Közhely, hogy a nagyváros és a vidék rendszerint két külön világot alkot. Fokozottan igaz ez ott, ahol a puszta mennyiségi arányok (helyesebben aránytalanságok) oly szembeszökőek. A közép-európai országok némelyikében, közelebbről pedig a volt Habsburg Birodalom (a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia) központi területeinek utódállamaiban (Ausztriában és Magyarországon) is éppen ez volt a döntő oka a két főváros valóságos vízfejjé válásának. A császárváros, illetve a kiegyezés után gyors ütemben növekvő magyar főváros az 1920 után összezsugorodott két ország népességéhez viszonyítva vitán felül jócskán „túlméretezett”-nek hatott. A minőségi eltérések tovább rontottak a dolgon. A birodalmi arisztokráciának, a bécsi nagypolgárságnak, valamint az ő luxusfogyasztásukat kiszolgáló nagyvárosi kispolgárságnak nem volt (nem lehetett) természetes folytatása vidéken (akár még a vidéki városokban sem), és persze Budapest elitje, középosztálya és kispolgársága sem talált méltó párra az ország agrárnépességében. Beszédes példa, hogy a legnagyobb adófizetők, a budapesti virilisták 400 fős jegyzékének utolsó helyezettje nagyjából annyit adózott a századfordulón, mint amennyit a legpolgáribb vidéki városok virilis listáinak élén állók fizettek ez időben.1
Kétségtelen tehát, hogy Budapest és a vidék (beleértve a vidéki városokat is) egymástól szögesen elütő berendezkedése állt szembenállásuk mögött. Amit a gazdaság, társadalom, politika és a kulturális-szellemi atmoszféra egy sor kézzelfogható „ténye” is igazol. De elég-e vajon ennyi, ha tisztába szeretnénk jönni Budapest természetével; nem túl sommás-e az a kép, melyet a „pesti” jelző gyakori és önkéntelen használata fejez ki mind a köznapi beszédben, mind pedig a tudományos eszmefuttatásokban? Bizonyságképpen pillantsunk tehát bele Budapest valamikori tapasztalati világába.
A politikai tagoltság
Szinte minden újabb parlamenti választás alkalmával kiviláglik Budapest politikai térképének néminemű egyenetlensége. Ha a pártokra adott voksoknak ezúttal csupán az 1989 utáni térbeli megoszlását tekintjük is, nyomban kiderül, hogy a legliberálisabb magyar város a politikai szélsőjobboldal híveinek is az egyik fő fészkéül szolgál. A módos budai kerületek lakói tűntek ki – mindenekelőtt a MIÉP fénykorában az 1990-es évek végén – jobboldali pártszimpátiáikkal, mely támogatás a párt máshol nyert szavazatai fényében nem is nevezhető egészen elhanyagolhatónak. Persze korábban sem volt teljesen ismeretlen ez a helyzet, elég a Horthy-korra gondolnunk.
L. Nagy Zsuzsa kutatásaiból tudjuk, hogy a számszerűen kiterjedt liberális középosztály és kispolgárság voksainak köszönhetően Budapest a liberalizmus és a szociáldemokrácia fellegvára volt 1920 és 1939 között. A húszas években akár még a város vezetését is a kezükbe kaparinthatták volna ezen politikai erők, ha az események a politikai fair play szabályai szerint folytak volna.2 Amin a legkevésbé sem csodálkozhatunk, hiszen a budapesti liberalizmusnak több évtizedre visszanyúló hagyománya van ez időben. 1906 után, az ún. Bárczy-érában pedig már a demokratikus, ma úgy mondanánk, a szociálliberális eszmék is teret hódítottak a városvezetésen belül.3
A kép azonban ennél valamivel összetettebb. Midőn Ránki György az 1970-es évtized derekán megállapította az 1939-es választások budapesti iratanyagának feldolgozása nyomán, hogy a nyilasok gyors térnyerése sokat köszönhetett a budapesti munkáskerületek támogatásának, végleg fel kellett adni a csak liberális város addig töretlennek bizonyult mítoszát.4 1950-ben pedig, amikor Rákosi óhajának megfelelően létrejött a korábban már fél évszázada folyton szorgalmazott Nagy-Budapest, a vörös övezet közigazgatási betagolásával egyértelmű fölényre tett szert a fővárosban a baloldal, amely akár a kommunisták hatalmát is legitimálhatta, ha szükség lett volna egyáltalán a népakarat ilyen legitimációjára. A koalíciós évek választásai során viszont valóban nyomott a latban Budapest túlzott baloldalisága, amit, ha lehet, még fokozott is, hogy időközben sikeresen eltüntették a színről a szélsőjobb, majd a konzervatív, végül pedig a liberális politikai erőket, és persze kellőképpen semlegesítették a mögöttük álló társadalmi csoportokat is.
Azért említem csupán mindezt, hogy a politikai tagoltság tényeivel is igyekezzem érzékeltetni a fővárosi társadalom, valamint a budapesti mentalitás belső gazdagságát és erős rétegzettségét. Ami a világ legtermészetesebb dolga, hiszen mi más következhetne egy oly mértékben polarizált társadalomból. Attól a pillanattól kezdődően, hogy Budapest rálépett a modern polgári fejlődés útjára, és e folyamat országos motorjaként működött közre az ország utolsó másfél évszázados történelmében, mindvégig két markáns társadalmi csoport határozta meg a budapesti életet: a vállalkozó (és menedzser) középosztály és elit, illetve a nagyipari munkásság. A fővárosi funkció szintúgy hatott, így az államigazgatásban foglalkoztatott hivatali bürokrácia, az általuk képviselt éthosz is érezhetően jelen volt Budapesten. S ekkor még mindig nem beszéltünk a város, helyesebben a városok – Pest, Buda és Óbuda, idővel pedig a peremvárosok – eredeti és öröklött társadalmi és szellemi karakteréről.
Budapest, a megmagyarosodott város
Két olyan gyűjteményes kötet is napvilágot látott a közeli múltban, melyek a „nem magyar” Budapestre emlékeztettek bennünket. A német és a zsidó Budapestről szóló munkák5 be-, helyesebben visszalopták napjaink köztudatába azt a valamikor még élénk tapasztalati tényt, hogy mennyire megosztott és tarka világ is volt valójában Budapest egykoron etnikai és felekezeti tekintetben. Egyúttal tudatosította bennünk, hogy kezdetben még csak nem is a magyar az igazán hangadó elem, és a városnak ez a mivolta később is érezhetően fennmarad. Hiszen nemcsak a zsidó („Judapest” néven csúfolta Karl Lueger, Bécs századfordulón volt polgármestere a korabeli Budapestet), a német, de emellett a szlovák, szerb, lengyel, vagy a református, evangélikus Budapestről is joggal beszélhetnénk, még ha az utóbbiak méltó történetírói emlékezete várat is magára.6
Kezdetben, a városegyesítés idején (az 1870-es években) az öröklött németes etnokulturális környezet volt főként a meghatározó.7 Ám ezt követően igen rövid időn belül hatalmas tömeg áramlott Budapestre, melynek eredményeként az 1910-es évek végén egyesítéskor volt népességének már valamivel több mint a háromszorosával, közel egymillió fővel büszkélkedhetett a magyar főváros. Joggal írta ezek után Weis István, a két háború közti neves szociológus, hogy: „Nincs olyan értelemben budapesti polgár, mint ahogy van bécsi vagy párisi. A főváros lakosságának csaknem kétharmada a főváros területén kívül született, tehát más gyermekkori emlékeket és hagyományokat hozott magával.”8
Budapest magyarosodásában minden bizonnyal a nyelvi átalakulás volt a legfontosabb momentum, s ez az, ami ráadásul könnyen nyomon is követhető. A nagyfokú nyelvi, etnikai, felekezeti keveredés és majdani következménye, az egyneműsödés, a homogenizáció tényét mindenki kész (volt) ugyan elismerni, ám eközben szögesen mást gondolt a folyamat tartalmát és végső sikerességét illetően. Egy újabb időbeli cezúra, 1920 után kerül csak fokozottan előtérbe az a nézet, amely az addig jószerivel szimpátiával kísért budapesti magyarosodásban immár több vagy kizárólag kivetni valót talál csupán. Ennek adott tömör és egyértelmű kifejezést a „bűnös város” ettől fogva gyakran hangoztatott szlogenje. A forradalmak után berendezkedő keresztény-nemzeti kurzus szája ízének megfelelően hirdette meg szinte programszerűen egy keresztényszocialista politikus 1920 márciusában, hogy: mivel „a fővárosban még mindig a régi szabadkőműves Wirtschaft van. Ezt a régi várát a szabadkőművességnek le kell rontani, meg kell semmisíteni (...) Itt tisztogatásra van szükség.”9
Nem állt azonban egyedül véleményével. Egy további, szintén e napokban kelt beadvány, melyet az egyik budapesti kerület keresztény-szociális pártszervezetének az elnöksége intézett a belügyminiszterhez, hasonlóan fogalmazott: „a főváros lakossága [!] méltán remélte, hogy a keresztény és nemzeti irány a városháza falai közé is bevonul, és ennek bizonyítására a főváros vezetését kormánybiztosra fogják bízni. Ma [ellenben], amikor a »bűnös Budapest« keresztény és nemzeti politikai szerepét a vidék és külföld egyaránt nagy érdeklődéssel figyeli, amikor a főváros keresztény és nemzeti irányzatának az egész Magyarország politikájára példaadó irányzatot kellene gyakorolnia, – a városháza kapui zárva maradtak az új eszmék harcosai előtt.”10
A Budapest-kép mélyreható megváltozása az ellenforradalmi politikai elit pestiességhez való új és ugyancsak sajátos viszonyában leli magyarázatát. Horthy Miklós még fővezéri minőségben adta meg ezen új diskurzus alaphangját, amikor a nemzeti hadsereg 1919. novemberi bevonulása alkalmával a Gellért szálló előtt Bódy Tivadar polgármester üdvözlő szavaira válaszolva „tetemre hívta” a várost. „Mikor még távol voltunk innen és csak remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk [... Budapestet], mert nem azokat láttuk benne, kik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát.”11
A XIX. század dereka s kivált a kiegyezés óta lefolyt évtizedek nagyvárosi fejlődésének gyökeres újraértékelése a pestiesség mindenféle lehetséges megnyilvánulási formájára egyaránt kiterjedt, legyen szó politikáról, viselkedésről vagy pusztán csak a nyelvhasználatról. Ami magát a pesti nyelvet illeti, érzékletes példaként hadd említsem ezúttal Darvassy Károly műszaki tanácsosnak a fővárosi tanácshoz 1921 júniusában intézett beadványát, mely így kezdődik. „Engedje meg Méltóságod, hogy (...) fölhívjam nagybecsű figyelmét (...) a budapesti nyelv speciális színtelenségének és romlottságának néhány kiáltó tünetére.” Az előadottakat bizonyítandó egy rövid példatárat is összeállított a szerző a nyelvi anomáliákról, melyet így kommentál. „A budapesti tájszólás, sajnos, kezd teljesen elromlani attól a magyartalan, orfeumszerű, városligeti hintások által fejlesztett különleges jassz beszéd-modortól, melynek hatása alól még az érintetlen, jó nyelvérzékű, intelligens emberek sem tudják magukat kivonni.”12
Darvassy kezdeményezése gyorsan és könnyen talált értő fülekre. Levelét azon nyomban továbbküldte a tanács a Magyar Tanítók és Tanárok Nemzeti Szövetségéhez, mely utóbb maga is arra a határozott meggyőződésre jutott, miszerint: „a magyartalanságok kiküszöbölése elsőrendű pedagógiai követelmény”. Ezért tehát hozzá is látott a felemlített nyelvi bajok minél előbbi felszámolásához; melynek mintegy az előkészületeként körlevélben szólította fel a főváros tantestületeit, hogy gyűjtsék össze a diákjaik beszédében hemzsegő magyartalanságokat. Az így összegyűlt terjedelmes anyagot az említett szervezet maga szerette volna feldolgozni és publikálni, amire azonban végül nem került sor.13
Az ilyen és hasonló iskolai tapasztalatok és általában is a pedagógiai éthosz hatására nagy volt a keletje ekkoriban a budapestiségről folyó közbeszédnek. Németh László is iskolaorvosként kerül szembe a Víziváros egyik polgári iskolájában tapasztalt „hordalék-Budapest” jelenséggel. „Hordalék-Budapesten, veti bele magát Németh a diákok származási összetételét firtató szociográfiai búvárkodásba, a polgári iskola is csak a jövevények iskolája lehet. Zártabb bennszülött jellegre még a mi »kolosszális csarnokunk« sem számíthat, hiába vette körül a legutolsó évekig érintetlenül a százéves Víziváros. (...) [Hiszen a] mi iskolánkat is, néhány tucat igazi vízivárosi gyereken kívül, (...) az ide-odahömpölygetett modern népvándorlóknak a fiai látogatják.”14 Ezen „hordalékrétegeket” szétválasztva jut végül Németh az alábbi következtetésre. „Nem kell nagy találékonyság hozzá, hogy (...) [az iskola] elmagyarosodását a háború utáni (s részben már a háború előtti) felözönléssel magyarázzuk. Iskolánk vidéke a hetvenes–nyolcvanas években még német volt, a háború előtt egy ötven százalékban magyar ország táplálta, ma egy nyolcvan-kilencven százalékban (ki tud biztosat) magyar ország.”15 Idézett megállapítását a diákok személyneveinek az elemzése alapján szűrte le Németh.
Sokak foglalatossága lett a két háború közt a magyarosodással bekövetkező homogenizálódás eredményeinek folytonos méricskélése; különösen kedvelt gyakorlata volt ez azoknak, akik valamilyen szálon kapcsolódtak az iskolához és a diákokhoz. Ezért sem tekinthető merő véletlennek, hogy Karácsony Sándor, a legendás pedagógiai szakíró és pszichológus, akinek személye és munkássága máig megosztja a szakértőket,16 maga is fontosnak tartotta kifejteni véleményét „A magyar Budapest” (ez írásának a címe) hevesen vitatott kérdésében.
„Budapest, vág bele gondolatmenetébe Karácsony, a mult század elején még német város volt. Sőt, nagyjában még a század második felében is nagyon sok német szó hangozhatott utcáin, aki pesti meg magyarul próbált beszélni, aligha értett hozzá valami nagyon.” Viszont: „Manapság már magyar Budapest. Magyarul beszél, magyarul érez. Másképpen beszél és nem egészen úgy érez, mint Debrecen vagy Dévaványa vagy Bugac pusztája, de magyar azért mégis.” De, teszi fel végül a sarkalatos kérdést, „hogyan történhetett” meg vajon ez a „modern csuda”?17
Főként úgy, hogy elsősorban a vidéki magyar nép lelt Budapesten otthonra. „Budapestet a magyar nép tette magyarrá.”18 Ráadásul, fűzi hozzá a némileg különös magyarázatot, a bevándorolt magyarok budapestiként „még inkább magyarok [mert a] „lelkük... különös, bár érthető és természetes következetlenséggel, holtig fájdalmas honvágyat érez és áraszt hazafelé, a vidékre, a szabadba, a faluba, a pusztára”.19 A kiegyezés és a millennium közt eltelt évek során épp ebben az értelemben volt szerinte „tragikusan magyar” Budapest magyarsága. Ezt követően lépett csupán az immáron magyarrá lett Budapest az elmagyartalanodás útjára. Az ok nyilvánvaló: az intenzív kulturális cserebere színtereként Budapest pusztán csak a magyarság mázát öltötte (ölthette) magára, ezt azonban hamar valamiféle mérceként kezdte szétsugározni szerte az országban. „Budapest a kiegyezéstől az ezredéves kiállításig magyarrá lett, azután meg megint idegenné, csakhogy ezúttal már magyar mezben volt az. Úgy volt idegen, mintha magyar volna. Maga sem tudta, hogy nem az voltaképpen. Hiszen azon a fokon, amely az egyetlen nagyvárost jelentette nálunk, semmi hozzámérhető nem volt. Csak a vak nem látta, hogy Bugac vagy Kisbürgözd vagy akár Debrecen is másképpen magyar, mint a székesfőváros, de mindenki azt gondolta, hogy a puszta, a falu, a vidéki város érthetően és természetesen nem olyan, mint a több, mint milliós dunaparti metropólis. Azonkívül meg a Debrecen, a Kisbürgözd, a Bugac baja, ha másmilyenek és szégyelték is magukat mindahányan erősen e fogyatkozásukért.”20
A háború kitörése idején odáig fajultak a dolgok, hogy Budapest magyarsága már csak máz volt, de amikor a háború véget ért, és különösen a forradalmi zavargások idején, ez a vékony máz is hamar lepattogzott róla. Nincs azonban minden veszve, állítja Karácsony, hiszen a város elmagyartalanodásának hosszan tartó folyamata immár a múlté. „Abban a szempillantásban, mikor megszűnt a monarchia, megszűnt Budapest régi szerepe és megkezdődött új élete folyása. Addig európai fertály volt a gyarmaton, azóta öncélú kivirágzása egy öncélú nép és ország, nemzet és állam életének.”21
Így fest tehát a két háború közt divatozó Budapest-diskurzus, melynek szószólói azt igyekeztek sugallni, hogy a monarchiabeli kozmopolita nagyváros „természetes” magyartalanságát hamarosan eltünteti a nemzetivé lett (trianoni) ország magyarító hatása – ily módon vetkőzheti le végre a főváros a nemzetietlenség azelőtt rárakódott bűneit.
Az utókor és kivált a történetírás Budapest-képe azonban megint csak mást mutat. Amikor a tömegkultúra átalakulásának hosszú távú folyamatát elemzi Vörös Károly, már nem (csak) a nyelvi egységesülés tényét, hanem sokkal inkább a különféle egymás mellett élő szubkultúrák folytonos kölcsönhatását, valamint fokozatos és ellentmondásoktól sem mentes integrációját helyezi a gondolatmenet középpontjába.22
A századfordulóig eltelt évtizedek során a már az 1870-es években is kevert tömegkultúrában (ami persze nyelvi kavalkád is volt egyúttal) a régebbi német kispolgárság városi és polgári (biedermeier) kultúrája élt tovább a bevándorló magyar kispolgárság és a paraszti eredetű munkásság magyar kultúrájával; ezt egészítette ki szerinte a szintén bevándorló idegen (olykor külföldet járt bennszülött) ipari munkásság nagyrészt németes munkáskultúrája és az 1840-es évektől folyamatosan beáramló zsidó kispolgárság különálló kultúrája. Az ezekből az elemekből összetevődő színes kép a későbbiekben úgy módosul, hogy nagyjából a millenniumtól kezdődően fokozatosan átvált modern nagyvárosi, egyúttal polgári (vagy kispolgári) tömegkultúrába, amely immár alapvetően magyar (nyelvű) kultúra. Eközben kristályosodik ki a proletár osztálykultúra, melynek – ezt se feledjük – szintén Budapest a szülőanyja.
Az újabb periódust, a két háború közti negyedszázadot viszont a tömegkultúra végérvényes budapesti térfoglalása jellemzi, aminek a kulturális médiumok technikai modernizálódása talán a legjellegzetesebb megnyilvánulása. Ennek hatására bővül ki látványos módon a tömegkultúra társadalmi hatóköre. Azaz: a „jórészt kispolgári eszményekre és igényekre felelő formákban” megszólaló budapesti tömegkultúra már nem kizárólag csak a törzsökös nagyipari munkásságra és a városias kispolgárságra, de az új falusi bevándorlókra is közvetlenül hatással van. Ráadásul azt a századfordulón létrejött munkás osztálykultúrát is egyre inkább kikezdi, amely kezdetben még valamiféle ellenkultúraként konstituálódott. Az ellenállhatatlan erővel terjedő kommerciális nagyvárosi tömegkultúra egyik motorja a mozi, amely nehezen túlbecsülhető szerepet játszik az értékek és életstílusok gyors ütemű homogenizálásában.
A tömegkultúra közreműködésével jön tehát létre a hamisítatlannak tartott budapestiség, ami az etnikai és osztálygyökerű szub- és ellenkultúrák ellenállását legyűrve teremti meg végül a város egyöntetű mentális rendjét. Jóllehet nem minden sorvad el a valamikori hagyományból és szívódik fel a helyi partikularitásokból, viszont tagadhatatlanul csökken a kódok és a fogalmi rendszerek korábban oly szembeszökő sokfélesége.
Mindaz, amiről eddig szó volt, úgyszólván kézenfekvő a tartós nagyvárosi fejlődés körülményei közepette. Hiszen a nyilvános tér (a kifejezést ezúttal igen tágan értve) modernizálódása egyszer és mindenkorra kitárja a várost lakóinak összessége előtt, így téve lehetővé számukra, hogy az életük ne korlátozódjon többé a közvetlen szomszédságra, hanem elfoglalhassák és kitölthessék végre a város teljes fizikai és szociális terét. „Csak most, az elszigetelt sejtek fürtjeiben zajló élet évszázadai után vált Párizs egységes fizikai és emberi térré” – értékeli a történész a Haussmann-féle város-átalakítás XIX. század közepi grandiózus eredményét.23 S való igaz: az „idegenek végtelen parádéjaként” működő modern metropolisz ennek folyamán alakul át azzá a szüntelenül „mozgó káosszá”, amely egyszer s mindenkorra felrúgja az idő- és térbeli korlátokat, behatolva a város összes zugába, hogy ezáltal is rákényszerítse a város minden lakójára a maga könyörtelen tempóját és önnön értékeit. Ez és nem más áll tehát a nagy és feltartóztathatatlan belső egységesülés mögött, melyet aligha befolyásolhatott érdemben, hogy birodalmi vagy nemzetállami kontextusban ment-e végbe a nagyvárosiasodás történelmileg determinált folyamata.24
Identitásválság – a kreativitás forrása
A XIX. és a XX. század fordulójának Budapestjét tekintve két, egymástól roppant mód eltérő történeti narratíva vált az utóbbi időben közismertté John Lukacs és Hanák Péter munkáinak köszönhetően. Lukacs elsőként angolul (az Egyesült Államokban), majd számos világnyelven és időközben magyarul (többször is) közzétett Budapest-könyvének mondanivalóját a következőkben összegezhetjük. A város életteli, olykor nyers provincializmusa jól megfért akkoriban azzal a nagyvárosiassággal, amely a magyar főváros vitathatatlan kozmopolitizmusából fakadt.25 A Lukacs szerint egyszerre magyar és kozmopolita Budapestet leginkább az író Krúdy Gyula alakján (és írásművein) keresztül lehet megragadni; azért éppen általa, mert a „magyar Proustban” „kettősségek sora rejlik”, hiszen: „Forradalmár és konzervatív. Erotikus és keresztény. A fővárosi bohém életmód követője, de a régi vidéki biedermeier Magyarország tisztelője, az után áhítozik.”26
Máshová helyezi a hangsúlyt Hanák angolul és németül is publikált könyvében. A Kert (a századfordulós Bécs, ahogy Carl Schorske a várost ábrázolta) és a Műhely (a századfordulós Budapest, ahogy Hanák Budapestet metaforizálja) a modernitás és a modernizmus két egymástól megkülönböztethető közép-európai alternatíváját érzékelteti. A hiperindividualista és a szubjektum lelki mélységeibe visszahúzódó dekadens Bécs kerül szembe ilyenformán a modernitást tettvággyal, reformerséggel és megújítandó nacionalizmussal párosító Budapesttel.27
Azt azonban még ezen jelentős és hatásos Budapest-történeti narratívák után sem állíthatjuk, hogy minden felmerülő problémára kielégítő választ kapunk. A bennük vázolt Budapest-imázs – eltérő módon ugyan – egyaránt valamely alapvető kettősségre vezeti vissza a Budapest-jelenség „lényegét”. Nekem azonban úgy tűnik, több sikerrel járunk, ha fogalmi hármasság alapján vágunk bele az elemzésbe. Ezek szerint a város magasztalása, a város kárhoztatása, illetve a város semmibevétele jelentheti azt a fogalmi triászt, melynek alkalmazásával az eddigieknél jobban megérthetjük modernitás és modernizmus változó kapcsolatának a dinamikáját.28
Mindenekelőtt szögezzük le: a modernitás és a modernizmus nem illeszkednek egymáshoz éppen hézag- és törésmentesen. A modernitás szükséges és elengedhetetlen feltételét jelenti ugyan mindenféle modernizmusnak, ez utóbbi azonban nyílt, sőt heves tagadása szokott lenni a modernitás nagy projektumának (a modernizáció tárgyias eredményének). Így eshet meg, hogy a modernizmus valójában nem az az entitás, amely közvetlenül a modernitást reflektálja vagy szólaltatja meg; ezt a szerepet ugyanis a historizmus (a historicizmus) tölti be meglehetősen hosszú időn keresztül. De mi lehet vajon az oka modernitás és modernizmus eme nyilvánvaló szembenállásának – erre keressük a választ a következőkben.
A város magasztalása az a paradigma, amely – Budapest esetében – a fővárossá válás (a városegyesítés) korától egészen a millenniumi időkig teljes egyöntetűséggel megszabta a percepció és a tapasztalat par excellence budapestiségben megnyilvánuló mentális univerzumát. Ennek a határozottan liberális és nemzeti éthosznak volt ékes megnyilvánulása a millenáris ünnepségsorozat, amely Budapestet sem ejtette ki maradéktalanul a kommemoratív emlékezet lehetséges tárgyai sorából. Nemcsak az ezeréves dicső, állami folytonosságot bizonyító nemzeti történelem, hanem a metropolisz fejlődésében kicsúcsosodó modernitás-teljesítménye is sok okot adott ekkoriban a büszkélkedésre. A városligeti kiállításon külön pavilonban mutatták be a század dereka óta eltelt évtizedek bámulatos nagyvárosi fejlődését; Thirring Gusztáv, neves statisztikus külön kötetet szentelt a város lenyűgöző teljesítménye számszerű igazolására; Klösz György, belvárosi fényképész pedig körbefényképezte a városi tanács kérésére Budapestet, hogy a vizuális dokumentáció eszközével állítson maradandó emléket ennek a pompás modern küllemű helynek.29 S eközben a legparányibb kétely sem látszott megzavarni a város nagyszerűségét hirdetők töretlen optimizmusát. Igaz, a statisztikusok közt akadt azért egyvalaki, Kőrösi József, aki épp ezekben az években tette közzé az első adatokat a budapesti nyomorról.30
A már jó ideje melengetett liberális optimizmust vették át, majd „fejlesztették tovább” a századelő polgári radikálisai; ők azok, akikre elsősorban ráillik Hanák Péter műhely-metaforája. A Bárczy István vezette Budapest (1906-tól) a municipális és a társadalmi reformok lázában égett, meg lévén róla győződve, hogy a piac okozta és mindinkább tudatosuló nagyvárosi anomáliák valóban mérsékelhetők, sőt idővel akár el is tüntethetők fokozott hatósági beavatkozás eredményeképpen.
Másmilyen választ adott erre az adott korban kétségkívül terjedő tapasztalatra a várost kárhoztatók folyton gyarapodó, ugyanakkor roppant vegyes összetételű tábora, akik oldalán azok is hamar felsorakoztak, akik az antiliberális és szélsőségesen nacionalista, olykor nyíltan antiszemita „neokonzervatívokkal” (Szabó Miklós illette őket ezzel az elnevezéssel) tartottak.31 De mielőtt könnyű kézzel pálcát törnénk felettük, említsük meg: olyanok is közéjük tartoztak (még ha időlegesen is), akikről pedig későbbi pályájuk és egész élet(műv)ük alapján nem tételeznénk fel a vad és agresszív nacionalizmust vagy a városellenes antiszemitizmust. A fiatal Bartók Bélát olyannyira irritálta Budapest századelőn is felettébb szembetűnő (nyelvi) kozmopolitizmusa, hogy még az anyját is kész volt megfeddni, mert gyakran előnyben részesítette a német beszédet a magyarral szemben. Helyeslően idézte ugyanakkor Rákosi Jenőt, a nagy magyar sovinisztát, aki szerint „nekünk itt mindegy, beszéli-e és hogyan valaki a mi egyetlen és páratlan nyelvünket, beszélünk helyette mi magunk mindenek nyelvén; műveletlennek csúfoljuk a ki csak magyarul tud, legyenek bár az egyetem összes tudományai a fejében; leányanyáinkat, jövő nemzedékek anyáit idegen neveléssel zsenge korukban rontjuk meg...” Amihez azt fűzte hozzá a maga 1903-as hitvallásaként, hogy: „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát.” Amin azt érti Bartók: kötelezőnek érzi magára nézve, hogy folyton munkálkodjék „szép csendesen, feltűnés nélkül a köznapos életben mindenért, a mi magyar”. Így és emiatt követeli, hogy: „Terjesszék, terjesszétek a magyar nyelvet szóval, tettel, beszéddel!”32
Nem így áll viszont a dolog Adyval, akinek mély magyarságtudatához sem akkor, sem később nem fért igazán kétség; ennek ellenére a költő félreérthetetlen tanújelét adja a budapestiség iránti rendíthetetlen ragaszkodásának, bár egy percre sem látszik megfeledkezni a város szörnyű hibáiról és súlyos bűneiről. A „humbugnacionalitákat”, tehát azokat ostorozva, akik mindig készek a parasztságot és a vidéket ajnározni a város ellenében, Ady kijelenti. „Már a mai, szinte millió lakosú Budapest csodájáról s lemoshatatlan, véres bűnéről régen, eleget, untig beszéltek, írtak az új legendaiparosok. Való, hogy ez a város dacos, hirtelenkedő csodából nőtt váratlanul nagyra, s való az is, hogy véres áldozatokkal fizette meg e város bűnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország. Mindegy, város csak így születhetik, s Budapestnek legalább ilyen naggyá s ilyen várossá kellett válnia, amilyen, mert különben jaj volt volna s lenne nekünk.”33
A város kárhoztatása ennek ellenére sem csap át Adynál annak nyílt megvetésébe vagy elutasításába, mely érzületnek ez idő tájt rendszerint a magasröptű erkölcsi ítélkezés pátoszával adtak egyesek hangot. Mint tette Herczeg Ferenc, a Horthy kori „írófejedelem” valamivel későbbi visszaemlékezéseiben, melyek az 1880-as évekről, vagyis arról az időről szólnak, amikor az író egyetemistaként a fővárosba került. „Ezúttal láttam először Budapestet (...). A város nem volt olyan szerencsés, hogy megnyerte volna a tetszésemet. Sehogy sem tudta velem elhitetni, hogy ő legyen az a magyar főváros, amelyről a vidék annyit beszél és álmodik. Mindenekelőtt hiányzott architektúrájából az a nemzeti pátosz, amelyet én elengedhetetlennek tartottam...” Majd oldalakon át ecseteli a hely visszataszító jellemvonásait, a párbajőrületet, a fiatalok szabados életvitelét és a nemek egymás közti fesztelen nyilvános érintkezését. „A szokatlan milliőtől megkótyagosodott fiatalok”, ezek a friss bevándorlók, akik idővel háttérbe szorítják a bennszülött polgárságot, „a nagyváros arányaihoz mérten felduzzasztották a parlagi hajlamokat”. Hiszen: „Hihetetlen dolgokat engedtek meg maguknak, és mai ember [1933-ban írja Herczeg idézett sorait] képtelen megérteni, a nyolcvanas évek közvéleménye hogyan tűrhetett ilyeneket.” Példának okáért. „Az előkelő utcák nappal is hemzsegtek a szörnyű vászoncselédektől, akik fantasztikus arcátlansággal iparkodtak magukra vonni a közfigyelmet. A Király utcában egymás mellé sorakoztak az éjjeli mulatók. (...) Ezeken a helyeken kizárólag németül énekeltek, a közhit akkor még azt tartotta, hogy magyar nyelven nem lehet kuplét írni.” S ami talán a leginkább felkavarja a szenvedélyes vádiratot fogalmazó vidéki (egyszersmind asszimiláns) fiatalembert, az a nagyvárosi nyilvánosság, ahol minden mindennel szabadon egybefolyik és menthetetlenül felhígul. A nemek közti kapcsolatok szabadosságának már a puszta látványa is undorral tölti el, hiszen nyílt szexualitással telíti a nagyváros atmoszféráját. „A táncos szalonokban a hölgyek kiéhezett légyrajként vetették magukat a vendégre. A vidéki magyar, aki odavetődött, és egy szerény kapucínert rendelt, azon vette észre magát, hogy féltucat nő ül az asztalához, és a pincér mindegyik elé boros butéliát állít.” Budapesten azonban, fakad ki Herczeg évtizedekkel később is, épp ez volt a normális, ez számított elfogadottnak, ami ellen a hatóságok vagy a „közvélemény” sem emelt kifogást. „A rendőrség úgy viselkedett, mintha kiváló jóakaratot érezne a botrányhősök, de főleg az utcai lányok iránt.” Herczeg logikusan jut tehát arra a következtetésre, hogy: „Ez a város semmivel sem volt alkalmasabb egyetemi városnak, mint Bret Harte aranyásó-városa.”34
Persze a várossal szemben táplált ellenérzések teljesen más forrásból is eredhettek, amit az elidegenedett esztéták, a nietzscheiánus lelkek példáznak. Az ő határozottan antiliberális, az asszimilációtól és a nacionalizmustól egyaránt megcsömörlött lázadását szintúgy a városellenesség számlájára írhatjuk. E mögött is a század eleji Budapest óriási megtermékenyítő hatása munkált, mint sok egyéb mögött szintúgy, aminek azonban számosan kellőképpen a tudatában is voltak. Így, egyebek közt, Ferenczi Sándor, Freud hű tanítványa, aki a szűk körű budapesti pszichoanalitikus társaság szellemi terjeszkedési esélyeit latolgatva jelenti ki a tízes évek elején. „Egy olyan közepes méretű városban, mint amilyen Budapest, az embernek inkább van alkalma megfigyelni, hogyan telítődik a társadalom az új eszmékkel. Ezek az eszmék önsúlyuknál fogva törnek utat maguknak – elegendő egyetlen alkalommal közérthetően kimondani őket.”35
A pszichoanalitikusok azonban éppen nem azok közül valók, akik végleg készek leszámolni az összes liberális illúzióval avégett, hogy – menekülésképpen – elmerülhessenek lelkük irracionális mélységeiben. Sőt, mint egy Freudhoz intézett másik levelében Ferenczi őszinte naivitással fejtegeti, főként a pszichoanalitikusokra hárul, hogy megjobbítsák a neurotikus nagyvárosi embert, visszavezetvén őt a normális útra: „analíziseink szociológiai jelentősége (...) az (...), hogy mi a különböző társadalmi rétegek tényleges állapotát derítjük föl, megtisztítva azt minden képmutatástól és konvencionalizmustól. Úgy ahogy az az egyes emberekben tükröződik.”36
A társadalomtól és nem utolsósorban a saját osztályuktól, a liberális (részben asszimiláns) fővárosi közép- és felsőközéposztálytól egyformán elidegenedett intellektuelek (a Vasárnapi Kör esztétái) viszont semmilyen illúziót nem táplálnak többé a modernitás és a modern urbanitás kínálta emberi értékekkel kapcsolatban. Hiszen a nagyváros és a hozzá tartozó polgári jólét általuk belülről megtapasztalt világa számukra immár maga a teljes idegenség, otthontalanság és üresség, amiből – ha van még rá mód egyáltalán – tanácsos minél előbb és minél messzebb kimenekülni a szellem tiszta, éterien spirituális világába (vagy akár az öngyilkosságba). Személyes szabadságharcként írja le ez irányba mutató fiatalkori törekvését Tolnay Károly (Charles de Tolnay), aki a Fülep Lajossal, valamint a Vasárnapi Kör esztétáival való találkozással, végül pedig egy német egyetemre kerülésével „váltja meg” magát az általa olyannyira megvetett kozmopolita budapesti polgári élet nyűgétől. Jellemző, ahogy önéletrajzában vall erről a sajátos világról. „A lipótvárosi milieu: az újgazdag lakások (Nádor u. 16.; Nádor u. 31.; Országház tér 4.). Tágas, kényelmes szobák. A cinikus, semmiben sem hívő osztálytársak és a Polacsek ruhák, az evés fontossága (Gerbaud)... Atya puritanizmusa, szigora, tisztessége és becsületessége, eldugott jósága. Anya imbolygása, lazasága, félművésziessége (költészet-zene), szentimentalizmusa.” Nem csoda tehát, fűzi hozzá, ha ebben a családban folytonosan „Idegenként éreztem magam...”, mely idegenség különben is általános meghatározottság; ez szabta meg a szülők és a külső világ viszonyát is. „Atyám-Anyám sohasem gondoltak volna arra, hogy elvigyenek a »dicső múlt« emlékeit a Várban megnézni velünk. Nem volt kapcsolatuk a hazai múlttal. [...]ként éltek Pesten. Idegenként éltek ott.”37
Áttekintve azokat a változatos képzeteket és tapasztalatokat, melyek masszív ideológiák, de legalábbis tartós attitűdök alapját képezték a továbbiak során, megállapíthatjuk: kivétel nélkül mind az identitás mély válságában gyökereztek. Nehéz, sőt minden bizonnyal lehetetlen lenne azonban pontos és egyértelmű különbséget tenni a zsidó közép- és felsőosztályok másod-harmadgenerációs életérzéseinek újszerűsége, vagy a vidékről bevándorolt, olykor még nemesi felmenőkkel is bíró, idővel azonban modernista művészekké váló ifjak identitáskrízise, netán a munkásból avantgárd művésszé avanzsáló nagyvárosi intellektuelek mentális élettörténetei között. Mindannyiuk számára döntő élményt jelentett ugyanis a társadalmi átmenetiség életténye, amely súlyos identitásválsággal járt szorosan együtt. A nagyvárosiasodás e drámai kihívására adott sokrétű válaszaik így nem csupán vagy talán éppen nem az eredeti közösségi kötődések következményei csupán. Természetesen egyik vagy másik szellemi és ideológiai opció abszolutizálása sem adhat hiteles képet Budapest szinte mindenkit megtermékenyítő nagy befolyásáról. Mindezt magunk előtt látva, rá kell tehát döbbennünk, hogy milyen sok és egymástól eltérő jelentés társítható a pestiesség történelmi fogalmához.
Jegyzetek
1 A budapesti virilistákhoz, Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizetői 1873–1917. Budapest, Akadémiai, 1979. A vidéki városi virilisták és a fővárosiak összehasonlításához, Timár Lajos: A gazdasági elit jellemzői a magyar városokban a két világháború között. In Tér – idő – társadalom. Huszonegy tanulmány Enyedi Györgynek. Pécs, MTA RKK, 1990. 134–55.
2 L. Nagy Zsuzsa: A budapesti liberális ellenzék 1919–1944. Budapest, Akadémiai, 1972.
3 A „Bárczy-korszak” fogalmáról, Gyáni Gábor: Budapest története 1873–1945. In Bácskai Vera – Gyáni Gábor – Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. Budapest, BFL, 2000. 185.
4 Ránki György: Az 1939-es budapesti választások. Történelmi Szemle, 1976/4. 613–31.
5 Komoróczy Géza (szerk.): A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. 1–2. köt. Budapest, Városháza, 1995.; Hambuch Vendel (szerk.): Németek Budapesten. Budapest, Fővárosi Német Kisebbségi Önkormányzat, 1998.
6 Szarka László: A budapesti szlovákság asszimilációja. In Demeter Zayzon Mária (szerk.): Másság – azonosság. I. kötet. Budapest, 1994. 117–30.; Katus László: Szlovák politikai és társadalmi élet Budapesten a dualizmus korában. In Gyáni Gábor – Pajkossy Gábor (szerk.): A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékére. Debrecen, Csokonai, 1999. 137–53.; Vörös Károly: A reformátusság a fővárosban a dualizmus korában. In Kálvin téri tanulmányok. Budapest, 1983. 55–63.
7 Faragó Tamás: A főváros népe: sokszínűség és beolvadás. In Gyáni Gábor (szerk.): Az egyesített főváros. Pest, Buda, Óbuda. Budapest, Városháza, 1998. 75–111.
8 Weis István: Hazánk társadalomrajza. Budapest, Országos Közoktatási Tanács, 1942. 47.
9 Idézi Bácskai Vera – Gyáni Gábor – Kubinyi András, i. m., 216.
10 A forrás lelőhelye Szekeres József (szerk.): Források Budapest történetéhez 1919–1945. Budapest, BFL, 1972. 31.
11 Uo., 21.
12 Idézi Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest. Nagyvárosi élet a századfordulón. Budapest, Városháza, 1995. 79.
13 Uo., 80.
14 Németh László: A Medve utcai polgári. Budapest, Magyar Élet Kiadása, 1943. 33.
15 Uo., 35.
16 A Karácsony ellentmondó megítélése körüli vitákhoz l. a Pléh Csaba tollából Lányi Gusztáv Karácsony-könyvéről született recenziót, majd a megbírált szerző válaszát. BUKSZ, 2001. tél, 380–3. és Lányi Gusztáv: Tudományos észjárás és karizmatikus tudás. Levél Pléh Csabának. BUKSZ, 2002. tavasz, 5–7.
17 Karácsony Sándor: Ocsudó magyarság. Budapest, Exodus, 1942. 312.
18 Uo.
19 Uo., 316.
20 Uo., 322.
21 Uo., 325.
22 Vörös Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873–1945). Tanulmányok Budapest Múltjából XX. Budapest, BTM, 1974. 97–107.
23 Marshall Bermann: All That is Solid Melts Into Air. The Experience of Modernity. New York, 1982. 151.
24 Budapestről e vonatkozásban bővebben Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. A társadalmi térhasználat Budapesten (1870–1940). Budapest, Új Mandátum, 1998. Főként 52–112.
25 John Lukacs: Budapest, 1900. A város és kultúrája. Budapest, Európa, 1991.
26 Lukács János: Történetírás és regényírás: avagy a múlt étvágya és íze. Történelmi Szemle, XXVIII. 2 (1995), 287.
27 Hanák Péter: A Kert és a Műhely. Budapest, Gondolat, 1988. Második, átdolgozott kiadása: Budapest, Balassi, 1999.
28 A fogalmi rendezőelvhez vö. Carl E. Schorske: The Idea of the City in European Thought: Voltaire to Spengler. In uő: Thinking with History. Explorations in the Passage to Modernism. N. J., Princeton, 1998. 37–56.
29 Thirring Gusztáv: Budapest székes főváros a millennium idejében. Budapest, Pesti Könyvnyomda-Részvénytársaság, 1898.; Budapest anno... Budapest, Corvina, 1976.
30 Kőrösi József: A budapesti zsúfolt lakások állapota. Budapest, 1893.
31 Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918). Budapest, 2003.
32 László Ferenc (vál.): 99 Bartók-levél. Bukarest, 1974. 10. számú levél, amely 1903. szeptember 8-án datálódott, 37–8., 39.
33 Ady Endre: Városos Magyarország. In Ady Endre publicisztikai írásai. Harmadik kötet, 1908–1918. Vál., jegyz. írta: Vezér Erzsébet. Budapest, Szépirodalmi, 1977.
34 Herczeg Ferenc: Emlékezései. A Várhegy. A Gótikus ház. Budapest, Szépirodalmi, 1985. 158., 159., 160.
35 Sigmund Freud – Ferenczi Sándor levelezés. I/2. 1912–1914. Szerk.: Haynal André. Budapest, Thalassa – Pólya, 2002. 43.
36 Sigmund Freud – Ferenczi Sándor levelezés. I/1. 1908–1911. 253.
37 Lapok a „Mindenes könyv”-ből. Tolnay Károly levelezéséből és naplófeljegyzéseiből (III.). Közreadja: Lenkei Júlia. Holmi, 2003/3. 370., 373. és 374.
- Budapesti tér [6]