Mosolygó püspököket barátságos miniszterekkel vagy készséges kommunista pártvezetőkkel mostanában egyre gyakrabban örökíthetnek meg a fotóriporterek. A képeken, legalábbis látszólag, mindenki boldog és elégedett. Úgy tűnik, az egyházak vezetői és a hatalom képviselői között tökéletes az összhang. Miközben az utóbbi időben jó néhányszor bírálhatták nyilvánosan egyházi részről a felekezeti vezetőket túlzott kompromisszumkészségük miatt. Mert azért nincs minden rendben az egyház és az állam között. Csak a gondok általában nem a legfelsőbb szinteken jelentkeznek.

Apróbetűs közlemény adta hírül a minap a Magyar Nemzetben, hogy létezik már egy Magyar Nemzeti Kereszténydemokrata Munkáspárt is. Legalábbis ezt állítja a közlemény se névvel, se címmel, nem jelzett megszövegezője. Állítja továbbá azt is, hogy ez a párt már 1963. október 23-án megalakult, illetőleg „alapítódott”.

Az elmúlt évtized talán egyetlen külpolitikai akciója se hozott Magyarország számára annyi nyugati dicsérő szót, mint a kelet-német menekülők továbbengedése. Kevésen múlt azonban, hogy ez a kórus ma nem a magyarok elítélésétől hangos. A „német kérdés” megoldására nálunk csak a Belügyminisztériumnak volt valamiféle forgatókönyve, aminek már első lépésével sikerült világbotrányt okoznia. Ezt kellett később a kormánynak szerencsés rögtönzésekkel és bátor döntésekkel helyrehozni. Ez most még sikerült.

Már megszokhattuk, hogy a Belügyet mindig váratlanul érik a dolgok.

Megüresedett egy képviselői hely az V. kerület északi részében, hiszen Várkonyi Péter volt külügyminiszter washingtoni nagykövet lett, és így, gondolná az ember, honatyai feladatait betölteni nem tudja. De ez csak pletyka. Mert az MSZMP budapesti bizottsága, és a Választási Elnökség szerint V. P. nem mondott le mandátumáról, noha egyik hetilapunk szerkesztősége felhívta Washingtonban, ahol azt válaszolta, hogy már több mint egy hónapja Szűrös Mátyásnak, az Országgyűlés elnökének bejelentette lemondását.

Munkaszünet van, tegyünk egy kis sétát. No, nem Nagyváradon, ahol a fiatal újságíró, Ady Endre sétált – ott ma veszélyesebb lenne –, hanem macskaugrásnyira Budapesttől, a Nógrád megyei Rétságon, amelyet a közelmúltban nyilvánítottak – a település lakóinak akarata ellenére – várossá.

Ha a forgalmas országútról befordulunk a csendes Petőfi Sándor utcába a hatvan–hetven éves gazdaházak mögött újmódi sorházakat pillantunk meg, a falusi panelépítészet (az országban mindenütt fellelhető) remekeit.