Budapest egy jelentős katasztrófa. Budapestet tizenöt éve szabad demokrata főpolgármester irányítja. Mindkét állítás empirikusan igazolható, ahogyan az is, hogy a kettő közti állítólagos ok-okozati összefüggés az utóbbi hónapokban a fideszes jobboldalról szépen átkerült a ballib térfélre.

Negyedik ciklusának derekán első ízben ingott meg Demszky Gábor pozíciója. Nemcsak a főpolgármester veszítette el népszerűségét, de a Városházát másfél évtizede irányító „kormány” egésze is vesztésre álló, megzavarodott csapat benyomását kelti.

Tizenöt évvel a rendszerváltás után a főváros lakói és irányítói között – amúgy meglehetősen ritka – konszenzus alakult ki arról, hogy Budapest válságban van. A válság természetét különbözőképpen lehet értelmezni, de minden értelmezésnek az a tétje, hogy a város újra élhetővé, szerethetővé tételére megoldásokat, alternatívákat keressünk.

Nincs olyan, hogy „hajléktalanok”. Helyesebben, van egy ilyen fikció, ahogy minden megjelölés az. Aki ott az aluljáró telefonfülkéjében fekszik nap mint nap, ő az, ő hajléktalan.

Egy ideig azt hitték, nincsenek is – vagy legalábbis kevesen vannak. Közösségi kohéziójuk megóvja a cigányokat a hajléktalanná válástól, utcára, szállóra közülük csak az egykori állami gondozottak és a mostani ingázók kerülnek. 2004-ben minden ötödik hajléktalanra „mondták már valamilyen helyzetben, hogy cigány”.

Közhely, hogy a nagyváros és a vidék rendszerint két külön világot alkot. Fokozottan igaz ez ott, ahol a puszta mennyiségi arányok (helyesebben aránytalanságok) oly szembeszökőek.  A közép-európai országok némelyikében, közelebbről pedig a volt Habsburg Birodalom (a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia) központi területeinek utódállamaiban (Ausztriában és Magyarországon) is éppen ez volt a döntő oka a két főváros valóságos vízfejjé válásának.