A fordulat éve előtt Magyarországon négy egyetemi fokozat volt, mely megfelelt az európai felsőoktatási hagyományoknak, és mint akkori eredményeink mutatják, eléggé hatékonyan is működött. A négy fokozat: a baccalaureatus, magistratus, doctoratus és licentiatus a legtöbb európai és néhány Európán kívüli földrészen ma is él és virágzik. Egykori magyar megfelelői az alapfokú és mesterfokú szakképzettséget, a tudományokban való jártasságot, valamint az előadások tartására való alkalmasságot tanúsították. A bölcsészkarokon a baccalaureátusi („babérkoszorús”) fokozat a tanári alapvizsgának felelt meg és az általános iskola felső tagozatában folytatható tanári tevékenységre jogosított. (Ezen kívül persze létezett külön általános iskolai tanárképzés is.)
A legtöbb európai országban a baccalaureátusi fokozat alsóbbrendű orvosi (ápoló, felcser) vagy a műszaki pályákon technikusi feladatok ellátására jogosít a már említetten kívül; nagyjából a segédvizsgához lehet hasonlítani.
A magistratusi fokozat viselője – a mestervizsgát tett iparoshoz hasonlóan – teljes jogú művelője szakmájának: tanár, orvos, jogász, közgazda, mérnök (azokban az országokban, ahol a műszaki felsőoktatás nem külön intézményben, Műszaki Egyetemen történik). A jogi és orvosi karon végzett magisterek egy elég szerencsétlen hagyomány miatt viselhették a doktori címet is.
A doktorátusi és licentiatusi fokozatok tudományos pályákra képesítettek; az utóbbi megfelelője a magántanári cím volt. Ennek viselője az egyetemeken előadást tarthatott bármely szabadon választott tárgykörből. Az egyetem ezt szerény mértékben díjazta is, az előadást hallgatók létszámának arányában.
A fordulat éve után mindez alapvetően megváltozott. A baccalaureátusi fokozat, melyet jelenleg a világ egyetemeinek túlnyomó többségében a B.Sc. (=Bachelor of Science) nemzetközi rövidítéssel jelölik, megszűnt. A hetvenes évek vége felé visszaállították ugyan a programozó matematikus képzésben, ez azonban távolról sem felel meg a nyugat-európai felsőoktatásban betöltött, ennél jóval általánosabb szerepének. A doktori címet is megszüntették, ebből azonban az orvos- és jogászképzésben olyan zavarok származtak, hogy 1953-ban kénytelenek voltak visszaállítani.[SZJ]
A legnagyobb bajt azonban az ún. „tudományos fokozatok” rendszere idézte elő; a szovjet példát minden kritika nélkül vették át a hatalom birtokosai. A tudományos fokozatok a korábbi doktori és magántanári fokozatokat lettek volna hivatva pótolni, odaítélésükkel azonban nem az egyetemek, hanem egy újonnan létrehozott intézmény, az ún. Tudományos Minősítő Bizottság foglalkozott.
Itt álljunk meg egy szóra. A fordulat éve előtti egyetemeknek autonómiája volt. Ez többek között azt jelentette, hogy az egyetem tanárai maguk döntöttek arról, hogy kit fogadnak be maguk közé akár mint hallgatót, akár mint tanárt, és hogy kit választanak meg minden évben újra vezetővé. A következő évben azután a vezető helyettese az előző évi vezető lett; ez biztosította a folyamatosságot.
E rotációs rendszer gyakorlatilag kizárta a felvételi vizsgáknak (már ahol volt) és a fokozatok sorsának manipulációját. Az új rendszer első ténykedése ezzel szemben az volt, hogy saját embereinek – és „falból” néhány arra érdemesnek is – ingyen, azaz minden disszertációírás, vizsgakötelezettség vagy egyéb nélkül osztogatta az új, „kandidátusi” és „tudományok doktora” fokozatokat. Később egyesek felszólító levelet kaptak arra, hogy nyújtsanak be disszertációt; de ez sem javított sokat a helyzeten.
Tudományos fokozatok csak a keleti tömb országaiban léteznek; 1957-ben az első Nyugatra nyitás tétova időszakában ezért visszaállították az egyetemi doktorátust is. Ekkor számos, kandidátusi és tudományok doktora fokozattal rendelkező személy arra kényszerült, hogy ha nyugaton is ismert egyetemi fokozattal óhajt tetszelegni, egyetemi doktorátust szerezzen. Ekkor jött a meglepetés: ezek a személyek sorra-rendre elbuktak a doktori szigorlatokon, különösen azok, akik a Szovjetunióban szerezték tudományos fokozatukat. A hatalom végül is elvágta a gordiuszi csomót: rendeletet hozott, hogy a kandidátusi és a tudományok doktora fokozattal rendelkezők részére az egyetemek minden további nélkül állítsanak ki doktori okleveleket.
Jelenleg az egyetemi doktorátust is tudományos fokozatnak ismeri el a rendelet; ezt követi a kandidátus, valamint a tudomány doktora, más elnevezéssel akadémiai doktori cím. Az utóbbi kettőt változatlanul a Tudományos Minősítő Bizottság ítéli oda; aki vett már részt aktív miniszter nagydoktori védésén, az meg tudja ítélni e cím értékét.
A fordulat évét követően a Magyar Tudományos Akadémia alapszabályait is módosította a hatalom. E módosítás értelmében az Akadémiának csak azok lehetnek a tagjai, akik a tudomány doktora címmel rendelkeznek. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a kandidátusi és nagydoktori fokozatok megszerzéséhez politikai feltételek is szükségesek voltak egészen a legutóbbi időkig, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az Akadémia miért játszott kirívóan negatív szerepet országunk életében mostanáig. Néhány adalék erre vonatkozólag: az ágasbúza, gumipitypang termesztésének, a nyelvészeti marxizmusnak, Jánossy Lajos a relativitáselmélet nagyjából az örökmozgó sikeresélyével megcáfolni igyekvő törekvéseinek támogatása, az eocénprogram, a Hanság lecsapolása, a balatoni Nagyberek feltöltése, a freudizmus üldözése vagy a vízlépcső első bizonytalan és parancsszóra titkosított jóváhagyása, amit csak a legutóbb vont vissza e testület.
Nem lehet kétséges, hogy Európához való közeledésünk csakis az Akadémia alapszabályainak módosításával, az egyetemi fokozatok értékrendjének visszaállításával történhet. Ez a kérdés azonban további kimunkálást igényel, mely nem lehet egy szűk kör kiváltsága. Szükséges abba bevonni a legközelebbről érintett értelmiséget is.
- Témáinkhoz [6]