Nemrégiben az International Visegrad Fund támogatásával kerekasztal-beszélgetést szerveztünk a nemzeti nyelvek jövőjéről az Európai Unióban. A beszélgetés résztvevői: Békés Pál író, a Nagy-Britanniában megrendezett Magyar Magic című kulturális évad művészeti kurátora, Deme Péter, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa, Inkei Péter, a Kulturális Obszervatórium igazgatója, Török András író, irodalomtörténész, a hollandiai magyar kulturális évad programigazgatója, Magdalena Zmyslowsky-Wloszek, a Central and Eastern European Online Library munkatársa, Coilin O’Connor, a prágai New Presence című cseh és angol nyelvű hetilap szerkesztője. Az alábbiakban a beszélgetés néhány részletét közöljük.
Mink András: Amikor a beszélgetés témájáról kezdtünk gondolkodni, a kiindulópontunk az volt, vajon milyen esélye lehet a nemzeti nyelveknek, különösen a kisnemzeti nyelveknek abban a korban, amikor a nemzetközi kapcsolatokban, a politikai, kulturális, tudományos és diplomáciai érintkezésben az angol, illetve néhány más világnyelv szinte kizárólagos szerepet tölt be. Az Európai Uniónak természetesen van hivatalos válasza erre a problémára, melynek vezérelve a teljes egyenjogúság. Azaz, minden tagállam nemzeti nyelve úgymond hivatalos nyelve az uniónak is. E tiszteletreméltó elv, vagy inkább fikció, fenntartásának óriásiak a bürokratikus és tranzakciós költségei, a hozadéka mégis fölöttébb kétséges. Tolmácsok és fordítók ezrei dolgoznak azon, hogy minden szerződés, határozat, jegyzőkönyv, felszólalás, napirendi pont, szolgálati közlemény és apróhirdetés mind a 25 tagállam nyelvén egyidejűleg s hiteles fordításban hozzáférhetővé váljon, ám nem kétséges, hogy a fontos tárgyalások, stratégiai döntések, konfliktusok, háttéregyeztetések és alkuk lebonyolítása angol (francia, német) nyelven zajlik. A formális egyenjogúság leplezi a nyelvi egyenlőtlenséget, és ez különösen az újonnan csatlakozott országokat érintheti hátrányosan, melyek nemcsak gazdasági értelemben elmaradottabbak, hanem az idegen nyelvi kultúra művelése és oktatása terén is. Vagy legalábbis némi okkal tarthatunk ettől.
Bessenyei György, a magyar felvilágosodás első nagy alakja, Magyarság című röpiratában, 1778-ban írta a következő, azóta is gyakran idézett mondatot: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Ez legkevésbé őrá lehetett igaz, hiszen tudjuk, hogy felnőtt korában tanult meg magyarul, nem kis erőfeszítéssel. A gondolat azt hivatott kifejezni, hogy egy nemzeti kultúra kiszolgáltatja magát az erősebb és befolyásosabb nemzetek, országok kultúrájának, amennyiben nyelvében nem képes fölvenni velük a versenyt. De Bessenyei példája is érzékletesen mutatja, hogy történeti értelemben ez egyáltalán nem volt magától értetődő. Európa több mint egy évezreden keresztül különösebb fennakadás nélkül élt abban az állapotában, amidőn egy nyelv, a latin jelentette a kultúra, a művészet és a nemzetközi politika közlekedőnyelvét, és a latin hegemóniáját időről időre, az aktuális hatalmi és kulturális erőviszonyoknak megfelelően kiegészítette valamely más nyelv, az olasz, a spanyol, a francia, majd később a német és az angol társ-hegemóniája. Változást a XIX. század, illetve a nacionalizmus hozott. A XIX. század nagy nemzetépítő programjai mind nagy hangsúlyt fektettek az egységes és modernizált nemzeti nyelv, kultúra és oktatás megteremtésére, nem kis részben azért, hogy ellensúlyozzák a nagyobb hatalmak kulturális és politikai dominanciáját. Különösen jellemző volt ez Európa szegényebb, keleti felén. Vagyis a nemzeti nyelv művelésének politikai és kulturális igénye történelmi léptékkel mérve viszonylag új fejlemény, sőt, talán csak rövid kitérő volt. A kis és kevésbé tehetős nemzetek esetében a szűkös kereslet és a magas költségek okán jelentős állami szponzorációra van szükség a nemzeti kultúra szinten tartásához, miközben számos okból – nem utolsósorban azért, mert politikailag már nem igazán kifizetődő – a költségvetést meghatározó helyi politikai elitek egyre kevésbé hajlandóak fizetni a magas számlát. A folyamat egyelőre megállíthatatlannak látszik, de könnyen lehet, hogy mindössze annak vagyunk tanúi, hogy lassacskán minden visszatér a régi kerékvágásba: a politikai és kulturális elit ismét néhány nagy világnyelven fog értekezni egymással, a helyi nyelvek szerepe pedig a napi szükségletek kielégítésére korlátozódik. Ám a dolgot mégsem lehet elintézni ennyivel. Az utóbbi években a Beszélő is egyre több olyan tanulmányt közölt magyar szerzőktől, melyeket előbb le kellett fordítani magyarra. Úgy sejtem, nem vagyunk kivételek. Komoly szerzőknek – természetesen nem a szépirodalomról beszélek – egyre kevésbé éri meg magyarul írni, hiszen az semmilyen értelemben nem piacképes a nemzetközi színtéren. Manapság már nem ritka, hogy nívósabb egyetemi, főiskolai tankönyvekben, szöveggyűjteményekben a vonatkozó szakirodalmat már le sem fordítják. De mindezek a jelenségek, melyek egyáltalán nem biztos, hogy katasztrofális aggodalmakat kell hogy keltsenek bennünk, nemcsak az agyelszívás ismert rémképét vetik föl. A nemzeti nyelv művelése nem pusztán a nacionalizmus ambíciója volt, hanem fontos demokratikus, emancipatorikus remények és várakozások is fűződtek hozzá. Vajon egy demokratikus közösség hogyan tud megalapozott döntést hozni a maga ügyeiben, ha a döntéshez szükséges ismeretek, tudás és információ a többség számára egyszerűen nyelvi okokból nem hozzáférhetők? Nyilvánvaló, hogy az EU említett „nyelvpolitikáját” is részben ilyen megfontolások vezérlik. Lehet, hogy ezek a félelmek is alaptalanok, de talán mégsem hiábavaló, ha vetünk egy pillantást anyanyelveink jövendőjére.
Békés Pál: Kicsit zavarban vagyok, mert úgy gondoltam, mindenekelőtt a visegrádi négyek problémaköréről fogunk beszélni, ám ez a probléma jóval tágabb. Én is úgy vélem, hogy a folyamat megállíthatatlan, és ha már történeti léptékben számolunk, akkor meglehetősen régóta az. A nyelvek halála, hogy ezzel a legsúlyosabb szóval illessem ezt a folyamatot, folyamatos, kikerülhetetlen, mi pedig észre sem vesszük. Azért nem vesszük észre, mert számunkra a magyar a fontos, és saját magunkat a 13 milliónyi magyar anyanyelvű beszélővel kicsinek tartjuk. Ez van belénk sulykolva. Közben nem vesszük észre, hogy Európában nem számítunk kis országnak. Tessék ránézni a térképre! Kicsiny a nyelvünk? Nem igaz. A magyar az adott nyelvet beszélők számát mutató skálán a világ fölső negyedébe tartozik. Távoli példa, de nagyon érzékletes: az utóbbi ötven évben az ausztrál bennszülöttek által beszélt nyelvek száma mintegy négyszázról harminc-negyvenre csökkent. A többi a szó szoros értelmében kihalt. Talán bennünket közelebbről érintő fájdalmas jelenség, hogy a finnugor nyelvek beszélőinek száma is egyre fogyatkozik, és a folyamat megállíthatatlan. Lehet és talán érdemes is ez ellen küzdeni, pénzt szerezni az államtól vagy alapítványoktól, de a folyamatot eleddig még semmi nem állította meg, és nem is fogja. Egészen véletlenül van szerencsém egy ellenkező irányú fejleményről is beszámolni. A nemzeti ébredés korszakában valóban fellángolt a nemzeti nyelv kiművelése iránti igény, ám ne feledjük, hogy ez együtt járt számos kisebbségi nyelv, kultúra, nyelvjárás kigyomlálásával és elsorvadásával. Zárójelben, őrületesen érdekelne, hogy Prágából érkezett ír barátunk szerint hol tart pillanatnyilag az ír nyelv feltámasztásának izgalmas és kérdéses folyamata. A véletlen úgy hozta, hogy néhány héttel ezelőtt Dél-Afrikában jártam. Azt mindannyian tudjuk, hogy ennek az országnak a nyelve egyrészt az angol, másrészt az ott élő holland leszármazottak, vagyis a búrok révén az africans nyelv, amelyik a holland közvetlen leszármazottja. Ezek voltak évtizedekig a hivatalos nyelvek. 1994-ben azonban beütött a demokrácia, amely hányatott módon, de valamiképp működik, és e változás egyik következménye, hogy tizenegy hivatalos nyelvet jelöltek ki az ország számára. A tizenegy hivatalos nyelv közül kettő az eddig is használatos angol és africans, a többi úgynevezett törzsi nyelv, amelyeket hozzávetőlegesen 30 millió ember beszél. A két legnagyobb a zulu és a hosza, de a lista legkisebb nyelvét is legalább egymillió ember beszéli. Dél-Afrikában voltaképpen a nyelvek feltámadásának lehetünk tanúi. Ezek a nyelvek hirtelenjében, a törvényi kötelezettség okán bekerültek például a jogszolgáltatásba, mert mindenkinek kötelező a saját anyanyelvén igazságot szolgáltatni. Egyes iskolai alaptankönyveket kötelező tizenegy nyelven kiadni, ami feltehetőleg tébolyítóan nehéz feladat. Örömmel jelentem, hogy a zulu nyelvű szappanoperák diadalútja kezdődött Dél-Afrikában. Vagyis, demokratikus és nemzeti érzületektől eltöltve útját állják egy világnyelv uralmának. Egy ottani író elmondta nekem, hogy születőben a zulu és hosza irodalom, és nemsokára egyetemük is lesz. Erre én megkérdeztem, hogy rendben, virágozni fog a zulu irodalom, de közben megfosztják magukat egy világnyelv áldásaitól, amelyen ráadásul igencsak jelentős irodalom született, elég csak Nadine Gordimerre vagy John M. Coetzeere gondolni. Vajon lesz-e esélyük a zulu nyelven írott remekműveknek, hogy hasonló sikerre jussanak? A világban tehát megfigyelhető az a megállíthatatlan folyamat, amely a kis nyelvek általunk észre sem vett kihalásához vezet, de vannak ellentétes irányú tendenciák is. És most igazán kíváncsi lennék, ha Prágából érkezett ír barátunk elmondaná, hogy is áll az ír nyelv föltámasztásának izgalmas, de nagyon is kérdéses ügye.
Coilin O’Connor: Talán nem okozok nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy a magam részéről, úgyis mint ír illetőségű, de már huzamosabb ideje Prágában élő polgár, nagyon is hiszek Európa jövőjében. Fontos hangsúlyozni, hogy Európa nyelvi és kulturális sokszínűségének védelme, sőt gyarapítása minden jelentős európai dokumentumban szerepel, és része a készülő alkotmánytervezetnek is. Az én reményeim szerint a jövendő Európája a sokszínűség, soknyelvűség és a helyi kultúrák virágzásának Európája is lesz. Nem hiszem, hogy megakadályozható – vagy ennek a vállalkozásnak egyáltalán lenne különösebb értelme –, hogy a nagy világnyelvek és nagy kultúrák továbbra is valamiféle meghatározó szerepet játsszanak, és a határok kinyitása föltehetően ébreszt ezzel kapcsolatos aggodalmakat. Azonban ennél sokkal fontosabb, hogy megszűnt a politikai, (nagy)hatalmi nyomás és kényszer, megszűnt a hatalmi okokból erőltetett asszimiláció, amely a korábbi történelmi időszakokban a kisebb vagy akár a kisebbségi helyi kultúrákat önazonosságuk, nyelvük feladására kényszerítette, és ez sokkal fontosabb tényező, úgy gondolom, mint egy-egy nagy kultúrának, nyelvnek az európai történelemben mindig is létező befolyása, gravitáló ereje. Én tehát egyáltalán nem tartok attól, hogy homogenizálódik a kontinens, ellenkezőleg, az EU olyan entitássá válhat, amelyik igazán sokat tehet Európa nyelvi és kulturális örökségének megőrzéséért. Teljesen más kérdés, vajon van-e értelme ilyen iszonyatos apparátust működtetni azért, hogy fenntartsuk a hivatalosan elismert nyelvek inkább csak formális, helyesebben az EU-bürokráciában élvezett egyenlőségének látszatát. Nem arról van szó, hogy ezek a nyelvek nem egyenrangúak, vagy hogy nem kellene a mai gyakorlat egy bizonyos korlátozott szintjét továbbra is fönntartani, ez azonban sokkal kisebb és ésszerűbb ráfordítással is megvalósítható. Például bizonyosan fenn kell tartani azt a lehetőséget, hogy minden európai polgár a saját anyanyelvén fordulhasson az európai intézményekhez, amennyiben bármilyen fajta elintéznivalója, peres ügye vagy egyebe van, és joga van az anyanyelvén választ kapni. De a jelenlegi gyakorlat értelmetlen. Az EU-ban évente 2,1 millió oldalnyi anyag termelődik az oda-visszafordítások révén, 150 ezer munkanapot számolnak el tolmácsolásra, és mindez majdnem egymilliárd euróba kerül évente. Ennek a pénznek a nagy részét sokkal célszerűbb lenne olyan nemzetközi és regionális programokra fordítani, amelyek közvetlenül hozzájárulnak a nyelvi és kulturális hagyományok megőrzéséhez és továbbfejlődéséhez, valamint a nyelvi és kulturális kapcsolattartás elősegítéséhez az EU országai és régiói között. Ennek sokkal több értelme volna. Az angol egyébként valóban egyre inkább az EU lingua francájává válik, ami a mindennapi működést illeti, és ez komoly problémává kezd válni, de ez részben éppen azért van, mert mereven ragaszkodunk ahhoz a fikcióhoz, hogy az EU-nak voltaképpen nincsenek úgymond hivatalos nyelvei. Huszonvalahány nyelven egyszerre beszélgetni pedig képtelenség. Lehet, hogy ez túl merészen hangzik, de talán célszerűbb volna venni a bátorságot, és kimondani, hogy az EU-nak van négy hivatalos nyelve, az angol, a francia, a német és, mondjuk, a lengyel. A lengyel mellett nem csak az szól, hogy a legnagyobb lélekszámú ország az újonnan csatlakozottak között, hanem az is, hogy viszonylag könnyen hozzáférhető a többi szláv nyelvet beszélő számára. Ezzel a megoldással talán valamelyest vissza lehetne szorítani az angol nyelv hegemóniáját. Hadd tegyem hozzá, hogy az angol dominanciájához nagymértékben hozzájárul az is, hogy az a fajta nyelvi protekcionizmus, ami sok más esetben, nemzeti büszkeségtől indíttatva megfigyelhető, az angol nyelvi közegben teljesen ismeretlen. Az angol ezért nagyon nyitott nyelv, és a belépés küszöbe is meglehetősen alacsony. Más kérdés, hogy ez visszahat az angol nyelvi kultúrára. Igazán nem akarok nagyképűsködni, de mint angol anyanyelvű, meg kell mondanom, hogy bizony az az angol, ami a nemzetközi kommunikációban elterjedni látszik, amit mi euro-angolnak szoktunk titulálni, számomra meglehetősen furcsán hangzó nyelv, meg lehet ugyan érteni, de inkább csak emlékeztet az angolra. Kicsit eltúlozva a problémát azt is mondhatnám, hogy a magyar nyelv tökéletes biztonságban van az EU-ban, igazi veszély az angolra leselkedik. Mégsem hiszem, hogy kampányt kellene indítani az angol nyelvromlás megakadályozására. Ami az ír nyelvet illeti, nos, amikor Írország bekerült az EU-ba, fölvetődött, hogy az ír kormány kérje az ír nyelv hivatalos elismerését, de nagyon hamar letettek erről. Az ír kormány ugyan jelentős erőfeszítéseket tesz az ír nyelvi hagyomány megőrzésére, de az uralkodó álláspont az volt, hogy ez voltaképpen a mi belső ügyünk. A helyzet az, hogy az ír nyelvet alig másfélszázezer ember beszéli ma anyanyelveként, a lakosság 99%-ának angol az anyanyelve, ezért semmi értelme nem lett volna a kérdést erőltetni az EU szintjén. Egy kicsit kitekintve, úgy érzem, ennek a beszélgetésnek is az egyik alapmotívuma vagy mögöttes föltételezése, hogy a nyelvet intézményesen, akár állami eszközökkel is meg kell védeni a káros külső behatásoktól. Ez bizonyos mértékig indokolt lehet, de járhat azzal a következménnyel is, hogy a nyelvi közösség sértődötten bezárkózik. Talán összefügg ezzel a regionális kapcsolattartás bizonyos mértékű visszaszorulása. Hadd illusztráljam ezt egy példával: amióta Szlovákia és Csehország kettévált, azóta nagyon érdekes divergens tendencia figyelhető meg. Az idősebb generációk, sőt még a korombeliek is, akik még a közös államban kezdtek iskolába járni, különösebb gond nélkül megértik egymást, de a mai tizenéves korosztály körében megfigyelhető, hogy számukra a cseh, illetve a szlovák már voltaképpen idegen nyelv. Ez talán meglepően hangzik, hiszen a két nyelv nagyon közel van egymáshoz, noha nem annyira közel, mint azt a csehszlovák időszakban propagálták. Mégis, a kommunizmus bukása utáni átrendeződésnek a jelek szerint vannak a régióban kevésbé áldásos mellékkövetkezményei, nevezetesen, hogy ezek a nyelvek, vagy inkább kultúrák, valamiképpen eltávolodtak, izolálódtak egymástól. A legeklatánsabb példa nyilván a volt Jugoszlávia esete, de ez a folyamat máshol is megfigyelhető. Úgy gondolom, ez ellen is lehetne, és érdemes lenne tenni.
Inkei Péter: Tévedés azt hinni, hogy akár az unió, akár az angol nyelv fenyegeti a magyar nyelvet. A magyar nyelv a magyarul beszélők kezében van. Talán éppen ez az, ami nem igazán megnyugtató. Ahelyett, hogy a külvilágra sandítanánk, azt kellene vizsgálnunk, vajon mi magunk hogyan bánunk a nyelvünkkel. Békés Pál említette a finnugor népeket Oroszországban. A helyzet az, hogy őket, különösen az utóbbi években, az égvilágon senki nem abajgatja. Ők maguk azok, akik tudatosan föladják a nyelvüket, mert az orosz sokkal kényelmesebb. Azokban a köztársaságokban, amelyek bizonyos népek nevét viselik magukon, már szinte csak ünnepi alkalmakkor, szakrális rítusként elevenítik föl anyanyelvi emlékeiket. Voltaképpen az előbb említett Málta lakói is ilyen döntést hoztak. Végeredményben nem kizárt, hogy Európában még a jelenlegi tagállamok között is lesz néhány, ahol aggasztó mértéket fog ölteni az önfeladás. Fontos látni, hogy az ilyen értelemben vett nyelvcsere valójában kulturális asszimilációt, egyfajta akulturációt jelent. Ennek a folyamatnak a fő mozgatóereje az, hogy egy bizonyos népcsoport vagy kisebbség vagy kisnemzet számára megéri valamiképpen fölfelé asszimilálódni egy nagyobb kultúrához. Az oroszországi finnugor népek esetében erről van szó, ugyanakkor kétlem, hogy jelen állás szerint, mondjuk, hasonló ambíciók vezérelhetnék a holland, a francia vagy akár a magyar kulturális közeget, nevezetesen, hogy azért adják föl önmagukat, hogy egy előkelőbb klubba léphessenek be. A szlovák viszont a tizenkilencedik századtól lényegében mostanáig éppen ennek a veszélynek volt kitéve, először a magyar, majd később a cseh dominancia szívóhatása révén, de végül, mint látható, nem került sor az önfeladásra. Mindazonáltal, ahogy utaltam rá, a helyzet azért nem teljesen megnyugtató. Ma is van ilyen szívóhatás. Nem állítom, hogy a magyar nyelv akut veszélyben van, de nem árt, ha odafigyelünk. Valójában tehát nem az unió vagy pedig az angol nyelv jelenti a veszélyt, hanem az, ha a befogadásban nincs elég ellenállás. Nem adminisztratív jellegű beavatkozásra gondolok, tehát valamilyen államilag vezérelt nyelvvédelemre és nyelvtisztításra. Egész egyszerűen azt kellene eldöntenünk, hogy tíz-húsz év múlva milyen szerepet adjunk az egymással való kapcsolattartásban az anyanyelvnek. Való igaz, hogy a felsőoktatásban a tankönyvek egy része már csak angolul jelenik meg, de egy sor országban, főleg Skandináviában ez már régóta így van. Kisebb tanszékeken ma már elképzelhetetlen, hogy magyar nyelvű jegyzetet vagy tankönyveket ajánljanak a hallgatóknak. Ez egyfelől természetes, de a kérdés az, hogy hol a határ? Hol húzzuk meg az oktatásban ennek a jelenségnek a határvonalait? A technikumoknál vagy a gimnáziumoknál? Melyik legyen az a kommunikációs mező, ahol már korlátozzuk az idegen jövevényszavak nyakló nélküli beáramlását és alkalmazását? Félő, hogy lassanként odáig jutunk, hogy az angol szavakat, terminológiát egyszerűen ráaggatjuk a magyar nyelvtanra, és egy idő múlva már a szintaxis jelzi, hogy magyarul beszélünk. De hadd térjek vissza egy pillanatra az Európai Unió problémájára és „nyelvpolitikájára”. Jelenleg valóban 20 hivatalos nyelve van az uniónak, de éppen akkor, amikor Békés Pál barátom Dél-Afrikában járt, jelentették be Spanyolországban, hogy a spanyol kormány hivatalosan kérte a baszk, a katalán és a galíciai, azaz a gallego nyelv hivatalossá tételét, sőt a katalánok bosszantására a valenciait is. Ez utóbbi körülbelül olyan, mintha a magyar kormány kérné a magyar mellett a baranyai tájszólás hivatalossá tételét is. És ennek még nincs vége. Tehát félő, hogy ez az őrület folytatódni fog. Természetesen nem az az őrület, hogy minél több nyelv szeretné magát emancipálni, hanem az, hogy ennek ma az a formája, hogy ezentúl nem két és fél millió, hanem hárommillió oldalt fognak teljesen feleslegesen oda-vissza fordítgatni, ahelyett hogy valami ésszerű kompromisszumra jutnának. Ez kidobott pénz. Az emancipációs és demokratikus célkitűzéseket természetesen nem lehet vitatni, de ezt a célt, ahogy az előbb nagyon helyesen elhangzott, más módon kéne előmozdítani. Azt a rengeteg pénzt, amit ma fordításra pazarolnak, másképp is föl lehet használni: a helyi kultúrák bőkezűbb támogatására és a többnyelvű európai polgárok képzésének elősegítésére. Az nem segít, ha az emberek Dublintól Vilniusig a saját nyelvükön olvassák a brüsszeli bürokrácia által termelt aktahalmazt, valószínűleg egyébként sem nagyon kíváncsiak rá. Sokkal inkább arra van szükség, hogy a nyelvi korlátok ne szabjanak határokat az európai polgárok egymás közti kapcsolattartásának.
Török András: Amikor gyermek voltam, nagyon bánatos voltam amiatt, hogy magyarnak születtem. Úgy éreztem, sokkal jobban jártam volna, ha angolnak, németnek vagy franciának születek, és otthon lefekvés előtt eredetiben olvasgathatom Goethét, Shakespeare-t vagy Racine-t, és féltem attól, hogy ez nekem már soha nem fog megadatni. Szerencsém volt, mert van némi érzékem a nyelvekhez, és mert olyan családba születtem, ahol ez természetes volt, így némely nyelvekben már egész messzire jutottam. Ezért most pont fordítva érzem: hihetetlen adomány, ha valaki a nagy világnyelveken túl birtokában van, mondjuk, a magyarnak vagy bármely úgynevezett kis nyelvnek. Úgy is fogalmazhatnék, ez a mi kultúrfölényünk a nagy népekhez képest. Azon is el szoktam gondolkodni, vajon mi történt volna, ha nincs az a néhány mindenre elszánt költő, irodalmár és tudós, Bessenyei, Kazinczy, Csokonai és mások, akik voltaképpen megmentették a magyar nyelvet az enyészettől. Ugyanis mi a XVIII. század tájékán egyszer már kis híján elvesztettük az anyanyelvünket a német térhódítása miatt. Csak azért nem, mert ez a néhány ember akkoriban úgy érezte, mégsem lesz nekünk jó, ha azt mondjuk, hogy ’Wasserleitung’, mondjunk helyette ’vízvezetéket’. Fantáziálhatunk persze azon is, hogy a nyelvünk elvesztésével egyben hatalmas áldásokban is részesültünk volna: sokkal gyorsabb gazdasági fejlődés, modernizálódás és társadalmi átalakulás, szélsebes integráció a világirodalomba satöbbi. Tehát áldás és átok is egyben, hogy nem úgy jártunk, mint ír barátaink. Mi is rengeteg pénzt fordíthatnánk arra, hogy eldugott zempléni falvakban regisztráljuk és katalogizáljuk a még nyomokban előforduló magyar nyelvet. Szerencsére nem így történt. Mostanában a magyar évad kapcsán elég sokat jártam Hollandiában. Feleakkora ország, mint Magyarország, de 16 millióan laknak benne, beszélnek hollandul, azonkívül ott van még nekik a kies Flandria, ahol további 4-5 millió ember beszéli ezt a nyelvet, és persze Dél-Afrikában is olvassák a holland irodalmat. Ez nagyjából tehát kétszer akkora anyanyelv és olvasóréteg, mint a magyar. Ráadásul nagyon gazdag ország, számomra megdöbbentő volt, amikor a holland nemzeti bank egykori elnöke azzal nyugtatta meg honfitársait, hogy fölösleges túldramatizálni a bővítési folyamatot, mert Hollandia nemzeti jövedelme körülbelül akkora, mint a tíz belépő országé együttvéve. Nos, ebben az országban tizenvalahány utam során mindössze egyetlen emberrel, egy taxisofőrrel találkoztam, aki nem tudott angolul. Az angol nyelv ismerete gyakorlatilag teljes körűnek mondható, beleértve minden társadalmi csoportot. Ennek ellenére, ahogy egy ottani műfordító barátom mesélte, virágzik a műfordítói piac. Ha megjelenik valami neves angolszász író új regénye, noha mindenki tud angolul, nem azt veszik meg, talán azért is, mert a keményfedeles friss kiadás még nekik is túl drága, hanem megvárják a néhány héten belül megjelenő holland puhafedeles változatot. A könyveket azonban villámgyorsan le kell fordítani, mert mihelyst megjelenik a puhafedeles angol verzió, a hollandot már nem lehet eladni. A holland nyelvi kultúra művelése tehát egyfajta versenyfutás az idővel. A holland nyelv mindenesetre virágzik, tömérdek újság, könyv kapható, mert szeretik a nyelvüket, boldogok attól, hogy hollandul beszélnek. Egyetértek ezért ír kollégánkkal, az unió, ha minden jól alakul, a kis nyelvek Mekkája lehet, és nekünk inkább arra kellene törekednünk, hogy a hihetetlen alacsony szintű idegennyelv-tudást itthon bővítsük. Megjegyzem, valószínűleg ez a legjobb módja a nyelvromlás megakadályozásának is.
Magdalena Zmyslowska-Wloszek: Kicsit meglepett az a javaslat, hogy tegyük meg a lengyelt is az EU hivatalos nyelvének, a bizalmat köszönöm, de azért hadd jegyezzem meg, hogy a szláv nyelvek közelsége korántsem olyan mértékű, hogy gond nélküli lenne az átjárás. Persze a piacon egész jól megértjük egymást, most itt elsősorban a cseh, a szlovák és a lengyel nyelvre gondolok, de afelől súlyos kétségeim vannak, hogy, mondjuk, szlovák barátaink képesek lennének bonyolult jogszabályokat vagy akár az újságot, irodalmat lengyelül olvasni, és fordítva. Komolyra fordítva a szót, nekem is az a véleményem, hogy a kulcskérdés, hogy intenzív nyelvi képzéssel és a kulturális kapcsolatok állandó magas szinten tartásával elő kell segíteni, hogy Európa polgárai természetes módon tudjanak kommunikálni egymással. Az erőforrásokat inkább erre kellene fordítani. Huzamosabb ideje élek Magyarországon, és egyáltalán nem az zavar a kapcsolattartásban, hogy a magyarok nem beszélnek lengyelül, hanem az – és itt elsősorban a diákokról beszélek –, hogy egyáltalán nem beszélnek semmilyen idegen nyelvet, sőt, a legaggasztóbb, hogy olykor erre még büszkék is. Én pedig sajnos még nem tanultam meg használhatóan magyarul. Ugyancsak fontosnak tartom a regionális kapcsolatok fejlesztését. Az intézmény, ahol dolgozom, éppen azt a célt szolgálja, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is, vagyis a korábban, részben hatalmi befolyással is összekapcsolt Kelet- és Közép Európa népei és kultúrái ne tévesszék egymást szem elől. Továbbá, közösen kulturális értelemben is nagyobb súllyal lehetünk jelen az EU-ban. Természetesen nem sírom vissza a régi időket, amikor államközi megállapodások írták elő a kapcsolattartást a proletár internacionalizmus jegyében, de valóban nem kellene átesnünk a ló túlsó oldalára.
Deme Péter: Csatlakoznék ír barátunk aggodalmához, a jelek szerint az angol mint nyelv éppenséggel nem sokat profitál a hegemóniájából. Az a világköznyelv, ami angolnak neveztetik, egyre inkább már csak angol eredetűnek nevezhető valami, és nyilvánvaló, hogy ez a nyelvromlás valamiképpen visszahat a több nyelvre is. Édesapám, Deme László nyelvész, mint talán sokan tudják, nagy híve volt az eszperantónak, és igazán sajnálhatjuk, hogy nem jött létre az a standard nemzetközi nyelv, amelyen szót érthetnénk egymással. De ez a hajó már elment. Afelől viszont kétségeim vannak, hogy, mondjuk, négy nyelv hivatalossá tétele megoldaná a problémákat. Sőt, nem is hiszem, hogy ez keresztülvihető. Mert rendben, legyen az egyik nyelv a lengyel, de akkor megkérdezik a spanyolok, hogy ők miért nem. Továbbmegyek: tegyük föl, hogy egyszer Oroszország csatlakozni fog az EU-hoz. Akkor kezdődik az egész disputa elölről?
Békés Pál: A kommunizmus bukásával valóban elveszett valami, amit sajnálhatunk. Mellesleg azt is végtelenül szánalomra méltónak és sajnálatosnak gondolom, hogy annak idején generációk, egy egész ország volt büszke arra, hogy nem tanult meg oroszul. Őszinte vallomással tartozom, és persze erre egyáltalán nem vagyok büszke: az én tágabb kulturális tudásom a környező országok irodalmáról és kultúrájáról 1989-ben véget ért. 1989-ig államközi csereegyezmények keretében, a szocialista testvériség ideológiáját megtámogatandó kötelező kvóta szerint fordították magyarra a lengyel, a cseh, a szlovák, a bolgár irodalmat. Ez kölcsönös volt. Államközi egyezmények sora garantálta ezt. Felszabadulásunk sajnos abban is testet öltött, hogy sikerült ettől is „megszabadulnunk”. Természetesen ma is értesülünk fontos irodalmi és kulturális fejleményekről, de már mintegy mandinerből. Az jut el hozzánk, ami Nyugatra már kijutott, ott figyelmet keltett, és így valamiképpen visszapattan hozzánk, mert a nyugati siker a garanciája a fontosságának. Ezért bizony nagy kár. Más: örök fájdalmunk, hogy a magyar (szlovák, lengyel satöbbi) irodalom értékei alig kerülnek be a nagy nyugati kultúrák vérkeringésébe. Amikor ezt a problémát fölvetettem angol barátaimnak, elnézően mosolyogva mondták, hogy a Csatorna túloldalán a franciák ugyanerre panaszkodnak. A német könyvkiadás sokkal nyitottabb, de tudomásul kell vennünk, ezt a magyar évad kapcsán magam is tapasztaltam, hogy Nagy-Britanniában a külföldi irodalom a nem Nagy-Britanniában írott angol nyelvű irodalmat jelenti: az amerikait, a dél-afrikait, az indiait, a nigériait. Angliában a kiadott világirodalom mindössze három százalékát fordítják idegen nyelvből, ebbe beletartoznak olyan óriások, mint a spanyol, az olasz, a dél-amerikai irodalom. Ebből a kicsiny hányadból kell nekünk, magyaroknak néhány ezreléket kihasítanunk.
Neményi László: A piszkos anyagiakról idáig nem esett szó. Nyilvánvaló, hogy pénzbe kerül, ha bizonyos területeken, tudományágakon belül fenn akarjuk tartani a színvonalas anyanyelvi publikációt. A rendszerváltás idején valószínűleg sokan gondoltuk azt, hogy a kultúrafinanszírozás kérdését a piac majd megoldja. Azóta kiderült, hogy csak egészen nagy és gazdag országok piaca képes magában eltartani a magaskultúrát, kisebb és szegényebb országokban erre esély sincs. Magyarország közepes ország, de egészen biztos, hogy a magyar nyelvi közösség sem elég nagy ahhoz, hogy a magyar folyóiratokat üzleti alapon eltartsa. Ebből logikusan az következik, hogy az államnak kell közbelépnie. A magántőke kulturális szerepvállalását a régióban, legalábbis egyelőre, említeni sem érdemes, nem beszélve arról, hogy ez a magántőke így vagy úgy, de ezer szállal kötődik az államhoz. Ez viszont fölveti azt a nagyon is kézenfekvő kérdést, hogy vajon nem az rendeli-e a nótát, aki fizeti a prímást. Magyarán, tág tere nyílik a politikai befolyásolásnak. Vagy lehet, hogy nincs is igazi befolyásolási igény, de az állami reguláció mindig teret ad politikai indíttatású vitáknak és vádaskodásoknak, nyomásgyakorlásnak. Elég, ha visszagondolunk, milyen fölszított botrányok övezték annak idején a frankfurti könyvvásáron való magyar szereplést. Az igazság az, hogy elképzelésem sincs, milyen értelmes megoldást lehet erre a dilemmára találni.
Török András: Én voltam folyóirat-szerkesztő is, aztán a Nemzeti Kulturális Alap elnöke is egy időben. Arra azért hadd hívjam föl a figyelmet, mielőtt könnyekre fakadnánk, hogy más országokban közel sincs ilyen gazdag folyóirat-kultúra, mint Magyarországon. Pontos ismereteim nincsenek, de az NKA, úgy tudom, ma több mint háromszáz folyóiratot támogat. Ez hatalmas szám. Ezek között mindenféle van, de nem ez a lényeg. Az NKA elnökeként több mindennel próbálkoztam, hogy valamiképpen ésszerűsítsük ezt a struktúrát. A kiinduló ötlet az volt, hogy valamiképpen honoráljuk azt, ha egy folyóiratnak valóban van olvasóközönsége, ezt pedig legkönnyebben az előfizetők száma felől lehet megfogni. Úgy tudom, hasonló elképzelés ma is van. Természetesen vannak fontos szakmai, művészeti folyóiratok, amelyek léte akkor is indokolt, ha csak nagyon kevesen olvassák őket, de a legtöbb esetben ki lehet abból indulni, hogy egy lap tulajdonosai végső soron az előfizetők, illetve az ő számukra a lap léte bizonyosan fontos. Tehát úgy gondoltam, az egyik lehetséges megoldás, hogy az NKA külön és differenciáltan honorálja az előfizetők számát. A másik ötletem pedig az volt, hogy állapítsunk meg egy kvótát, hogy az NKA összesen hány folyóiratot támogathat. Ez az elképzelésem csúfosan megbukott, elsősorban a folyóiratok ellenállásán, ami végül is érthető. Úgy vélem, a folyóirat-finanszírozás kellőképpen ki van véve az állami felügyelet alól, de a kulturális alap túl sok mindenkinek ad összességében meglehetősen sok, mégis szétaprózott pénzt, mert senki és semmilyen testület nem rendelkezik azzal a bátorsággal és intellektuális tekintéllyel, hogy ítéletet mondjon egyes lapok hasznosságáról, fontosságáról, vagy amelynek az ítéletét a közeg hajlandó lenne elfogadni. Ebből én sem látok most kiutat.
Békés Pál: Csatlakoznék az előttem szólóhoz annyiban, hogy volt némi betekintésem a brit folyóirat-kultúrába, és ahhoz képest, hogy az mennyivel nagyobb és gazdagabb ország, a folyóirattermés igencsak sovány a magyarhoz képest. Kisebb a példányszámuk, szűkebb az olvasóközönségük. Azok a példányszámok, amelyek miatt Magyarországon keseregni szoktunk, ott magasnak számítanak. Hadd mondjak egy példát: a skótokat mostanában újra fűti a nemzeti érzület és büszkeség, a folyóirataik mögött pedig az immáron létező skót parlament által biztosított kulturális támogatás áll. Ezzel együtt az Edinburgh Review példányszáma nem éri el az ezret, pedig egy nagyon patinás, a XIX. század közepe óta létező lap. Nem rendszeres a megjelenése, képtelen évente tizenkét számot kihozni. Akkor jelenik meg, amikor összegyűlik rá a pénz. Ezt ők nem tartják katasztrófának, a példa azért tanulságos.
- Kultúra [6]