A gazdaságban a hat hónap jelenti a rövid távot. Legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy láthatóvá váljék a konjunktúra változása. A magyar kormány – ha márciusban választások lesznek – feleennyi idővel rendelkezik. Mit szabad és mit kell ennyi idő alatt elvégeznie?
Arra aligha van mód, hogy a gazdaságirányítás központjaiban dolgozók – követve a nyugati mintát – csupán íróasztalaik kiürítésével, új állások felkutatásával töltsék napjaikat. A gazdaság válságban van, a termelés, a forgalom és az életszínvonal drámaian csökkenhet, bármikor bekövetkezhet az összeomlás. A gazdaságirányítók szakmai jó híre és a nemzet iránti felelőssége is azt követeli, tegyenek meg mindent ennek elkerülésére.
Ehhez bizonyos intézkedések eltökélt végrehajtása éppúgy hozzátartozik, mint a bölcs tartózkodás más lépésektől.
Az utóbbi látszik egyszerűbbnek. Ha a kormány úgy dönt, feladata nem más, mint a gazdaság működőképességének biztosítása, akkor nem kell többéves programokat, évtizedes hatású beruházásokat elhatároznia, még inkább elkezdenie. Jó példa erre a világkiállítás ügye, amely nemcsak erősen megosztja a közvéleményt, de egy igenlő kormányzati döntés hasznos vagy káros hatásai csak évek múlva bontakoznak ki.
A magyar gazdaságot pillanatnyilag egyformán fenyegeti a fizetésképtelenség, az infláció felgyorsulása és a vállalatok közötti kapcsolatok rendszerének összeomlása. Lehet-e egyszerre mindhárom veszélyt csökkenteni?
Az ország jelenlegi helyzetében nincs mód az adósságállomány csökkentésére, már az is nagy teljesítmény lesz, ha sikerül törleszteni az esedékes, 1,5 milliárd dollárnyi kamatot. Ehhez nemcsak újabb hitelek kellenek – ezekről és ezzel a fizetési mérleghiány mértékéről tárgyal a kormány a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel –, de számos, a lakosság életét nehezítő döntést kell hozni. Radikálisan vissza kell fogni például a KGST országaiba irányuló exportot. Az itt felhalmozott kereskedelmi többlet növelése ma nemcsak jelentős mennyiségű dollár rubellé változtatását jelenti, de azt is, hogy egy eladósodott ország újabb hiteleket nyújt. Erre ma aligha van mód és lehetőség.
A vállalatok, amelyek évtizedek óta a szocialista piacra szállítanak, a kivitel csökkentése miatt nem tudják majd eladni termékeiket. Ez elbocsátásokkal, növekvő munkanélküliséggel jár. A hadiipari vállalatoknál például már ma is megfigyelhetjük ezt a folyamatot.
A fizetőképesség megőrzése nemcsak munkavállalói, de fogyasztói minőségében is kellemetlenül érinti az állampolgárt. Nemcsak kevesebb valutát vásárolhat majd, de a forint további elkerülhetetlen leértékelései is várhatóan fokozzák az inflációt. Ugyancsak növelheti az árakat, ha az erőteljesen ösztönzött export árualapokat von el a hazai piacról.
A válság kezelése más területeken is gyorsíthatja az inflációt. Például a fogyasztói és termelési támogatások további csökkentését az érintett vállalatok az árak emelésével fogják ellensúlyozni.
Nem csökkenti, rövid távon inkább gyorsítja az inflációt a vállalatok közötti kapcsolatok szétzilálódása elleni – nagyon is szükséges – határozott fellépés is. A vállalatok egy csoportja reménytelen pénzügyi helyzetbe került, fizetésképtelenségével más vállalatokat is azzá tesz – ez egyre nagyobb zavarokat okoz a termelésben és a forgalomban. Az esetleges szanálások és felszámolások hosszabb távon csökkentik a likviditási zavarokat, rövid távon azonban számos kellemetlen mellékhatással – munkanélküliséggel, hiánnyal, áremelkedésekkel – járnak.
A növekvő munkanélküliség és az árnövekedés életszínvonal-csökkentő hatásait a munkavállalók béremelési követelésekkel próbálják majd ellensúlyozni. Ez szintén gerjesztheti az inflációt.
Nincs tehát mellékhatások nélküli válságkezelés. A kormány csak egyes folyamatok romlása árán javíthat másokat. Ez nem jelenti azt, hogy csak rossz megoldások között választhat, hiszen a romlás mértéke sem közömbös, sőt már az is egyértelmű siker, ha a választásokig az ország elkerüli a romlás szélsőséges, visszafordíthatatlan eseteit.
Mit tehet ebben a helyzetben az ellenzék? Ma már nem elég – noha igaz –, ha kijelentjük, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe az országot. Célszerűnek látszik emellett, ha az ellenzék is tartózkodik bizonyos lépésektől. Nem szítani, hanem fékezni kell például az automatikus béremelésekre, látványos, de felesleges kiviteli tilalmakra, privatizálási stopra és más dirigista fellépésekre serkentő szociális demagógiát. Az ellenzék vesse latba továbbá befolyását a nemzetközi világban, szerezzen minél több támogatót a magyar válság kezeléséhez.
Ez könnyít a helyzetén, de cselekedni mégiscsak a kormánynak kell. Ha sikerrel járnak lépései, hozzáértő és felelős testületként emlékezhetünk rá. Ez pedig oly sok sikertelen és ostoba kormány után talán a legnagyobb elismerés.
- Beszélő [6]