Az ország a kádárista hatalomtól nemcsak a kifizetendő” adóssághegyeket örökölte, hanem a gazdasági csőd fenyegető rémét is. Rengeteg a kijavítandó baj és hiba. Ezek egyik legnehezebben megoldható gondja az agrártermelés reformjával kapcsolatos. Azért oly bonyolult ez a kérdés, mert elválaszthatatlan a sorvasztásra ítélt falvak életkörülményeinek jobbá tevésétől, a falvak újjáélesztésétől.
A két kérdés nem választható szét, mégis tanúi vagyunk az ilyen kísérleteknek. A szövetkezetek vezetői a különböző agráregyesületek, klubok, kamarák létrehozásával a falvaktól függetlenül próbálják megoldani azt. Igyekeznek a széteséstől megóvni még rosszul gazdálkodó tagjaikat is. A szövetkezeteket ma már igazán csak a változásoktól való félelem tartja össze, s a rettegés attól, hogy vezetőik elveszthetik hatalmukat, monopolisztikus helyzetüket. Ők a leghangosabbak ma, a magyar vidéken. A történelem valódi áldozatai, az egykori parasztok és utódaik még nem szabadultak meg kiszolgáltatottságaiktól és félelmeiktől. Történelmi tapasztalatai is arra intik a népet, hogy ne bízzék igazán semmilyen változásban.
Ne misztifikáljuk azért őket sem! Az egykori gazdák közül is sokan besározódtak az elmúlt évtizedekben. Tudatosan tették ezt velük a hatalom képviselői. Csakúgy, mint a városokban élők többségével, akik már szintén nem akartak mást, csak „túlélni” a nehéz időket. Falusi környezetben ez a „megégettetés” nyilvánosabban zajlott le – lévén a munkahely s a lakóhely közel egymáshoz. A rendszer és a hatalom természetrajzához tartozik – s az emberi természethez –, hogy kevesen maradtak hitelesen tiszták. Az is, hogy ezt ma már szégyellik s eltagadnák. Ez is egy érv – a falvakban is – ahhoz, hogy ne következzék be gyökeres változtatás, még abban sem, ami egyébként érdekük – a tulajdon visszaadásában.
Az agrároligarchák ma is melldöngetve bizonygatják, hogy a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés sikeres volt, s hogy ez az ágazat nem szorul átalakításra. Ugyanakkor ők maguk cáfolják ezt az állítást. A napokban tartott kongresszusuk megállapítása szerint az 1500 termelőszövetkezetből 700 feloszlás előtti állapotban van, annyira veszteséges. S az állami támogatások megvonása után hány válik majd azzá, válhat koldusszövetkezetté, ha szervezettségén, szerkezetén nem változtatnak? A földek jelentős hányadát parlaggá tették, rablógazdálkodást folytattak, az esztelen kemizálás révén megmérgezték a magyar föld jelentős részét. Szennyezetté váltak a vizek, elsavanyodtak a legelők, pusztulnak az erdők, és – ami ugyancsak az ő rovásukra írandó – elnéptelenedtek a falvak.
Különösen súlyos állapotba kerültek kisfalvaink százai. Nem egyedül a szövetkezeteket terheli ezért a felelősség, hanem azt a politikát is, amely a szövetkezeteket, létrehozta, majd elválasztotta a falvaktól, s amely egy sereg támogatás megvonása révén a falvak elsorvasztását tűzte ki célul, alig titkolt kormányzati programként.
A mezőgazdaság – csakúgy, mint az ipar nagy része – válságágazattá vált. A magyar falvak helyzete ennél is súlyosabb: települések százait fenyegeti a pusztulás. Sokan szeretnék mindezt egyszerűen az agrárolló rovására írni. Holott a súlyos helyzetnek ez csak az egyik – nem is legjelentősebb – összetevője.
Térképezzük fel az országot a szövetkezeti központok rendszere alapján! Sem földrajzi, sem történelmi hagyományt nem követő hálózat alakult ki, amely gazdasági vagy közlekedési szempontokra sem figyelt. Milyen logika képződött mégis rendszerré? A kivételezettség logikája alapján. Az agrárközpontok egy-egy kitűnően működő – mert vezetője kiváló felső kapcsolattal rendelkező személy – szövetkezet köré szerveződtek. Egy-egy agrároligarcha udvarához. Nem a termelési eredmények döntöttek a szövetkezet prosperitásáról, hanem a támogatások nagysága, ocsmány közéleti szóhasználatunk szerint azok „nagyságrendje”, öt, hat vagy hét számjegyű éves forintösszege.
Minden állami támogatást, a felvett külföldi hitelmilliárdok egy részét is az agrároligarchák kapták, a falvak támogatására, fejlesztésére csak morzsák jutottak. Képletesen szólva: a falvak a szövetkezetek hálójában fuldokolva próbálták létüket, évezredes múltjukra visszatekintő létüket fenntartani.
A kacsalábon forgó villalakásokban, vadászházikókban dőzsölő agrároligarchák törvényesnek tekintik ezt az állapotot, és erkölcstelennek bélyegzik azokat a törekvéseket, amelyek régi jogaikba próbálják visszahelyezni a kárvallott falvakat, az egykori parasztokat. Azzal kérkednek, hogy „ők termesztik meg az ország kenyerét”. Ki más tehetné meg ezt, ha csak ők rendelkeznek a földek megművelésével szolgáló gépekkel.
A mezőgazdaság összeomlását az késleltette csupán, hogy a háztáji földeken és az ezekhez csatlakozó kistulajdonokon korszerű mezőgazdaság épült ki, minden állami támogatás nélkül, sőt annak ellenére.
Egyre-másra érkeznek hírek szövetkezetekről, amelyekben földeket – tulajdonlást is – ajánlanak fel a tagok számára. Ugyancsak érkeznek hírek arról is, hogy hajlandók a szövetkezeten belüli „demokratizálásra”, azaz a tagok helyzetének kedvezőbbé tételére, kivált a vagyonmegosztásban. A vezetők szándéka nyilvánvaló: megpróbálják hatalmukat fenntartani, mozgalmuk jelentőségét, súlyát fokozni, a falu lakosságának egy részét maguk mellé állítani. A szövetkezetek demokratizálásának nem ez az igazán helyénvaló útja. Végig kell haladni – visszafelé – az elhibázott út minden szakaszán, hogy a kezdetéig eljussunk, ahol valóban döntésképes tulajdonosok határozzák el: szövetkezetet, akarnak-e – s ha igen, milyet – vagy egyéni gazdálkodást.
Ideális állapot s az önrendelkezési jognak legmegfelelőbb az volna, ha a falvakban élő emberek maguk dönthetnének sorsukról. Csakhogy ma a falvakban igen sokféle, a gazdálkodáshoz különböző módon kötődő ember él. Ezek egymás között sem képesek egyetértésre jutni. Egyszerű lenne a kérdés akkor, ha a falvakban élők többsége képes volna vagy kedvet érezne a magángazdálkodás újrakezdésére. Ilyen ember azonban kevés van.
A falvakban élő emberek zöme meglehetősen közömbös, politikailag nehezen kezelhető, bizalmatlan. Ezért is hárul nagy felelősség a köztük élő értelmiségiekre. A falvak oldalára kell állítani az agrárértelmiségiek többségét. Nem a szövetkezetek elárulására kell biztatni őket, hanem arra, hogy járjanak élen azok demokratizálásában. Ez a meglévő hatalmi struktúrák lebontásával jár ugyan, de közelebb hozza a szövetkezeteket a falvakhoz, a termelési és az ökológiai érdekekhez. Nekik sem szabad idegenkedniük a tulajdonviszonyok végleges rendezésétől.
Fel kell készíteni a falut arra is, hogy a tulajdonviszonyok visszaállítása érdekében bizottságokat kell felállítani. A múltban kompromittált, korrupt embereknek ezekben nem lehet helyük, mint ahogy az önjelölt bajkeverőknek sem. Hiteles emberekre van szükség.
Az ezeréves magyar falurendszer – megtörve és megfogyva bár, de – fennmaradt, és élni akar. Ezt kell minden eszközzel támogatni és segítem, hiszen nem üres szóbeszéd csupán, hogy „akié a föld, azé az ország”.
- Visszabeszélő [5]