Kedves barátaim!
Szeptemberben, a lakiteleki almafák alatt hárman vagy négyen összeverődve beszélgettünk. Azt latolgattuk, hogy milyen nagy lehet a folyóirat olvasótábora? Szándékosan kerülöm a szamizdat elnevezést. A Beszélő – véleményem szerint – már régen nem az, függetlenül a hivatalos megítélésétől és státusától. Az idő, az Unitában megjelent Pozsgay-interjútól függetlenül is engem és a folyóirat elnevezést látszik igazolni. A lapot sokan olvassák. A párt és állami szervezetekben persze hivatalból. Ez azonban a minoritás. A másik a nagy többség. Az egyetemistáktól kezdve a fővárosi és vidéki értelmiségtől kezdve a nagyüzemeknek a demokratikus gondolkodás talaján álló munkásságáig. Egyszóval mindazok, akik nem szeretik a közgondolkozásra jellemző békalencsés, poshadt állóvizet.
Ezzel az olvasótáborral szemben fennáll a Beszélő szerkesztőségének a pontos és világos tájékoztatás és a leírt gondolat feltétlen igazságának a kötelezettsége. Továbbmegyek, nem csupán a mai olvasókkal szemben érvényes ez a kötelezettség. A Beszélő példányait egészen bizonyosan összegyűjtik. Ma még a könyvtárak zárt és tiltott irodalmat tároló polcain, de meggyőződésem – és ezt a történelem még mindig bizonyította –, hogy a lassan csordogáló idő meghozza a szűk keblű ostobaságot feloldó intézkedéseket. Úgy tűnik, hogy északi szomszédainknál ebben az irányban mozdul a világ. Mindannyian is ismerjük az idevágó példákat. Pannóniában is – persze jókora késéssel – már át-átlépjük a Rubicont. Hivatkozzam a megjelent Buharin-anyagokra? Summa summárum a Beszélőt a 2000. év olvasói és kutatói már kritikailag is végig fogják tanulmányozni. Ebből logikusan következik azoknak a felelőssége, akik ma a második évezred számára is jegyzik a lapot.
Elöljáróban mindezt a 22. számban közölt kancsal és hamis Hertelendy-interjú miatt tartottam szükségesnek leírni. Sinkó Ervin Egy regény regénye című munkájában ezt írja: „Az igazat kell megmutatni, hogy a história is igaz legyen. Nem tehetek róla, most is még úgy cseng a fülemben, mintha az én titkos fájdalmamnak a kiáltását hallottam volna, a fájdalomét, mely kérdés is: mi itt az igazság?! Annyi a cafrang, szónoklat, az ideológiai máz, az értelmezés, a magyarázat, hogy már ma is nehéz feladat mindezeken keresztül elhatni a dolgok való arculatáig…”
A folyóiratban közölt Hertelendy-interjú – a múltról amúgy sem sokat tudó fiatalságunknak – a közelmúlt történetének megértését még nehezebbé teszi. Áll ez a megállapítás a derékhadra is. Az interjút adó Hertelendy vagy a korral járó feledékenységből – bár ez nem valószínű, hiszen csak 74 esztendős –, vagy másmilyen okból „zsinórban” sorakoztat fel tetten érhető valótlanságokat. Ezek tömegén elámul a kort és körülményeket értő olvasó. Érzésem az, hogy Hertelendy László ezzel a talmi csillogással – a beszélgető partner tájékozatlanságát kihasználva – saját személyét akarja elkésett dicsfénnyel övezni. Úgy vagyunk vele, mint azzal a magyar állampolgárral, aki már minden tömegkommunikációs fórumon állította, hogy Helmuth Schmidtnek, a volt német kancellárnak közeli, jó barátja.[SZJ] Erről már mindenki tudott a Duna–Tisza táján. Hamburgban azonban, a Schmidt-titkárságon nem tudta senki. Vissza Hertelendyhez. E nyilatkozat veszélye abban rejlik, hogy hihetőségébe belekalkulálja a Beszélő szavahihetőségét. Talán még azt is számításba veszi, hogy szamizdatról lévén szó, úgysem mer senki saját névvel jegyzett kritikát közreadni. A lap szerkesztősége pedig nem óhajt semminemű kiigazítást. Tehát szüret! Így durván hamisíthat és valótlanságokat állíthat. Nem volna nekem semmi bajom a Hertelendy-mondandóval, ha annak elfogadása céljából a „mache” életrajzot ne úgy tenné elfogadhatóvá, hogy ezzel egy időben a magyar nemzet legújabb kori sötét történelméből, a gyér számú valós hősök közül kettőt, Bajcsy-Zsilinszky Endrét és Raoul Wallenberget ne sározná be. De ezt teszi!
Kedves barátaim, engedjétek meg, hogy elmondjam: ennek az írásnak közlése öngól. A szerkesztők fedetlen mellüket tárják a fegyverek csövei elé és a XIX. század patetizmusával, a szívükre mutatva kiejtenék a hősi, korszerűtlen és mosolyogtató, teljesen felesleges, de magasztos igét: ide lőjetek! Ennek az írásnak a kritikája nem igényel felkent és hivatalos marxista történészek kezébe precíziós Mannlicher-Schönauer fonálkeresztes mesterlövő fegyvert. Elégséges a Beszélő hitelének rontásához és nevetségessé tételéhez, a Hertelendy-interjú színes léggömbjének a szétdurrantásához egy légpuska. Nem mesterlövész szükségeltetik a processzushoz, hanem egy másodéves és a közelmúlt történelmére szakosodó egyetemi honpolgár.
Talán tizenöt esztendeje szökött a magasba a memoárirodalom termékenységi mutatója. Közöttük akadtak és akadnak silány, önmutogató és önigazoló fércművek, de kiváló, az igazság tárgyára állított, éles optikát használó munkák. Az önigazoló és a talmi dicsőséget, esetleg ordót hajszoló és óhajtó írásokról nincs mit beszélni. Általában a kegyelet vagy az életkor iránti tisztelet, de sok esetben a kritikai észrevételek közreadásának lehetetlensége gátolja meg a helyreigazítást. Az optika sajátságos, de egyben természetes tulajdonsága, hogy az élesség beállítása, akár egy gondolatnyi mozdítással is – akár jobbra, akár balra – meghiúsítható. Mindannyian emlékszünk az ellenállásipartizán-dömpingre. Akkor járta Pesten az a bon mot, hogy ha 1944-ben annyi partizán és ellenálló lett volna, amennyien azt állítják magukról, a németek a pokol minden ördögének segítségével sem tudták volna március 19-én megszállni és október 15-én a tragédiába taszítani az országot.
A Hertelendy-interjúnál az optikát nem hajszálnyit fordították el – ebben az esetben önös irányban –
, hanem durván és nevetségesen elcsavarták. Ez a tény azonban, éppen a Beszélőre való tekintettel már nem mosolyt fakaszt, hanem a fekete humor szférájába tartozik.
Egy életrajzi interjú készítőjének a hármas vasszabályt kötelező betartani és a nyilatkozóval betartatni. Ez pedig a hol, mikor és miért kérdések feltevése és a válasz megkövetelése. Ennek hiányában az interjú támadható és mondanivalója érvényét veszti. Fecsegés.
Amikor hozzákezdtem az interjú olvasásához, először azon ütköztem meg, hogy a terjedelmes írásban csak három évszám található. Hertelendy László születésének dátuma (1914. március 27.). Édesanyja halálának időpontja (1918. október 21.). A harmadik évszám Raoul Wallenberg – Hertelendy szerinti – első magyarországi látogatásának évszáma 1938. Mivel a nyilatkozó legtöbb állítása hamis, ezt nem tudom tényként elfogadni, mert Hertelendy állítása mellett egy dokumentumot sem ismerek.
Megkapóak a nyilatkozó emlékei a Tanácsköztársaságról. Abban az időben mindössze ötéves volt, de kiváló képességű óvodás, amit éles megfigyelései is bizonyítanak. Pontosan tudja, hogy a cselédlányukat „szocializálni” akaró elvtárs fűzős amerikai (?) csizmát, bőrkabátot, bőrsapkát viselt. Azt is precízen tudja, hogy mit mondott a hajdani fényképekről ismert terrormezbe öltözött bolsevik! Magával akarta vinni a cselédlányt, hogy ne szolgálja többé az urakat! A lány természetesen könnyek között tesz hűségnyilatkozatot huszártiszt gazdája mellett. Kedves barátaim, ehhez hasonló történeteket ezerszámra találunk a keresztény kurzus sajtójában. Zugfirkászok ebből éltek, ennek volt a konjunktúrája. Abban az időben is a memoárirodalom tombolt – csak ellenkező előjellel. Óhatatlanul Márai Sándor híres mondása jut az eszembe: „Ha ezt hallom vagy olvasom: marxista–leninista világnézet vagy keresztény kurzus, körülnézek, hogy merre van a kijárat? Ezt már ismerjük!”
Én mindenesetre bizonyos vagyok abban, hogy a szegedi bolsevikoknak az intervenció és a fehér ellenforradalom szorításában sokkal fontosabb feladatuk volt – a bőrük mentése –, mint a cselédlányok agitálása. Különben is a bőrruhás politikai megbízott – ha egyáltalán létezett – elsősorban a meneküléssel, vagy korábban egynémely akasztásokkal volt elfoglalva, melyek Duna–Tisza közi hiteles történeteit dr. Romsics Ignác tárta fel kötetében és az Akadémia kiadásában.
Én nem ütköztem meg azon, hogy Hertelendy László, ki Horthy kormányzóhoz – állítása szerint – éppen olyan bejáratos volt, mint a Habsburg főhercegekhez, államtitkárokhoz, egyházi méltóságokhoz, nem egy szimpla darutollas bakatiszt térdein lovagolt Szeged városában, hanem két prominens ellenforradalmár hőcögtette a kis Hertelendy Lacikát. Ez, az interjút olvasva másként nem is történhetett! A két vezető ellenforradalmár tiszt: Gömbös Gyula és Bajcsy-Zsilinszky Endre. (Persze hasznos lett volna, ha nyilatkozata előtt Hertelendy László a Zsilinszky-irodalomban megnézi: mikor vette fel Zsilinszky a Bajcsy nevet. Szegeden még nem volt meg neki.) Azt viszont mérhetetlenül csodálom, hogy felfele ívelő társadalmi karrierjének gyökere mellé nem kapcsolta a nagybányai Horthy Miklós nevet is, pedig megtehette volna.
Állítom, hogy Hertelendy még soha nem látott lovat patkolni. Ellenkező esetben óvakodott volna elmondani a botorságot huszár nagyapja és kovács lány nagyanyja megismerkedéséről. A ló patkolása kényes feladat. Egy rossz mozdulat, és a szeg nem a patába, hanem az élő húsba hatol. Ennek egy lovasember sem teszi ki a hátasát, hát még egy huszár! A ló, ha hátsó lábán dolgozik a kovács, és ha még rugós is – s a jól zabolt huszárlovak általában azok voltak –, patkolás közben csak két lábon áll. Ellentétes mellső lábát, a rúgás meggátolása céljából felemelik és térdben behajlítják. Ha a mellső lábat patkolják, akkor azt egy háromlábú fadúcra helyezik. Cirkuszi mutatványosokat is megszégyenítő attrakció lett volna a Hertelendy nagypapától, ha a két lábon álló lóra még felemeli a kovács világszép lányát és a nyeregbe maga mellé vagy elé ülteti. Ha Hertelendy László huszár nagyapjának egy cseppnyi esze volt, s miért ne lett volna lovas katona létére, akkor a falusi kovácsműhelyt körülálló eperfák zöld lombja alatt, gyalogosan igyekszik meghódítani a fiatal falusi virágszálat. Igen ám! De akkor hová lett volna a méhezummogásos echte békebeli málnahabos zuckerbäcker Hertelendy-legenda?
Arra vonatkozólag pedig, hogy a monarchiában huszár csak főnemes, nemes vagy dzsentri lehetett, persze tisztről van szó Hertelendynél is, szeretném megnyugtatni, hogy a honvéd piros nadrágos huszárságnál volt polgári, sőt – Gott in Himmel[SZJ] – zsidó származású tiszt is. E témával kapcsolatban szíves figyelmébe ajánlom Joseph Roth és Jaroslav Hasek munkáit.
Az interjút adó elmondja, hogy a nagyszülők házasságának megkötéséhez szükséges volt a kovácslány nemesi predikátumának megszerzése. Ez csak úgy sikerülhetett, hogy gróf Takách-Tolvay József a kovács lányát grófkisasszonnyá adoptálta. Sajnos itt is hiányzik a mikor? Hogy a nagyszülők házasságkötési dátumára következtetni tudjak, előkerestem Hertelendy László apjának a születési adatait. (A m. kir. honvédség, csendőrség és méneskar katonaállományú tisztjeinek rangsorolása. Lezáratott 1938. szeptember 30-án. Budapest 1938.) Ebből a dokumentumból megtudtam, hogy az apa, Hertelendy és vindornyaki Hertelendy Ignác csendőr ezredes 1885. március 13-án született. A nagymamát örökbe fogadó Takách-Tolvay József pedig 1876-ban látta meg a napvilágot. A két szám összevetéséből kitűnik, hogy a nagymamát örökbe fogadó 9-10 éves lehetett, amikor a törvényes adoptálás végbement, hiszen megszületett az Ignác fiú! Ehhez még egy érdekesség. A jólelkű örökbefogadó csak 1905-ben lett gróf! (Magyar Életrajzi Lexikon II. kötet 812. p.) Nehezen hihetem ezek után, hogy a kovács lányának csak a fia, Ignác születése után húsz teljes év múlva tehette lehetővé a nobilis Takách-Tolvay, hogy a nagypapa huszártiszt, a krudélis társadalmi előítéletek miatt, oltár elé vezethesse a falusi kovács világszép lányát. Különben a Hertelendy-előadás valóságtartalmát mérje fel az olvasó. Az örökbefogadás egy igen jó hírű családba juttatta a nagymamát – a gräfint. Gróf Takách-Tolvay József részt vett az 1919-es Bank-Gassei puccsban. Társaival kirabolta a magyar követséget. Elvitték a pénzt. Ezért a bécsi rendőrség letartóztatta mint aktív tisztet és – nomen est omen – mint tolvajt. Szabadulása után az ellenforradalom bécsi megbízottja lett. Igazságtalanság volna azonban Hertelendy László egy igaz állítását elhallgatni. Gróf Takách-Tolvay a harmincas évektől kezdve valóban az Országos Frontharcos Szövetség elnöke volt.
Hertelendy László a következőkben – megint időpont nélkül – középiskolás éveivel ismerteti meg az olvasót. Egy fiatalkori „kisiklásáról” – az ő kifejezése – tudósít. Egy alkalommal a Népszava c. újságba csomagolta be a tornacipőjét! Sasszemű tanára, Blazovits Jákó atya a pápai iskolában, ki előzőleg IV. Károly gyermekeinek nevelője volt, észrevette ezt a „kisiklást”. Beírta Hertelendy László ellenőrző könyvébe, hogy egy csendőr ezredes fia a cipőjét sem csomagolhatja egy marxista-ateista, egyház- és hitellenes újságba. Én nem tudom, hogy ki mint van vele, de ekkora bornírtságot nem tételezek fel egy tudós szerzetes tanárról. Ez az egyik. A másik dolog, én is szerzetesi gimnáziumba jártam. A tornacipő és felszerelés részére tornazsák volt rendszeresítve. Próbáltuk volna csak újságpapírban hordozni a tornacipőt! Azután még egy kis baj van Hertelendy László előadásában. Blazovits Jákóról minden igaz, amit elősorol, csak egy dolog nem. Csak az valótlan, hogy az atya Pápán tanított! Lévén Blazovits Jákó 1924-től (Hertelendy ekkor 10 éves, tehát első gimnazista) a Győri Bencés Gimnázium igazgatója. (Új Idők Lexikon III–IV. kötet, 960. o. Singer és Wolfner Budapest, 1936.) Quod erat demonstrandum.[SZJ]
Hertelendy László érettségi vizsgájának időpontjáról és helyéről sajnos – szokása szerint – elfelejti tájékoztatni az olvasót. A később sorra kerülő történetek alapján valószínűsíthető, hogy maturált.
Az interjú hőse nosztalgikus felhanggal emlegeti a pápai Alma Matert és a Balatont. Ez utóbbihoz nincs mit hozzáfűzni. A libanoni cédrusból (hát lehet Hertelendy esetében másból?) épült luxusyacht környékén folyó elegáns klubélet vagy igaz, vagy sem. Csupán némi időbe kerülne a „sánta kutya programot” végrehajtani, de kár az időt pazarolni. Úgyis viszolyog az ember, demokratikus érzékenysége ordítva tiltakozik, már a szöveg láttán is. Hertelendy az időpontokat soha, de a társadalmi rangot, a könnyed gáláns életet, a csillogást – a „Színházi Élet” leírásának szintjén – mindig hosszasan tárgyalja. Ez a parvenü tipikus tulajdonsága.
A balatoni caput után következünk el a Hertelendy-interjú legködösebb és legvalótlanabb történetéhez, hősünk aviatikusi pályájához. Pestre került (mikor?) és cserkészrepülő lett. Elősorolja a kor legismertebb sportrepülőit, kik tanárai és oktatói voltak. Rotter Lajos, vitéz Hefty Frigyes, Kaszala Gábor. Közülük Rotter neve áll meg. A másik kettő valóban kiváló pilóta volt, csak éppen a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alapnál fejtették ki tevékenységüket. Természetesen Hertelendy repülési ügyeire később még visszatérek.
A hihetetlen és a könnyen cáfolható Hertelendy-állításoknak árja ettől a ponttól annyira felduzzad, hogy tér és idő hiányában, tekintettel az olvasó tűrőképességére is, csak a legordítóbb valótlanságokat sorolom elő.
Horthy István, a kormányzó fia repülőfőhadnagy és később kormányzóhelyettes, soha nem volt cserkészrepülő. A Horthy fiúk, István és Miklós baráti társaságában és ismerősei körében soha nem szerepelt Hertelendy László. (Pataki Mihálynak, a Horthy család gépkocsi-szakértőjének, a kormányzó és a fiúk gépkocsi-oktatójának nyilatkozatából. A hangfelvétel birtokomban.) A kazettákon rögzített tényanyag azért is nagyon fontos történeti dokumentum, mert Pataki naponta bejáratos volt a Horthy családhoz úgy a Várban, mint a kenderesi családi birtokon.
Az apa, Hertelendy Ignác csendőr ezredes Horthy körüli szerepét az idő hiánya miatt megvizsgálni nem tudtam, bár a dokumentumok ebben a tárgykörben, levéltári anyagban feltalálhatók. Egy dolog azonban bizonyos. Szakály Sándor, a fiatal és kiváló tehetségű hadtörténész mélyreható és precíz munkával végigkutatta a magyar katonai elit tagjait. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987.) A szerző a 20. paginától az 52-ig hajszálpontosan felsorolja – ezredesi rangtól felfelé – azoknak a neveit és adatait, kik az elithez tartoztak. Hertelendy Ignác szerepel az úgynevezett tiszti sematizmusban. (A m. kir. honvédség, csendőrség stb. I. m.) Szolgálatban lévő tiszt volt 1938-ban. Ámde az elitről szóló kötet szerzője a névsorban nem szerepelteti, bár fia, Hertelendy László szerint a kormányzó legbelsőbb emberei közé tartozott. Bizonyos vagyok abban, hogy nem a történész figyelmetlensége okozza a hiányt. Hertelendy Ignác csendőr ezredes fia állítása szerint: „megszűnt a Horthy mellett szolgálatot teljesítő csendőrkülönítmény parancsnoka lenni.” (Természetesen a mikor, miért itt is hiányzik.) A szegedi csendőrkerület parancsnoka lett. Később nyugdíjazták. A nyilatkozó szerint azért, mert a csendőrség felügyelőjének (ki volt és mikor?) az őrsökön gyakran cserélődő arcképére, illetve a felügyelők gyakori változására erős megjegyzést tett. Nohát itt van a valószerűtlen bohózati kifejlet! A Horthy-korszakban a csendőrőrsökön a mindenkori felügyelő képe nem volt kiakasztva. Ott csak a kormányzó képe volt látható. 1938-tól ezzel a felirattal: „vitéz nagybányai Horthy Miklós Magyarország országgyarapító kormányzója.” Az ezzel szemben lévő másik falon pedig a magyar címer volt látható. A nyugdíj oka így homályba vész.
A nyugdíjas ezredes – miután visszautasította a honvédségi beosztást – nyomtatvány- és papírkereskedő lett. (Mikor?) Felhívom az olvasó figyelmét, hogy az első zsidótörvényt 1938. május 29-én hirdették ki. Ez az 1938. XV. törvénycikk, mely a magyar parlamentarizmus történetének egyik szégyene. Ebben benne foglaltatik a zsidó kereskedelmi alkalmazottak korlátozása is. Az ezt követő II. zsidótörvény az 1939. IV. sz. törvénycikk a zsidók „közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” intézkedik. A törvény értelmében a zsidó kereskedőket kizárták a közszolgáltatásokból. Magyarul, zsidó kereskedő nem árulhatott a csendőrségnek nyomtatvány és írószert. Hertelendy László megjegyzi az interjúban, hogy apjának széles csendőrségi összeköttetései révén szinte az egész konkurenciát kiszorították a piacról.
Ebben az időben kelt fel az őskeresztény magyar ifjúságnak a napja! Ekkor léptek a porondra az úgynevezett „strohmann”-ok, akik csak nevüket adták a zsidó cégnek, és ezért dologtalanul hatalmas jövedelemhez jutottak. Régebben az ilyesmit hullarablásnak nevezte a köznyelv. Akkor természetesen jövedelemforrás volt. Bál, nők, pezsgő, tenisz, Duna-part, bár stb. Azt hiszem nem hagytam ki semmit. Ekkor tűnik fel két cím a budapesti telefonkönyvben: Hertelendy László és társa (ki volt?) könyv- és papírkereskedő. Bp. XII., Böszörményi út 34/b. T.: 158-113. Továbbá Hertelendy László és társa. Nyomtatvány, papír, írószer. Bp. XII., Bernáth Géza u. 14. Telefon: 355-128. A kérdés csak annyi, a nyugdíjas csendőrtisztnek honnan volt tőkéje az üzlet megnyitásához, mert fia állítása szerint csupán a nyugdíjból élt. Vagy Hertelendy László jutott hirtelen jelentős összeghez? Az angol ilyenkor azt mondja: „no comment.”
Itt vagyunk Hertelendy László „kommunista” epiteton ornansánál. Ez pedig a cserkészet. Állítása szerint a 148-as Krisztinavárosban működő „Nagyboldogasszony” csapat tagja, melyben az alávetett munkásosztály gyermekei is megtalálták a helyüket, vele együtt. Hertelendy ezt „heterogén” összetételnek nevezi, így hát ezért mondogatták az aranyifjú Hertelendyről, hogy kommunista? Megalapozott gyanú! Ez egyszerűen viccnek számított volna abban az időben is, nemhogy napjainkban. Csekély könyv- vagy levéltári munkával oldalakat lehetne megtölteni azoknak a cserkészcsapatoknak a neveivel, amelyek ilyen „heterogén” elemekből álltak össze. Ezért viszont senkinek sem jutott volna eszébe, hogy az ezekbe a csapatokba járó „középosztálybeli” gyerekeket kommunistának nevezze. Ha Hertelendy állításában csak egy hajszálnyi igazság lenne, akkor újra át kellene dolgozni a többszöri generáljavításon átesett magyar kommunista párttörténetet! Milyen hatalmas számú KIMSZ-tagság kimutatására nyílna lehetőség!
A permetező holdfényes, jázminillatos bálozó ifjúság! A Bálközi Blokk. Az interjú ennek a fejezeténél már nem voltam indulatos, csupán viszolyogtam mindentől, amit Hertelendy László elmondott. Hagyjuk, kérem, a bálokat! A fényes parkettet, ahol tüllruhás, hosszú uszályos leányzók suhogtak frakkos vagy szmokingos táncosaik karján! Persze links-linksben táncolták a keringőt. Hertelendy szerint – jótékony célra. A „heterogén” cserkészcsapatok nyári táborozási költségeiért. Nevetséges. Egy letűnő és a szakadék szélén imbolygó kor járta ott a kontratáncot. A valóságos cél a társadalmi élet követelményeinek való megfelelés és az elővezetett leánykák főkötő alá juttatása volt, ranghoz illően. A jogászbálokon ott keringőzött az eljövendő magyar tragédia is. Dr. Décsi Gyula, a későbbi ÁVH-ezredes, dr. Villányi András, az eljövendő kor rendőr ezredese, dr. Szebeny Endre, a későbbi belügyi államtitkár. Milyen fintora a történelemnek, hogy e két utóbbi fiatalember nyakán már ott függött a láthatatlan kötél, amelyet pár év múlva a bitófán dr. Décsi szervezete húzott szorosra.
Hertelendy László természetesen „kapcsolatban” volt szegény Ságvári Endrével is. (Mikor?) Cserkész és turista kapcsolatban. Való igaz, Kádár Jánosnak a Párttörténeti Közleményekben (1956. 3. sz. 31.) megjelent cikke szerint a Kommunista Párt e bálozó időkben még a 100 fős taglétszámot sem érte el. Vitathatatlan, hogy a magyar politikai életben a tökéletes minoritást jelentették. Igaz az, hogy a folyamatos lebukásokat (Vö. Magyarország Történelmi Kronológiája. III. kötet) a tökéletlen és vigyázatlan konspirációs munka, a frakciós belharc, az elhárítás beépülése okozta, de azért ne gondoljuk annyira ostobának ezt a törpe illegális pártocskát, hogy az egyik – később a mártíromság koszorúját viselő – vezetője egy aranyifjúval, a csendőrezredes bálközi blokkos fiával köt ismeretséget a hárs-hegyi cserkészparkban (!), és szertartásos mozdulattal derékban kissé előrehajolva, nagyúri non chalance-szal mondja Hertelendy Lászlónak: Szervusz, kérlek alássan… Ságvári Endre vagyok, illegális kommunista… Hertelendy állítására hadd hozzam elő az egyik legtárgyszerűbb párttörténeti munkát cáfolatként, melyet Gerelyes Endre írt, és a címe: Budapest munkásmozgalma 1919–1945. (Kossuth kiadó, Bp., 1982. 240. o.)
És itt következik szegény Bajcsy-Zsilinszky Endre. Ennyi megalázó „tulajdonságot”, amennyit Hertelendy László, a Zsilinszky-társaság tagja, összehordott róla, még a Rákosi-féle második kötélkor hírhedett akasztó főügyésze, Domokos József sem kockáztatott meg az Áchimról írt köteteiben! Hertelendy László a 43 évvel a kőhidai bitón elszenvedett mártírhalála után Zsilinszky emlékét szemen köpi. Hertelendy emlékezésében Bajcsy-Zsilinszky dühöngő antiszemita, darutollas ellenforradalmár, krakéler, dzsentri huszártiszt. Egyszóval, egy semmirevaló ember.
Vitathatatlan, hogy Zsilinszky Endre Gömbös Gyula bajtársaként a szegedi ellenforradalomhoz tartozott. Még azt is elhiszem, hogy térdén lovagoltatta az ötéves Hertelendyt, és azt énekelte, hogy: „Erger, Berger sósberger, minden zsidó gazember.” De Hertelendy, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság tagja, arról mélyen hallgat – vagy fogalma sincs róla –, hogy a volt bajtárs Gömbös parancsára, Tarpán az 1935-ös országgyűlési választásokon a csendőrök már megbilincselik és egy éjszaka fogva tartják, miközben Esze Tamás tarpai kuruc népe a fogda előtt az ősi református zsoltárt énekli: „Te benned bíztunk eleitől fogva…” (Vö.: Vigh Károly: Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Magvető Kiadó, Bp., 1984, továbbá az eset résztvevőivel készített hangfelvétel. Birtokomban.)
Krakéler volt? Bizony az! 1930-ban egy őrnagyot, kinek neve Szálasi Ferenc volt, állított a kardja elé amaz politikai megnyilatkozásai miatt. (Vö.: Hadtörténeti Levéltár, Szálasi-iratok.)
Krakéler volt? Bizony az! Mikor a parlamentben az újvidéki zsidó és szerb lakosság elleni pogrom parancsnokainak a hadbíróság elé állítását követeli, és a jobboldal belefojtja a szót, utána mindazokat provokálja, akik beszéde közben lehazaárulózták. (Vö.: I. m. 256. o., továbbá az eseményről készített hangfelvétel Barcs Sándorral. Birtokomban.) Más kérdés az, hogy a jobboldal Rajniss Ferenccel az élen reszketve kibújt az elégtételadás kötelessége alól.
Krakélerség az, hogy 1944. március 19-én egyedül Bajcsy-Zsilinszky fegyvere válaszolt a GESTAPO géppisztolyaira? (Vö.: I. m. 412. o.)
Antiszemita az, aki a „Párisi Magyar Figyelő” szerkesztését – lapjának, a Szabadságnak a melléklete – Szilágyi Józsefre bízza, aki történetesen – zsidó? (Vö.: I. m. 309. o.)
Antiszemita az, aki a második világháború alatt mindent megtett az üldözött zsidók megmentése érdekében? (Vö.: Új Forrás c. folyóirat, 1986. júniusi szám, 74. o.) A hálájukat kifejező munkaszolgálatosok, internáltak, börtönviseltek itt közölt leveleit a tér hiányában nem idézem.
Antiszemita az, aki a VKF. II. Margit körúti hadbírósága előtt a Schönherz-perben mentőtanú, és azt mondja: „Magas felelős állásban vannak ma emberek, akik sokkal inkább tekinthetők hazaárulónak, mint azok, akik itt ülnek…”
Hertelendy Zsilinszkyvel kapcsolatos megállapításaiban egyetlen valós mondat található. Nevezetesen az, hogy tisztelte Horthy Miklóst. Ebben igaza van. A tisztelet kölcsönös volt, a magyar progresszív baloldal szerencséjére. Azonban ezzel Zsilinszky nem állt egyedül. A volt kormányzót tisztelte más is, ki nem engedte meg, hogy az 1945-öt követő s a világon egyedülálló nagyságrendű akasztófasor Horthy bitójával is gyarapodjon. Az illető joggal vitatott világtörténeti személyiség volt. Joszif Visszarionovics Dzsugasvilinek, Sztálinnak hívták.
Végezetül Hertelendynek Zsilinszkyvel kapcsolatos emlékei közül még egy ordító valótlanság. Természetesen ezt is dátum nélkül közli, de az esemény a leírtak alapján világosan meghatározható. 1944 nyarának egyik reggelén – így Hertelendy – Zsilinszky a Philadelphia Kávéház tükörablaka mögött ült Szabó Dezsővel. A szemben lévő Krisztinavárosi Plébánia előtt hosszú sorban álltak a kikeresztelkedésre váró zsidók. Hertelendy éppen arra járt. Zsilinszky behívta a kávéházba és kétkedését fejezte ki, hogy a zsidókból hithű katolikus lesz – a keresztvíz csak idők átvészelésének kelléke. Ennek a történetnek csak egy baja van, mint általában Hertelendy minden meséjének. 1944 nyarán Bajcsy-Zsilinszky Endre a Fő utcai GESTAPO-fogház IV. 432. sz. cellájában ült, felvágott csuklókkal. A fogház parancsnokát Lemkének hívták. GESTAPO-tiszt volt. (Vö.: I. m. 399. o. Továbbá a Barcs Sándorral készített életrajzi interjú felvétele. A hangszalag birtokomban.)
Olyan csekélységekről ne is beszéljünk, mint Hertelendy állítása Hitler-ellenes szemléletének gyökereiről. Azt állítja, hogy azért lett náciellenes, mert fiatal siheder korában Ausztriában belesodródott a Heimwehr tagjai közé, akik – Hertelendy szerint – halálos ellenségei voltak a nacionalizmusnak! Éles ellentétben álltak a német és osztrák nácikkal! Ehhez csak annyit, amennyit a Világtörténelmi Enciklopédia I. kötet 119. o. tartalmaz (Kossuth Kiadó, Bp., 1982.) Ezek a Starhemberg herceg által vezetett szélsőségesen reakciós szabadcsapatok, melyek a munkásság ellen harcoltak, 1936-os feloszlatásuk után beolvadtak a német militarista, fasiszta szervezetekbe. Mindenesetre ez jó iskola lehetett Hertelendynek, hogy meggyőződéses antifasiszta váljon belőle.
Végül térjünk rá Hertelendy pályájának legfényesebb fejezetére, melynek születéséről már szóltam. Ez a katonai repülőtiszti hivatás. Állítása szerint a trianoni békediktátum miatt az álcázott légierőhöz vonult be. (Mikor? Hová?) Szerinte a tengelyhatalmi megállapodás után történt (Tengelyszerződés dátuma: 1940. szeptember 27.), hogy vadászpilóta-kiképzésre Olaszországba vezényelték, a Littoriában lévő légi bázisra. Itt nyert „magas szintű” – Hertelendy kifejezése – vadászpilótai képesítést. Feltételezve, hogy maturával rendelkezett, s ahogyan elegáns repülő egyenruháját leírja, melyet a magyar mellett az olasz pilótajelvény is díszített, felvilágosítás hiányában valószínűsíthető csak, hogy pilótatiszt volt a m. kir. Légierőnél. Csakhogy ismét baj van az állításaival. M. Szabó Miklós: A magyar királlyi légierő a második világháborúban (Zrínyi Kiadó, Bp., 1987, 27. o.) közli, hogy nem a tengelyhatalmi szerződést követően, hanem a Bledben megtartott konferencia után (1938. augusztus 21.) Magyarország lehetőséget kapott légiereje fejlesztésére, tehát megszűnt a trianoni tiltás. Már az év szeptember elsejével megalakult az úgynevezett „kikülönített osztály”, amelynek parancsnoka Czapáry Zoltán repülő őrnagy, segédtisztje pedig Telbisz Lóránt főhadnagy volt. Alárendeltségükbe egy karpaszományos – tehát tisztjelölt és egy tisztes – altisztjelölt század tartozott. A kiképzésre Olaszországban, Taranto közelében került sor. A tanfolyam 1940. május végéig tartott és befejezése után 196 fővel gyarapodott a magyar légihaderő pilótaállománya.
Hertelendy Lászlónak, úgy tűnik, szerencséje volt. Nem küldték az orosz frontra, így nyugodtan élvezhette, mint „magas szintű” pilóta, a nyomtatványkereskedésből származott jövedelmét. Légiharcban való részvételről csupán 1940. augusztus 20-ról tesz említést. Néhány rasszista felhangtól eltekintve (néger pilóták és angol gentlemanek) leírja, hogy a géppuskása, Takács László őrmester az egyik angol gépet lelőtte, de azután őket is lelőtték a kísérő angolszász vadászok. Takács és Hertelendy, no meg az angolok, a Farkasréti temetőben értek földet ejtőernyőjükkel. És itt következik újra a Hertelendyt makacsul kísérő kicsiny baj. Az említett légicsatában magyar vadászgépek harcoltak. Ekkor a magyar légerő hadrendjében a Messerschmit ME. (b. f.) 109. vadászgépek tartoztak – kizárólag. (Vö.: I. m. 219. o.) A Magyar Szárnyak nevű aviatikai folyóirat 1944. július–augusztusi számai, továbbá a Hadtörténeti Múzeum szakvéleménye is ezt az állítást támasztja alá. Sajnálatosan ez a vadászgép csak együléses volt. A pilóta maga kezelte a fedélzeti fegyvereket. A kérdés most már az, hogy hol üldögélt az angol bombázót lelövő géppuskás Takács őrmester?!
Tökéletesen megcáfolja Hertelendy állítását pilótatiszti mivoltáról az a dokumentum, mely a Hadtörténeti Levéltárban található. (A m. kir. honvédség és csendőrség tisztjeinek és hasonállásúaknak 1944. évi rangsorolása. Bp., 1944.) A kötet feltétlenül megbízható, mert azt még akkor is vezették kézírással, amikor a magyar honvédséget 1945-ben Ausztriába parancsolták ki Szálasiék. A rangsor szerint 1944-ben a magyar királyi honvéd légierőnél nem szolgált Hertelendy László. Csupán egy azonos nevű található, de az a Hertelendy László 1916-ban született és a gyalogsághoz tartozott főhadnagyi rangban. Ez a főhadnagy viselte az apa Hertelendy Ignác csendőr ezredes előneveit is. Szolgál még akkor Hertelendy Jenő, József, Miklós, de egyik sem a légierőnél. Újra: Quod erat demonstrandum.
Én Raoul Wallenbergről nem sokat tudok. Annyi bizonyos, hogy a magyar nemzet háláját kiérdemlő, bátor és nagylelkű férfi volt. Hertelendy szerint amerikai kém, saját hasznára dolgozó drágakősikkasztó és zsaroló. Úgy gondolom, hogy nem szükséges minősíteni ezeket az állításokat. Ezek általános cáfolatára több időre és külföldi levélváltásokra volna szükség. Wallenberg Stockholmban született 1912. augusztus 4-én. Szovjet nyilatkozat szerint mint a moszkvai Lubjanka börtön rabja hunyt el 1947 júliusában. A mai napig titok, hogy a Budapestet elfoglaló szovjet hadsereg miért hurcolta el a svéd diplomatát.
Mégis felsorolok – az első pillanatra is valótlannak bizonyuló – néhány Hertelendy-állítást Wallenberggel kapcsolatban.
Lévai Jenő azt állítja, hogy Wallenberg 1942-ben járt először Magyarországon. Hertelendy – aki természetesen minden állami főhatósághoz bejáratos – állítása szerint a svéd diplomatával már 1938-ban találkozott a Külügyminisztérium kapujában. Ismerve Hertelendy állításainak – finoman szólva – vitathatóságát, én Lévai Jenőnek adok igazat.
Távirati stílusban néhány Hertelendyáda:
Elvitte Wallenberget Horthy garden partyjaira. A kormányzó 1940 után nem adott garden partyt a várban. Elvitte Wallenberget Ripka főpolgármesterhez. Ripka Ferenc, ki 1871-ben született, 1932-ig volt csak Budapest főpolgármestere. (Magyar Életrajzi Lexikon II. kötet. 524. o.)
1944. október 15-öt követően Hertelendy a kormányzói kabinetirodától Tost és Koós szárnysegédektől hordta Wallenbergnek a mentesítő iratokat, mert a nyilasok csak az ő általa szállított és beszerzett dokumentumokat fogadták el. Hertelendyt egy cseppet sem zavarja, hogy Tost akkor már halott volt. Kabinetiroda már nem létezett, és Horthy Miklós kormányzó is útban volt, német őrség fedezete alatt, feleségével, menyével és unokájával, továbbá Vattayval és Brunswick altábornagyok kíséretében, a tartózkodási helyének kijelölt Hirschbergbe. (Vö.: Vigh Károly: Ugrás a sötétbe. Akadémiai kiadó, Bp., 1979., 156. o.)
Wallenberget kérésére elvitte Álgya Pap Sándor honvédelmi államtitkárhoz. Alsókomorai Álgya Pap Sándor altábornagy, 1877-ben született. 1925-től 1930-ig volt csak honvédelmi államtitkár. 1930-ban nyugállományba vonult. (Vö.: Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Akadémiai Kiadó, Bp. Továbbá Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918–1945. 99., 222., 237., 345. o. Kossuth kiadó, Bp., 1983.)
Kedves barátaim!
Belefáradtam, hogy e modern (?) Karl Friedrich Hieronymus Freiher von Münchhausen[SZJ] további elképesztő meséit vizsgáljam. Pedig még van elég: GESTAPO, nyilas, Számonkérő Szék története az amicének. Beszegem hát ezt a hosszú levelet két kérdéssel:
1. Mit gondoltok, ki ez a Hertelendy László? Mert én nem tudom.
2. Hogyan jön ez az úr ahhoz, hogy a Beszélő olvasói elé tárja valótlanságai tárházát?
Baráti üdvözlettel köszönt benneteket:
Hivatkozott cikkek
- Ellenvélemény [7]