Seres László

Nyomtatóbarát változat

„Meg fogjuk védeni értékeinket és életmódunkat. A terroristák el akarnak pusztítani mindent, ami drága nekünk és a világ többi civilizált országának” – közölte Tony Blair közvetlenül az után, hogy négy hátizsákos fiatalember rövid óraigazítást tartott a King’s Crossnál, majd szétszóródtak, és a metróban meg egy emeletes buszon felrobbantottak 56 embert, beleértve önmagukat.

A négy fiatal a sokmilliós muzulmán közösség tagjaként brit földön, a szabad világban nevelkedett. Itt jártak iskolába, itt néztek kábeltévét, itt böngészték a napilapokat, a Koránt meg a CD-kínálatot, itt csajoztak, itt válogathattak kedvükre a helyi szupermarketben, még ha nem is voltak jól eleresztve (bár autóbérlésre azért futotta). Majd eljött a nap, amikor valakinek a hatására úgy döntöttek: mindaz, amit addig láttak, hallottak, érzékeltek és tanultak, az gyűlöletes, és nem ér az égvilágon semmit. Pontosabban: egy egész világot ér meg az, hogy ez, ami eddig volt, többé ne legyen.

Blair fenti szavaiban benne van minden, amiről szeptember 11-e óta beszélni kellett volna. Az értékeinkről és az életmódunkról, az elmulasztott védelemről és – igen – a civilizációról. Nem kell ugyanis különösebb Huntington-fannek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön: totális tévedésben van az, aki (naivitásból vagy baloldali korlátoltságból) a szegénységgel, a harmadik világgal, az európai muzulmánok „kiszolgáltatottságával”, a „szociális igazságosság” szükségességével és hasonlókkal magyarázza (némelyeknél: igazolja) az iszlámista tömeggyilkosságokat.

Ha most eltekintünk attól, hogy New Yorkban, Baliban, Madridban, Londonban, Sarm-el-Sejkben és máshol azért haltak meg civilek tízezrei, mert feléledt az iszlámon belüli hatalmi harc a lapzártakor kb. egymilliárd muzulmán szellemi vezetéséért (és az egyik oldal így fejezi ki önmagát), akkor érdemes felfigyelni valami teljesen másra. Arra, hogy a világ nyomora, Eritrea, a Szahel-övezet, a kelet-ázsiai sweatshopok, a szlovákiai romák, a darfuri asszonyok, a kalkuttai mozgássérültek és a közép-bolíviai indiánok helyzete viszonylag ritkán bukkan fel az al-Káida és leányvállalatainak hivatalos nyilatkozataiban.

Még a sokat hivatkozott iraki háború és a palesztinok ügye is inkább csak olcsó ürügynek, hivatkozási alapnak tűnik. A támadások már jóval szeptember 11-e előtt megkezdődtek, és azóta sem csupán az iraki koalíciós államokat érintik. Az izraeli piszkos munkát pedig a Hamász és az Iszlám Dzsihád helyi érdekű tömeggyilkosai végzik el, az al-Káida bali és egyiptomi turistákat, manhattani üzletembereket, spanyol vonatutasokat, londoni szikh gyerekeket gyilkol Allah és profétája nevében. Az eszközök pedig sem logikai, sem köszönőviszonyban nincsenek a meghirdetett célokkal (Szaúd-Arábia királyi házának megdöntése, az amerikai csapatok kivonása szaúdi földről). A szabad világ helyén létesítendő, világméretű, sária-alapú kalifátus már komoly távlati cél – csakhogy aki gyilkol, az gyilkolni akar, teljesen mindegy, milyen ideológiai rémálomra hivatkozik. A lényeg az, hogy a merényletek hadüzenetet jelentenek a szabad világ számára.

Terror idején a szabad világot elsősorban az kell, hogy érdekelje, hogy hogyan marad szabad. Nehéz úgy szabadnak maradni, ha a tavalyi madridi kétszáz halott után jön csak létre egy európai antiterrorista biztosi poszt, bizonyos de Vries személyében, aki azóta sem csinál semmi megjegyezhetőt; ha az európai adatbázisok nincsenek összekötve; ha az antiterrorista gazdasági szakértők nem tekinthetnek bele az európai bankok pénztranszfereibe; ha a városrészek, metrók stb. bekamerázása olyan ellenállást vált ki egyes jogvédőkből, mintha életük további részét a Big Brother 3-ban kellene tölteniük. (Azért a magyar adatvédelmi biztos a legjobb: Péterfalvi Attila tavaly Nagy Testvér Díjat kapott azért, mert nem talált kivetnivalót az áruházi próbafülkék bekamerázásában, a budapesti metró bekamerázását viszont elvetette, azzal, hogy az Londonban sem segítette a tett megelőzését. A kamera a nyomozást segíti, Attila, a nyomozást.)

Nehéz megőrizni a szabadságunkat (valamint megszokott vérnyomásunkat), ha elhisszük, hogy szabadságunk és biztonságunk két külön világ. Nem az: a biztonság a szabadság legfontosabb feltétele. Normális viszonyok között szinte objektíve adódik, mennyi vélt vagy valós „jogot” kell „beáldoznunk” biztonságunkért. Muszáj észnél lennünk. Különben elpusztulhat minden, ami drága nekünk.

(A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.)

• Libero

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges