Az elmúlt évtized talán egyetlen külpolitikai akciója se hozott Magyarország számára annyi nyugati dicsérő szót, mint a kelet-német menekülők továbbengedése. Kevésen múlt azonban, hogy ez a kórus ma nem a magyarok elítélésétől hangos. A „német kérdés” megoldására nálunk csak a Belügyminisztériumnak volt valamiféle forgatókönyve, aminek már első lépésével sikerült világbotrányt okoznia. Ezt kellett később a kormánynak szerencsés rögtönzésekkel és bátor döntésekkel helyrehozni. Ez most még sikerült.
Már megszokhattuk, hogy a Belügyet mindig váratlanul érik a dolgok. Váratlan volt a romániai menekülők ügye, váratlan volt az is, hogy nem csak magyar nemzetiségűek jöttek, ezért eleinte őket megbilincselve visszaadták Romániának. De az is meglepetést okozott a József Attila utcában, amiről a nyugati lapok már az év elejétől cikkeznek, hogy a vasfüggöny lebontása a keletnémet menekülők számának növekedésével fog együtt járni. Az idegenrendészet nem tartotta fontosnak, hogy erre felkészüljön, vagy az előző évtizedekétől eltérő gyakorlatot alakítson ki. Úgy gondolták, hogy a határsértőket kiutasítják az országból, útlevelüket felülbélyegzik, adataikat pedig „eljárásra felajánlják” keletnémet testvérszervezetüknek. Hogy közben Magyarországon életbe lépett a Genfi Menekültügyi Konvenció, azzal szemben láthatólag nem tudtak és nem is akartak mit kezdeni. „Mi nem kívánunk a kelet-európai országok polgárai számára ki vezető csatornává válni” – adták tudtul egy nemzetközi sajtóértekezleten, ahol azt is hozzátették, hogy Európán kívüli területről viszont nem fogadunk menekülteket. Hogy akkor mégis kikre értik a konvenciót, a kérdés megválaszolatlan maradt.
A turistaszezon eljöttével minden úgy történt, ahogy számítható volt. A keletnémetek viszonylag nagy számban próbálkoztak határsértéssel, többnyire sikeresen. Ám akiket elcsíptek, azoknak jött a pecsét – s ezeknek az embereknek többé nem volt vesztenivalójuk. Ha hazamennek, legtöbb esetben tíz havi börtön, majd annak minden egyéb következménye várja őket – ezért teljesen logikus volt a német konzulátus „megszállása”, valamint az egyre elkeseredettebben megismételt szökési kísérlet. Ekkor jelentek meg az első híradások. A nyugati sajtó és az emberjogi szervezetek felháborodását nem az váltotta ki, hogy a magyarok nem engedték tovább a menekülőket, hanem a pecsét. Ezt azonban több száz keletnémet útleveléből már nem lehetett eltávolítani, a botrány egyre nőtt, ezért a belügyet a kormány annak kimondására kényszerítette, hogy egyrészt felhagy a pecsételéssel, másrészt pedig nem toloncolja ki azokat, akik már itt vannak.
Valószínűleg csak arra gondoltak, hogy a párszáz, esetleg néhány ezer menekülőt tessék-lássék határőrizet mellett kiengednek az országból. Pedig a következmények itt is előreláthatók voltak: annak kijelentése, hogy senkit nem toloncolnak ki, elindítja a meneküléslavinát, aminek aligha lesz vége. Ekkor a belügy már kapkodott: vissza se küldhette és ki se engedhette az embereket; miközben nem szankcionálták többé a határsértést, megerősítették a határőrizetet, munkásőröket rendeltek ki a legfrekventáltabb pontokra, újra tiltott városokat alakítottak ki stb. A régi beidegződések gyakorlatát azonban már nem lehetett tovább folytatni: több száz külföldi újságíró figyelte az uborkaszezon szenzációját – s a magyar politika szavahihetősége került veszélybe. Nem maradt más választás, mint megpróbálni Kelet-Berlin valamiféle jóváhagyását kicsikarni a menekülők elengedéséhez. E tárgyalások során a magyarok fő érve az volt, hogy „a hisztérikus keletnémet turisták” veszélyeztetik a nyugati határ (tehát a Varsói Szerződés nyugati határának) rendjét.
Ugyanakkor a magyar külpolitika (igen sikeresen) azt az érvet is hangoztatta, hogy az emberek azért szöknek az NDK-ból, mivel ott nincsenek reformok. Ezzel a Honecker utódlásba igyekeztek beleszólni, hiszen a minél nagyobb exodus érv lehet a (mégoly mérsékelten) reformer keletnémet trónkövetelők számára is. Horn Gyula tisztában lehet vele, hogy amennyiben ők kerülnek hatalomra, „megbocsátják” a magyaroknak a kapunyitást – ha pedig az állambiztonság vezetője fog befutni, akkor aligha várható, hogy ténylegesen változnának a már egyébként is elhidegült államközi kapcsolatok.
A magyar külpolitika vezetői végül is azok felé vittek végbe jelentős „bizalomerősítő” intézkedést, ahonnan bármiféle segítség várható az ország gazdasági válsága idején. Helyesen látták, hogy a keleti elszigetelődés aligha elkerülhető, s ezt csupán offenzív nyugati kapcsolatépítéssel lehet ellensúlyozni. Ugyanakkor történt még valami, amire aligha számítottak: e sorok írója egy lipcsei család Wartburgján utazott Hegyeshalomig az „ideiglenes” határnyitás napján. Az úton tucatnyi magyar autóból integettek, dudáltak, villogtattak ránk, érezni lehetett a magyar lakosság jóindulatát, az itthoni „bizalomerősödést”.
A keletnémet ügy eddig tehát kedvezően dőlt el (bár nem feledhetjük, hogy a határt csupán „ideiglenesen” nyitották meg). Ám emellett is maradt egy kérdés: ha egyszer a magyar Belügyminisztérium demokratikus lesz és nem kelt világbotrányt brezsnyeviánus döntéseivel – hogyan fog sikereket elérni a Külügyminisztérium?!
- Mifelénk [6]