Budapest egy jelentős katasztrófa. Budapestet tizenöt éve szabad demokrata főpolgármester irányítja. Mindkét állítás empirikusan igazolható, ahogyan az is, hogy a kettő közti állítólagos ok-okozati összefüggés az utóbbi hónapokban a fideszes jobboldalról szépen átkerült a ballib térfélre.
Negyedik ciklusának derekán első ízben ingott meg Demszky Gábor pozíciója. Nemcsak a főpolgármester veszítette el népszerűségét, de a Városházát másfél évtizede irányító „kormány” egésze is vesztésre álló, megzavarodott csapat benyomását kelti.
Tizenöt évvel a rendszerváltás után a főváros lakói és irányítói között – amúgy meglehetősen ritka – konszenzus alakult ki arról, hogy Budapest válságban van. A válság természetét különbözőképpen lehet értelmezni, de minden értelmezésnek az a tétje, hogy a város újra élhetővé, szerethetővé tételére megoldásokat, alternatívákat keressünk.
Nincs olyan, hogy „hajléktalanok”. Helyesebben, van egy ilyen fikció, ahogy minden megjelölés az. Aki ott az aluljáró telefonfülkéjében fekszik nap mint nap, ő az, ő hajléktalan.
Egy ideig azt hitték, nincsenek is – vagy legalábbis kevesen vannak. Közösségi kohéziójuk megóvja a cigányokat a hajléktalanná válástól, utcára, szállóra közülük csak az egykori állami gondozottak és a mostani ingázók kerülnek. 2004-ben minden ötödik hajléktalanra „mondták már valamilyen helyzetben, hogy cigány”.
Közhely, hogy a nagyváros és a vidék rendszerint két külön világot alkot. Fokozottan igaz ez ott, ahol a puszta mennyiségi arányok (helyesebben aránytalanságok) oly szembeszökőek. A közép-európai országok némelyikében, közelebbről pedig a volt Habsburg Birodalom (a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia) központi területeinek utódállamaiban (Ausztriában és Magyarországon) is éppen ez volt a döntő oka a két főváros valóságos vízfejjé válásának.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 17 hét
8 év 42 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 50 hét
8 év 51 hét
8 év 51 hét