Skip to main content

Fő az egészség

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Két nagyon konkrét, a kampány idején Kuncze és Horn Gáborok által nemegyszer előhozott feltétele volt a szabad demokratáknak a koalíciókötésre: az egykulcsos adórendszer és a több-biztosítós egészségügyi modell bevezetése. Tehát még egyszer: nem egyszerűen „fontos” volt, vagy „jó lenne, ha”, nem: a liberálisok feltételnek nevezték programjuk e két sarkalatos pontjának kormányprogrammá emelését. Egyik sem teljesült, a koalícióalkotó szak- és albizottságok felpuhították a legjavát; és ez még rosszabb, mint anno a „Horn Gyulával soha”, mert akkor legalább megkapták Horn Gyulát.

A szabad demokraták azonban mindig rá tudnak dobni saját magukra egy lapáttal. Nem elég, hogy az MSZP (elég álságos módon, a „társadalmi igazságosságra” hivatkozva) levette napirendről a flat tax-et, az egészségügyet pedig úgy adta át a pártnak, hogy előtte kiherélte az egyik legfontosabb reformelképzelést, az OEP versenybe bocsátását (és ezzel: az eü-finanszírozás átalakítását) – nem, az SZDSZ-nek Mohács kellett. Már a kampány idejére is jól eldugták az egyetlen reformembert, Magyar Bálintot; most pedig visszadobták a felajánlott, számos okból presztízsértékű, nehezen elhibázható külügyi tárcát. De az EU-s pénzosztó posztot, a környezetvédelmit elfogadták, úgy, hogy az a miniszter folytathatja, aki meggyőző szakmai teljesítményt utoljára az Állatkert rendbetételével tudott felmutatni, és még SZDSZ-es kötődése sincs.

Az ok, ha hinni lehet a lapoknak, mindkét esetben ugyanaz: a liberális jelöltek addig manővereztek, cseleztek, amíg patthelyzetet nem teremtettek. A többhetes, hipertitkos kormányalakítási procedúra egyik eredménye: egy valódi liberális (= piaci) szempontból nehezen eladható ökotárca élén egy nehezen eladható, bár barátságos személy, aki hosszú hónapokra képes láthatatlanná válni. A másik két eredmény viszont már biztatóbb, őket Kóka Jánosnak és Molnár Lajosnak hívják. Maradjunk most az utóbbinál – az igazi kihívás végül is a főorvos úrra vár.

Mire a kormányprogram egészségügyre vonatkozó része összeállt, nem sok maradt abból a piacosító reformambícióból, ami a szabad demokraták szívügye volt, amióta 2002-ben óriásplakátokra helyezett orvosi táskákkal jelezték, mely területre fókuszálnának leginkább. A Gyurcsány-programban lényegtelenné vált a biztosítók száma, maradtak a „100 lépésből” ismert, reformretorikával nyakon öntött, lényegtelen molyolások. Jó, végre nyilvántartják, ki fizet járulékot – nyilván az az 1,7 millió polgártársunk, aki adót is fizet.

Pedig az egészségügy – a nyugdíjreformmal karöltve – nagyjából az első terület, amelyet egy reformorientált kormánynak sínre kell raknia – és ez egy kicsit fontosabb, mint hogy az államtitkárokat elnevezzük „miniszterhelyetteseknek” (még jó, hogy a Fidesz megvétózta). Csak néhány prioritás: a biztosítók versenye; a szolgáltatások felelős, tulajdonosi privatizálása; egyenlősdi helyett rászorultsági elv; utólagos gyógyítás helyett minél több életmód-prevenció; a vény nélküli gyógyszerek szabad árusítása; a páciens, az eddigi „ketteske” jogokkal rendelkező, szuverén megrendelővé tétele. Jó.

De mit tehet az a liberális főorvos, aki évek óta harcol a hálapénz-orientált szakmabeliek, az orvosi lobbi privilégiumai ellen, végig radikálreformozza a választási kampányt, megkapja a bársonyszéket, majd kiderül, hogy munkaköri leírása, a hivatalos kormányprogram semmit nem ír az elképzeléseiről? Sokat, nagyon sokat tehet.

Gyurcsány Ferenc nemrég közölte, a szabad demokraták által preferált több-biztosítós rendszer kialakítása „a fontos kérdések között az utolsók egyike”. S bár az MSZP megígérte, hogy 2007-ben nyomós ellenérvekkel visszatér az ügyre, a kormányprogramból kikerült ez a határidő. A Szent István Kórházból néhány éve egy közös MSZP–Fidesz-akcióval elmozdított Molnár Lajosnak tehát, ahogy eddig is, szépen fel kell vennie a harcot egy újabb politikai lobbicsoporttal, és jövőre újra koalíciós feltételként kell prezentálnia a biztosítók versenyét. Mint a legtöbb területen, a piacosítás itt is humánusabb és felelősebb viszonyokat teremthet – ha valóban reform születik, nem pedig szociális nyergek alatt felpuhított félkész és gyáva félmegoldás.

„A mai egészségügyben szenvednek a betegek, és rosszul érzik magukat az orvosok, nővérek: mindnyájan kiszolgáltatottak, senki nem elégedett. Nem jó ez így. [...] Soha nem dolgozhattam itthon olyan boldogan, mint külföldön. Mert ott a gyógyítás örömét nem rontotta el az ámokfutás. Csak gyógyítanunk kellett. Versenyezni azért, hogy a beteg elégedetten, gyógyultan távozzon. Mert ha nem, mást választott: más biztosítót, más kórházat. De az orvos, nővér is választhatott más intézményt, ahol megélhetése nem a boríték tartalmától, hanem a fizetésétől függött” – írta a miniszterjelölt az SZDSZ honlapján. Két dologra biztosan szüksége lesz a közeljövőben: erős meggyőződésre és még erősebb gerincre.

A rovat megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon