával azonosul, telítve céltudatos torzításokkal és a célzatos anyagválogatás módszereivel.[9]
Nem történelem, de köztudott tény, hogy az intervenció következtében 1970 decemberétől a demokratikus jogok korlátozottabbá váltak, mint a Novotny-rendszer utolsó öt évében voltak, 1963-tól 1967-ig. Az elmúlt húsz évben pl. láttunk négy olyan nyilvános „manifesztációs” nemzetgyűlési választást, ahol az eredmény mindig 99,9 százalékos volt a hivatalos lista javára. (1971, 1976, 1981 és 1986). Nyomatékkal hangsúlyozni kell, hogy Csehszlovákiában ilyesmit a sztálini kor sem produkált, ezt is tudja Csehszlovákia minden polgára.
Hogy megértsük az akcióprogram elleni hadviselés megfontolásait, néhány részletet ismertetünk ebből a párthatározatból. (Jóváhagyta a párt Központi Bizottságának plénuma 1968 áprilisában.)[10]
„A centralisztikus és adminisztrációs-utasításos módszereket, amelyeket 1948 februárja után a feszült nemzetközi helyzetben a hatalom megszilárdításában a burzsoá maradványok elleni harcban alkalmaztak, jogtalanul továbbvitték a fejlődés következő szakaszába, és ez később fokozatosan kialakította a bürokratikus rendszert. A köztársaság belső életében olyan jelenségek bukkantak fel, mint a szektásság, a nép demokratikus szabadságjogainak az elnyomása, a törvényesség megsértése, az önkényesség jelei és a hatalommal való visszaélés…”
„A jelenlegi időszakra jellemző:
– megszűntek az antagonista osztályok, és a belső fejlődésre társadalmunk valamennyi szociális csoportjának közeledési folyamata jellemző;
– a népgazdaság irányításának eddigi módszere és orientálódása elavult; sürgős változásokat, vagyis új gazdaságirányítási rendszert igényel, mely utat tör az intenzív fejlődésnek;
– szükséges az ország bekapcsolódása a világ tudományos-műszaki forradalmába, ami megköveteli elsősorban a munkások és földművesek intenzív együttműködését a szakképzett műszaki értelmiséggel; mindez ugyanakkor az emberek műveltségét és szakképzettségét, valamint a tudományos érvényesítését igényli;
– a társadalmi kezdeményezés nyílt véleménycserével, a társadalmi és politikai rendszer demokratizálódásával egyetemben a szó szoros értelmében a dinamikus szocialista társadalom alapját képezi, hogy a versenyben helytálljunk a világ előtt, és a nemzetközi munkásmozgalommal szemben becsületesen teljesítsük kötelességeinket.”
„Az osztályharc idejéből fennmaradt módszerek a feszültség mesterséges élesztését váltották ki a szociális csoportok, nemzetek és nemzetiségek, a nemzedékek, a kommunisták és pártonkívüliek között.”
„Ugyancsak meg kell értenünk, hogy hazánkban az értelmiség jellege progresszív lett, tehát népi szocialista értelmiséggé változott.”
„…Nyíltan kijelentjük: a hívő emberekkel is számolunk, mindazokkal, akik hitük alapján mint a szocialista társadalom egyenrangú és teljes jogú építői részt akarnak venni igényes feladataink teljesítésében.”
„Ha a vezető posztokon nem lesznek szakszempontból rátermett, művelt, szocialista káderek, a szocializmus nem tud helytállni a kapitalizmussal folytatott versenyben.”
„Meg kell szüntetni a megkülönböztetés és a káderplafon gyakorlatát azok számára, akik nem tagjai a pártnak.”
„…A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja, hogy a sajtótörvény minél előbb és az eddiginél pontosabban rögzítse, az állami szerv mikor tilthatja le bizonyos tájékoztatás terjesztését. Szükségesnek tartja a tényleges előzetes cenzúra megszüntetését… A sajtóban szükséges különbséget tenni az állam- és pártszerveink hivatalos állásfoglalása, valamint a publicisták állásfoglalása között.”
„A párt tudatában van annak, hogy a demokratizálódás folyamatával visszaélhetnek a szocializmus ideológiai ellenfelei. Hazánk feltételei között a fejlődés jelenlegi szakaszában azonban érvényes az az elv, hogy a burzsoá ideológiával csak az egész nép színe előtt folytatott eszmei harcban győzhetünk.”
„Szükséges, hogy a nemzetiségek létszámuk arányában képviselve legyenek politikai, gazdasági és kulturális közéletünkben, a választott és a végrehajtó szervekben. Biztosítani kell a nemzetiségek aktív részvételét a közéletben, az egyenjogúság szellemében és annak az elvnek a szellemében, hogy a nemzetiségeknek joguk van önállóan és önigazgatásilag dönteni az őket érintő ügyekben.”
„Véget kell vetni a nemzetiségi iskolaügy problémái megoldásával szembeni közömbösségnek, és meg kell teremteni a jogi és intézményes feltételeket ahhoz, hogy a nemzetiségek állást foglalhassanak a nemzetiségi iskolaügy specifikus kérdéseiben.”
A Kommunista Párt akcióprogramját a Központi Bizottság minden tagja helyesléssel fogadta, azok is, akik 1968 augusztusa után lépésről lépésre felfedezték az akcióprogram revizionista mivoltát. A Szlovák Kommunista Párt első titkára, Vasil Bilak így nyilatkozott:
„Az lesz a feladatunk, hogy eljuttassuk és magyarázzuk, ne csak a párttagoknak, hanem minden dolgozónak, hogy egész népünk programjává váljék.”[11]
Ezt az akcióprogramot két évvel az intervenció után, 1970 decemberében teljes egészében elvetette és hatálytalanította a Tanulságokként ismert párthatározat. A kérdéssel kapcsolatban Vasil Bilak 1987. február 20-án így nyilatkozott a Rudé Právó számára:
„A Tanulságok teljes mértékben érvényesek. Nincs szükség arra, hogy bármit is változtassunk rajtuk.”[12]
Az akcióprogram elleni nyílt támadás már 1968. augusztus 22-én megindult egy olyan időpontban, amikor az intervenciós erők még hittek a gyors sikerben, a csehszlovák hatalmi rendszer teljes megdöntésében. A moszkvai Pravda 1968. augusztus 22-én így írt:
„A CSKP Központi Bizottságának márciusi és áprilisi plénuma nem tudta stabilizálni a helyzetet. A plénumon elfogadott akcióprogram számos állásfoglalását – az események tanulsága szerint a jobboldali elemek sajátos törvényes platformnak használták fel a kommunista párt, a szocializmus alapjai, a csehszlovák és a szovjet nép barátsága elleni támadásokra… hogy a CSKP-t valamiféle alaktalan szervezetté, sajátos vitaklubbá változtassák.”[13]
Ezt az álláspontot két év alatt, 1970 őszére tette magáévá az intervenció permanens nyomása alatt a helyzethez alkalmazkodó új párt- és államhatalom.
A csehszlovák akcióprogram áprilisi jóváhagyása egyes szövetségeseknél ingerültséget váltott ki, a külső bírálatok és a hazai cáfolatok hangvétele kiélesedett. Májusra az elméleti nézeteltérések elfajultak, röpiratok jelentek meg a párt politikája ellen, melyeknek szövege bámulatosan azonos az intervenció utáni „Csehszlovákia népeihez” intézett kiáltvány szövegével:
„A veszedelmet egy revizionista csoport teremtette meg, amely behatolt a párt- és az állami szervekbe, a sajtó, a rádió és a televízió segítségével, valamint az irodalom útján demoralizálja a népet.”[14][SZJ]
Ilyen légkörben természetesen egyes hazai elégedetlenkedők sem maradtak tétlenek. 1968. június 27-én a cseh Literárne Listy hasábjain „2000 szó” cím alatt hatvanhét személy kiáltványa látott napvilágot, amely „ellenforradalmi pamflet” néven került bele az intervenciót indokló érvelések tárába. Aki ma a 2000 szót elolvassa, meglepődik, keresni kénytelen az „ellenforradalmat”. A kiáltvány ugyanis elfogadja a párt vezető szerepét, nem kíván pluralizmust, viszont éles káderpolitikai javaslattal alacsony hatalmi szinten személycseréket javasol. A hatvanhét aláíró nem ellenforradalmi csőcselék volt, hanem a társadalom tudományos, irodalmi és művészeti elitjébe tartozott a cseh nyelvterületen. Az aláírók között volt pl. P. Lukl olomouci (olmützi) egyetemi tanár is, az európai kardiológiai társulat alelnöke.
A publikálás időpontjának kiválasztása mindenesetre hiba volt, tovább szította a nemzetközi feszültségek tüzét. Nézzük azonban az „ellenforradalmat”, vagyis azokat a részleteket, amelyek a túlharsonázott vihart kiváltották:
„A nemzet nagy többsége reménykedve fogadta a szocializmus programját, de az irányítás nem hivatott emberek kezébe került… a tisztségviselők nagy része védekezik a változások ellen, és ezeknek ma is súlya van. Még mindig hatalmi eszközök vannak a kezükben, különösen a járásokban és a községekben, ahol hatalmukat titkon és felelősségre vonás nélkül érvényesíthetik… követeljétek ezeknek az embereknek a távozását, akik visszaéltek a hatalommal, megkárosították a közvagyont, a felekkel erkölcstelenül és durván tárgyaltak… keltsük új életre a Nemzeti Frontot,[SZJ] követeljük a nemzeti bizottságok nyilvános üléseit.”
A felhívásból augusztus 20-ára „casus belli”[SZJ] lett.
A katonai intervenció elméleti fegyvertára nem merült ki az akcióprogram és a „2000 szó” bírálatában, a vádak zöme augusztus után látott napvilágot. 1968 őszén egy cseh nyelvű könyvet terjesztettek Csehszlovákiában, címlapja szerint moszkvai újságírók közös műve volt, amely egybefoglalta az ellenforradalmi vádak egész arzenálját: hamisított tényeket, kitalált bizonyítékokat, amelyekkel a küszöbön álló szörnyű polgárháború fenyegetését kívánták bizonyítani. Címe: A csehszlovák eseményekhez. Azok után, hogy a segélykérők névtelenek, az ellenforradalom szakértői is a névtelenség hátterében maradnak. Szerepel itt negyvenezer fegyveres ellenforradalmár, az imperialista ügynökök fegyverraktárai, a „2000 szó”, egyesületeknek álcázott ellenforradalmi fészkek stb. Még idézni is érdemes:
„A szövetséges csapatok bevonulása utáni napokban sok titkos fegyverraktárt találtak, és elkoboztak több ezer géppisztolyt, több száz géppuskát és gránátvetőt.”[16]
Mindebből egy szó sem volt igaz, kizárólag vadászpuskákat találtak.
Nem marad ki a könyvből annak a vádnak a hangoztatása sem, hogy a demokratizáló vezetés beleegyezett az új Münchenbe,[SZJ] a határvidékek elcsatolásába az NSZK javára. A könyvnek Moszkvában – mint a Vyber írja[18] – komoly sikere volt, az utcákon azonnal sorok alakultak, és bár 300 000 példányban jelent meg, gyorsan elkelt valamennyi.
Az akcióprogram alapgondolatainak és a „2000 szó” vihart kiváltó javaslatának a bemutatásával az intervenció ideológiai érveléseit ismertettük, meg kell említeni azonban társadalmi jelenségeket is, amelyek egyesületi szervezkedésekben, mozgalmakban, pártalakítási kísérletekben bontakoztak ki. Ilyen egyesület volt a KAN, a párton kívüli elkötelezettek klubja. Már 1967-ben működött, nem volt komoly jelentősége. Vagy a K 231 nevű szervezet, a volt politikai foglyok érdekvédelmi csoportosulása. Tagjainak száma aligha lehetett több néhány száznál, hiszen Szlovákiában ismeretlen volt, csak cseh területeken működött. (A XIV. pártkongresszus adatai szerint az egész országban 5354 rehabilitációs kérvényt adtak be, ezeknek nyilván csak töredéke szervezkedett a K 231-ben.) Néhányan a szociáldemokrata párt felújításával kísérleteztek – eredménytelenül. Cseh területeken egyesek aláírási akciókat szerveztek a munkásőrség megszüntetése érdekében. Júniusban az Auto-Praga gyár 99 dolgozója levelet küldött Moszkvába, amelyben az új antiszocialista irányzat miatt panaszkodott. A Smena szerint a moszkvai Pravdát becsapták, mert az aláírók nagy része családtag volt.[19] A sportegyesületek ellenforradalmi szervezetekké való átminősítése nem sok hitelre talált.
A „normalizáció” első két éve után kibontakozó resztalinizációs fejlődésnek személyi mítoszokra is szüksége volt, ezt a hagyománytiszteletet Klement Gottwald teljes rehabilitálása volt hivatva megszilárdítani. Történelmileg az elképzelés elfogadhatatlan, hiszen Gottwald 1948-tól 1953-ig – Sztálin idejében – pártelnök és államfő volt. Újraértékelése már 1971-ben megindult, rövidesen különféle emlékekkel és bronzszobrokkal eljutott a teljes heroizálásig. A hiba csak az volt, hogy történelmi szerepét – forradalmi érdemei mellett – sötét árnyékok veszik körül, működési idejére esik a sztálini módszerek hullámverése Csehszlovákiában. A sztálini korban Kelet-Közép-Európa népi demokratikus országaiban mindenütt voltak hatalmi visszaélések, de a legtöbb hatalmi-bírói emberölést Csehszlovákiában követték el.[SZJ] Gottwald tevékenységét már 1963-ban is bírálták, a bíráló észrevételek természetesen 1968-ban érték el tetőpontjukat. 1971 óta a „normálizáció” ellenforradalmi tevékenységnek minősíti Gottwald személyének minden bírálatát. Alois Indra 1972-ben így nyilatkozott:
„Nem véletlenül történt, hogy 1968-ban a jobboldali erők és a szocializmus ellenségei olyan leírhatatlan módon támadták éppen Gottwald elvtárs emlékét… tudták, hogy Gottwald nevét gyalázni annyi, mint meggyalázni pártunk egész történetét.”[20]
Alois Indra állásfoglalásával már csak azért sem lehet egyetérteni, mert ilyen érveléssel Rákosi Mátyást is heroizálni lehetne, de téves az álláspontja azért is, mert Gottwaldot – az életben maradt áldozatokon kívül – tárgyilagos történészek, írók és politikusok is bírálták. Kimondta véleményét Gustáv Husák is, akit ugyan már Gottwald halála után ítéltek el, de letartóztatása még Gottwald irányítása alatt következett be. Gustáv Husák a párt Központi Bizottságának ülésén 1968. május 29-én kijelentette:
„Szóba került itt Gottwald felelőssége. Gottwaldnak érdemei mellett hibái is voltak, és a kultikus korért felelősséggel tartozik.”[21]
A történészek Gottwald szerepét a Clementis-perben már 1967-ben is bírálták; közös tanulmányban mondták ki elmarasztaló ítéletüket Zdenka Holotíková és Viliam Plevza.[22] A Predvojban G. Husák jegyezte meg, hogy „Clementis hitt Gottwaldnak”.[23] Samuel Camber történész – ma a Historicky Casopis főszerkesztője – a zárolt levéltári anyagokra célzott 1967-ben:
„Ez ügyben sok a meg nem válaszolt kérdés, a vezető tényezők konkrét szerepét a titokzatosság leplébe burkolják, beleszámítva Klement Gottwaldét is.”[24]
A háború utáni években több tízezer magyar szegényparasztnak a Szudéta-vidékre való deportálása idején (1946 novemberétől 1947 februárjáig) Csehszlovákia kormányelnöke Klement Gottwald volt. Erről a nemzetiségi politikáról Karel Bacílek, a sztálini kor nemzetbiztonsági minisztere így nyilatkozott a sajtónak 1968-ban:
„A törvénytelenségek nem 1948-ban kezdődtek, de már egy évvel előbb a magyarkérdésben. Durván megsértették a köztársasági elnök határozatát, főleg a magyaroknak Csehországba való kitoloncolásával.”[25]
Slánsky és Clementis perével kapcsolatban a nemzetbiztonsági miniszter tapasztalatait hallhatjuk K. Bacílektől:
„…meg voltam róla győződve, hogy a pártbizottság 1951 februárjában megejtett vizsgálata és magának Slánskynak az esete teljesen világos, hogy Gottwald elvtárs 1951-ben a februári és a decemberi ülésen igazat mondott, és állításaira bizonyítékai is vannak.”[26]
Bacílek még megjegyezte: „Hiszen Gottwald elvtárs az összállami konferencián úgy nyilatkozott, hogy több mint 10 400 határozat érkezett, melyekben a dolgozók az államellenes centrum legszigorúbb megbüntetését követelték.”
(ugyanott) J. Urválek, a Slánsky-per főállamügyésze sem nyilatkozott behízelgően:
„Mi is hittünk Gottwald elvtárs tévedhetetlenségében.”[27]
Megbízható adatokkal tájékoztat a Prágában kiadott „Dejiny Ceskoslovenska v datech” (Csehszlovákia kronológiai története):
„1951. december 6. – a CSKP Központi Bizottsága meghallgatta Klement Gottwald referátumát Rudolf Slánsky árulásáról, Slánsky vezető tevékenységéről a párt- és államellenes összeesküvésben…”[28]
Nem férhet hozzá kétség, hogy Csehszlovákiában a sztálini kor hatalmi bűnözésének legfőbb irányítója ugyanaz a Klement Gottwald volt, aki ma bronzszobraival hirdeti országnak-világnak a sztálini erkölcsök elévülhetetlen dicsőségét.
Gottwald külföldről irányított heroizálása lényegében csak háttér, mely 1971-ben bontakozott ki, voltak azonban fenyegető társadalmi jelenségek, melyek már 1968 őszén meglepték a társadalmat. 1968. október 18-án a csehszlovák nemzetgyűlés jóváhagyta a belügyekbe való be nem avatkozást biztosító szovjet–csehszlovák szerződést. Az egyezmény jelentése már 1968 novemberének első napjaiban megmutatkozott, amikor az intervenciós erők elkobozták az 1968. október 27-én megszavazott nemzetiségi alkotmánytörvényt.[SZJ]
Több mint egy év telt el addig, amíg – személycserék segítségével – sikerült a CSKP Központi Bizottságát arra kényszeríteni, hogy vonja vissza 1968. augusztus 21-i nyilatkozatát a nemzetközi jog megsértéséről:
„A Központi Bizottság érvényteleníti a párt Központi Bizottságának 1968. augusztus 21-i határozatát azért, mert nem osztályszellemű, nem marxista, és az alapjától kezdve helytelen. 1968-ban a szövetséges hadseregek megjelenését eléggé indokolta a csehszlovákiai szocializmus érdekeinek megvédése a jobboldali antiszocialista és ellenforradalmi erőkkel szemben, a szocialista tábor közös érdekei szellemében és a kommunista mozgalom védelmére. Szó sem lehetett a nép elleni támadásról, nem volt szó Csehszlovákia megszállásáról, a szocialista rend elnyomásáról országunkban.”[29]
A nyilatkozatban a segélykérés nem szerepel.
1968 felszámolása teljes egészében csak 1970 decemberében következett be, amikor nemcsak propagandaügyként, de jogilag is végérvényesen eltüntették azt az akcióprogramot, amelyet Brezsnyev az augusztusi moszkvai tárgyalásokon keményen visszautasított.[30] 1970 decemberében a CSKP Központi Bizottsága egy határozatot hagyott jóvá, amelynek pontos címe: A CSKP XIII. kongresszusa óta a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságai.”[31] Azóta csak Tanulságokként emlegetik, de részletesen kell vele foglalkozni, mert minden csehszlovák problémát és titkot megmagyaráz, nem egyéb ugyanis, mint az immár húsz éve tartó állapot alapokmánya.
A párt Központi Bizottsága 1970. december 12-én fogadta el, lényege az 1968-as áprilisi akcióprogram teljes hatályon kívül helyezése és elítélése, valamint az intervenció után bekövetkezett megrokkant államszuverenitás tartósítása. Kimondja:
„Az áprilisi plénumon jóváhagyott akcióprogram már tükrözte a jobboldal felfokozott tevékenységét a pártban… Marxizmusellenes meghatározásokat tartalmaz a párt, az állam és a szocialista állam szerepéről, a Nemzeti Front ún. partnerintézményként való értelmezéséről, a gazdaság és a kultúra irányításáról és még egész sor opportunista-revizionista ízű tézist… A Központi Bizottság ezért az akcióprogramot helytelen és érvénytelen okmánynak tekinti, amelyet nem lehet alapul venni a párt elméleti és gyakorlati tevékenységében.”
A mai társadalom már vajmi keveset tud a Tanulságok alapelveiről, amelyek kétségtelenül külföldi nyomásra szilárdultak tartós határozattá. Napjainkig érvényesen határozza meg a fennálló helyzetet, alapállásának lényege, hogy a reform útjait kereső csehszlovák kommunista pártot a sztálini kor elveivel merevítette meg.
Az új párthatározatra azért volt szüksége az intervenciós erőknek, hogy az 1968-as augusztusi hadműveletet törvényes eljárásként lehessen a történelem fejezetei közé iktatni. A lényeget a 14. oldalon mondja ki:
„A szövetséges hadseregek bevonulása után …az augusztus 20-áról 21-ére virradó éjszaka a pártvezetés marxista–leninista részének elvi ellenállása és tiltakozása ellenére keresztülerőszakolták a CSKP Központi Bizottsága elnökségének osztályszempontokat nélkülöző internacionalizmusellenes nyilatkozatát, ennek katasztrofális következményei támadtak.”
Arra nincs válasz, hogy mik voltak ezek a „katasztrofális következmények”, és az össznemzeti ellenállás kire jelentett katasztrófát, a támadóra vagy a megtámadottra. Csak annyi bizonyos, hogy 1968 augusztusában egy totális hatalmi és társadalmi kapituláció Csehszlovákia számára katasztrófa lett volna, sorsunkat azok az erkölcsök határozták volna meg, melyek a moszkvai újságírók 1968-as „fehér könyv”-ében olvashatók, az átmeneti össznépi és kormányellenállás viszont sok mindent – talán sok életet is – megmentett. Ezért augusztus 20-át Csehszlovákia történetében egyszer még sikeres és győzelmes emlékként fogják rögzíteni.
A Tanulságok helyzetrajza túlteszi magát a valóságon, szinte mindent manipulál, tekintet nélkül arra, hogy a társadalom emlékezete 1970 decemberében még élénken működött, így a véres polgárháború meséjével már nem sok sikert aratott. De észrevételek sem voltak, hiszen a két évtizedes fásultság kora már elkezdődött Az akkori sajtó is oktatta a nyilvánosságot:
„… 1968-ban nálunk semmiféle megszállás nem volt, senki nem sértette meg az államszuverenitásunkat, hanem kizárólag testvéri segélynyújtásról volt szó az állami és nemzeti biztonság megerősítése érdekében.”[32]
Nem volt könnyű feladat az akcióprogram érvénytelenítése, az intervenciós erőknek több mint kétéves erőfeszítésébe került a végleges leszámolás. Az ellenállást lépésről lépésre törték le, hiszen még 1969 májusában is a párt első titkára[SZJ] így beszélt:
„Az akcióprogramban felsorolt elgondolások többnyire helytállók, de további részletezéseket igényelnek; végeredményben a múlt év novemberében hozott határozat is tartalmazza az akcióprogramban foglalt lényeges elgondolásokat.”[33]
A Tanulságokra nemcsak a sztálini kor érvelései a jellemzők, de az is feltűnő a szövegezésben, hogy a szerzők nem ismerték a Csehszlovák Szocialista Köztársaság érvényes alkotmánytörvényét. Az alkotmánytörvény előszava ugyanis kimondja, hogy Csehszlovákia szocialista állam, majd így folytatja:
„Hazánkban már megoldottuk a kapitalista társadalomból a szocialista társadalomba való átmenet minden alapvető feladatát.”
A Tanulságok szövegezőinek azonban az össznépi állam deklarálása nem nyerte meg a tetszését, ezért az érvényes alkotmánnyal szemben az államhatalom lefokozásával a proletariátus diktatúráját hirdetik:
„A szocialista államnak mint a proletariátus diktatúrája eszközének szerepe.”[34]
Mivel az alkotmánytörvény megváltoztatását – visszasztalinizálását – a nemzetgyűlés nem hagyta jóvá, érvénytelen megnyilatkozásnak kell tekinteni.
Az államjogi pikantéria ezzel nem ért véget. A csehszlovák sajtó ma is hirdeti a proletárdiktatúra és az osztályharc rendületlen jelenlétét, a Szovjetunió viszont tizenegy évvel ezelőtt, már 1977-ben az új alkotmányban befejezettnek minősítette az osztályharcot és a proletárdiktatúrát, meghirdetve az össznépi szocialista államot. A segélynyújtók talán megszűntek tanácsadók is lenni? Nálunk ugyanis rendületlenül érvényben van a proletárdiktatúra, és szüntelenül élesedik az „osztályharc”. A mai csehszlovák publicisztikát nem zavarja, hogy alkotmányunk a proletárdiktatúrát és az osztályharcot már 1960-ban felszámolta, a dogmatizmus mindinkább sztálinizmussá merevedik.[35]
A Tanulságok azért lett dogma, mert érveléseit Sztálintól szerezte be, meghirdetve, hogy az osztályharc és a proletárdiktatúra akkor is jogosult, ha már nincsenek kizsákmányolók és kizsákmányoltak, tehát proletárok sincsenek, de vannak másutt. Sztálin vallja a proletárdiktatúra kérdéseiben:
„…a szocializmus építésének időszakában viszont a békés szervező, kulturális munka lép előtérbe, ami viszont nem zárja ki a diktatúra erőszakoldalát a kapitalista környezet léte következtében.”[36]
Ezzel a mai hazai viszonyokhoz érkeztünk. Van alkotmányellenesen meghirdetett proletárdiktatúránk, az osztályharcot pedig a szomszédos kapitalista NSZK léte is indokolja.
A sztálini dogmák ismeretében már könnyű megérteni, hogy az új proletárdiktatúra korában miért van szükség a sztálini kor legfőbb hatalmi bűnözőjének, Klement Gottwaldnak a heroizálására.
A Tanulságok fantáziája nem ismer határokat:
„Ilyen helyzetben el kellett dönteni, vajon meg kell-e várni, amíg az ellenforradalom testvérgyilkos harcot idéz elő, amelyben ezernyi ember veszti életét…”
A véres polgárháborúval való fenyegetőzés a névtelen moszkvai újságírók 1968-as „fehér” könyvéből meríti kitalált adatait, és ugyanakkor szükségesnek tartja az olvasó megnyugtatását:
„Ez a nemzetközi akció ezer és ezer ember életét mentette meg.”
Mint már ismertettem, Csehszlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága 1968. augusztus 21-én már a nap első perceiben, éjfél után bejelentette a rádióban, hogy a katonai beavatkozás a nemzetközi jog megsértése, és hogy ezt semmiféle hatalmi szerv vagy a hatalmi szervekhez tartozó személy nem kérte. Ezt a megnyilatkozást a Tanulságok keményen bírálja, de azt nem említi, hogy az államfő, a nemzetgyűlés elnöksége, a kormányelnök és a külügyminiszter is visszautasította a „segélykérés” propagandáját. A Tanulságok eltitkolja az olvasó előtt, hogy Svoboda elnök már 1968. augusztus 21-én rádióbeszédben cáfolta a „segélykérés” érveit, de nem tud Svoboda elnöknek 1968. augusztus 27-i – már a moszkvai tárgyalások után elhangzott – beszédéről sem, melyben az elnök kijelentette:
„Tárgyalásainknál megerősített bennünket bizalmatok számtalan megnyilvánulása. Ezért köszönetemet fejezem ki… A párt Központi Bizottságának januári, áprilisi és májusi határozatai értelmében tovább akarjuk fejleszteni szocialista életünket, megszilárdítani humanista és demokratikus jellegében, amint azt Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja és a kormány nyilatkozatai kifejtették.”[37]
Svoboda elnök tevékenységét a Tanulságok a fegyveres ellenállás tilalmára szűkíti le:
„Az akkori bonyolult helyzetben köztársaságunk elnöke, L. Svoboda elvtárs államférfiúi bölcsességéről és előrelátásról tett tanúságot.”
De hogy mit mondott népének 1968. augusztus 21-én és 27-én, az 1970-ben már tabuvá ködösödött, és titok maradt napjainkig. Talán évtizedekre lesz szükség, amíg az igazmondás megszületik, elvégre Buharin rehabilitálásához is ötven év kellett. Hogy napjainktól ezt nem várhatjuk, erre – Gottwald bronzszobrain kívül – határozottan utal a már ismert megnyilatkozás:
„A Tanulságok teljes mértékben érvényesek…”[38]
A sztálini érvelések szilárdságát külföldi sajtószervek is propagálják. Idézzük Borisz Kozlov cikkét:
„Csehszlovákiában a demokratikus néven hirdetett szocializmus azon értelmiség ambícióinak szüleménye volt, akik elszakadtak a munkásosztálytól és a kommunista párttól… A csehszlovák társadalom számára oly nehéz időszak óta csak húsz év telt el. Vajon ez alatt szükségessé vált az akkori események lényegével kapcsolatos nézetek felülvizsgálása? Nem, a csehszlovák kommunisták nem lelkiismeretük ellen cselekedtek, mikor levonták a tanulságot országuk válságából.”[39]
Mindezek szerint a Tanulságok valótlanságai, törvénytelenségei és sztálini örökségei ma sem avultak el, ezt vallja keményen az Új Szó is a sztálini „alkalmilag kiélezett” osztályharc öntudatával:
„Idealizálták a társadalmi fejlődést, illúziókat tápláltak a társadalmunkon belüli antagonisztikus ellentétek megszűnését illetőleg, mintha az osztályok és rétegek közeledése folytán az osztályharcnak országunkban nem lett volna már létjogosultsága, mintha az osztályharc csak nemzetközi viszonylatban lett volna érvényes.”[40]
Az osztályharcot kiélező sztálini ideológiával a szerző legalább huszonnyolc évet késett, mert Csehszlovákia alkotmánytörvénye már 1960-ban megszűntnek tekintette az osztályharcot. Aki ma Sztálin igéivel akar hódítani, az a lépést évtizedekkel eltévesztette, és menthetetlenül meg fog botlani. Az Új Szó – valószínűleg álneves – cikkírója nem említi Sztálin figyelmeztetését, hogy a proletárdiktatúra politikájának bírnia kell a munkásosztály bizalmát, másként a proletárdiktatúra a munkásosztály félrevezetésébe bonyolódik. (A leninizmus kérdései.) De miként lehet értékelni a munkásosztály bizalmát az elmúlt húsz év alatt megrendezett 99,9 százalékos eredményű nyílt nemzetgyűlési választások árnyékában?
A húsz éve burjánzó fásultság, közömbösség és bizalmatlanság légköre csak akkor javulhat, ha nem ismétlődik meg a választásoknak nevezett nyilvános listabedobálás húsz éve ismert gyakorlata, ha bekövetkezik a felülvizsgálata azoknak az ún. Tanulságoknak, amelyek torzítják a valóságot, megsértik az alkotmánytörvényt, Sztálin érveivel mentegetik a dogmatikus gépezet korszerűtlenségeit, tudomásul veszik a társadalomban 1968 óta jelen lévő névtelen csoportok törvénysértéseit (a főállamügyészséget ismételten figyelmeztettem rá, hogy a munkásosztály forradalma utána a bűnözők forradalmának a veszélye fenyeget, de választ nem kaptam), végül mert heroizálják a sztálini kor hatalmi bűnözőjét, Klement Gottwaldot. A Tanulságok felülvizsgálása nélkül a jövőben nehéz lesz beszélni a jogállamiság és az államszuverenitás teljességéről. A Tanulságokat külföldről diktálják, ezért lomtárban a helye, akkor is, ha propagálása rendületlenül tovább folyik.
Jegyzetek
[1] Vyber, 1969. január (rendkívüli szám).
[2] Új Szó, 1968. szeptember 5.
[3] Új Szó, ugyanott.
[4] Magyar Nemzet (Budapest), 1968. augusztus 22.
[5] Magyar Külpolitikai Évkönyv, Budapest, 1968.
[6] Milos Maikos: Fekete fehéren (A „segélykérő” szöveg a 170. o.).
[7] Magyar Nemzet, 1968. augusztus 24.
[8] Új Szó, 1978. augusztus 12. Vasil Bilak cikke a Novoje Vremjában. A cikk szerzője vállalja az ellentmondást Gustáv Husákkal, aki 1968. augusztus 27-én így nyilatkozott:
„Ki kell jelenteni, hogy pártunk és államunk vezető szervei nem óhajtották ezt a lépést, és katonáikat nem hívták területünkre. Tragikus félreértés, tragikus meg nem értés következett be.” (Pravda, Pozsony, 1968. augusztus 30.)
[9] Az intervenciót támogató irodalom: K událostam v Ceskoslovensku – A csehszlovákiai eseményekhez. A névtelen moszkvai újságírók ún. „fehér” könyve. 1968.;
Jíri Hájek: Mytus a realita – Mítosz és valóság, 1970;
Milos Marko: Fehéren feketével, 1971;
Milos Marko: Szándékok és csalódások, 1975;
Szerzői munkaközösség: Tények és dokumentumok, 1976;
Szerzői munkaközösség: Történelmi tanulság, 1982;
A Marxizmus–Leninizmus Intézete: A CSKP történetének áttekintése, 1985.
[10] A CSKP akcióprogramja. Az Új Szó vasárnapi melléklete, 1968. április 10-én. (24 oldal)
[11] Pravda (Pozsony), 1968. április 10.
[12] Új Szó, 1987. február 20.
[13] Magyar Nemzet, 1968. augusztus 23.
[14] Svodobné Slovo, 127/1968.
[15] A CSKP megújhodási folyamatának a kérdéséhez.
Alexander Dubcek beszédei, 1968, 207. o.
[16] Névtelen moszkvai újságírók: A csehszlovákiai eseményekhez, 124. o.
[17] Ugyanott, 158. o.
[18] Vyber, 1968. november 20.
[19] Smena, 1969. január 3.
[20] Új Szó, 1972. november 30.
[21] Nové Slovo, 1968. június 7. Gustáv Husák: Novotny bűnei és ártatlansága.
[22] Predvoj, 1967. augusztus 10. Zdenka Holotíková és Viliam Plevza: Vladimír Clementis, VII. rész.
[23] Predvoj, 1967. szeptember 8.
[24] Predvoj, 1967. szeptember 8.
[25] Smena, 1968. május 13. Bacíleket részben helyesbíteni kell. A magyar szegényparasztok deportálása már 1946 novemberében elkezdődött, ekkor már – május óta – a kormányelnök Klement Gottwald volt.
[26] Vyber, 1968. június, 37. o.
[27] Vyber, ugyanott.
[28] A cseh Kronológai szera szerzői együttes 1966-ban fejezte be, a könyv 1968-ban került forgalomba. (389) Klement Gottwald tevékenységével kapcsolatban közvetlen tapasztalataik voltak a Slánsky-per életben maradt elítéltjeinek. Hazai kiadásban jelent meg 1968-ban Eugen Löbl könyve: Svedectvo o procese (A per bizonyítékai), továbbá Artur London könyve Párizsban, cseh fordítása 1968-ban jelent meg A beismerés címen.
[29] Pravda (Pozsony), 1969. szeptember 29.
[30] Zdenek Mlynár: A Kreml felől jő a fagy, Budapest, 1987, 180. o.
[31] A Tanulságokat az Új Szó 19 oldalas mellékleteként tette közzé, a Pravda szlovák nyelvű kiadványa (Poucenie) 15 oldal volt.
[32] Pravda (Pozsony), 1970. december 21. Vasil Bilak beszéde a CSKP Központi Bizottságának decemberi ülésén.
Napjainkban – 18 év után – ugyanazt vallja Milos Jakes is, hitet téve a Brezsnyev-doktrína mellett:
„Ebben a nehéz időszakban hatékony segítséget kaptunk a testvéri országoktól. Különbséget kell tenni a fogalmak között: internacionalista segítségről volt szó a szocializmus megmentése érdekében, országunk népe érdekében. Nem pedig intervencióról.” (Új Szó, 1988. április 13.)
Más a véleménye Anatolij Dobrinyinnak:
„Legyen világos előttünk, a társadalmi haladás, akármilyen úton halad is, ma csak a nemzetközi jog keretei között létezhet, minden nemzet kizárólagos jogának tiszteletben tartásával saját sorsának szabad irányítására külső beavatkozás nélkül.” (Pravda, Pozsony, 1988. április 13.) Nyitott marad a kérdés: lehet-e „testvéri segítségnyújtásnak” minősíteni egy olyan katonai beavatkozást, amely a társadalom legalább kilencven százalékának elutasításával találta magát szemben?
[33] Gustáv Husák beszéde a párt Központi Bizottságának ülésén 1969. május 29-én (Az Új Szó melléklete, 1969. június 2-án).
[34] Az alkotmánytörvényt sértő sztálinista tétel a Tanulságok magyar kiadásának a tizedik, a szlovák kiadásnak a kilencedik oldalán olvasható.
[35] Új Szó, 1988. március 18. Alois Indra határozottan kiemeli a Tanulságok teljes érvényességét.
„A CSKP egész tevékenysége bebizonyította, hogy a Tanulságok nem vesztették érvényüket, hogy a drágán megszerzett tapasztalatok alkotó tevékenységre ösztönöztek bennünket.”
[37] Pravda, Pozsony, 1968. augusztus 30.
[38] Új Szó. 1987. február 20-án Vasil Bilak nyilatkozata.
[39] Új Szó, 1987. december 12. Borisz Kozlov cikkének magyar fordítása, átvéve a Novaja Vremből.
[40] Új Szó, 1988. január 5. A szerző – Ladislav Skalicky – az 1968-as januári határozat húszéves évfordulójára kimondja az osztályharc alkalmi éleződésének sztálini tételét.
- Térségünk [6]