Két nagyon konkrét, a kampány idején Kuncze és Horn Gáborok által nemegyszer előhozott feltétele volt a szabad demokratáknak a koalíciókötésre: az egykulcsos adórendszer és a több-biztosítós egészségügyi modell bevezetése. Tehát még egyszer: nem egyszerűen „fontos” volt, vagy „jó lenne, ha”, nem: a liberálisok feltételnek nevezték programjuk e két sarkalatos pontjának kormányprogrammá emelését. Egyik sem teljesült, a koalícióalkotó szak- és albizottságok felpuhították a legjavát; és ez még rosszabb, mint anno a „Horn Gyulával soha”, mert akkor legalább megkapták Horn Gyulát.
A szabad demokraták azonban mindig rá tudnak dobni saját magukra egy lapáttal. Nem elég, hogy az MSZP (elég álságos módon, a „társadalmi igazságosságra” hivatkozva) levette napirendről a flat tax-et, az egészségügyet pedig úgy adta át a pártnak, hogy előtte kiherélte az egyik legfontosabb reformelképzelést, az OEP versenybe bocsátását (és ezzel: az eü-finanszírozás átalakítását) – nem, az SZDSZ-nek Mohács kellett. Már a kampány idejére is jól eldugták az egyetlen reformembert, Magyar Bálintot; most pedig visszadobták a felajánlott, számos okból presztízsértékű, nehezen elhibázható külügyi tárcát. De az EU-s pénzosztó posztot, a környezetvédelmit elfogadták, úgy, hogy az a miniszter folytathatja, aki meggyőző szakmai teljesítményt utoljára az Állatkert rendbetételével tudott felmutatni, és még SZDSZ-es kötődése sincs.
Az ok, ha hinni lehet a lapoknak, mindkét esetben ugyanaz: a liberális jelöltek addig manővereztek, cseleztek, amíg patthelyzetet nem teremtettek. A többhetes, hipertitkos kormányalakítási procedúra egyik eredménye: egy valódi liberális (= piaci) szempontból nehezen eladható ökotárca élén egy nehezen eladható, bár barátságos személy, aki hosszú hónapokra képes láthatatlanná válni. A másik két eredmény viszont már biztatóbb, őket Kóka Jánosnak és Molnár Lajosnak hívják. Maradjunk most az utóbbinál – az igazi kihívás végül is a főorvos úrra vár.
Mire a kormányprogram egészségügyre vonatkozó része összeállt, nem sok maradt abból a piacosító reformambícióból, ami a szabad demokraták szívügye volt, amióta 2002-ben óriásplakátokra helyezett orvosi táskákkal jelezték, mely területre fókuszálnának leginkább. A Gyurcsány-programban lényegtelenné vált a biztosítók száma, maradtak a „100 lépésből” ismert, reformretorikával nyakon öntött, lényegtelen molyolások. Jó, végre nyilvántartják, ki fizet járulékot – nyilván az az 1,7 millió polgártársunk, aki adót is fizet.
Pedig az egészségügy – a nyugdíjreformmal karöltve – nagyjából az első terület, amelyet egy reformorientált kormánynak sínre kell raknia – és ez egy kicsit fontosabb, mint hogy az államtitkárokat elnevezzük „miniszterhelyetteseknek” (még jó, hogy a Fidesz megvétózta). Csak néhány prioritás: a biztosítók versenye; a szolgáltatások felelős, tulajdonosi privatizálása; egyenlősdi helyett rászorultsági elv; utólagos gyógyítás helyett minél több életmód-prevenció; a vény nélküli gyógyszerek szabad árusítása; a páciens, az eddigi „ketteske” jogokkal rendelkező, szuverén megrendelővé tétele. Jó.
De mit tehet az a liberális főorvos, aki évek óta harcol a hálapénz-orientált szakmabeliek, az orvosi lobbi privilégiumai ellen, végig radikálreformozza a választási kampányt, megkapja a bársonyszéket, majd kiderül, hogy munkaköri leírása, a hivatalos kormányprogram semmit nem ír az elképzeléseiről? Sokat, nagyon sokat tehet.
Gyurcsány Ferenc nemrég közölte, a szabad demokraták által preferált több-biztosítós rendszer kialakítása „a fontos kérdések között az utolsók egyike”. S bár az MSZP megígérte, hogy 2007-ben nyomós ellenérvekkel visszatér az ügyre, a kormányprogramból kikerült ez a határidő. A Szent István Kórházból néhány éve egy közös MSZP–Fidesz-akcióval elmozdított Molnár Lajosnak tehát, ahogy eddig is, szépen fel kell vennie a harcot egy újabb politikai lobbicsoporttal, és jövőre újra koalíciós feltételként kell prezentálnia a biztosítók versenyét. Mint a legtöbb területen, a piacosítás itt is humánusabb és felelősebb viszonyokat teremthet – ha valóban reform születik, nem pedig szociális nyergek alatt felpuhított félkész és gyáva félmegoldás.
„A mai egészségügyben szenvednek a betegek, és rosszul érzik magukat az orvosok, nővérek: mindnyájan kiszolgáltatottak, senki nem elégedett. Nem jó ez így. [...] Soha nem dolgozhattam itthon olyan boldogan, mint külföldön. Mert ott a gyógyítás örömét nem rontotta el az ámokfutás. Csak gyógyítanunk kellett. Versenyezni azért, hogy a beteg elégedetten, gyógyultan távozzon. Mert ha nem, mást választott: más biztosítót, más kórházat. De az orvos, nővér is választhatott más intézményt, ahol megélhetése nem a boríték tartalmától, hanem a fizetésétől függött” – írta a miniszterjelölt az SZDSZ honlapján. Két dologra biztosan szüksége lesz a közeljövőben: erős meggyőződésre és még erősebb gerincre.
A rovat megjelenését a Centre for the New Europe (CNE) támogatja
- Libero [6]