– Hogyan ítéli meg: mit tehet az Európa Parlament, illetve az Európai Parlament révén egy-egy nyugat-európai kormány Erdély ügyében?
– A Parlamentben már minden lehetőt megtettünk. Jogilag sajnos nem tudunk nagyon sokat tenni. Mert ne felejtsünk el valamit. Annak idején Sztálin egyszer azt mondotta, ha egy nép annyira nyomorult, hogy mindenki csak arra gondol, mit fog holnap enni, akkor nem politizál. És akkor lehet uralkodni. A Ceausescu-államban – nem is akarom Romániának nevezni –, ez a filozófia érvényesül. Azok a szerencsétlenek olyan rossz helyzetben vannak, hogy külső nyomással nem sokat tudunk elérni. De mégis tovább folytattuk a nyomást. Tíz éve foglalkozom az emberi jogok ügyes-bajos dolgaival az Európai Közösségben, s egyet megtanultam: bármilyen a helyzet, mindig tovább kell próbálkozni. Még akkor is, ha nincs siker. Szeretnék itt elmondani egy példát. ’75 után a Khomeini-rendszer Iránban szörnyűségeket művelt a Bahai hit közössége ellen. Mi akkor az Európai Parlamentben próbáltunk nyomást gyakorolni az iráni kormányra. Az volt az érzésem, hogy nem érünk el semmit. ’84-ben a Bahai közösség európai képviselői eljöttek hozzánk a Parlamentbe – a választások előtt –, hogy megköszönjék a képviselőknek, hogy próbáltak valamit tenni értük. A delegáció tagjainak elmondtam, amit tehettünk, azt megtettük, de úgy látszik, a falnak beszéltünk. Sajnálom, hogy semmilyen eredményt nem értünk el. Nincs is mit megköszönniük. Ekkor a delegációból egy fiatal asszony tiltakozott: „Négy évig ültem Khomeini börtönében. Mi nem tudhattuk, hogy mi történik külföldön, de mindig tudtuk, hogy önök mikor kezdtek tiltakozni, mert akkor, négy vagy hat hétig jobban bántak velünk.” Ha ilyen sok emberi nyomorról van szó, akkor megéri, hogy mindent megpróbáljunk. És legalább azt el tudjuk érni, hogy négy vagy hat hétig jobban bánjanak az emberekkel.
– Miért fogadta el a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület meghívását? Nyilván nagyon sok meghívást kapott.
– Amikor kitudódott, hogy idelátogatok, sok meghívást kaptam. De egész életemben mindig egy elvet követtem: aki először meghív – legyen az nagy vagy kis szervezet –, ahhoz megyek el. Nem részesítek senkit előnyben, csak azért, mert nekem jobban tetszik. Nem teszek különbséget nagyvárosok vagy kis falvak között: ha a kis faluba hívnak először, akkor oda megyek. Nagyon hálás vagyok, hogy meghívtak, örülök, hogy alkalmam van a magyar zsidósággal felvenni a kapcsolatot. Már csak azért is – ne felejtsék el –, mert vannak történelmi kapcsolataink. Az apámnak, amikor magyar király volt, volt egy minisztere: Vázsonyi Vilmos.* Emlékszem, hogy gyerekkoromban ellátogatott apámhoz, amikor ő már nem ült a magyar trónon, hanem külföldön kellett élnie. Vázsonyi eljött. Azonkívül életem hosszú szakasza: harc a hitlerizmus ellen. Akkor védtem a zsidók jogait, s ez is kapcsolatokat teremtett.
– Mondtam valakinek, hogy a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület vendégeként beszélgetek Habsburg Ottóval. Akkor az illető meglepődve kiáltott fel, hát ő nem is tudta, hogy Habsburg Ottó zsidó… Tegnap a vetítés után Doktor úr azt mondta, hogy örül a meghívásnak azért is, mert a kapcsolatok régiek. Nyilván arra gondolt: a Habsburgok és a zsidóság kapcsolata.
– Úgy van. Mert mindig nagyon közeli kapcsolataink voltak. Például V. Károly pénzügyminisztere zsidó vallású volt. Annak idején az hallatlan dolog volt. Általában a zsidók nagyon is támaszai voltak mindannak, amit a Habsburgok képviseltek, főleg az egyes nemzetiségek között, mert elvégre a Habsburgok birodalma mindig soknemzetiségű volt.
– Voltak Doktor úrnak zsidó barátai?
– Természetesen. Már a háború alatt is, mert foglalkoztam a zsidó menekültek problémáival. Az akkor, a második világháború elején, nem volt olyan természetes, mint ahogy ezt most állítják.
– Beszéljünk egy kicsit részletesebben erről a mentési akcióról. A filmből úgy emlékszem, hogy körülbelül ötvenezer menekült érkezett az Anschluss után Franciaországba, s Dél-Franciaországban, Le Tour városában létesítettek egy gyűjtőhelyet.
– Igen. Főleg az osztrák menekülteknek, de volt közöttük pár magyar is. Azt mondtuk, hogy osztrákok, és ők is oda kerültek, mert mindenki veszélyeztetve volt. Amikor Franciaország összeomlott, próbáltuk kimenteni az embereket Franciaországból. Ez nagyon nehéz volt. Az utolsó kiút Franciaországból, amikor a németek északról bejöttek, dél felé vezetett Spanyolországon keresztül. Már most a spanyol polgárháború csak egy évvel azelőtt ért véget. Sokan azok közül, akiket ki akartam menteni, a polgárháború idejében a köztársaságiakkal harcoltak Francóék ellen, voltak közöttük kommunisták, mindenfélék. Pártpolitikával én ilyen helyzetben nem foglalkoztam. Ismertem Franco bátyját, és fölhívtam őt telefonon. Kértem, mondja meg az öccsének, hogy nekem itt rengeteg emberem van, akik közül sokan a másik oldalon harcoltak. Kérte, legyen emberi, és engedje őket át. És átengedtek mindenkit. Hálás vagyok, mert ez is elősegítette az embermentést. A másik: portugál főkonzul Bordeaux-ban. Bámulatos ember volt, mára mindenki elfelejtette őt. A portugál kormány akkor nagyon félt a hitleri hatalomtól, nem akart beengedni senkit az országba. Rendes, bátor ember volt; a kormány tiltó sürgönyeit eldobta, és éjjel-nappal vízumokat adott ki az embereimnek. Úgy, hogy ezrével tudtuk őket kihozni Portugáliába. Viszont nagyon nehéz volt onnan tovább vinni a zsidókat Amerikába, az Egyesült Államok egyszerűen nem adott vízumot. Ilyen tragikus helyzetben mindig a legváratlanabb történik. Egyesek, akikre az ember számít, nem funkcionálnak, mások meg váratlanul nagyon is jól. Például: Trujillo, Santo Domingo diktátora. Mindig zsarnoknak nevezték. De én örökké hálás vagyok neki: a legnehezebb helyzetben háromezer vízumot kaptam hazai zsidóink számára. A másik segítőm Batista volt Kubában, ő kétezer vízumot adott. Ezért is örökké hálás leszek. Ilyen veszélyes helyzetben nem kérdezi az ember, hogy valakinek milyen a politikai álláspontja, milyen politikai párthoz tartozik. A döntő, hogy valaki emberiesen cselekszik-e vagy sem. Nagyon furcsa, de segítettek a kínaiak is. Kínában akkor polgárháború dúlt, senki sem utazhatott Kínába. A kínaiak mégis adtak vízumot. Erre a vízumra pedig szerezhettünk amerikai tranzitvízumot. Azt mondtam az embereknek, hogy tűnjenek el, amikor Amerikában vagyunk. Így egy rabbit is kihoztam kínai vízummal. Ő New Yorkban maradt, később szerette volna megtudni, hogy mi áll a kínai vízumon, amire az Amerikán keresztüli tranzitot kapta. Elment a China-townba, és megkérdezett egy kínait. A vízumon az állott, hogy semmi esetre nem utazhat Kínába.
– A franciaországi ötvenezer menekültből körülbelül hány jutott Portugáliába, illetve Portugáliából hányan kerültek biztonságba?
– Az egész számot nem tudom, mert a mentés két évig tartott. Az első akcióban huszonötezer és harmincezer között lehetett a számuk.
– Segítette valamilyen kormányszerv vagy intézmény, zsidó szervezet magánszemélyek?
– A zsidó szervezetek segítettek. És egyes kormányok, amelyek vízumot adtak.
– Gyakorlatilag ezt a munkát Doktor úr és egy Fuchs Márton nevű barátja végezte?
– Jó, hogy ismeri a nevét. Ő kitűnő ember volt, igen jó barátom volt. Később osztrák nagykövet lett, Párizsba halt meg. Rajta kívül mások is segítettek.
– Magánszemélyek?
– Igen.
– Kapott ön valaha valakitől, kormányszervtől, intézménytől valamilyen kitüntetést, elismerést, köszönetet azért, amit tett?
– Nem. Nem, de nem is szükséges, mert az egészen természetes volt. Én azt tartom, hogy bárki ebben a helyzetben ugyanazt csinálta volna. Nekem több lehetőségem volt, s hál’ Istennek, többet is tudtam tenni.
– Azt hiszem, ehhez a kérdéshez kapcsolódik, hogy Ön nagyon vallásos katolikus. Mit jelentett, mit adott Önnek a hit?
– A hitem az egyetlen biztonság az életben. És ez az igazi oka az optimizmusnak. Isten tőlünk azt kívánja, hogy minden nap a legjobbat tegyük saját lelkiismeretünk szerint. A sikert vagy a sikertelenséget majd ő dönti el. Ő csak azt várja, hogy megtegyük a legjobbat És ezért az ember mindig optimista.
* Vázsonyi Vilmos (1868–1926) jogász, politikus. 1901-ben polgári demokrata programmal a budapesti Terézvárosban országgyűlési képviselővé választották. Ettől kezdve a „terézvári demokrata” kifejezés hosszú időn át a zsidó szinomimája volt. Mint az általános választójog harcosa Vázsonyi 1917-ben igazságügyi majd választójogi miniszter lett. Szemben állt Károlyi Mihály, Jászi Oszkár radikalizmusával. Tisza István meggyilkolása után Svájcba emigrált és csak 1920-ban tért haza. Demokrataként és legitimistaként ellenezte Horthy kormányzóságát. A frankhamisítási ügy kirobbanásakor a parlamentben élesen bírálta a Bethlen-kormányt. Felszólalása után az utcán tettleg bántalmazták, nem sokkal később meghalt. A vizsgálat nem mutatott ki összefüggést a testi sértés és a halál között, így a merénylőt felmentették.