Skip to main content

A város és a szabadság

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Budapest egy jelentős katasztrófa. Budapestet tizenöt éve szabad demokrata főpolgármester irányítja. Mindkét állítás empirikusan igazolható, ahogyan az is, hogy a kettő közti állítólagos ok-okozati összefüggés az utóbbi hónapokban a fideszes jobboldalról szépen átkerült a ballib térfélre. Így aztán ma már nincs mértékadó lap, markáns véleményvezér és egyszerű véleményvezérelt, aki ne Demszky Gábort okolná a kátyútól a kutyaszarig terjedő, unalomig ismert fővárosi problémalistáért. Sőt, az egyáltalán nem szándékos, az MSZP és a Fidesz érdekeitől abszolút független médiakampány magát Demszkyt is egy kisebbfajta urbanisztikai cunamival azonosítja. Nem segített a helyzeten, hogy a főpolgár egyes húzós ügyei (terepjáró, nyaraló) és nettó hülyeségei (tornádóriadó) után megkésve bár, de elhatárolódott önmagától – ugyanakkor képtelen volt olyan érdemi Budapest-ügyi előrehaladást, éppen megvalósuló projektet az asztalra dobni, amire a jó nép azt mondhatná: „Jó, a csávó egy lúzer, de Budapest, az viszont fejlődik, töretlenül.” Nem.

Budapest fejlesztésileg, közlekedésileg, építészetileg, látványvilágilag megállt a haladás útján, és ez részben a főpolgár hibája. Demszky azonban elég világosan látja, mi lehet a követendő csapásirány (a Városfejlesztési Koncepció, a Podmaniczky-terv erre utal), és ez a lapzártakor esélyesnek tűnő szocialista és fideszes kihívóiról nem mondható el. „Budapestnek gondos gazdára van szüksége – és a demokráciában a legjobb gazda nem a hivatal, nem az állam, hanem az egyes ember, a polgár” – közölte nemrég, egyik beszédében, és ez a szabadelvű attitűd eddig legalábbis találkozott a fővárosi polgárok akaratával.

Az utóbbi időben az államfőválasztással összefüggésben egy nem elég határozottan cáfolt MSZP–SZDSZ háttéralku is felmerült a főpolgár esetleges „beáldozásáról”, így legalább egyszer, liberális havilapban legyen leírva: Budapestnek saját – egyelőre fel nem fogott – érdekében liberális kézben kell maradnia. Ha ugyanis a nagy etatista pártok koncepciótlan és klientúrabarát figurái veszik át a fővárost, és rendelik alá azt aktuális kormányzati/ellenzéki (rész)érdekeknek, akkor éppen az veszhet el a fővárosból, ami az éltető eleme: a levegője. A benne élő polgárok szabadsága. Alapvetően liberális városvezetés kell ahhoz, hogy a várostervezés, a projektek menedzselése ne jelentse a polgárok igazgatását.

Egy nagyvárosnak szabadságra van szüksége. A természetes az volna, ha egy ideális minimális államban ezt a szabadságot (az egyéni önmegvalósításhoz, a kulturális sokszínűséghez, az elkülönüléshez és a szabad asszociációhoz, a vállalkozáshoz, a gazdasági és esztétikai kreativitáshoz való jogot) nem az garantálná, hogy éppen ki „kormányoz”. A vonatkozó törvényünk ezt garantálja is (sőt, a városi autonómiát még tovább is szabdalja huszonhárom kisebb, értelmezhetetlen kerületi autonómiára), ám jól tudjuk, mennyi minden múlik azon, hogy egy polgármester és csapata elég autonóm-e. Demszky számos fővárosi ügyet rosszul menedzselt, és kifejezetten roszszul tette, hogy nyilvánosan szakított Budapest liberális agytrösztjével, Atkári Jánossal – ám abban mindketten következetesek voltak, hogy korrupció nem érhette és nem érheti a ház elejét. A város lakóinak szabadságához azonban kevés a kliens-vircsaft távoltartása, a kátyúk betömése és új parkolóhelyek, új fejlesztések tervbevétele.

Hogyha egyetlen napra, március 15-re meg lehetett szervezni az 1848–1956–1989-es kontinuitást ábrázoló A szabadság napja című „köztéri dizájn koncepciót”, akkor, gondolom, hetek alatt elő lehet készíteni az egységes főváros arculatának ráncfelvarrási tervét. Elsősorban a közterek hatvanas–hetvenes éveket idéző antivilágára gondolok, a kínos gagyizmusra, az elénk tolakodó kádárista ótvarra. A velünk élő grandiózus pitiánerségre. A lerobbant körúti kirakatok, matricás feliratok, horrorisztikus bódék és boltok kontrollálatlan tobzódása – ez nem szabadság, hanem kulturális félreértés.

A polgárok szabadságához (és így: biztonságához, jóérzéséhez) a látványvilágának teljes megújítására – egyfajta esztétikai forradalomra lenne szükség. Ehhez pedig bátorságra, konfliktusvállalásra, kreativitásra. Ezen túlmenően pedig, jogilag, az álságos kerületi „autonómiák” felszámolására, a város újjáegyesítésére.

A rovatot a Centre for the New Europe (CNE) támogatja

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon