[1]Ha hinni lehet a Szonda Ipsosnak, és miért ne lehetne, akkor az SZDSZ immár második hónapja hatszázalékos támogatottsággal rendelkezik a tudatos pártválasztók között, biztos parlamenti befutónak tudva magát. A jövő évi országgyűlési választások ugyan még odébb vannak, de tegyük a szívünkre a kezünket: liberális szavazóként elégedettek lennénk-e ezzel az eredménnyel 2006-ban? Elégedettek. Nos, röviden összefoglalva, ezért védte meg Kuncze Gábor magabiztosan az elnöki pozícióját a párt márciusi tisztújító küldöttgyűlésén.
El lehetett róla hinni, hogy átviszi a lécet, és négy év pártelnökösködés – benne egy országgyűlési és egy európai parlamenti választás – után ez nem is olyan kis dolog. Hiába mondta ugyanis az elnök a küldöttgyűlésen, hogy a szabad demokraták az elmúlt egy évben sikert sikerre halmoztak, az EP választási eredménytől a kormányfőcserén és a sorkatonaság eltörlésén át a decemberi népszavazásig, ezt azért igazából senki nem gondolja komolyan. A dolgok kétségtelenül alakulhattak volna rosszabbul, de áttörésről beszélni mindaddig nevetséges lenne, amíg a tét a parlamentbe kerülés – és ezt Kuncze is tudja. A kérdés most az, hogy az SZDSZ régi-új vezetői mit prezentálnak a közönségnek az elkövetkező egy évben, amitől jövőre legalább 350-400 ezer ember úgy dönt, hogy rájuk szavaz.
A feladat megoldása nem lehetetlen, de nem is magától értetődő. A potenciális liberális választóknak először azt kell mérlegelniük, hogy támogatni kívánják-e a Fideszhez képest kétségtelenül rokonszenves, saját korábbi – ellenzékben hangoztatott – normái szerint azonban messze nem foltnélküli balközép kormányt. A morálisan problematikus anyagi jellegű ügyek, Fejti György postástáskáitól a tankönyvkiadó privatizálásán és Wekler Ferenc szőlőültetvényeinek támogatásán át a MÁV motorvonattenderéig, sokuknak elronthatják a szájízét. Ott van továbbá az írott és íratlan alkotmányos szabályok felrúgása a Mécs-féle ellen-vizsgálóbizottságtól a Fidesz nélküli tévékuratóriumon át az ellenzék által kezdeményezett költségvetési vitanap elszabotálásáig. Nem azért váltottunk kormányt 2002-ben, hogy továbbra is a Fidesz normái uralják a közéletet – gondolhatják sokan. De ha a liberális választók mindennek ellenére a koalíció támogatása mellett döntenek, akkor is érdemes meggondolniuk, hogy az SZDSZ-re szavaznak vagy Gyurcsányra. Az utóbbi ugyanis olyan dinamizmussal rukkolt elő kormányzásának első félévében, amihez képest a kissé arisztokratikusan introvertált szabad demokraták korántsem képeznek magától értetődő alternatívát. Az egészségügyi reform nem azért maradt el, mert ők nem próbálták megvalósítani, hanem mert nem találtak hozzá partnereket – mondják. De a hitelesség látszatának megőrzéséhez mégiscsak meg kellett volna próbálni, hogy azután azokra lehessen hárítani a felelősséget, akik miatt nem sikerült. Így csak egy elhasznált kampánytéma emléke marad a nagy műgonddal kidolgozott programból. Aztán ott van a kétszer száznapos program során megszavazott többször százmilliárdos juttatások problémája, amiről tudták ugyan, hogy a teljes ciklusra gallyra vágja a költségvetést, de ha a szocialisták mellett a Fidesz is kiállt mellettük, mi mást tehettek volna – kérdezte Kuncze a küldöttgyűlésen. Esetleg megjeleníthették volna a jövőfelélő populizmust nem kedvelő liberálisok álláspontját – válaszolhatjuk.
A következő egy év arról szól majd a szabad demokraták számára, hogy a megújulni képtelen, tutyimutyi párt imázsa helyett egy cselekvőképes, erejét és felelősségét reálisan felmérő politikai erő képét alakítsák ki magukról. Nézzük, milyen pozíciókkal indulnak ehhez a szegedi küldöttgyűlés után. Kuncze 64 százalékkal (447 szavazattal) nyerte az elnökválasztást, Fodor Gábor 29 százaléka (201 szavazat) és Kis Zoltán 7 százaléka (49 szavazat) előtt. A túlnyomó többség tehát Kuncze mellett sorakozott fel, a két kihívó együttesen több mint egyharmados támogatottsága azonban potenciálisan számottevő ellenpólust jelent. Fodor és Kis elnökjelöltségének támogatói az ügyvivőválasztáson sem nagyon szavaztak a vezetés folytonosságát látványossá tevő jelöltekre – a legnépszerűbb ügyvivőjelölt, Pető Iván 459 szavazatot kapott a mintegy 700 érvényes voksból, azaz a különbség gyakorlatilag azonos a Fodort és Kist támogató küldöttek számával. Fodor ellenben 420, Kis pedig 320 szavazattal lett az ügyvivő testület tagja, tehát a Kuncze-pártiak jelentős része is voksolt rájuk. Az ÜT-t ezzel együtt a korábbinál jobban dominálja a „pártvezetés” – itt azonban érdemes tisztázni, hogy pontosan mit is értünk ez alatt.
Amikor Fodor vagy Kis hívei a pártvezetést kritizálják, abba természetesen nem értik bele az általuk támogatott, ugyancsak ÜT-tag politikusokat. Ebben a diskurzusban a pártvezetés fogalma szervezetszociológiai értelemben használódik, azaz a párton belüli tényleges hatalom gyakorlóit jelöli, akiknek a köre nem terjed ki valamennyi ügyvivőre. (Kuncze mellett többnyire Horn Gábort, Magyar Bálintot és Petőt szokás ideérteni, akik általános vélekedés szerint a legnagyobb befolyással rendelkeznek a pártban, és a leginkább képesek ellenőrizni a pártapparátust.) Az előző ÜT-nek eleinte hat olyan tagja volt, akik több-kevesebb rendszerességgel hajlandóak voltak fellépni a pártvezetéssel szemben, közülük azonban mára csak Béki Gabriella számít „ellenzékinek”. Ő viszont ezúttal kimaradt az ÜT-ből, ahol így pillanatnyilag Fodor az egyetlen nyíltan vezetés-kritikus tag.
Részben ezért, részben a választási kampány által megkövetelt pártfegyelem miatt valószínűsíthető, hogy a következő időszakban kevésbé artikulálódnak a politikai és személyi konfliktusok. A „pártvezetésnek” ez kifejezett igénye is: Pető azt javasolta a küldötteknek, hogy az ügyvivőválasztás során ne egy különböző álláspontok képviselőiből álló, a párt minél nagyobb részét reprezentáló testületet hozzanak össze, hanem a vezetéssel a lehető legjobban azonosuló ÜT-t. („Nem elég, ha mindenki a fedélzeten van, evezni is kell, méghozzá egy irányban, nemcsak lendületesen napozni, és zátonyt kiáltani, mikor éppen jól haladunk” – mondta kissé arrogánsan Kuncze.) Ennek kétségtelenül van hagyománya a pártban: sem Tölgyessy, sem Demszky elnöksége idején nem vállaltak ügyvivőséget a velük egyet nem értők, például Pető és – Demszky esetében – Fodor sem, ám a probléma az, hogy egy húszfős frakcióval rendelkező pártban nemigen van hová visszavonulni. Az SZDSZ parlamenti mandátumainak túlnyomó részét adó országos lista első tizenhárom helyét ugyanis hagyományosan az elnök és az ügyvivők töltik be.
A kérdés azonban ennél összetettebb, és alapvetően nem a mindenkori pártvezetéssel szemben állók mandátumszerzéséről, hanem az SZDSZ parlamentbe kerülésének az esélyéről szól. Feltételezhető ugyanis, hogy az SZDSZ szavazótáborában nemcsak Kunczénak és támogatóinak, hanem Fodornak és Kisnek is vannak szimpatizánsai, háttérbe vonulásukkal pedig kétségessé válna ezeknek a szavazóknak a mozgósíthatósága. Ez különösen annak fényében tűnik reális veszélynek, hogy Bozóki András kultuszminiszterré való kinevezésével Gyurcsány kifejezett gesztust tett a Fodort jelentős arányban kedvelő, egykor a Fidesszel rokonszenvező, Magyar Narancsot olvasó, alternatív értékek iránt nyitott, kozmopolita liberálisok felé. Amihez azt is hozzátehetjük, hogy a pártvezetéssel szemben álló, kisebbségi álláspont színvonalas megjelenítése egy többfajta társadalmi érdek nevében fellépő, intellektuálisan izgalmas pártként mutatja be az SZDSZ-t, amire Kuncze és társai egyedül nem feltétlenül képesek.
És itt visszakanyarodhatunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi lehet az SZDSZ politizálásának tartalma a választásokig hátra lévő egy évben. Ha csak Kunczén és a régi-új vezetésen múlik, minden bizonnyal ugyanaz, mint eddig: oktatáspolitikai reformok és informatikai fejlesztések, arccal a jövő felé, egységben a néppel az adócsökkentésért, plusz némi drog-, homoszexuális- és egyházügyi fellépés azok kedvéért, akiket nem a közteherviselés ellenzése tesz liberálissá, hanem az értékrendjük. Amihez képest a Fodor vezette SZDSZ-szárny kontribúciója a posztmateriális értékek és a társadalmi szolidaritás szempontjainak hangsúlyozása lehet, ellenpontozandó az állam jóléti feladatait minimalizálni kívánó (neo)liberális gazdaságpolitikát, a legszegényebbek esetében nem csökkentve, hanem növelve az állami gondoskodást.
Az ellentétek létezése önmagában nem baj: az egymással vitatkozó elgondolások párbeszéde éppen úgy erősítheti a liberálisokat, mint az egymással rivalizáló politikusaik együttműködése. Egy jelentős politikai erő mindig többfajta társadalmi érdek megjelenítésére képes, a programok és a személyek szintjén egyaránt összehangolva a tevékenységét. Egy hatszázalékos párt esetében pedig ez nem csupán megvalósítandó cél, hanem elemi követelmény, mivel bármely jelentősebb választói csoport leválása elegendő szavazatvesztést jelenthet a bukáshoz.
Körülbelül ez volt a fő állítása a küldöttgyűlés talán legígéretesebb szereplését prezentáló, még mindig csak 28 éves Gusztos Péternek is, aki az életmódkisebbségek társadalmi emancipációjának következetes sürgetésével máris jelentős szabad demokrata politikussá nőtte ki magát, a pártprogram fősodrába emelve egy korábban marginális helyzetű, szorongásokkal övezett liberális témát. Másfél héttel a küldöttgyűlés után Gusztos sokak meghökkenésére azt is bejelentette, hogy megpályázza az új Országos Tanács elnöki posztját, ismét hangsúlyozva a párton belüli szembenállás enyhítésének fontosságát. A küldöttgyűlés politikai vitáját uraló légkör ismeretében – a személyi felelősségek megállapítását a Tocsik-ügyig visszamenően sürgető, időkeretét túllépő, de beszédét befejezni nem hajlandó Bauer Tamás kitapsolásának, majd Kuncze általi pellengérre állításának fényében – ezt józanul aligha kérdőjelezheti meg bárki. Kérdés azonban, hogy a korábban Fodor szoros szövetségesének számító, de róla „levált” Gusztos kezdeményezéséhez mit szólnak majd az elhagyott fodoristák.
Fontos további fejleménye volt a küldöttgyűlésnek két szabad demokrata miniszter komolyabb politikai szerepre való bejelentkezése. Kóka Jánosnak ugyan sikerült összekevernie A rendszerváltás programját a tizenegy évvel később készült A korszakváltás programjával, felszólalása azonban ennek ellenére azt sugallta, hogy van némi elképzelése a rá háruló politikai felelősség súlyáról. A továbbiakban így már csak azt kellene tisztáznia, hogy miniszteri ténykedése során milyen politikai célokat kíván megvalósítani, a „versenyképesség növelése” és a „fejlesztéspolitika sikere” elnevezésű, pontosan nem definiált közgazdasági célfüggvény felvázolásán túl. A magát komolyan vevő demokratikus politizálás ugyanis ott kezdődik, hogy valaki megmondja, milyen érdekek preferálásával, milyen érdekek rovására, mit kíván elérni. Ami már csak azért is fontos volna, mert politikai értékrend nélküli technokratából Medgyessy Péter már tartott ebben a ciklusban egy bemutatót, kevés sikerrel. Politikai felszálló ágba került a tárcájának felemás sikerű projektjei miatt erősen támadható Kovács Kálmán is, akit a küldöttgyűlés jelentős szavazati aránnyal választott ügyvivővé. Az informatikai tárca vezetője ezzel halvány lehetőséget kapott rá, hogy kibújjon a legfajsúlyosabb szabad demokrata miniszternek számító Magyar Bálint árnyékából, és kialakítsa az előbbiével legalább megközelítően egyenrangú politikai egzisztenciáját. Amihez persze nem ártana nem belebukni a zavaros múltú és jelenű Jövő Háza projektbe, és a továbbiakban távol tartani magát a kakaóbiztos számítógépekéhez hasonló, bombasztikus ügyektől.
Az SZDSZ kormányzati tevékenysége tehát „átpolitizálódóban” van, ami a magyar közéletben elterjedt politikaellenes sztereotípiák ellenére jó hír, elvégre azért szavazunk pártokra, hogy hatalomra kerülve végrehajtsák a politikai programjukat. Kérdés azonban, hogy az eddigiekhez képest milyen új politikai tartalmakkal lehet megtölteni ezt a tevékenységet. Fodor elnökválasztási kampánya a politika becsületének visszaszerzéséről szólt, amivel kapcsolatban továbbra is lesznek tennivalói az SZDSZ-nek, ám most nem az önostorozás időszaka következik. A kritika elhangzott, az újraválasztott pártvezetés felelőssége, hogy mennyit fogad meg belőle. Erkölcsi mércék nélkül nem lehet politizálni, de a politizálás nem merül ki az erkölcsi megmérettetésben. A politika hatalomtechnikai eszközök használatát is jelenti, egy kormánypárt teljesítményét pedig mindenekelőtt a kormányzati munkája minősíti. Kóka megjelenése ebből a szempontból összességében pozitív fejleménynek tűnik, mert határozott fellépésével azt a benyomást kelti, hogy ha nem is mindig tudja, legalább teszi, szemben az elődje által keltett, ezzel éppen ellentétes érzéssel. Sok múlik majd Magyar Bálint személyes szereplésén, és kulcskérdés lesz Demszky Gábor tekintélyének legalább részleges helyreállíthatósága is. A környezetvédelmi tárca aligha rontja majd az SZDSZ-ről kialakult képet, ami az előző ciklusok emlékezetes környezetvédelmi ténykedéseivel összevetve nem is olyan rossz teljesítmény.
Ha a választásokig hátralévő időszakot sikerül megúszni botrányok nélkül, és az SZDSZ a kormányzati munka egészét befolyásolni képes erőként jelenik meg Gyurcsány oldalán, akkor a márciusi hat százalék elérése jövő tavasszal is reálisnak tűnik. Ehhez csak némi belátásra és rengeteg elszántságra lesz szükség az érdekeltek részéről, a napi aprómunkában éppen úgy, mint a jelentős szimbolikus ügyekben. Az utóbbiak között mindjárt itt van a köztársasági elnök megválasztásának kérdése, az SZDSZ integritásának első számú próbájaként. Ennél jobbat keresni sem lehetne: megmutatható, hogy mi minden múlhat egy kis párt felelős döntésén, ami nagyobb lehetőség, mint a szabad demokrata szavazatokért ellentételezésként felajánlott bármilyen pozíció betöltése.
- Folyamatos jelen [5]